Sokáig úgy tűnt, hogy az idei filmzenei termést összegző listámmal nem lesz nehéz dolgom, és hamar végzek vele. Aztán mégsem így történt, mivel az év utolsó hónapjában erőt vettem magamon, és sok olyan albumon is átrágtam magam, amit év közben vagy félbehagytam, vagy bele sem kezdtem. S tulajdonképpen nem bántam meg, hogy erre adtam a fejemet, mert igaz, hogy néhány esetében feleslegesen pazaroltam az időmet, viszont a kisebb nevű komponisták alkotásai között sikerült fellelnem pár igazi gyöngyszemet is. Mindenképpen kiemelném a tavalyi évből az olyan, reflektorfényben nem szereplő európai szerzőket, mint az elmúlt időkben rendre jó zenéket produkáló Johan Söderqvist, vagy a többször is igen kitűnő muzsikával jelentkező Philippe Rombi, illetve az olyan teljesen ismeretlen komponistákat, mint Marcel Barsotti, illetve Johan Hoogewijs. Magam is megdöbbentem azon, hogy listám nagyobb részét, nem az Egyesült Államokban született komponisták művei teszik ki. És bár ennek látszólag sok jelentősége nincs, de talán mégis jól jelzi, hogy a minőségi filmzeneszerzés mennyire kezd eltávolodni Hollywoodtól. Ha húsz-harminc éve állíthattam volna össze egy efféle összegzést, akkor azon valószínűleg az arányok pont fordítva néztek volna ki, sőt kizártnak tartom, hogy egyáltalán felkerült volna rá például egy svéd vagy egy holland szerző zenéje. Persze mindez köszönhető egy-két lelkes európai kiadónak is, akik felkarolták kontinensünk filmzenéjének ügyét, és évente juttatnak hozzá minket ezekhez a régebben elérhetetlen művekhez. Ugyanakkor meg kell említeni azokat a tengerentúli kiadókat is, akik pedig számos kiadatlan, vagy már nem elérhető régi zene megjelentetését tűzték ki célul, és adták ki 2009-ben számos értékes albumukat.

Idén a drámáé, a lírai hangulaté volt a főszerep a filmzenék világában, legalábbis én ezen alkotások között találtam többé-kevésbé maradandónak nevezhető műveket. Igaz, az akciódús, valamint a nagyívű epikus zenék a 2009-es évben igen szerény mértékben képviseltették magukat, és amik ebbe a csoportba tartoztak, azok jelentős része se lett túl meggyőző, tehát ezen stílusból választani sem lehetett. Emlékezetes vidám zenéket pedig kettőn kívül végképp nem tudnék említeni tavalyról. A 2009-es évet illetően emiatt bennem az marad meg, hogy a filmzenéket tekintve kicsit egysíkú volt ez az év. Persze ez azon zenék értékéből semmit sem von le, amelyek tetszettek, de 2010-től én változatosabb felhozatalt remélek. Igaz tavaly pedig annyi kellemes meglepetés akadt, hogy idén is reménykedem benne, legalább ennyivel meglepnek a zeneszerzők.
 

Az év legjobb zenéi: 

1. Marvin Hamlisch: Az informátor! Marvin Hamlisch jött, látott, győzött. Tizenhárom évnyi kihagyás után az év legjobb zenéjével tért vissza, ami ráadásul saját életművében is előkelő pozíciót tudhat be. Munkássága gyökeréig nyúlt vissza, mivel a hatvanas és hetvenes évek játékos vígjátékzenéit vette alapul, melyeket ugyan az elmúlt években próbáltak páran visszahozni a filmzenék világába, de mindez inkább kevesebb, mint több sikerrel járt. Ugyan tartottam tőle, hogy a jelentős mértékű kihagyás meglátszik majd a művön, de a hosszúra nyúlt szünetnek a jelét sem venni észre. Hamlisch gazdagon díszített dallamos zenéje talán még a műfajtól idegenkedőket is meg tudja győzni. 

2. Marcelo Zarvos: A lélek útja Az év első meglepetészenéje Marcelo Zarvos nevéhez fűződött. Ugyan szokás televíziós alkotásokhoz is magas szintű muzsikát produkálni, de a szerzők általában nem erre a médiumra tartogatják a puskaport. Zarvos azonban beleadott mindent, és egy gyönyörű, könnyfakasztó muzsikát produkált. Nálam ez a zene betöltötte mindazt az űrt, ami Thomas Newman vagy Mark Isham szerény teljesítménye miatt keletkezett az elmúlt időkben.





3. Armand Amar: Otthonunk Nehéz helyzetben voltam ezzel az albummal kapcsolatban, mivel szerintem az év legjobbika ez volt, azonban a kiadvány egyik felét a szerző korábbi művei teszik ki, így úgy tartottam igazságosnak, ha nem ez kerül az első helyekre. De hogy miért is ez a legjobb? Amar az utóbbi években lett nagy kedvencem, mivel keleties hangulatú világzenei elképzeléseit sajátos módon ötvözte az ambient és a minimalista kompozíciók elemeivel, és mindezt jelen munkájában még megtoldotta a szférák zenéjével is. A természetfilm hálás téma egy zeneszerzőnek, hatalmas kompozíciók születtek már ezen műfajhoz. Amar alkotása pedig hű követője lett az olyan kiváló muzsikáknak, mint Philip Glass Qatsi-trilógiája, vagy George Fenton BBC-s természetfilmzenéi (Bolygónk, a Föld, Kék bolygó).

4. Hans Zimmer: Angyalok és démonok Bár dallamok tekintetében nem sok újdonságot vonultatott fel az előző Langdon professzor-kalandhoz született aláfestéshez képest, azonban a kevés új és a már ismert régi téma izgalmas keveredése gyakorlatilag A Da Vinci-kód zenéjével egyenértékű muzsikát jelentett számomra. Ugyan hiányzik az előző film score-jában végig meglévő kreativitás, azonban több esetben is azt éreztem, hogy a fődallamok variálása tekintetében Hans Zimmer most még jobban megoldotta a feladatát. A nyitány meg önmagáért beszél. 



5. Ilan Eshkeri: Az ifjú Viktória királynő Az év második nagy meglepetése szintén még a tavasz folyamán ért, mert mondhatni, nem hittem a fülemnek, amikor Ilan Eshkeri művét hallgattam. A Csillagpor kapcsán lerakott névjegye igencsak hangosan koppant az asztalon, és ennek ellenére félő volt, hogy ezután megmarad az egyzenés szerzők táborában. Az ifjú Viktória királynő erőteljes klasszikus zenéje után viszont úgy vélem, a filmzenék jövőjét egyáltalán nem kell félteni (legalábbis a komponistáktól nem), ha ilyen zenei vénával megáldott tehetségek jelentik majd, mint Eshkeri.



6. Marcel Barsotti: Johanna nőpápa Marcel Barsotti neve nem mondott sokat ez idáig, azonban a gyengébbik nemhez való tartozását eltitkoló, egyházfővé emelkedő nő igaz történetéhez olyan gyönyörű muzsikát komponált, mely a tavalyi év újabb nagy meglepetészenéje volt. A score erősségét a középkort idéző zenei elemek, a megragadó főtéma és ennek variációi, valamint az igen színvonalas nagyzenekari kompozíciók adják. A visszafogott, de emelkedett hangvételű kórushasználat további pozitívuma az albumnak, amiben ugyan semmi kimagasló, sohasem hallott plusz dolog nincs, egyszerűen csak jó hallgatni, mert élvezetes. A szerzőnek pedig sok sikert kívánok egy nemzetközi/hollywoodi karrierhez, a tehetség ugyanis adott. 

7. James Newton Howard: Kettős játék James Newton Howard számára szokatlan stílusban tett kirándulása az év egyik legüdébb színfoltja volt – a sok dráma között öröm volt hallani egy vidámabb, ritmusos zenét. A filmbeli titokzatosságot, veszélyt, szerelmet, komédiát jól jeleníti meg a score, melynek néhány tétele ("War", "Security Meeting", "The Formula") kifejezetten maradandónak bizonyult számomra. Howard műfaji kiruccanása engem meggyőzött. 





8. Dario Marianelli: Agora Bár októberben, amikor ezt a zenét először hallottam, még azt gondoltam, hogy érkezik majd olyan mű az idén, ami leradírozza listámról Dario Marianelli alkotását, de végül beláttam, hogy elég erős ez a score ahhoz, hogy nyugodt szívvel a listán hagyjam. Ehhez a monumentális ókori eposzhoz a látvánnyal vetekedő muzsika született, olyan, ami meg sem próbál populáris lenni, és a hasonlóan nagy epikus történetek zenéihez sem kíván hasonlítani. Újszerű és hatásos, még a műfajon belül is. 




