A Gyűrűk Ura-trilógia sikere újabb és újabb fantasyk forgatására ösztönözte az amerikai filmstúdiókat, így 2005-ben C.S. Lewis híres hétrészes meséje is elindult világhódítónak szánt mozis útján. A várt siker azonban elmaradt: ugyan az első rész még jelentős bevételt hozott a Disney cégnek, de a következő epizód már egy, a későbbi részek rizikósságát elővetítő mozi lett. Így nem is volt meglepő, hogy az egeres stúdió már nem is mert belefogni a harmadik Narnia-filmbe, és a jogokat elpasszolta a Foxnak, akik viszont valamiért még láttak fantáziát a titokzatos világ regéiben. Azonban az óvatosság jegyében már nem engedték elszállni a költségvetést, és a korábbi százötven perc körüli játékidőt is alig kétórásra csökkentették. Persze a büdzsé csak hozzávetőlegesen volt szerény, hiszen százötvenöt millió dollárból gazdálkodhatott a produkció, de az előző rész kétszáz millión felüli költségvetéséhez képest nyilvánvalóan kevesebb volt a befektetett összeg. A két korábbi Narnia-mozi rendezője, Andrew Adamson sem vállalta már el a harmadik felvonást, csak producerként maradt a projektben, helyére Hollywood egyik legbiztosabb kezű direktora, Michael Apted érkezett. Az Apted-mozikkal nemigen szokott nagy probléma lenni, igaz, a kritikusok dicsérő szavakban sem szoktak kitörni munkáival kapcsolatban, és ennek megfelelő lett a Narnia krónikái harmadik része is. A szerényebb költségvetés és a kevesebb szereplő miatt tulajdonképpen még befogadhatóbb is a mozi az előzőekhez képest, persze a költségvetés radikális csökkentése bizonyos pillanatokban szembetűnő. Az első félóra alatt kissé rezeg a léc, mivel némely trükk alaposan eltér – természetesen negatív irányba – a trilógia korábbi epizódjaiban megszokott látványvilágtól, de aztán erőre kap a film ebből az aspektusból is.

     
A Hajnalvándor útja a könyvhöz képest alapos átalakításon átesett át. A történetben a négy testvér közül most csak Lucy és Edmund tér vissza Narniába, illetve egy véletlen folytán velük tart kiállhatatlan unokatestvérük is. A világok közti átkelésük után egy tengerben kötnek ki, ahonnan Caspian herceg hajója, illetve maga az uralkodó menti ki őket. Ezt követően ismét egy ismét világraszóló kalandsorozat veszi kezdetét, mely során Narnia újabb és újabb vidékeit fedezhetjük fel. Sajnos a harmadik rész sem tudta levetkőzni a korábbi Narnia-mozikra jellemző hibákat, így ez is csak egy bizonyos életkor alatt nyújt maximális élvezetet, szemben például a Harry Potter-szériával, persze a Narnia-sorozat készítőit dicséri, hogy az eredeti regényeket alaposan átalakítva készítik a mozikat, mert bizony C.S. Lewis műveinek hű követése még ennyire sem lenne befogadható az óvodásnál idősebb korosztály számára.

A rendezőváltással az előző két rész komponistája, Harry Gregson-Williams is lecserélődött. Michael Apted a vele egy évtizede dolgozó David Arnoldot kérte fel a zene megírására, ami mondhatni, a nagy mozik közeléből eltünedező Arnoldnak úgy hiányzott, mint egy falat kenyér. A komponista tulajdonképpen évekig meghatározó szereppel bírt Hollywoodban, majd a megbízások fogyatkozásával nagyjából a James Bond-filmek maradtak meg neki mint jelesebb produkciók – köztudott, hogy az új 007-es mozival a "Bond-komponista" titulust is elveszítette már. A filmzeneszerzői karrierje a kilencvenes évek közepén, a Csillagkapu és A függetlenség napja alá komponált score-okkal indult el. Ezek a leginkább John Williams nevével fémjelzett, nagyszabású szimfonikus aláfestések stílusát képviselték, és Arnold ezt a hangzásvilágot – másokkal ellentétben – az elmúlt másfél évtizedben sem felejtette el. A Hajnalvándor útja dallamai is ebbe a kategóriába sorolhatók. Bár Gregson-Williams egy igen jó és egyedi hangzásvilággal rendelkező zenei világot kreált Narniának, azonban Arnold inkább saját elképzelései mentén indult el, így elődje muzsikájából csupán az Aslan-témát tartotta meg – melyet rövid variáció formájában a "High King and Queen of Narnia" és az "Aslan Appears" esetében hallhatunk.


