Az év legjobb filmzenéi, az év meglepetései, a legjobb tételek, a legjobb betétdalok, a legjobb sorozatzenék, a legszínvonalasabb kiadványok, csalódások, és az év legrosszabb zenéi. Hogy melyikünk miképpen vélekedik 2009-ről, az a szerző nevének kiválasztása után letekerve, új ablak megnyílása nélkül elolvasható.
Bíró Zsolt összesítése
Valószínűleg nem túlzok azzal, hogy 2009-ről egyetlenegy filmzenerajongónak sem az fog eszébe jutni, hogy el lettünk kápráztatva, és valami hihetetlenül erős évet zártunk. Ha viszont a saját, elsőre negatívnak tűnő, ám inkább a körülményekből adódó hozzáállásomat veszem alapul, miszerint egy komponista művét sem várom már tűkön ülve, akkor gyorsan belátható: esetemben megnő az esély arra, hogy kellemesen meglepődjek. Egyúttal a csalódásokat is kizárhatom ezáltal, mivel egy zenének sem kell átvinnie egy előzetesen felrakott lécet. Ha tehát innen nézem, ez évben is akadt számos album, melyeket ha nem is tartok kiemelkedő jelentőségűnek, ám mégis remek hallgatnivalónak bizonyultak, és ilyesmire valószínűleg 2010-ben sem lesz sokkal kevesebb példa. Ezenkívül szerencsére gazdag és felfedezetlen e műfaj világa annyira, hogy nyugodtan keressünk a korábbi évek filmzenéi között érdekességet, ha az adott év szerintünk gyengébb kínálatától éppen kezdünk megriadni.
2009 az egy perc alatti trackhosszok, valamint az alig félórás játékidők éve lett. Az ilyen albumok eleve hátrányos helyzetűek nálam, mivel ha a félórával még meg is békülnék, harminc-negyven darab, 0:20-0:50 rövidségű track mindenre alkalmas, csak arra nem, hogy épkézláb zenei élménnyel gazdagodjon a hallgató. Hát ebből a kategóriából aztán akadt bőségesen, és ironikus, hogy egy évtizede az a Varése Sarabande volt hírhedt a félórás kiadványairól, amely már rég felhagyott ezen szokásával – hogy mások lépjenek az örökébe.
Az év problémás pontjának tartom az Avatart, amit egyszerűen nem bírok megkedvelni, hiszen bárhányszor is hallgattam meg, teljesen hidegen hagyott. Mintegy tízszer végigment, ennyi esélyt még egy olyan zene sem kapott tőlem, amely már elsőre sem ragadt magával, ám mégsem jöttem rá, hogy miért tartják sokan az év albumának – ennél több lehetőséget pedig már nem fog kapni. Nem lehet elmenni amellett sem, hogy egy-egy szélesebb réteghez eljutó mozi esetében számtalanszor előfordult az, hogy az aláfestése új rajongókat hozott a műfajnak, ám nem hiszem, hogy James Horner munkája számottevő mennyiségben növelte volna a filmzenerajongók táborának létszámát, ahogy azt mondjuk A rettenthetetlen vagy a Titanic score-jával elérte a szerző. Nálam tehát csakis ebben a formában megemlítve szerepelhet az éves listában az Avatar, még szerencse, hogy a Kártyavár régi-új zenéjével szépített nálam Horner.
Az eddigiektől eltérően, idei listámban nem található meg a legjobb trackek kategóriája, mert egyáltalán nem futottam össze olyan albummal, melyből csak egy-egy részlet tetszett volna különösen, gyakorlatilag minden lemezt teljesen egységesnek találtam. Új belépők lettek viszont a játékzenék, és úgy érzem, ebből az irányból még fognak bennünket meglepetések érni a közeljövőben, főleg, hogy egyre több filmzeneszerző fedezi fel magának majd a műfajt, melynek érzékelhetően megnőtt a presztízse ebből a szempontból is. Ahogy idővel nem lett szégyellni való egyes ismert, ám sikertelen mozis színészeknek sem a tévéképernyőre költözniük (és ott sikeressé válniuk), úgy kezdték el a gyártók a játékzenéket komolyabban venni zeneileg, egyre jelentősebb összegeket fordítva ezen összetevőre is.
Bevezetőnek tehát ennyi, következzék a lista.
Az év legjobb filmzenéi:
1. Hans Zimmer: Angyalok és démonok Ugyan az előző rész témájának áthozását feleslegesnek tartom (lévén, hogy nem tekinthető afféle Langdon-témának), ezt leszámítva egy erős albummal állunk szemben. Ráadásul míg az előző film esetében csak a játékidő vége felé kezd erőre kapni a zene, itt már elmondható, hogy mindvégig együtt él a jelenetekkel, és erősíti azokat, feszültebbé téve a hajszát. Hogy a félresikerült A Da Vinci-kód utódja filmként élvezhetőbb lett, az a zene érdeme is.
2. Christopher Young: Az informátorok

