Amíg csak a borító és a beszédes trackcímek álltak rendelkezésemre, nem sok párhuzamot bírtam vonni a zene és a meglehetősen klausztrofób mozi között. Épp ezért az első két tétel erőszakos pizzicatói, illetve a mindig hátborzongató hatású col legno (amikor a vonós hangszerek húrjait a vonó fából készült oldalával szólaltatják meg, és nem húzva rajta, hanem rácsapva) túlburjánzása engem egyértelműen a horror erdejébe csábított. Recsegnek a rézfúvósok, szaggatott a játék, bizonyos szólamok gurguláznak – amit Brian Tyler fénykorában hallottam (Hullajelöltek városa, A sötétség leple). Kiemelkedővé számomra pont a vonósok fentebb említett két, a hagyományostól eltérő megszólalása miatt vált, mely alapjául szolgál szinte az összes dinamikusabb tételnek. Utoljára Marco Beltramitól hallottam ehhez hasonló megoldásokat központi szerepben (a Mimic – A júdás faj vagy a Pokolfajzat, de hangulatában az Ómen is idesorolható), mivel mostanában sajnos az egyre idegesítőbbé váló, rövid periódusokban ismétlődő staccato a menő (Danny Elfman is erre alapozza legtöbb akciózenéjét, a Remote Control elit állományát pedig már szándékosan meg sem említem). A "Thanks for Calling the Conroys" bő egy perce nagyjából be is mutatja, mi lett Reyes feszült hangulatot keltő atmoszférájának központi eleme, ezt pedig a "Chicago Field Office"-ban további hangszerek (legfőképp hagyományos ütős hangszerek és darbuka) bevonásával teszi még izgalmasabbá (elég csak a szokatlan, mesterségesen hajlítgatott hangú csengőt említenem).

Mégsem lehet azt mondani, hogy a műfajnak megfelelő kakofóniába torkollnának a mozgalmas tételek, ugyanis könnyen felfogható dallamsorai, harmóniái a feszes tempójú akciózenék legjobbjait idézik. Az "It's a Bunch of Lies (Crack)" vagy az egyik legerőteljesebb szimfonikus zenekari megszólalású "You Show Blood" egyaránt lehetnének egy tíz-tizenöt évvel ezelőtti Alan Silvestri-muzsika betétei (elsősorban a rézfúvósok és a pergődob állandó jelenléte miatt). Mindemellett szép számmal találunk a (mind a szó szoros, mind átvitt értelmében vett) kilátástalanságot kifejező drámai kompozíciókat is, és mivel jó érzékkel ugyanazon hangnemben (sőt, leginkább egyetlen harmóniára alapozva) szólalnak meg, a mozgalmas trackek között kicsit olyan hatást keltenek, mintha főhősünk hiába is próbálkozna bármivel, alapvetően teljesen esélytelen számára a koporsóból való kijutás. A drámai vonal slágerhangszere a világ egyik legszomorúbb hangú instrumentumja, a duduk ("You American? Then You Soldier"), melyhez gyakran kapcsolódik be a szintén nem vidám futamairól híres cselló játéka ("A Kid from New Hampshire"), esetleg lant ("Can You Track My Cell Signal?"). Külön érdekesség az "I Got You" című tétel, ahol Reyes egy müezzin alá komponált csendes vonósharmóniákat (az imára hívás egyébként Youssef El Husseini éneke). A score-részt záró "I'm Sorry Paul, I'm So Sorry" alatt hallható, a monumentális drámai csúcspontban női énekhanggal kiteljesedő zenekari játék olyan kettős érzést kelthet, mely alapján nem lehetünk egész biztosak abban, hogy történetünknek jó vagy rossz vége lett. Persze ezt az érzést nyitva hagyja nekünk a szerző, aki a rendezővel karöltve megálmodott egy country dalt is, melyet egy teljesen ismeretlen, vélhetően alkalmi formáció ad elő - szigorúan a műfaj szerelmeseinek.