9. Clint Mansell: Hold Clint Mansell minimalizmusa, ha nem is hurrikánként zavarta meg a minimalista stílusú filmzenék főként Philip Glass nevéhez köthető állóvizét, de mindenképpen új utakat nyitott meg ebben a hangzásvilágban. Sok esetben brutálisan egyszerű a Hold zenéje, már-már bántóan szerény, de mindez sohasem fordul át érdektelenségbe vagy jellegtelenségbe, mivel többek között a fülbemászó főtéma ezt nem engedi. 





10. Gabriel Yared: Amélia – Kalandok szárnyán A szerző látszólag a kisujjából rázhatta ki ezt a score-t, annyira egyszerű, könnyed kis semmiségnek tűnik. Azonban a látszat ellenére nagyon komoly munkával állunk szemben, hiszen a film hősies jellege, a címszereplő személyisége, és a helyszínekre, valamint a történelmi korra való utalás tökéletes eleggyé olvad össze a zenében. A főtéma szinte azonnal beivódott a fejembe, már második meghallgatásakor azt éreztem, hogy ezt a dallamot évek óta ismerem. 






 

Az év meglepetése:

James Peterson: The Red Canvas Tegye föl a kezét, aki valaha is hallott James Petersonról. Senki? Hát ez nem véletlen, mivel eddig csupán fél tucat rövidfilm zenéjét jegyzi. Idén viszont a legnagyobb, filmzenével foglalkozó médiumok (blogok, folyóiratok, internetes szakoldalak) összesített értékelése alapján az év zenéjét írta meg. A grandiozitástól sem mentes nagyzenekari kompozícióit jól érzékkel jelentette meg a Moviescore Media, amelynek hála sok, amúgy feledésbe merülő zenét ismerhetünk meg már évek óta. Peterson leginkább az ötvenes és hatvanas évek filmzenei stílusát alkalmazta a művénél, némi mai megoldással megspékelve pedig nagyon élvezetes, kimunkált zenét hozott létre ezáltal. Főként a hamisítatlan szimfonikus zene kedvelőinek a figyelmébe ajánlom ezt az albumot.


 

Az év legjobb trackjei:

1. Hans Zimmer: "160 BPM" (Angyalok és démonok) Apróbb szépséghibája ellenére is az év legütősebb, és bármennyire is furcsa ezt leírni, legeredetibb trackje az Angyalok és démonok CD-jének nyitótétele. Suttogásból erőteljes mennydörgésbe váltó kórusa, és a zene dinamikájának precízen kidolgozott váltakozása az elmúlt év legizgalmasabb zenei kompozíciója volt. 








2. Alexandre Desplat: "New Moon" (Alkonyat: Újhold) Kissé tartottam ettől a zenétől, ugyanis a filmhez szerintem nem egyedi hangzásvilággal rendelkező szerzőre lenne szükség, mert már az előző rész score-jánál is ez volt a legfőbb hiba. Azonban Desplat, ha teljesen nem is, de jelentősen háttérbe szorította a stílusjegyeit, ami be kell, hogy valljam, jót tett a műnek. A főtémát a romantikus zenék háza táján hosszú távon is maradandónak vélem, mivel meglehetősen gyönyörű dallamot sikerült a francia mesternek ehhez a filmművészetileg nem túl erős mozihoz komponálni. Jelen pillanatban ugyanakkor nem érzem azt, hogy a legjobb albumok között az Alkonyat második részének zenéje helyet kellene, hogy kapjon, de idővel elképzelhető, hogy átértékelem a CD-t. 

3. Alexandre Desplat: "Chez Chanel" (Coco Chanel) Sokáig a legjobbak között szerepelt ez az album, azonban az utolsó rostán elvérzett, így csak legszebb tétele kapott helyett a listámon. A "Chez Chanel" már-már horrorisztikus sejtelmességgel induló taktusait hirtelen keringővé formáló Desplat egyik leginkább maradandó művének vélem ezt a rövidke tracket. A szerző tehetségéhez mára már nem férhet kétség, azonban az ilyen egyedülálló finom megoldások páratlan zenei intelligenciát sejtetnek. 





4. James Horner: "War" (Avatar)  Az Avatar zenéje engem sajnos nem nyűgözött le, jó minőségét és igényes kidolgozottságát maximálisan elismerem, de csak két track esetében éreztem mindazt, amit valószínűleg az egész album esetében kellett volna. Bár a "War" kissé hatásvadász, de élvezhetőségén ez semmit sem ront. A másik tétel pedig a "The Bioluminescence of the Night", mely különleges hangzásvilágával nyerte el a tetszésem. Azonban sajnos ez a két remek részlet játékidejét tekintve kevesebb, mint a CD hatoda, így az album egésze engem nem győzött meg. 



5. Abel Korzeniowski: "Stillness of the Mind" (Egy egyedülálló férfi)  Mikor megláttam a Golden Globe-jelöltek között ezt a zenét, rögtön azt gondoltam, hogy már megint elgurult a gyógyszer a kritikusoknál, és jelölgetnek mindenféle prüntyögést, illetve a nomináció ismét inkább a filmnek szól. Aztán meghallgattam az albumot, és ennek fényében csak azt mondhatom, hogy teljes joggal megérdemelte a jelölést. Ha hasonlítani akarnám valamihez, akkor hangulatát tekintve leginkább Clint Mansell A forrása és James Newton Howard A faluja az, amivel rokonítható a fiatal lengyel zeneszerző alkotása. Az idei gyönyörű drámai zenék közül megható líraiságával még külön ki is tűnik Korzeniowski alkotása. 

6. Christopher Young: Drag Me to Hell (Pokolba taszítva)  A pokol sokadik szimfóniáját tárja elénk Christopher Young, legújabbjának nyitánya pedig valószínűleg évek múltán is értékálló horrorklasszikus lesz. A felejthetetlen, ötletes, jól hangszerelt téma a megfelelő hatást váltja ki, mind a film alatt a nézőből, mind pedig a zene meghallgatása közben a hallgatóságból. 








7. Jan A.P. Kaczmarek: "The Foot" (Hacsi – A leghűségesebb barát) A szerző nagyon ritkán kap lehetőséget, hogy tehetségét a jelentősebb filmek zenéi terén kamatoztassa. Évente minimum egy muzsikával azért szerencsére mindig jelentkezik, idén egy teljesen ismeretlen Lasse Hallström-filmhez írt megható aláfestést, melyből ez a rövidke track szívfájdítóan szép zongoraszólamaival emelkedik ki. 







8. Alan Silvestri: "Touch My Robe" (Karácsonyi ének)  Ha összességében nem is ér fel a karácsonyi zenék legjobbikával, vagyis a Reszkessetek betörők! score-jával, azonban pár részletben megközelíti azt. Nem utolsósorban a dallamos, erőteljes, dinamikus főtémájának köszönhetően, mely ebben a trackben markáns kórustámogatással szólal meg. Mintha Mozart egy elkallódott partitúrájára lelt volna Alan Silvestri. 







9. Panu Aaltio: "Forgiveness" (A fekete lepke háza)  Szintén egy ismeretlen európai szerző művéről van szó, aminek egyetlen szépséghibája, hogy szinte végig ugyanarra az ötletre, vagyis gyönyörű főtémájának variálására épül. A vezérmotívum azonban van olyan erős, hogy elvigye a hátán a zenét. Legszebb megszólalása ehhez a tételhez köthető, ezért került fel ez a listára. 







10. Michael Giacchino: "Up with End Credits" (Fel!)  Kissé csalódtam, amikor meghallottam a szerző legújabb animációs zenéjét, mivel a L'ecsó és A Hihetetlen család dallamai szinte etalonnak számítanak már nálam, és sajnos ezekhez a Fel! zenéje sok meghallgatás után sem ért még fel. Azt azonban nem lehet nem elismerni, hogy újfent színvonalas, gazdag és játékos score-t produkált a szerző, mely a korábbiakhoz hasonlóan szintén üde színfoltja lett az év filmzenei termésének. 






