Már hat éve, hogy egy idegen élet nyomai után kutató, majd visszaérkező űrszonda valahol Mexikó felett szétrobbant, aminek következményeként idegen létformák bukkantak fel az Egyesült Államokkal határos területén, így Mexikó mintegy fele karantén alá került. A fertőzött zónában olykor-olykor megmutatkozó óriási, csápos lényeket a mexikói és az amerikai hadsereg próbálja meg kordában tartani, több-kevesebb sikerrel. Andrew, a fotóriporter (Scoot McNairy) azt a feladatot kapja főnökétől, hogy hozza ki annak lányát, Samanthát (Whitney Able), aki az egyik szörny támadását követően könnyebben megsérült, és ezt még azelőtt tegye, hogy a hadsereg lezárna hosszú időre minden lehetséges távozási útvonalat. Amikor a legkézenfekvőbb módot jelentő, vonaton történő távozás a megrongálódott sínek okán meghiúsul, a két fiatal egy kompjárat fedélzetére igyekszik feljutni, ám ellopott okmányaik miatt ez a lehetőség is kútba esik. Nem marad más lehetőség előttük, mint hogy az idegenek uralta területen keresztül térjenek vissza hazájukba...


Ellentmondásos hírek érkeztek Gareth Edwards, a korábban főleg dokumentumfilmek effektfelelőseként dolgozó író-rendező alkotásának költségvetéséről, de a legvalószínűbbnek az ötszázezer dollár tűnik. Mindezt helyszíni rögzítéssel (többnyire Mexikóban) oldotta meg, kézikamerás, afféle gerilla filmezéssel, azaz nem bajlódott forgatási engedélyek beszerzésével, hivatásos színésze is mindössze kettő volt, statisztaként a helybelieket alkalmazta, és például egy bombázás pusztította település képeihez is hurrikán tarolta házakat vett filmre. Az operatőr is ő volt, ahogy igazi mindenesként a trükkök megvalósítását sem bízta másra: ugyan keveset látni a lényeket, sőt mindig sötétben jönnek elő, de épp emiatt a CGI nem különösebben problémás. Edwards produkciója a leginkább csak hollywoodi mércével aprópénzből kihozott, ám a Monstershez képest még mindig gigantikus költségvetéssel rendelkező, kiváló District 9-nal rokonítható, hiszen ott is egy körülhatárolt zónában, úgymond köztünk élnek a földönkívüliek.

Az említett sci-fi direktorához, Neill Blomkamphoz hasonlóan Edwards – akár már a szimbolikus jelentésű címmel is – szintén figyelmet fordít arra, hogy megvizsgálja a két faj kapcsolatát, csak míg a District 9 végül akciófilmbe ágyazza mondanivalóját, a Monsters más oldal felől próbálkozik. Utóbbi esetében nem beszélhetünk mozipénztárakat megrengető anyagi sikerről (bár a fenti összköltséggel szembeállított négymilliós bevétel több mint erős), ami nem is meglepő, hiszen a látványos plakátok ellenére ez messze nem szörnyfilm, hanem egy szinte mellékesen sci-fibe oltott, szerelmi road movie, aminek középpontjában a két, egyre inkább a másik támaszául szolgáló főhős áll, így az alkotás jó hírét vivő szájhagyomány nem nagyon indult be. Azért kapunk annyit a lényekből is, hogy csak azok érezzék magukat átrázva, akik csakis godzillás pusztításra számítva ültek le a Monsters elé, épp ezért ez egyáltalán nem az ő filmjük, inkább azoké, akik túllátnak a látványosnak beállított külsőségeken (mindenesetre idővel előbbiek is megkapják majd, amit akartak, ugyanis a 2014-ben érkező Godzilla-mozi direktora Edwards lesz). A produkció értékét a legvégén lévő benzinkutas jelenet emeli meg, valamint az a létező legegyszerűbb mondat rakja a helyére, amit a lány mond utoljára a férfinak, és aminél őszintébb, mindent kifejezőbb gondolat még egy nyakatekert monológ részeként sem hangozhatott volna el.