A Hajnalvándor útja főtémája – másféle hangzása miatt – ugyan eltér a Gregson-Williams által megalkotott karakteres motívumoktól, de mégsem lehet Narniához nem illőnek tekinteni. A vezérdallamot két változatban hallhatjuk, ezek egyike a Pevensie gyerekeket, a másik pedig a Hajnalvándort, ezzel pedig Narniát hivatott megjeleníteni. Rögtön a nyitó tétel ("Opening Titles") felvázolja, és már itt kitűnik Arnold érdekes elképzelése a témáról, a motívum kétféle verzióját ugyanis úgy alkotta meg, hogy tökéletesen illeszkedjenek, sőt egészítsék is ki egymást, mindezzel pedig a gyerekek és Narnia sorsának összekapcsolódását kívánta a zene nyelvére lefordítani. A gyerekek változata fenséges, lírai hangzású, több esetben is kórussal színezetten jelenik meg, és nem lógna ki Harry Potter-széria zenei világából sem. Több variációban is hallható a score-ban. A "Land Ahoy" finom megoldásokkal tálalja a hallgatónak, a "Lord Bern" végén egy csendes, hárfás verzióját prezentálja a szerző, az "Eustace on Deck"-ben pedig egy igen fenséges körítéssel bukkan fel a Pevensie gyerekek témája. A legkiemelkedőbb variációját azonban az "Aslan's Table" adja, főként angyali kórusának köszönhetően. A főtéma Hajnalvándor-variációja nem hallhat olyan gyakran, de mivel karakteresebb, ezért sokkal inkább ez marad meg a hallgatóban. Ennek a Narniát jelképező, hősies verziónak egy szép változatát a "The Calm Before the Storm" mutatja be, illetve a film végi csatajelenet aláfestésében is feltűnik.


Melléktémák tekintetében sem fukarkodott a szerző, ugyanakkor meg tudta oldani azt a nem könnyű feladatot, hogy a film előrehaladtával folyamatosan fejlődő motívumok nem ütnek el egymástól, de mégis megvan bennük a kellő különbözőség is. Cincz vitéz, a beszélő hős egér külön témát kapott, melyet a "Reepicheep", az "Under the Stars" és a "Ship to Shore" esetében hallunk. A "1st Sword"-del vezetődik be egy új motívum, mely a történetben kulcsfontosságú szereppel bíró eltűnt narniai urak zenei megjelenítésére szolgál. A gonosz számára kigondolt dallam, bár ellenpontja a főtémának, mégis jól illeszkedik annak hősiesebb, rézfúvós megszólalású variációjához. Ezt a "The Green Mist" kórusos formában vezeti be az aláfestésbe, majd a "Coriakin and the Map" esetében a téma önállóan is felbukkan, míg a "The Golden Cavern" című trackben az eltűnt urak motívumával képez egy érdekesebb egységet. A score több olyan tétellel is szolgál, melyek nem tartalmaznak külön témát, de hangszerelésüknek, egyedi megoldásaiknak köszönhetően kiemelkednek a többi közül. Ilyen az íres hangzású "Duel", a fantáziadús, gyors ritmusú "The Lone Island", vagy az ehhez hasonlatos, észak-afrikai zenei elemekkel díszített "Market Forces", illetve az ütőhangszerek játékos megszólalásával színezett "Dragons Treasure".

Az aláfestés legértékesebb részei azok a mozgalmas akciótételek, melyek Arnold fénykorára emlékeztetnek. Ezeknek ugyan csak pár képviselője van, de hosszukat tekintve majdnem az album negyedét lefedik. A "Dragon Attack" leginkább a komponista Bond-zenéinek stílusát idézi, a film végi "Into Battle" című tétel pedig már egy igazán dicshimnuszt érdemlő darab. Arnold életművében igen régre kell visszamenni, hogy ehhez hasonlót találjunk, talán A függetlenség napjában bukkannánk ilyesmire. A tizenegy percet is meghaladó játékidejű track – az elejét leszámítva – szinte egy nonstop akcióbomba, melyben a szerző Bond-zenéiből ismert vad rézfúvós megoldások is új értelmet nyernek. A komponista a korábban felvázolt témákat itt újra előveszi, újragondolja azokat, és a zenekart, valamint a kórust szabadjára engedi, mindezzel pedig egy lehengerlő tételt hozott létre.


Ma még nem tudni, hogy lesz-e következő Narnia-film. A Hajnalvándor útja az USA-ban csak bukdácsolt, nemzetközi viszonylatban azonban még mindig nagyon jól teljesített a bevételeket tekintve, ez pedig biztató jel lehet a folytatásokra vonatkozóan. Annyi bizonyos, hogy a filmzeneszeretők is szegényebbek lennének, ha leállna a további regények megfilmesítése, hiszen mind Harry Gregson-Williams, mind pedig David Arnold csúcsformáját hozta Narnia világához.