 

Az év legjobb kiadványai:

Alan Silvestri: Vissza a jövőbe Hogy is maradhatnak le a listámról az a megjelenés, melyre több mint két évtizede várnak a filmzenekedvelők, ráadásul mindezt most egy gazdag, igényes kiadvány formájában lehet a gyűjtemény részévé tenni. A szerző talán legismertebb munkája, az évtizedes érthetetlen mellőzés után, tehát most már méltó formában vált elérhetővé. Ez pedig önmagában is elég ennek a CD-nek, hogy az év legjobb kiadványai között legyen a helye. 





Howard Shore: Collector's Edition Vol. 1 Bevallom, nagyon tartottam a szerző korai munkáit összegző korongtól, azonban örömmel konstatáltam, hogy a várt kakofónia helyett egy értékes, Shore korai stílusát hűen tükröző zenékből összeállított kiadványt sikerült prezentálnia a kiadónak. Viszont azt hiszem, hogy ez az eddig kiadatlan zenéket tartalmazó, valóban hiánypótló CD inkább a komponista rajongóinak lett kitalálva. Reméljük, idén érkezik a második rész is. 






James Horner: Kártyavár Az idén számtalan, több esetben hiánypótló James Horner-zene jelent meg, azonban a sok ismert score közül számomra a legszebbnek, legjobbnak ez a kilencvenes évek elején íródott visszafogott kis kompozíció bizonyult. Sok-sok olyan megoldás megtalálható ebben a viszonylag korai Horner-műben, amiket a későbbi alkotásaiban kiteljesített, vagy sokkal hangsúlyosabban alkalmazott a szerző. Az év egyik legkellemesebb meglepetése mindenképpen ez a kiadvány volt. Meg merem kockáztatni, hogy az öt legjobb Horner-zene egyike a Kártyavár. Számomra mindenképp. 


Bill Conti: Uncle Joe Shannon James Horner mellett Bill Contitól is szokatlanul sok eddig kiadatlan, vagy méltatlan kiadást megélt régi zenét kaptunk az idén. Az Uncle Joe Shannonban a trombitát állítja a középpontba Conti, mely hangszer ugyan sohasem állt távol tőle, azonban talán a leghangsúlyosabban ebben a muzsikájában alkalmazta ezt az instrumentumot. 







Bill Conti: Az igazak Egy másik nagy klasszikus, ami eddig egy elég méltatlan CD formájában volt csak elérhető. A nyolcvanas években megjelent kiadvány, mely csak az Észak és Dél mellé felpakolva tartalmazta ezt az Oscar-díjas zenét, akár már el is felejthető, hiszen az Észak és Dél is egy dicsérendő négy CD-s formában került újra kiadásra. 








 

Az év legjobb soundtrack albumai:

1. Ahol a vadak várnak Az év sokadik meglepetése volt a Karen O. és gyermekcsapatának dalaiból összeállított lemez. A hangulat végig ugyanaz, de nincs két szám, mely kicsit is hasonlítana egymásra. Félelmetesen jó hallgatnivaló, melyet a különleges dalok mellett, több izgalmas instrumentális track is színez. 








2. A hercegnő és a béka Randy Newman a műfaj kötelező elemei közül megtartotta azt, ami a filmhez elengedhetetlenül szükséges volt, viszont kirakott mindent, amitől sablonos és egysíkú, illetve a korábbi Disney-zenékkel rokonítható lett volna. Bár a score több helyen nem nevezhető kiemelkedőnek, de közepesbe sem lép át sosem, a dalok terén pedig nem akad olyan, amivel probléma lenne. Izgalmas és néhol igen merész, a korábbiaktól eltérően kommersz elemektől mentes darab az egeres stúdió rajzfilmjeihez írt score-ok repertoárjában. 



3. A fantasztikus Róka úr Alexandre Desplat-tól egy tőle szokatlan, vidám zenei elemekkel megtűzdelt score-t is kaptunk az idén. Néhány tétel esetében kissé sajnálom is, hogy élvezetes, karakteres dallamaikat nem egy nagyobb ívű zenébe szőtte bele. A szerző animációs filmek terén tett kiruccanására szerintem panasz nem lehet, bár a dalok nem mindegyikéről gondolom, hogy sokaknál az elviselhetőség határain belül maradnának – nálam sem volt ez így. 





4. Egy lányról Egy meglepően izgalmas zenékből összeállított válogatásalbum, melyen Paul Englishby nem túl hosszú aláfestő zenéje is helyet kapott. Azonban nem a score, ami miatt említést érdemel a kiadvány, hanem a hatvanas éveket megidéző ritmusos rock and roll, jazz, rhythm and blues és tánczenéi okán. 








5. Kilenc Kevés ekkora sztárparádét felvonultató musical váltott ki akkora érdektelenséget a mozikban, mint a Kilenc, de a dalokból összeállított CD remekül átadja képek nélkül is a darab hangulatát. 











 

Az év legrosszabb zenéi:

1. Tyler Bates: Halloween 2. Amikor már a vonók és a húrok idegőrlő cincogása is elviselhetőbb ennél. Amikor a Bábel score-ja is felüdülés. Amikor az összes avantgárd zeneszerző hirtelen felértékelődik az emberben. Amikor felteszem magamnak a kérdést, hogy az első öt track után akarom én még ezt tovább hallgatni? Amikor felteszem magamnak a második kérdést, hogy mit keres még Tyler Bates bárminemű filmzene közelében? És ez az a pont, amikor "a filmzene Ed Woodja" címet adományozom a szerzőnek. 




2. Mike Patton: Crank 2. – Magasfeszültség A filmhez valóban jól illeszkedik, ezt elismerem. Pontosabban azt, hogy amennyire csapongó, idegesítő és hatásvadász ez a mozi, ugyanannyira rásüthető mindez a hozzá született zörejkompozícióra is. A Paul Haslinger jegyezte előző rész score-ja fényévekkel jobb ennél, és azt se tartom még közepes munkának sem. Akadt már több olyan rockzenész is, aki időtállót tudott alkotni a filmzenék világában is, és bár a maga nemében a Crank második részéhez írtakkal Patton is maradandót csinált, csak nála a tartósság abban merül ki, hogy úgy marad fenn, mint örökérvényű borzalom. 



3. Steve Jablonsky: Péntek 13 Egy főtémát megpróbálhatott volna összehozni az utóbbi időben horrorzenei mágussá avanzsáló Steve Jablonsky, és ebben az esetben talán megbocsátható lenne, hogy újfent semmi másból nem áll az aláfestése, mint hangszernyüstölésből, és a történet hű zenei lekövetéséből. Ez utóbbi egyébként még nem lenne baj, csak számomra értékelhetőbb, ha a látottak miatt jön rám a frász, és nem a főgonosz feltűnésekor a zenekarból kitörő lármafolyamtól. 





4. Mark Bradshaw: Fényes csillag Általában horrorzenék szoktak a legrosszabbak listájára kerülni, így külön (kár)öröm, hogy most egy kosztümös romantikus film zenéjét tartalmazó albumot is fel tudok itt tüntetni. Azt nem tudom, hogy mindezt mennyire gondolta komolyan a kiadó, mert amit ez a szerencsétlen lemez tartalmaz, az leginkább a rossz vicc kategóriája. Az amúgy is halovány score mellé, illetve alá rengeteg dialógust pakoltak fel, amik így egy hangoskönyv-jelleget adnak a kiadványnak. Aki még nem próbálta meghallgatni, az távolról kerülje el, mert Bradshaw szerény zenéje az elmúlt évtized egyik legjelentéktelenebb, legszürkébb és legunalmasabb muzsikája. 

5. Geoff Zanelli, Robb Williamson: Gamer – Játék a végsőkig Pedig Geoff Zanelliben én láttam lehetőséget, mivel hallhattunk tőle értékelhető, jó zenéket is. A Robb Williamsonnal közösen jegyzett elképzelésük azonban joggal verte ki a biztosítékot gyakorlatilag mindenkinél, aki erről a CD-ről megpróbált nyilatkozni – mert hogy már ez is meghaladhatja az ember teljesítőképességét, annyira értelmezhetetlen zenével van dolgunk. Elnézve a külföldi véleményeket, egyöntetűen mindenki az év legrosszabbjának tartja, én pusztán azért nem osztottam ki neki ezt a címet, mert az igazán idegtépő részeket nem nézve, azért nem annyira borzasztó, de mivel ezen részeket kiszedve a játékidő lesz igen szerény, így megérdemelten kap helyett a 2009-es év legrosszabbjai között.