Jon Hopkins filmzenei debütálását hallhatjuk, lévén eddig csak Brian Eno mellett segédkezett Peter Jackson Komfortos mennyországánál, a Monsters csapatába pedig úgy került, hogy az azt felkaroló Vertigónál többen kedvelték korábbi munkáit, ahogy Edwards is. Az egyre ismertebbé váló zenész-producer már több remek elektronikus zenei szólóalbumot is jegyez, napjainkban pedig a Coldplayjel való együttműködése révén (például a zenekar "The Escapist"-je nyitányként Hopkins "Light Through the Veins"-ét vette alapul) szerzett szélesebb körben is nevet. Saját sorlemezein túl még fontosnak tartom megemlíteni az érdekes hangú King Creosite-tal közös Diamond Mine című albumát, erről pedig különösen a nosztalgikus "Bats in the Attic" című kiváló felvételt, vagy épp a "Third Swan"-t, melynek még a klipje is igen eredeti.

Az alacsony költségvetés okán szimfonikus aláfestés feltehetően egy pillanatra sem merült fel Gareth Edwardsban, Hopkins és számítógépe mellett az élő hangszereket főként néhány vonós és gitár képviseli. A nem éppen tolakodó, ám cseppet sem jelentéktelen aláfestés három és fél hét alatt készült el és került rögzítésre, még azelőtt, hogy a CGI teremtmények megszülettek volna. Hangulatát csak néha töri meg zaklatottság – pont olyan arányban, amekkorában a főszereplők szörnyekkel találkoznak. A lényeket először a misztikus "Underwater" szemlélteti, majd visszatérnek a dallamot egyáltalán nem használó "Attack"-ben, végül az "Encounter" első részében el is búcsúzunk tőlük, hiszen a track második fele a nyugtalanságból éteri ambientbe fut ki – és ez utóbbi stílus határozza meg az éppen félórányi album többi részét.


A legfontosabb pont a jólesően lüktető gitáros "Monsters Theme", míg a legcsodálatosabb ennek kicsivel csendesebb variánsa, a "Candles", amit egy lenyűgöző jelenetben hallhatunk, amikor az elhunytakra emlékezők pislákoló gyertyáinak százait látjuk egy magaslatról. A "Campfire"–"Dawn"–"Temple" triója egységesen a naplementét és -felkeltét idéző ambient kategóriája, az ezekhez kapcsolódó jelenetek közül pedig a maja piramis tetején ücsörgő párt bemutató sikerült a leghatásosabbra. E hármast a "Spores" vezeti fel, ami Peter Gabriel világzenei megoldásait idézi meg. Három track maradt ki a felsorolásból: a nyitó "Prologue" csak egy röpke egyperces ambientes felvezető, a "Journey" robusztus basszusával a soundtrack legerőteljesebb felvételének címéért indulhatna, míg a "Water"-ben a hang drum nevű instrumentum (feltehetően nem számítógép generálta) hangján kerül a főtéma előadásra.


Jon Hopkins nagyszerű atmoszférát teremt score-jával, ami ráadásul önmagában is jó hallgatnivalóvá válik – persze az adott jelenetekhez szükséges, ám külön zenei élménynek már nem annyira kellemes szörnyes trackek elfeledésével. A leginkább Cliff Martinez munkáihoz közel álló, vonósokkal is színesített szerzemények a filmben nagyon ritkán bukkannak fel, ám kivétel nélkül a legjobb helyen, így jóvoltukból a jelenetek igen bensőséges hangulatot árasztanak magukból, a direktor ezért sokat köszönhet a zeneszerzőnek. Ahogy a hallgató is, hiszen egy minimalista gyöngyszem jött létre, ami jól illeszkedik szerzője életművébe. Ugyan összetettségében nem veheti fel a versenyt nagyobb formátumú társaival, emiatt sem magasabb a végső pontszám, de igazából erre nincs is szüksége.