3. Clint Mansell: A Farewell ügy

4. Aaron Zigman: A nővérem húga

5. Jamin Winans: Ink

6. Marvin Hamlisch: Az informátor!

7. Jan A.P. Kaczmarek: Hacsi – A leghűségesebb barát Ha valaki zongorára épülő szépséges filmzenére vágyik, akkor a lengyel zeneszerző egyes műveinél keresve sem találhatna jobbat. Ezúttal sem kellett csalódni benne: végtelenül fülbemászó és szerethető score született meg.
8. Gabriel Yared: A sündisznó

9. Danny Elfman: Terminátor – Megváltás Ebbe a zenébe (ahogy az előző rész esetében Marco Beltrami munkájába is) szinte kötelező a lábat beletörölni, holott akik újból a már tíz éve inaktív Brad Fiedelt hiányolták, azok nagy része az ismert főtémán kívül semmi mást nem bírna felidézni Fiedel munkájából (ahogy a két szerző tehetsége közt is ég és föld a különbség). Danny Elfman a szimfonikusok mellett elektronikát is bevetett ahhoz, hogy a könyörületet nem ismerő fémcsontvázak meneteléséhez remekül illő aláfestés szülessen, a robosztus hangzásnak köszönhetően pedig a zene kellően dühös és agresszív lett, miközben kompromisszum nélkül törtet előre.
10. Michael Giacchino: Star Trek Az úgynevezett űrfilmek aláfestései nem igazán állnak hozzám közel, épp ezért is értékeltem ebben a score-ban, hogy szerzője ennek ellenére is képes volt megkedveltetni velem parádés szerzeményét. Giacchino idei termékeny évéből egyébként még figyelemreméltó darab a kellemes Earth Days is, illetve ellenkező előjellel meg kell említenem Az elveszettek földjét. Utóbbit elképesztően borzalmasnak találom, és csak azért nem kapott helyet a legrosszabbak között, mert valószínűleg nagyobb részben arról van szó, hogy nem tartozom a célcsoportjába (de attól még megdöbbentem, hogy egy zene ennyire ne induljon sehonnan, és ne érkezzen meg sehová).
Az év meglepetései:
1. Marco Beltrami: Képlet

2. Michl Britsch: Pandorum

3. Christian Henson: Holdhercegnő

4. Boris Elkis: Pokoli édenkert

5. Clinton Shorter: District 9

Az év legjobb játékzenéi:
1. Doyle W. Donehoo: Warhammer 40,000: Dawn of War II

2. Greg Edmonson: Uncharted Among Thieves

3. Martin O'Donnell, Michael Salvatori: Halo 3

4. Jesper Kyd: Assassin's Creed 2

Az év legjobb betétdala:
Greg Laswell: "Comes and Goes (in Waves)" (A lélek útja)

Az év legrosszabb filmzenéi:
1. Robert Williamson, Geoff Zanelli: Gamer – Játék a végsőkig

