A forgatókönyvírók fantáziája sokszor szül érdekes, a valóságtól elrugaszkodó történeteket, azonban a hétköznapok sem mentesek az olyan szituációktól, melyek bekövetkezésének esélye egy a tízmillióhoz. 2001 májusában egy ilyen elképzelhetetlen esemény következett be, amire persze Hollywood hamar lecsapott: egy negyvenhét vagonból álló teherszerelvény közel száz kilométeren keresztül haladt úgy, hogy a mozdonyon senki sem tartózkodott. Mindez a vezető hibájából eredt, aki egy váltóállítás miatt leszállt az akkor még lassan gördülő vonatról, vissza azonban már nem tudott menni, ugyanis rossz állásban hagyta a fékrendszert, így a szerelvény nyolcvanra felgyorsulva, két órára önállósította magát, mígnem egy másik mozdonnyal sikerült hozzákapcsolódni, és úgy lelassítani, hogy valaki felugorhasson a fülkébe lefékezni a szerelvényt.


A 20th Century Fox illetékesei 2004-ben kezdtek el tárgyalni először erről a projektről, s ekkor még úgy volt, hogy Martin Campbell vagy Robert Schwentke foglalhatja majd el a direktori széket, az előkészületek, a forgatókönyvírás és a tárgyalások azonban évekig elhúzódtak. 2009 márciusától Tony Scott neve is felmerült, s a stúdió végül vele szerződött le, az események pedig hamar felgyorsultak, s a folyamatosan halogatott film végül másfél évvel a megállapodást követően eljutott a mozikba. A Denzel Washington és Chris Pine főszereplésével vászonra vitt Száguldó bomba révén Scott bebizonyította, hogy autós üldözések, lövöldözések és robbantások tömkelege nélkül is lehet szórakoztató akciómozit készíteni, igaz, ehhez arra is szükség volt, hogy a 2001-ben megtörtént ohiói incidenst kicsit felturbózza, ám szerencsére mindez nem öltött kiugróan túlzó mértéket.

Scott Harry Gregson-Williamst bízta meg a zene elkészítésével, amit 2009 szeptemberében jelentettek be hivatalosan, ám ez már jó előre borítékolható volt a több mint egy évtizedes kollaborációval a hátuk mögött, azt azonban senki sem sejtette, hogy a közkedvelt direktor két évvel később bekövetkezett öngyilkossága okán ez lesz az utolsó projektjük. "Szerettem Tony Scott filmjeihez zenét írni, és őszintén mondhatom, hogy mindegyik révén olyan tapasztalatot szereztem, ami kiölhetetlen belőlem" – írta a rendezővel történtek bejelentését követő nyilatkozatában a szerző. Gregson-Williams az előző Scott-filmekhez képest némileg szolidabban bánt az elektronikus elemekkel, s ha mindez egy olyasfajta fordulat előfutára volt, amilyennek anno A tűzben edzett férfi aláfestése esetében lehettünk fültanúi, akkor csak sajnálni tudom, hogy ennek végkifejletét már nem lesz alkalmam megismerni. Komponistánk – akárcsak az imént említett mozi, a Cowboyok és űrlények, valamint A védelmező esetében – ezúttal a szintén Remote Control-kötelékbe tartozó Justin Caine Burnett segítségét kérte, aki amellett, hogy hasonszőrű kiegészítő zeneszerzői feladatokat vállal, önállóan olyan feledhető alkotásokhoz szállított már kíséretet, mint a Sárkányok háborúja vagy az Ethan Hawke főszereplésével készült Versenyfutás az idővel.


Gregson-Williams három különböző témát is készített, melyek közül kettő (a "Frank Barnes" és a "Will's Story") a Washington által alakított tapasztalt, és a Pine megformálta zöldfülű vonatvezető számára íródott, a harmadik pedig főcímzeneként ("Stanton, PA") szolgált. Ezek a döntően gitárra, hegedűre, illetve a Gregson-Williams játékával megszólaló zongorára komponált motívumok kellően színesítik a komponistától már ismert elektronikus megoldásoktól hemzsegő művet. S bár ezeknek köszönhetően e score befogadhatóbb a korábbi Scott-mozik kíséreténél, hátránya az, hogy egyes pillanataiban szinte hangról hangra egyezést mutat A sötét lovag Hans Zimmer és James Newton Howard fémjelezte aláfestésével. Utóbbira a legszembetűnőbb példa talán a "The Stanton Curve", ám szerencsére az ez által keletkező keserű szájízt hamar feledteti a soron következő "Who Do I Kiss First?", amely azon kevés trackek egyike, melyen érződik, hogy az elektronikus dömping mellett egy közel nyolcvanfős zenekart is bevetett a szerző. Amennyiben valaki vérbeli, tipikus Gregson-Williams-tételeket szeretne hallani, annak főként a "Ned"-et, a "Not A Coaster"-t, a "Galvin's Strategy"-t, illetőleg a "Playing Chicken with Trains"-t tudnám javasolni, melyek hangulata a Kémjátszma, a Gyilkosok gyilkosa vagy a szerző további, ezekhez hasonló aláfestéseivel rokonítható.


Ha e kompozíciót összességében vizsgáljuk, akkor látszik, hogy az elszabadult vonat története olyannyira megihlette a komponistát, hogy a Scott-tól már zsigerből érkező rendezői elvárások (azaz A tűzben edzett férfi óta ismert zenei megoldások alkalmazása, melyek végül a direktor alkotásainak védjegyeivé váltak) mellett képes volt a hallgatóbarát kategórián belül maradni, ami már a film alatt is megfigyelhető. A képsorokkal együtt a zene egészen jól működik, attól elkülönítve azonban már jobban szembetűnnek az önismétlések és a klasszikus Harry Gregson-Williams-eszköztár bevetése, ami részemről igencsak rányomja bélyegét az album nyújtotta élményre.