 

Az év csalódása:

Harry Gregson-Williams: X-Men kezdetek: Farkas Nyugodt szívvel szerepeltethetném az év legrosszabbjainak listáján is, de így kiemelve talán még inkább jelzésértékű, hogy valamit mennyire elrontott Gregson-Williams. A jól indító főcímzene még bizakodásra ad okot, azonban az ezt követő több track esetében is a szerző régebbi műveinek felhasználásából született jellegtelen tucatzene, elkeserítő vergődésbe megy át. Szerintem, ez a teljesítmény még a stílus elkötelezett rajongóinak is kevés lehetett. Az évek alatt sokan eltűntek a Remote Control háza tájáról, olyanok is, akik ennél lényegesen magasabb szintű munkákat tettek le az asztalra. Úgy gondolom, komponistánk számára nem lesz túl kecsegtető a jövő, ha megragad ennél a szintnél, mert ezzel maximum Tony Scott filmjeihez lesz csak képes jól illeszkedő művet írni. Azt meg mindenki döntse el, hogy érdem-e mindaz, ha az említett rendező elmúlt évekbeli filmjeihez írt zenéket vesszük alapul.


 

Egyéb említésre méltó albumok:

John Debney: The Stoning of Soraya M.  Bár már tavaly ismert volt a zene, azonban kiadásra csak idén került, így ennek a fura helyzetnek esett "áldozatul", s ezért nem került nálam az év legjobbjai közé, holott minősége alapján ott lenne a helye. Lehetne akár azt a jelzőt is rásütni a műre, hogy A passió kistestvére, de szerintem a két mű között a különbség elenyésző. Arról már nem is beszélve, hogy örömmel vettük azt a tényt, hogy a szerző képes volt mesterművét nagyjából megismételni. 





Johan Hoogewijs: Csak egy nap az élet Angelo Badalamenti és Clint Mansell közös munkája lenne ilyen, ha valaha is együtt dolgozott volna a két komponista. Mivel erre azonban a jövőben is igen kicsi az esély, így Johan Hoogewijs dallamaival kell megelégednünk. Ez a mű azoknak nagyon ajánlott, akik szeretik a csendes, merengős, de dallamos, mindenféle sallangtól mentes, változatos hangszerek hangjaival kiegészülő drámai szimfonikus zenét. 






Philipe Rombi: Egy ember és kutyája A Jean-Paul Belmondo hattyúdalának is betudható filmre gyakorlatilag a kutya sem volt kíváncsi, így a szélesebb körű nemzetközi terjesztést már meg sem élte. Nem úgy a film zenéje, ami a szerző korábbi kiváló munkáinak is köszönhetően lett nemzetközi szinten is elismert darab. 








Johan Söderqvist: Effi Briest A svéd szerző az utóbbi években rendre jelentkezik legalább egy olyan zenével, amit nem lehet nem kedvelni. Bízom benne, hogy a tavalyi gyermekvámpíros muzsikájára a tengerentúlon is felfigyeltek, de ha nem, hát akkor reméljük, hogy az Effi Briest gyönyörű dallamai majd meggyőzik az illetékeseket. Úgy vélem, az amerikai filmdrámák zenéi körül kialakult állóvizet gyorsan megkavarná Söderqvist. 





Mark Isham, Cindy O'Connor: Ütközések (1. évad)  Tavaly két emlékezetes sorozatzenét sikerült a kiadóknak megjelentetni. A Hősök aláfestése szintúgy kedvencem lett, de Mark Isham, és az eddigi asszisztensi szerepkörből társzeneszerzői pozícióig előlépő Cindy O'Connor közös munkája, ha csak a pontokat néznénk, akár az év egyik legjobbja is lehetne nálam. Azonban mivel a lemez Isham eddigi melankolikus ambient zenéinek egyfajta best of-ja, így inkább csak itt említem meg, hogy bizony, ez is nagy kedvencem lett 2009-ből. 




Michael Giacchino: Star Trek Fél év és a film többszöri megtekintése kellett hozzá, hogy beérjen a kult sci-fi újjáélesztésére tett igen élvezetes és jól sikerült kísérlet zenei aláfestése. Michael Giacchino zenei eszköztára ugyan még nem túl bő, és dallamai sem azok, amikre a "felejthetetlen" jelző a leginkább rásüthető, de jó érzékkel kapja el filmjei hangulatát, és néha már ennyi is elég, hogy élvezetes munkát hallhassunk tőle. 






Brian Tyler: A gyilkos szoba Ha a tavalyi felhozatalból akad nem várt, meglepő zene, akkor Brian Tyler szokatlan kompozíciója minden bizonnyal ebbe a kategóriába tartozik. Az akciómuzsikákba belefáradó szerzőnek ebben a szokatlan zenei stílusban való kitérője csattanós választ ad azoknak, akik Tylert a sablonos, kiszámítható szerzők táborába sorolták. Ugyan nem feltétlen a legélvezetesebb/legjobb muzsikája született meg ehhez az ismeretlen filmhez, de bizonyítja, hogy a kortárs motívumokon nyugvó zene sem áll távol tőle. 




Christopher Young: Az informátorok Tulajdonképpen semmi különös, csak ismételten egy olyan zenei stílus, amit még aligha hallottunk a szerzőtől. Pár tétel kiemelkedő, pár pedig elég sablonos, de összegzésként az jön ki, hogy többszöri meghallgatásra érdemes az album. 









Elliot Goldenthal: Közellenségek Hogy mit csinált az elmúlt években Elliot Goldenthal, azt nem lehet tudni, de Michael Mann nagy szolgálatot tett, hogy visszarántotta őt legalább egy zene erejéig – bár kérhetett volna tőle hosszabb lélegzetű score-t is. 










Christopher Gordon: Mao's Last Dancer  A szerző sem tartozik a minket zenével elárasztó komponisták táborába, de néha figyelemreméltó szerzeményekkel jelentkezik. Ez az album ugyan nem minden elemében nyerte el tetszésem, de vannak olyan kiváló elemei, mint egy pár klasszikus zene átirata, vagy tradicionális kínai népzenei elemek variációja. 



 

 

2009 filmzenei szempontból tele volt nagyobbnál nagyobb várakozásokkal: jött az új Harry Potter-mozi, továbbá az új Star Trek, a Terminátor, az X-Men és a Transformes filmek, a G.I.Joe: A kobra árnyéka, az Avatar – hogy csak a nagyobbakat említsem. Ennek ellenére mégsem volt olyan ütős 2009, amennyire azt az iméntiek alapján vártuk. Ám ezen "keserű szájízt" jelentősen ellenpontozták a régebbi zenék megjelenései. A legnagyobb dobásnak ebből a szempontból az Intrada Vissza a jövőbe score-ja számít, a Varése Sarabande pedig úgy állt a rajongók mellé, hogy tavaly útjára indított egy olyan kiadványsorozatot, melynek keretén belül a kizárólag digitális úton megjelent zenéket adja ki CD-n, limitált példányszámban. De a többi nagyobb filmzenés kiadó is rendesen kitett magáért 2009-ben – az FSM például gigantikus gyűjteményekben foglalta össze egy-két Golden Age szerző munkásságát, s a La-La Land Records is évről évre erősebbé válik. 

A magam részéről megismerkedtem jó néhány régebbi zenével, melyek eddig valamilyen oknál fogva elkerülték figyelmemet, s volt közöttük néhány olyan kincs is, amik tovább köszörülték a friss szerzemények által okozott csorbát. Globálisan tekintve tehát 2009 nem volt annyira rossz, de persze lehetne rajta javítani. 

Listám ismertetése előtt fontosnak tartom megjegyezni, hogy összeállításom során az idén kiadásra került filmzenealbumokat vettem alapul (így került bele például a 2008-as A Lazarus-terv zenéje is).
 

Legjobb zenék: 

1. Brian Tyler: A Lazarus-terv Az egyetlen kilencpontos zene a 2009-es újdonságok kategóriáján belül. Az akciódömping közepette Tyler ezen alkotás erejéig kinyitotta a "Szép dallamok" címkével ellátott fiókját, s kiemelte belőle A Lazarus-terv partitúráját. A markáns dübörgés helyett egy szép ívű, elgondolkodtató kompozícióval állt elő, mellyel kellemes meglepetést okozott, és megmutatta, hogy hiába kezdett bele a kommersz akciózenék gyártásába, tisztában van azzal, hogy a zenével értéket is lehet közvetíteni.