2. Mike Patton: Crank 2. – Magasfeszültség

Felhívnám a figyelmet arra, ami nem mindenkinek ugorhatott be: az első két helyezett filmjének rendezői ugyanazok. Ha tehát úgy akarnánk bármikor is fogadni, hogy mindenféleképpen mi nyerjünk, a Neveldine-Taylor rendezőpáros ezután bemutatásra kerülő valamennyi filmjének zenéje kapcsán feltornázhatjuk a tétet, hiszen garantáltan a filmzenék szemétdombjára való dolgok fognak megszületni aláfestés gyanánt, bárki is legyen a szerző.
3. Tyler Bates: Halloween 2.

Az év kínos mozzanata:

Gregus Péter összesítése
Sokáig úgy tűnt, hogy az idei filmzenei termést összegző listámmal nem lesz nehéz dolgom, és hamar végzek vele. Aztán mégsem így történt, mivel az év utolsó hónapjában erőt vettem magamon, és sok olyan albumon is átrágtam magam, amit év közben vagy félbehagytam, vagy bele sem kezdtem. S tulajdonképpen nem bántam meg, hogy erre adtam a fejemet, mert igaz, hogy néhány esetében feleslegesen pazaroltam az időmet, viszont a kisebb nevű komponisták alkotásai között sikerült fellelnem pár igazi gyöngyszemet is. Mindenképpen kiemelném a tavalyi évből az olyan, reflektorfényben nem szereplő európai szerzőket, mint az elmúlt időkben rendre jó zenéket produkáló Johan Söderqvist, vagy a többször is igen kitűnő muzsikával jelentkező Philippe Rombi, illetve az olyan teljesen ismeretlen komponistákat, mint Marcel Barsotti, illetve Johan Hoogewijs. Magam is megdöbbentem azon, hogy listám nagyobb részét, nem az Egyesült Államokban született komponisták művei teszik ki. És bár ennek látszólag sok jelentősége nincs, de talán mégis jól jelzi, hogy a minőségi filmzeneszerzés mennyire kezd eltávolodni Hollywoodtól. Ha húsz-harminc éve állíthattam volna össze egy efféle összegzést, akkor azon valószínűleg az arányok pont fordítva néztek volna ki, sőt kizártnak tartom, hogy egyáltalán felkerült volna rá például egy svéd vagy egy holland szerző zenéje. Persze mindez köszönhető egy-két lelkes európai kiadónak is, akik felkarolták kontinensünk filmzenéjének ügyét, és évente juttatnak hozzá minket ezekhez a régebben elérhetetlen művekhez. Ugyanakkor meg kell említeni azokat a tengerentúli kiadókat is, akik pedig számos kiadatlan, vagy már nem elérhető régi zene megjelentetését tűzték ki célul, és adták ki 2009-ben számos értékes albumukat.
Idén a drámáé, a lírai hangulaté volt a főszerep a filmzenék világában, legalábbis én ezen alkotások között találtam többé-kevésbé maradandónak nevezhető műveket. Igaz, az akciódús, valamint a nagyívű epikus zenék a 2009-es évben igen szerény mértékben képviseltették magukat, és amik ebbe a csoportba tartoztak, azok jelentős része se lett túl meggyőző, tehát ezen stílusból választani sem lehetett. Emlékezetes vidám zenéket pedig kettőn kívül végképp nem tudnék említeni tavalyról. A 2009-es évet illetően emiatt bennem az marad meg, hogy a filmzenéket tekintve kicsit egysíkú volt ez az év. Persze ez azon zenék értékéből semmit sem von le, amelyek tetszettek, de 2010-től én változatosabb felhozatalt remélek. Igaz tavaly pedig annyi kellemes meglepetés akadt, hogy idén is reménykedem benne, legalább ennyivel meglepnek a zeneszerzők.
Az év legjobb zenéi:
1. Marvin Hamlisch: Az informátor!