2. Michael Giacchino: Star Trek Idén ez a zene volt az első, melyet záros időn belül tömérdekszer meghallgattam, pedig az elején nem hittem Giacchinoban. Egyrészt, mert a szerző munkásságát eddig csak tisztes távolságból figyeltem, másrészt pedig, mert a korábbi nagy franchise-folytatáshoz, az M:I 3.-hoz írt műve gyengére sikerült. Előítéleteimre azonban maximálisan sikerült rácáfolnia: egy erős, dinamikus muzsikával rukkolt elő, amely a film alatt, és attól elkülönítve is remekül működik, s bár hiányoltam belőle a Jerry Goldsmith-féle témát, mégis úgy vélem, remek Star Trek-zene lett belőle. Kíváncsian várom a folytatást.


3. Hans Zimmer: Angyalok és démonok A Da Vinci-kód zenéjének továbbgondolása, illetve ötvözése a régi Zimmer-féle zenei világgal. Erős, dinamikus zene, amely az Avatarhoz hasonlóan a kezdetektől fogva árulkodik készítőjéről. A kórusos, elektronikus elemekkel tarkított mű egyenletes színvonalát számomra a "Black Smoke" és a főtéma átiratát rejtő "503" tételek növik túl. Az Angyalok és démonok az a szint, amit meg kell tartania, illetve tovább kell fejlesztenie Zimmernek ahhoz, hogy tanítványai ne nőjenek a fejére, s rajongóit ne csak a régi idők emlékei táplálják.




 

Az év meglepetései:

1. Clinton Shorter: District 9 Clinton Shorterről eddig nem hallottam, és nem tudom, hogy a jövőben milyen sorsra jut, ám az biztos, hogy a District 9 hangulatát kiválóan megragadta, és abszolút lekötött még úgy is, hogy nem egy Media Ventures-művet hallani ki belőle – holott ő nem ott koptatta az iskolapadot. Akárcsak a film, e score is az idei év legnagyobb meglepetése volt számomra (hasonlóképpen a Star Trekhez, bár ott a film annyira nem jött be, mint itt), csupán azt sajnálom, hogy nem illesztett bele több eredetiséget.




2. Hans Zimmer: Sherlock Holmes Tény, hogy a score egyetlen nagyobb témára épül, s hallgatása során nem igazán érezni a cselekmény kibontakozását, lefolyását, illetve tetőpontját, viszont egy meglepő muzsikát kaptam Zimmertől, aki olyan hangszereket helyezett előtérbe, melyek eddig idegenek voltak tőle. Hátrahagyta az MV-s kliséket, s egy hegedűre, cimbalomra, zongorára, valamint bendzsóra épülő szerzeményt készített Guy Ritchie alkotásához. Hogy ez mennyire illik a filmhez, azt nem tudom, önállóan hallgatva azonban kellemes kikapcsolódást nyújtott számomra – hozzáteszem: az év zenéjétől azért messze van.


3. Theodore Shapiro: A kezdet kezdete A komponista számomra azok táborába sorolandó, kiknek műveit a filmek alatt hallgatom csak meg. Tavaly a Trópusi vihar kapcsán bólogattam elismerően, idén pedig A kezdet kezdete című komédiához készített műve kapcsán tettem ugyanezt. Zed és Oh történetéhez olyan művel állt elő, melyben különféle zenei stílusok keverednek (tájegységtől és idősíktól teljesen függetlenül), illetve követik egymást, s bármennyire is ugrándozik a palettán Shapiro, az album egésze egy egységet alkot, nem volt olyan érzésem, mintha egy best of-ot hallgatnék. Mindenképpen figyelemreméltó kompozíció.



 

Az év tételei:

1. Brian Tyler: "The Lazarus Project" (A Lazarus-terv) Régebben főként annak a híve voltam, hogy "durr bele, hadd szóljon", legyen az akció-, vagy horrormuzsika. Az elmúlt években azonban ez egyensúlyba került a "szép dallamokat szeretnék" koncepcióval. Ez utóbbiak táborába tartozik a "The Lazarus Project" címet viselő tétel is, melynek kissé melankolikus hangulatához főként a zongora, a cselló, valamint a vibrafon járul hozzá. Tyler ezzel kellemes kikapcsolódást biztosít, s könnyedén kizökkenti hallgatóját ebből a pörgő világból.




2. John Ottman: "Suite for Jessica and Max" (Az árva) Ottman idén kiadott két zenéje, az Astro Boy és Az árva ismeretében nyugodtan elmondható, hogy komponistánk nem igazán erőltette meg magát, sőt. Ez utóbbi mozi azonban némileg javítja az átlagot, ami a "Suite for Jessica and Max" című tételnek köszönhető. E majd hatperces track nemcsak szép dallamvezetéssel, hanem remek ívvel is bír, s így emelkedik ki toronymagasan az egyébként teljesen szürke score-ból. A kérdésem felé csupán az, hogy ezt hogyan sikerült ilyen jól összehoznia? Mindenesetre gratulálok érte, egy számomra megunhatatlan tétellel lettem gazdagabb.


3. Christopher Young: "Concerto to Hell" (Pokolba taszítva) Young idén két horrormuzsikával állt elő, melyek közül a Pokolba taszítva egy hajszálnyival jobbra sikerült, mint a Hívatlan vendég – persze, az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy utóbbiban több a zenekari elborulás. Az album veleje a "Concerto to Hell"-be sűrűsödött, közepén egy kellemesen induló hegedűszólóval, mely végül pokoli zenébe torkollik, s a hegedűszóló olyanná válik, mintha előadójának elgurult volna a gyógyszere. Zseniális!





4. James Horner: "The Bioluminescence of the Night" (Avatar) Az első trackek hallgatása közben azt gondoltam, hogy ennek nagyobb lesz a füstje, mint a lángja. Aztán mikor lepörgött a "The Bioluminescence of the Night", visszaléptettem, és egyúttal megbizonyosodtam arról, hogy ezt a score-t meg fogom venni – persze, a többi tétel ezt csak tovább erősítette. E számnak sikerült hangulatával elvarázsolnia, és bár eleinte a csilingelések zavaróan harsánynak tűntek, többszöri meghallgatás után már semmi kivetnivalót nem találtam benne. 




5. Alan Silvestri: "Just About Close Enough" (G. I. Joe: A kobra árnyéka) Ez Silvestri azon arca, ami miatt könnyedén megkedvelhető: végig pörgő, markáns, erőteljes akciózene, mely magában foglalja a szerző összes ismertetőjegyét – s ez utóbbi jelen esetben egyáltalán nem hiba. Ilyen végtelen dübörgést vártam a score egészétől, s bár mást kaptam, mint amire számítottam, nem éltem meg akkora csalódásnak. Ezen track azok közé tartozik, ami mindig hangerőnövelésre buzdít, s ezzel egyetemben felkerült a "de jó lenne ezt élőben hallani" listámra is.





 

Legjobb kiadások:

1. Alan Silvestri: Vissza a jövőbe Huszonnégy év. Ennyit kellett várni ahhoz, hogy a nyolcvanas évek egyik legnépszerűbb kultuszfilmje, a Vissza a jövőbe aláfestése megjelenjen. Ez a majd negyed évszázad azért szégyenletes, mert jelen esetben nemcsak a film vált kultikussá, hanem annak score-ja is, hiszen főtémája az évtized egyik legjelentősebbjének nevezhető. Mindez a jogok felett rendelkező MCA-nak volt köszönhető, de az ügy végére az Intrada tett pontot: kiadványa első lemezére a teljes score, a másodikra pedig a különféle alternatívák kerültek fel, így tulajdonképpen teljes mértékben kárpótolták a rajongókat.


2. Jerry Goldsmith: Freud: A titkos szenvedély Nem ez a zene fogja megdönteni a 2009-es eladási statisztikákat, sőt, abban sem vagyok biztos, hogy a háromezer darabos kiadást nem méretezték-e túl a Varése munkatársai. Akárhonnan nézzük, a Freud: A titkos szenvedély erősen rétegzene, s csak azoknak ajánlott, akik Goldsmith A majmok bolygóját, A nyolcadik utas: a Halálát, Tora! Tora! Tora!-t, s az ehhez hasonló kompozícióinak atmoszféráját kedvelik. Az eddig csak bakeliten elérhető muzsika volt az első olyan szerzemény, melyért Goldsmith Oscar-jelölést kapott – hozzáteszem: manapság az ilyen muzsika még csak a bizottság közelébe sem kerülne, nem hogy jelölve lenne.