2. Marcelo Zarvos: A lélek útja

3. Armand Amar: Otthonunk

4. Hans Zimmer: Angyalok és démonok Bár dallamok tekintetében nem sok újdonságot vonultatott fel az előző Langdon professzor-kalandhoz született aláfestéshez képest, azonban a kevés új és a már ismert régi téma izgalmas keveredése gyakorlatilag A Da Vinci-kód zenéjével egyenértékű muzsikát jelentett számomra. Ugyan hiányzik az előző film score-jában végig meglévő kreativitás, azonban több esetben is azt éreztem, hogy a fődallamok variálása tekintetében Hans Zimmer most még jobban megoldotta a feladatát. A nyitány meg önmagáért beszél.
5. Ilan Eshkeri: Az ifjú Viktória királynő

6. Marcel Barsotti: Johanna nőpápa

7. James Newton Howard: Kettős játék

8. Dario Marianelli: Agora Bár októberben, amikor ezt a zenét először hallottam, még azt gondoltam, hogy érkezik majd olyan mű az idén, ami leradírozza listámról Dario Marianelli alkotását, de végül beláttam, hogy elég erős ez a score ahhoz, hogy nyugodt szívvel a listán hagyjam. Ehhez a monumentális ókori eposzhoz a látvánnyal vetekedő muzsika született, olyan, ami meg sem próbál populáris lenni, és a hasonlóan nagy epikus történetek zenéihez sem kíván hasonlítani. Újszerű és hatásos, még a műfajon belül is.
9. Clint Mansell: Hold Clint Mansell minimalizmusa, ha nem is hurrikánként zavarta meg a minimalista stílusú filmzenék főként Philip Glass nevéhez köthető állóvizét, de mindenképpen új utakat nyitott meg ebben a hangzásvilágban. Sok esetben brutálisan egyszerű a Hold zenéje, már-már bántóan szerény, de mindez sohasem fordul át érdektelenségbe vagy jellegtelenségbe, mivel többek között a fülbemászó főtéma ezt nem engedi.
10. Gabriel Yared: Amélia – Kalandok szárnyán

Az év meglepetése:
James Peterson: The Red Canvas

Az év legjobb trackjei:
1. Hans Zimmer: "160 BPM" (Angyalok és démonok) Apróbb szépséghibája ellenére is az év legütősebb, és bármennyire is furcsa ezt leírni, legeredetibb trackje az Angyalok és démonok CD-jének nyitótétele. Suttogásból erőteljes mennydörgésbe váltó kórusa, és a zene dinamikájának precízen kidolgozott váltakozása az elmúlt év legizgalmasabb zenei kompozíciója volt.
2. Alexandre Desplat: "New Moon" (Alkonyat: Újhold) Kissé tartottam ettől a zenétől, ugyanis a filmhez szerintem nem egyedi hangzásvilággal rendelkező szerzőre lenne szükség, mert már az előző rész score-jánál is ez volt a legfőbb hiba. Azonban Desplat, ha teljesen nem is, de jelentősen háttérbe szorította a stílusjegyeit, ami be kell, hogy valljam, jót tett a műnek. A főtémát a romantikus zenék háza táján hosszú távon is maradandónak vélem, mivel meglehetősen gyönyörű dallamot sikerült a francia mesternek ehhez a filmművészetileg nem túl erős mozihoz komponálni. Jelen pillanatban ugyanakkor nem érzem azt, hogy a legjobb albumok között az Alkonyat második részének zenéje helyet kellene, hogy kapjon, de idővel elképzelhető, hogy átértékelem a CD-t.
3. Alexandre Desplat: "Chez Chanel" (Coco Chanel)