3. A Tribute to Basil Poledouris (DVD) E DVD-korong Poledouris egyetlen koncertfellépésének anyagát tartalmazza, melyen a Conan, a barbárból összeállított koncertanyag látható 5.1-es hanggal, így ubedai fellépésének élményét, hangulatát hibátlanul át lehet érezni, élni. A koncertfilm mellett egy, a pályatársaival, munkatársaival és családtagjaival készített emlékfilm is felkerült a lemezre, valamint montázsok a konferencián eltöltött napokból, előadásrészletekkel, próbákkal, s rajongóinak hadával. A kiadvány egyetlen hibája a spanyol felirat levakarhatatlansága...










 

Legrosszabb zenék:

1. Mike Patton: Crank 2. – Magasfeszültség Ehhez vagy nekem kell "felnőnöm", vagy nem bennem van a hiba, hanem a "zene" elkövetőjében. Egy-két ritmusosabb track kivételével az album egésze olyan csörgés-zörgés, melyet a konyhából szokás hallani, csak ő ezt még némi effekttel is ötvözi, hogy még inkább kikerekedjen az ember szeme a hallottaktól, illetve elkerülje a konyhai hasonlat miatti plágiumot. Arról már hallottam, hogy nem mindig egyszerű feldolgozni, ha Patton zenélni kezd, ám hogy ez mennyire nehéz, az csak jelen kiadvány révén tudatosult bennem.




2. Tyler Bates: Halloween 2. Bates és Rob Zombie nagyon egymásra találtak az elmúlt időszakban – és az előrejelzések szerint ez a munkakapcsolat a jövőben sem szerved csorbát –, ám ez rém kevés. Nem azt mondom, hogy az eredeti Halloween-zene agyon lenne komponálva, de John Carpenternek egy remek főtémával és jól eltalált hangulattal sikerült végigkísérnie filmjét. Ezzel szemben Bates már a második alkalommal követi nyomon Michael mészárlását, s még mindig ott tartunk, hogy az egyetlen hallgatható és megfogható zenei rész az eredeti főtéma átirata.



3. Brian Tyler: A gyilkos szoba Tyler az idén nem igazán nyűgözött le teljesítményével. Bár a Dragonball: Evolúcióban, A végső állomásban és a Törvénytisztelő polgárban egyaránt találtam kedvemre való tracket, ezáltal összességében erős közepes szerzeményeknek találom őket, ellentétben A gyilkos szobával, melyet még végig sem tudtam hallgatni. S bár én ebben a kategóriában tüntetem fel ezt a zenét, az itt hallható műfajnak sok rajongója van, s ők azon a véleményen vannak, hogy Tyler ezúttal is jól vizsgázott. 





 

Az év vesztesei:

Steve Jablonsky: Transformers: A bukottak bosszúja Akármennyire is egyszerű és kliséhatású volt az első rész zenéje, korrektül működött. Sőt, olyannyira bevált, hogy a hivatalos CD-kiadás rövid időn belül out of print lett, és olyan emberek polcáról köszönnek vissza, akik nem is hallgatnak filmzenét. A folytatás azonban már korántsem aratott ilyen zajos sikert: bár a robotsztori ismét tarolt a mozipénztáraknál, aláfestésének szerzője alulmúlta önmagát. 






Harry Gregson-Williams: X-Men kezdetek: Farkas Gregson-Williamsnek sem sikerült az idei év: két nagyobb volumenű filmhez írt zenét, és egyik sem jött össze. Míg a Scott-féle Hajsza a föld alatt az ilyen kollaborációkor megszokott stílusban készült (és kellően idegesítő volt a film alatt), addig az X-Men-franchise folytatásában nyugodt szívvel bizakodhattunk, hiszen többször bizonyított már a szerző. A nagy várakozást azonban ugyanakkora csalódás követte: egy szokványos panelekből és megannyi hangeffektből összeállított score-t tett le az asztalra, ami önmagához képest is sovány, nemhogy a korábbi X-Men-zenékhez képest.


Harald Kloser: 2012 Ha a film messze is van attól a minőségtől, mellyel Emmerich hírnevet szerzett magának, a rombolások és a film témája egy grandiózusabb zene lehetőségét rejtette magában, ám Kloser nem tett mást, mint újrakomponálta a Holnaputánt, azzal a különbséggel, hogy még kevesebb témát és erőt vitt bele. Véleményem szerint vagy a zeneszerzésre kellene több időt fordítania, vagy magához ragadnia a forgatókönyvíró (e téren is van mire gyúrnia) és produceri címet, a score-t pedig David Arnoldra bízni, hogy a hullámokkal és robbanásokkal együtt a zene is levigye a néző haját.

 

 

2009 - Tapsrend

Az előadás véget ért, a közönség felállva tapsol, függöny szétnyílik, s a szereplők, valamint közreműködők egyenként végigvonulnak a színen, meghajlással fogadva a publikum elismerését. Az új millennium utolsó éve filmzenei vonatkozásban olyan volt, akár egy premier vége: a legnagyobb sztároktól egészen a takarítók seprűbeszállítójáig mindenkit színpadra szólítanak, de itt már nem fontos a belépő, nincsenek végszavak, hiszen úgyis azért ünnepeljük őket, amit az egész darab során nyújtottak. Ha végignézek a kiemelt zeneszerzőkön, nyugodt lelkiismerettel megállapíthatom, hogy egyikük sem az utolsó évre hagyta a legnagyobb dobását, de legalábbis ha azt veszem, hogy az ezt megelőző évi felhozatalból nagyjából kétszer annyi album érdekelt, mint 2009-ben, az megadja a körülbelüli nívót. Pedig voltak igazán nagy várakozások, hiszen James Horner újra egy szuperprodukcióhoz írhatott epikus művet, Christopher Young ismét visszatért a klasszikus horrorvonalhoz, Elliot Goldenthal is újra egy komolynak tűnő filmhez kapott felkérést – ám valahogy megmaradt a hiányérzet szinte minden alkalommal.

Nehéz úgy véleményt formálni bizonyos művészekről, bizonyos művekről úgy, hogy a háttérinformációnk csekély. Azzal mindenki tisztában van, hogy embertelen iramot diktál a hollywoodi filmgyár, és a profitorientáltság apránként teljesen kirekeszti a művészetet. A filmkészítésben sorra szűnnek meg a művészi értékek, ma már nincs feltétlenül szükség díszlettervezőre, mert szinte mindent megrajzolnak; a fényviszonyok utólag addig variálhatók, hogy már szinte teljesen mindegy, hol volt beállítva lámpa; a színészek olykor csak egy-két napon vesznek részt a munkában, mert a jeleneteiket ennyi idő alatt fel lehet venni. És akkor ott vannak a zeneszerzők, akiknél gyakori, hogy vagy semmi fogalmuk sincs arról, mihez is írnak egyáltalán kíséretet, vagy fordítva: olyan részletes példatárral készül a rendező, hogy a végeredmény óhatatlanul is emlékeztet korábbi, gyakran más szerzők által létrehozott jelentősebb művekre. A zene tükrözi általában leginkább azt a kaotikus folyamatot, amely során egy-egy bemutató létrejön, épp ezért nagyon csínján kell bánni minden kemény ítélettel.

Másnaposok

Ennek ellenére gondolkodhatunk egyszerűen úgy, hogy ez egy hatalmas szórakoztatóipar, ahol a közönséget bizony egyáltalán nem érdekli, hogy a színre lépő művésznek milyen napja volt előadáskezdés előtt. S ha én is egyszerű nézőként/hallgatóként tekintek magamra, bizony hamar elkezdek fanyalogni a véleményformáláskor. A 2009-es év volt talán a legerőtlenebb ebben az évtizedben, az a pár album, amit nyugodt lelkiismerettel merek ajánlani, semmiképp sem nevezhető korszakalkotó klasszikusnak, inkább tisztességes soralbumok az egyébként nívós zeneszerzők filmográfiájában. Az általam kiemeltek többsége ezerszer élvezhetőbb muzsikákkal is megörvendeztetett már, és van, amelyet csak azért őrzök az emlékeimben (és a polcomon), hogy ezzel is kompenzáljam azt a viszonylag sok csalódást és ürességet, amit a többiek okoztak. Egyértelmű öröm Marvin Hamlisch visszatérése a rivaldafénybe egy rá jellemző, kiváló muzsikával, de a francia zeneszerző, Alexandre Desplat is kéthavi rendszerességgel kápráztatott el minket valami finomsággal. Az év zeneszerzőjének én Michael Giacchinót jelölöm meg, hiszen mind a négy, idei évre jutó műve igen előkelő helyet harcolt ki magának (azt az őrült baklövést pedig, hogy a Fel! egyelőre csak digitális formában érhető el, remélem, helyrehozzák a Golden Globe-díj besöprése miatt).

Ezek mellett nem különösebben érdekel, hogy például a G.I. Joe: A kobra árnyéka mennyire volt katasztrofális filmélmény, ha mellette Alan Silvestri az igen ritka munkavállalásai miatti fokozott várakozásnak megfelelő, bivalyerős score-t komponál. Helyette ő is a kobra árnyékában maradt, miközben a menetrend szerinti családi filmzenéjével éppolyannyira nem erőltette meg magát. Személyes kedvenceim közül leginkább az ő zenéje hiányzik, mint ahogy úgy tűnik, egy időre a további megbízható komponistákat, mint Patrick Doyle, Thomas Newman, Trevor Jones vagy Bruce Broughton, szintén elveszítettük (John Williams távolléte pedig hatalmas űr, egyszersmind picit aggodalomra okot adó tény). James Newton Howard az év elején igencsak meglepett a Kettős játék könnyed jazzes hangzásával, mert ez eddig szokatlan volt tőle – ugyanakkor még az iránta érzett maximális tiszteletem sem vetette meg velem azt az albumot, mert ebben a stílusban David Holmes például sokkal otthonosabban mozog, ráadásul én önző módon vagy klasszikus értelemben vett kalandzenét, vagy szívfacsaró drámát várok igazán tőle. Az Avatarról úgy jöttem ki, hogy kizárólag a látvány okozott katarzist, az alatta hallható zene szinte egyáltalán nem, és hiába adtam neki utána több esélyt is, James Horner legújabb blockbusteréről hamar kiderült, hogy nem az én műfajom – illetve dehogyisnem, hiszen ezen a területen ő már sokszor bizonyított, s azon produkciók szinte kivétel nélkül kedvenceim, de ez a mostani állomás számomra csupán egyfajta összefoglalása az ő zenei világának, melyben korábban több témát és dinamikusabb hangszerelést találtam. Eközben Hans Zimmer is tiszteletét tette két album erejéig, de sajnos már olyan fokú előítéleteim vannak az ő saját nevén kiadott zenéivel kapcsolatban, hogy hiába lehetne az Angyalok és démonok, A kör harmadik részének zenéje, és hiába nem tudtam belekötni az azóta Oscar-díjra jelölt Sherlock Holmes egyetlen hangjegyébe sem (már legalábbis ahogy a filmben felcsendültek), még mindig képtelen vagyok türelmesen és érdeklődve végighallgatni egy-egy új zenét tőle. 

Bukottak még

Az igazi szégyenfal persze ismét hemzseg az arra érdemes nagyágyúktól. Míg olyan, sokkal többre hivatott komponisták süllyednek bele a középszerűségbe, mint Marco Beltrami vagy John Ottman, a szélárnyékban egy kisebb seregnyi Remote Control-tanítvány uralja a piacot, bevételi szempontból az élen Steve Jablonskyval és az eredeti ötlettől és megvalósítástól százszázalékosan mentes Transformers-folytatással. Haragudni nem lehet rá, mert az ő hatására (ami nyilván mentorának, Hans Zimmernek az érdeme) a szó nemes értelmében vett hétköznapi emberek is kezdtek érdeklődni a filmzenék iránt, más egyéb pozitívum viszont nem jut eszembe. Számtalan fiatal zeneszerző kap lehetőséget, de szinte egyetlen igazán emlékezetes bemutatkozást nem tudnék felidézni tavalyról, miközben némiképp furcsállom, hogy milyen kiugrási esélyt kapnak olyan nevenincs zeneszerzők, akik nyilván az ismeretlenségükből fakadó gázsijukkal, valamint a karrierista álmaiktól vezérelt túlzott alkalmazkodóképességükkel győzik meg a producereket, hogy alkalmasak akár az utolsó utáni pillanatban is gyökeresen más verzióval előállni, ha azt a "film sikere" megkívánja. Az efféle munkamorálból adódnak aztán az egysíkú, ötlettelen és élvezhetetlen produkciók, amelyek csak egyszerűen hígítják a szakmát, előre azonban nem lendítik.

Az idei összegzőmből szándékosan kihagyom a legrosszabbakat, mert csak a szépre emlékezzünk, ráadásul az utóbbi időben azt a szokást követem, hogy ha nagyjából az album feléig semmilyen módon nem tudok értékelni egy zenét, azt szépen rövidre zárom, és gyorsan elfelejtem. Még csak azt sem tudom teljes bizonyossággal állítani, hogy találkoztam volna elképesztő tragédiával, inkább csak meglepődve állok olyan tények előtt, mint Harry Gregson-Williams új X-Men-zenéje, amely a franchise igen igényes sorának tulajdonképpeni szégyenfoltja, vagy például nem tudom felfogni, Tyler Bates mit szeretett volna elérni a Halloween 2.-vel. Hogy Geoff Zanelli vagy Atli Örvarsson kit és mikor győzött meg bármivel is ahhoz, hogy újbóli felkéréseik legyenek, szintén rejtély számomra, mint ahogy az is, hogy Brian Tyler miért igazol le minden másodvonalbeli klasszikushoz háromhavonta, ahelyett, hogy négy vagy öt közepes produkció helyett egy hozzá méltó nagyágyút hozzon létre. Mindezek a kérdések azonban csak olyan kukacoskodás eredményei, ami abból a nem feltétlenül szent sztereotípiából fakad, hogy mindig meg kell vizsgálni a mérleg másik oldalát is. Nos, 2009 mérlegének emlékezetes pillanatai nem vetnek annyit a latba, hogy erőszakosan megpróbáljam megtalálni az összes, azonnal feledhető művet az ellenkező tálcára, mert ott motoszkál bennem az az érzés, hogy az alább felsorolt művek is hamar a múlt ködébe vesznek majd.

Becses brigantyk

Az sokkal fontosabb tényező, hogy mindezek ellenére is nagyon csínján kellett bánni a havi apanázsból automatikusan filmzenékre elkülönített pénzzel, mert az egyes lemezkiadók rendre gondoskodtak arról, hogy egyszerre fájjon a fejem és a szívem. Az Intrada szokásos dömpingje mellé becsatlakozott a La-La Land Records is, a Film Score Monthly célközönsége pedig egy új kiadó, a Kritzerland színre lépésének örvendhetett. A Varése Sarabande Club-kiadványok sajnálatos módon még az időnkénti Buysoundtrax-megjelenésekkel szemben is alulmaradtak, egyelőre úgy tűnik, hogy az a nívó, ami rájuk jellemző, annyira megnyugtatta őket, hogy elfelejtettek odafigyelni a többiek elképesztő tempóváltására. Leginkább az Intrada okozta a legtöbb "problémát", akik rekordmennyiségű James Horner-muzsikával örvendeztettek meg, további kincseket tártak fel Jerry Goldsmith, Jerry Fielding vagy Georges Delerue munkásságából, év végén pedig feltették a koronát az évtizedes munkájukra a Vissza a jövőbe első részének kétlemezes változatával, ami talán az egyik legrégebbi óhaja a korosztályombeli filmzenebarátoknak.

Az év kiadója számomra a La-la Land Records, akik körülbelül harminc albumot jelentettek meg 2009-ben, és ebből tíz hozzám is megérkezett, ami elképesztő arány. Az ő piaci felfogásuk megegyezik az Intradáéval, egyre jobb érzékkel nyúlnak bele korai Goldsmith-zenékbe, és mindemellett bátran megjelentetnek viszonylag kevésbé jegyzett muzsikákból teljes változatokat (Támad a Mars!, A szökevény). Ők ketten majdnem egyhavi fizetést vettek ki a pénztárcámból, és ilyenkor örülök csak igazán, hogy friss megjelenések tekintetében gyenge volt az év.

Az eposzi méretű értékelés után álljon itt egy teljesen szabálytalan, sorrendileg irreleváns összegző azokról a művekről, amik számomra 2009-et jellemezték.
 

Öt album, amit megvettem 2009-ben:

Danny Elfman: Terminátor – Megváltás Szeretem Elfman viszonylag könnyen kiismerhető akciózenéit, minden pillanatában érezni a Tim Burton filmjei alatt edzett hangszerelést, a kőkemény dinamikát és mélyről jövő erőt. A klasszikusnak tekinthető Terminátor-zenék nálam a kortárs komolyzenével egyenértékű darabok, tehát egész másként tekintek erre az albumra, mint az ősrajongók. Újraírt tisztességes főtéma, a megszokott akciópaneleken jócskán túlmenő zenekari csörték – bármikor újra tudom hallgatni, és ez egyre ritkább manapság. 