4. James Horner: "War" (Avatar) Az Avatar zenéje engem sajnos nem nyűgözött le, jó minőségét és igényes kidolgozottságát maximálisan elismerem, de csak két track esetében éreztem mindazt, amit valószínűleg az egész album esetében kellett volna. Bár a "War" kissé hatásvadász, de élvezhetőségén ez semmit sem ront. A másik tétel pedig a "The Bioluminescence of the Night", mely különleges hangzásvilágával nyerte el a tetszésem. Azonban sajnos ez a két remek részlet játékidejét tekintve kevesebb, mint a CD hatoda, így az album egésze engem nem győzött meg.
5. Abel Korzeniowski: "Stillness of the Mind" (Egy egyedülálló férfi)

6. Christopher Young: Drag Me to Hell (Pokolba taszítva)

7. Jan A.P. Kaczmarek: "The Foot" (Hacsi – A leghűségesebb barát) A szerző nagyon ritkán kap lehetőséget, hogy tehetségét a jelentősebb filmek zenéi terén kamatoztassa. Évente minimum egy muzsikával azért szerencsére mindig jelentkezik, idén egy teljesen ismeretlen Lasse Hallström-filmhez írt megható aláfestést, melyből ez a rövidke track szívfájdítóan szép zongoraszólamaival emelkedik ki.
8. Alan Silvestri: "Touch My Robe" (Karácsonyi ének)

9. Panu Aaltio: "Forgiveness" (A fekete lepke háza)

10. Michael Giacchino: "Up with End Credits" (Fel!)

Az év legjobb kiadványai:
Alan Silvestri: Vissza a jövőbe Hogy is maradhatnak le a listámról az a megjelenés, melyre több mint két évtizede várnak a filmzenekedvelők, ráadásul mindezt most egy gazdag, igényes kiadvány formájában lehet a gyűjtemény részévé tenni. A szerző talán legismertebb munkája, az évtizedes érthetetlen mellőzés után, tehát most már méltó formában vált elérhetővé. Ez pedig önmagában is elég ennek a CD-nek, hogy az év legjobb kiadványai között legyen a helye.
Howard Shore: Collector's Edition Vol. 1

James Horner: Kártyavár

Bill Conti: Uncle Joe Shannon

Bill Conti: Az igazak

Az év legjobb soundtrack albumai:
1. Ahol a vadak várnak

2. A hercegnő és a béka

3. A fantasztikus Róka úr

4. Egy lányról

5. Kilenc

Az év legrosszabb zenéi:
1. Tyler Bates: Halloween 2.

2. Mike Patton: Crank 2. – Magasfeszültség

3. Steve Jablonsky: Péntek 13

4. Mark Bradshaw: Fényes csillag

5. Geoff Zanelli, Robb Williamson: Gamer – Játék a végsőkig

Az év csalódása:
Harry Gregson-Williams: X-Men kezdetek: Farkas Nyugodt szívvel szerepeltethetném az év legrosszabbjainak listáján is, de így kiemelve talán még inkább jelzésértékű, hogy valamit mennyire elrontott Gregson-Williams. A jól indító főcímzene még bizakodásra ad okot, azonban az ezt követő több track esetében is a szerző régebbi műveinek felhasználásából született jellegtelen tucatzene, elkeserítő vergődésbe megy át. Szerintem, ez a teljesítmény még a stílus elkötelezett rajongóinak is kevés lehetett. Az évek alatt sokan eltűntek a Remote Control háza tájáról, olyanok is, akik ennél lényegesen magasabb szintű munkákat tettek le az asztalra. Úgy gondolom, komponistánk számára nem lesz túl kecsegtető a jövő, ha megragad ennél a szintnél, mert ezzel maximum Tony Scott filmjeihez lesz csak képes jól illeszkedő művet írni. Azt meg mindenki döntse el, hogy érdem-e mindaz, ha az említett rendező elmúlt évekbeli filmjeihez írt zenéket vesszük alapul.
Egyéb említésre méltó albumok:
John Debney: The Stoning of Soraya M. Bár már tavaly ismert volt a zene, azonban kiadásra csak idén került, így ennek a fura helyzetnek esett "áldozatul", s ezért nem került nálam az év legjobbjai közé, holott minősége alapján ott lenne a helye. Lehetne akár azt a jelzőt is rásütni a műre, hogy A passió kistestvére, de szerintem a két mű között a különbség elenyésző. Arról már nem is beszélve, hogy örömmel vettük azt a tényt, hogy a szerző képes volt mesterművét nagyjából megismételni.
Johan Hoogewijs: Csak egy nap az élet