Michael Giacchino: Az elveszettek földje Ő egész biztosan a klasszikus komolyzeneszerzés iskolájában nevelkedett, és pillanatnyilag talán az egyetlen komponista Hollywoodban, aki olyan bátran használja ki az egész szimfonikus zenekart, amennyire csak lehet. Ez a minden ízében csapongó, elsőre teljes kaotikát árasztó muzsika a hetvenes-nyolcvanas évek kalandfilmzenéit idézi, amikor még egy faág elhajlásának is nagy volumenű aláfestést írtak. Nem is annyira tematikus, mint inkább ezerszínű muzsika, csak kapkodom a fejem, mikor épp milyen hangszer szólal meg. Leginkább a mai korra jellemző, teljesen sablonos és kiszámítható muzsikáktól való elfordulási kényszerem tette számomra ezt az albumot kötelező vétellé. 

Christopher Young: Pokolba taszítva Elcsépelt közhely már, hogy a horror műfajának koronázatlan királya újból tiszteletét tette azon a területen, ahol szinte csak ő mozog kiválóan, de igaz. Sokan próbálkoznak ebben a zeneileg egyszerre hálás és hálátlan világban, jórészük teljesen alkalmatlan, így Young egyeduralkodónak számít. Három remek téma mellé még a csörgés-zörgések is viszonylag elviselhető intelligenciával bírnak, amennyire fáztam eleinte tőle, többszöri újrahallgatását követően úgy vált kedvencemmé.




Alexandre Desplat: Coco Chanel Amikor valaki ilyen zilált tempóban dolgozik, óhatatlanul is felmerül vele szemben a középszerűség vádja, és bizony én is jókora félelemmel vágtam bele a sorra megjelenő Desplat-albumokba. Míg el kell ismernem, hogy még a legszürkébb és legsemmilyenebb zenéjében is mindig találok valami apróságot, amitől nem bírom abbahagyni a hallgatást, addig a Coco Chanel az első pillanattól megragadott. Egy elegáns francia remekmű, tele bájjal és játékossággal, melybe Desplat olyan remekül csepegteti a melankólia harmóniáit, hogy az egész zene alatt egyik hangulati transzból esek a másikba. Igazán csodálom, hogy nem ez az album lett az Akadémia jelöltje, mert nálam még a díjat is bezsebelné. 

Elliot Goldenthal: Közellenségek Noha az Oscar-díjas zeneszerző szerzeményei különálló hallgatáskor nem okoznának akkora eufóriát, azonban az a zenei környezet, amelybe komponálva lettek, tökéletes hátteret biztosít a tételek érvényesülésének, emiatt hamar belopta magát a szívembe ez az album. Lehet, hogy sokaknak már unalmas a harmincas-negyvenes évek jazz-nagyágyúinak szerepeltetése, én képtelen vagyok megunni Billie Holiday számait, és az általában kakofón Goldenthal tőle szokatlanul nyugodt kompozíciói remek partnerei a daloknak. Ez az én idei Thomas Newman-albumom. 



 

Négy tétel négy kevésbé jó albumról:

Alexandre Desplat: "Dreamcatcher" (Alkonyat: Újhold) Zongora, hárfa, csodálatos vonósharmóniák – a legalapvetőbb kellékei a szomorkás, romantikus zenéknek. Desplat ehhez ért a legjobban, mégis az összes ehhez hasonló műve közül ezt akár órákon át képes vagyok egymás után hallgatni. Az album többi részét rég elfelejtettem már, de ezért a három percért örökké hálás leszek a fiatal vámpíros franchise-nak. 







Tom Tykwer, Reinhold Heil, Johnny Klimek: "End Title" (A bűn árfolyama)  Ezek az emberek számomra a filmzenevilág legnagyobb rejtélyei, hiszen két olyan briliáns muzsika ellenére, mint a Sötétkamra és a Parfüm: Egy gyilkos története, sem tudok maximálisan megbízni bennük, mert például előállnak egy ilyen sustorgós megfoghatatlan rettenettel, mint ez a szóban forgó album, amelytől már épp elkezdene az én fülem is sustorogni meg füstölögni, amikor a végén megszólal egy olyan tízperces elektronikus szimfónia, hogy egy pillanatra azt hiszem, már rég mást hallgatok. Monoton, de ünnepélyes, mintha egy alternatívája lenne a Bourne-trilógia naplementés fináléjának. És nem tudom őszintén azt mondani, hogy egyébként pedig szégyelljék magukat. 

Harry Gregson-Williams: "You a Yankees Fan?" (Hajsza a föld alatt)  Ami igaz volt az imént, az valahol igaz Gregson-Williamsre is, akinél egész biztosan ezernyi apró dolognak kell egyszerre úgy alakulnia, hogy valami igazán jó kerüljön ki a kezei közül. Éppen aktuális Tony Scott-filmhez írt zenéje egyetlen hangjeggyel sem lóg ki a korábbiak közül, épp ezért nem is lehet igazán értékelni. Ennek ellenére minden ilyen zenéjében van egy-egy olyan pillanat, amelyért valahogy mindig megbocsájtok neki, mielőtt végérvényesen az átlagos komponisták széles halmazába hullajtsam. Ebben a teljesen tipikus, elektronikus tálalású zongorás muzsikában semmi különleges nincs, ám néha pont ilyesmire van szükségem. 

Nicholas Hooper: "When Ginny Kissed Harry" (Harry Potter és a félvér herceg) Alapvetően az egész Harry Potter-sikertörténetet hagytam, hogy kikerüljön, ám valahol én sem tudtam megbarátkozni azzal, hogy John Williams és Patrick Doyle után egy tévéfilmes komponista folytatja a kikövezett utat a maga tévéfilmes megoldásaival. A szóban forgó albumnál ez a tétel volt, amire először felkaptam a fejem (megsúgom: a huszadik), innentől viszont egész más lendületet vett az egész muzsika, és tulajdonképpen az a kicsivel több mint húszpercnyi zene győzött meg arról, hogy Hooper is képes hatni rám. Ezen tétel kiemelése részemről tehát túl azon, hogy gyönyörű, egyszersmind talán egy fordulópont is a komponista megítélésében. 


 

Három fantasztikus kiadvány:

Charles Bernstein: Mr. Majestyk (Intrada)  Vitán felül nálam ez az év albuma, de ennek szimplán az az oka, hogy gyermekkorom egyik kedvence volt a Charles Bronson főszereplésével készült dinnyeszedős akciófilm, ráadásul a gyors nyitó-, illetve a lassabb zárótéma felkerült az első filmzenés válogatás-kazettámra is, amit még VHS-ekről másolgattam össze. Tekintettel a film népszerűségi indexére, illetve a zeneszerző viszonylag sűrű filmográfiájához képest aránytalanul kevés kiadott zenéjére, a magam részéről soha nem gondoltam volna, hogy ez a muzsika valaha megél egy rendes kiadást – az Intrada nem így gondolta. Hamisítatlan akciózene Roy Buddék iskolájából. 

Laurence Rosenthal: Dr. Moreau szigete (La-La Land Records)  Ahogy haladok visszafelé korban a zenék és zenei korszakok megismerésével, úgy bukkannak fel egyre érdekesebb score-ok. Rosenthal munkái is közelebb álltak a kortárs komolyzenéhez, emiatt nyilván nehezebb is befogadnia egy zömében négy egyszerű harmóniára épülő filmzenedzsungelben edzett fülnek, azonban az a reménytelen feszültség és dráma, ami ennek az albumnak szinte minden percében jelen van, olyan hangulattal toldja meg az egyébként nehéz hallgatnivalót, amely kellemetlen, de ismétlésért kiáltó érzéssé válik a végére. 



Alan Silvestri: Vissza a jövőbe (Intrada) A nyolcvanas évek egyik legnagyszerűbb kalandzenéjének megjelenésére több mint húsz évet kellett várni, miközben ez a zene lett Silvestri védjegye, ez indította el a karrierjét, és egyébként is mindig előkerült, ha a legnagyobbakról volt szó. Hogy pontosan miért kellett ennyit várni rá, az engem egyáltalán nem érdekel már, mert ez a megjelenés nem csupán hiánypótló darab a gyűjteményemben, de ezen felül azt a reménysugarat is jóval fényesebbé varázsolja, ami a többi, valamiért eddig még kiadatlan vagy túl hamar elfogyott muzsika felbukkanására világít. Erről a zenéről, valamint a kiadványról is csak szuperlatívuszokban lehet beszélni.