Philipe Rombi: Egy ember és kutyája

Johan Söderqvist: Effi Briest

Mark Isham, Cindy O'Connor: Ütközések (1. évad)

Michael Giacchino: Star Trek Fél év és a film többszöri megtekintése kellett hozzá, hogy beérjen a kult sci-fi újjáélesztésére tett igen élvezetes és jól sikerült kísérlet zenei aláfestése. Michael Giacchino zenei eszköztára ugyan még nem túl bő, és dallamai sem azok, amikre a "felejthetetlen" jelző a leginkább rásüthető, de jó érzékkel kapja el filmjei hangulatát, és néha már ennyi is elég, hogy élvezetes munkát hallhassunk tőle.
Brian Tyler: A gyilkos szoba

Christopher Young: Az informátorok

Elliot Goldenthal: Közellenségek

Christopher Gordon: Mao's Last Dancer

Kulics László összesítése
2009 filmzenei szempontból tele volt nagyobbnál nagyobb várakozásokkal: jött az új Harry Potter-mozi, továbbá az új Star Trek, a Terminátor, az X-Men és a Transformes filmek, a G.I.Joe: A kobra árnyéka, az Avatar – hogy csak a nagyobbakat említsem. Ennek ellenére mégsem volt olyan ütős 2009, amennyire azt az iméntiek alapján vártuk. Ám ezen "keserű szájízt" jelentősen ellenpontozták a régebbi zenék megjelenései. A legnagyobb dobásnak ebből a szempontból az Intrada Vissza a jövőbe score-ja számít, a Varése Sarabande pedig úgy állt a rajongók mellé, hogy tavaly útjára indított egy olyan kiadványsorozatot, melynek keretén belül a kizárólag digitális úton megjelent zenéket adja ki CD-n, limitált példányszámban. De a többi nagyobb filmzenés kiadó is rendesen kitett magáért 2009-ben – az FSM például gigantikus gyűjteményekben foglalta össze egy-két Golden Age szerző munkásságát, s a La-La Land Records is évről évre erősebbé válik.
A magam részéről megismerkedtem jó néhány régebbi zenével, melyek eddig valamilyen oknál fogva elkerülték figyelmemet, s volt közöttük néhány olyan kincs is, amik tovább köszörülték a friss szerzemények által okozott csorbát. Globálisan tekintve tehát 2009 nem volt annyira rossz, de persze lehetne rajta javítani.
Listám ismertetése előtt fontosnak tartom megjegyezni, hogy összeállításom során az idén kiadásra került filmzenealbumokat vettem alapul (így került bele például a 2008-as A Lazarus-terv zenéje is).
Legjobb zenék:
1. Brian Tyler: A Lazarus-terv

2. Michael Giacchino: Star Trek Idén ez a zene volt az első, melyet záros időn belül tömérdekszer meghallgattam, pedig az elején nem hittem Giacchinoban. Egyrészt, mert a szerző munkásságát eddig csak tisztes távolságból figyeltem, másrészt pedig, mert a korábbi nagy franchise-folytatáshoz, az M:I 3.-hoz írt műve gyengére sikerült. Előítéleteimre azonban maximálisan sikerült rácáfolnia: egy erős, dinamikus muzsikával rukkolt elő, amely a film alatt, és attól elkülönítve is remekül működik, s bár hiányoltam belőle a Jerry Goldsmith-féle témát, mégis úgy vélem, remek Star Trek-zene lett belőle. Kíváncsian várom a folytatást.
3. Hans Zimmer: Angyalok és démonok A Da Vinci-kód zenéjének továbbgondolása, illetve ötvözése a régi Zimmer-féle zenei világgal. Erős, dinamikus zene, amely az Avatarhoz hasonlóan a kezdetektől fogva árulkodik készítőjéről. A kórusos, elektronikus elemekkel tarkított mű egyenletes színvonalát számomra a "Black Smoke" és a főtéma átiratát rejtő "503" tételek növik túl. Az Angyalok és démonok az a szint, amit meg kell tartania, illetve tovább kell fejlesztenie Zimmernek ahhoz, hogy tanítványai ne nőjenek a fejére, s rajongóit ne csak a régi idők emlékei táplálják.
Az év meglepetései:
1. Clinton Shorter: District 9

2. Hans Zimmer: Sherlock Holmes

3. Theodore Shapiro: A kezdet kezdete

Az év tételei:
1. Brian Tyler: "The Lazarus Project" (A Lazarus-terv)

2. John Ottman: "Suite for Jessica and Max" (Az árva)

3. Christopher Young: "Concerto to Hell" (Pokolba taszítva)

4. James Horner: "The Bioluminescence of the Night" (Avatar) Az első trackek hallgatása közben azt gondoltam, hogy ennek nagyobb lesz a füstje, mint a lángja. Aztán mikor lepörgött a "The Bioluminescence of the Night", visszaléptettem, és egyúttal megbizonyosodtam arról, hogy ezt a score-t meg fogom venni – persze, a többi tétel ezt csak tovább erősítette. E számnak sikerült hangulatával elvarázsolnia, és bár eleinte a csilingelések zavaróan harsánynak tűntek, többszöri meghallgatás után már semmi kivetnivalót nem találtam benne.
5. Alan Silvestri: "Just About Close Enough" (G. I. Joe: A kobra árnyéka) Ez Silvestri azon arca, ami miatt könnyedén megkedvelhető: végig pörgő, markáns, erőteljes akciózene, mely magában foglalja a szerző összes ismertetőjegyét – s ez utóbbi jelen esetben egyáltalán nem hiba. Ilyen végtelen dübörgést vártam a score egészétől, s bár mást kaptam, mint amire számítottam, nem éltem meg akkora csalódásnak. Ezen track azok közé tartozik, ami mindig hangerőnövelésre buzdít, s ezzel egyetemben felkerült a "de jó lenne ezt élőben hallani" listámra is.
Legjobb kiadások:
1. Alan Silvestri: Vissza a jövőbe Huszonnégy év. Ennyit kellett várni ahhoz, hogy a nyolcvanas évek egyik legnépszerűbb kultuszfilmje, a Vissza a jövőbe aláfestése megjelenjen. Ez a majd negyed évszázad azért szégyenletes, mert jelen esetben nemcsak a film vált kultikussá, hanem annak score-ja is, hiszen főtémája az évtized egyik legjelentősebbjének nevezhető. Mindez a jogok felett rendelkező MCA-nak volt köszönhető, de az ügy végére az Intrada tett pontot: kiadványa első lemezére a teljes score, a másodikra pedig a különféle alternatívák kerültek fel, így tulajdonképpen teljes mértékben kárpótolták a rajongókat.
2. Jerry Goldsmith: Freud: A titkos szenvedély Nem ez a zene fogja megdönteni a 2009-es eladási statisztikákat, sőt, abban sem vagyok biztos, hogy a háromezer darabos kiadást nem méretezték-e túl a Varése munkatársai. Akárhonnan nézzük, a Freud: A titkos szenvedély erősen rétegzene, s csak azoknak ajánlott, akik Goldsmith A majmok bolygóját, A nyolcadik utas: a Halálát, Tora! Tora! Tora!-t, s az ehhez hasonló kompozícióinak atmoszféráját kedvelik. Az eddig csak bakeliten elérhető muzsika volt az első olyan szerzemény, melyért Goldsmith Oscar-jelölést kapott – hozzáteszem: manapság az ilyen muzsika még csak a bizottság közelébe sem kerülne, nem hogy jelölve lenne.
3. A Tribute to Basil Poledouris (DVD)

Legrosszabb zenék:
1. Mike Patton: Crank 2. – Magasfeszültség

2. Tyler Bates: Halloween 2.

3. Brian Tyler: A gyilkos szoba

Az év vesztesei:
Steve Jablonsky: Transformers: A bukottak bosszúja Akármennyire is egyszerű és kliséhatású volt az első rész zenéje, korrektül működött. Sőt, olyannyira bevált, hogy a hivatalos CD-kiadás rövid időn belül out of print lett, és olyan emberek polcáról köszönnek vissza, akik nem is hallgatnak filmzenét. A folytatás azonban már korántsem aratott ilyen zajos sikert: bár a robotsztori ismét tarolt a mozipénztáraknál, aláfestésének szerzője alulmúlta önmagát.
Harry Gregson-Williams: X-Men kezdetek: Farkas Gregson-Williamsnek sem sikerült az idei év: két nagyobb volumenű filmhez írt zenét, és egyik sem jött össze. Míg a Scott-féle Hajsza a föld alatt az ilyen kollaborációkor megszokott stílusban készült (és kellően idegesítő volt a film alatt), addig az X-Men-franchise folytatásában nyugodt szívvel bizakodhattunk, hiszen többször bizonyított már a szerző. A nagy várakozást azonban ugyanakkora csalódás követte: egy szokványos panelekből és megannyi hangeffektből összeállított score-t tett le az asztalra, ami önmagához képest is sovány, nemhogy a korábbi X-Men-zenékhez képest.
Harald Kloser: 2012

Tihanyi Attila összesítése
2009 - Tapsrend
Az előadás véget ért, a közönség felállva tapsol, függöny szétnyílik, s a szereplők, valamint közreműködők egyenként végigvonulnak a színen, meghajlással fogadva a publikum elismerését. Az új millennium utolsó éve filmzenei vonatkozásban olyan volt, akár egy premier vége: a legnagyobb sztároktól egészen a takarítók seprűbeszállítójáig mindenkit színpadra szólítanak, de itt már nem fontos a belépő, nincsenek végszavak, hiszen úgyis azért ünnepeljük őket, amit az egész darab során nyújtottak. Ha végignézek a kiemelt zeneszerzőkön, nyugodt lelkiismerettel megállapíthatom, hogy egyikük sem az utolsó évre hagyta a legnagyobb dobását, de legalábbis ha azt veszem, hogy az ezt megelőző évi felhozatalból nagyjából kétszer annyi album érdekelt, mint 2009-ben, az megadja a körülbelüli nívót. Pedig voltak igazán nagy várakozások, hiszen James Horner újra egy szuperprodukcióhoz írhatott epikus művet, Christopher Young ismét visszatért a klasszikus horrorvonalhoz, Elliot Goldenthal is újra egy komolynak tűnő filmhez kapott felkérést – ám valahogy megmaradt a hiányérzet szinte minden alkalommal.
Nehéz úgy véleményt formálni bizonyos művészekről, bizonyos művekről úgy, hogy a háttérinformációnk csekély. Azzal mindenki tisztában van, hogy embertelen iramot diktál a hollywoodi filmgyár, és a profitorientáltság apránként teljesen kirekeszti a művészetet. A filmkészítésben sorra szűnnek meg a művészi értékek, ma már nincs feltétlenül szükség díszlettervezőre, mert szinte mindent megrajzolnak; a fényviszonyok utólag addig variálhatók, hogy már szinte teljesen mindegy, hol volt beállítva lámpa; a színészek olykor csak egy-két napon vesznek részt a munkában, mert a jeleneteiket ennyi idő alatt fel lehet venni. És akkor ott vannak a zeneszerzők, akiknél gyakori, hogy vagy semmi fogalmuk sincs arról, mihez is írnak egyáltalán kíséretet, vagy fordítva: olyan részletes példatárral készül a rendező, hogy a végeredmény óhatatlanul is emlékeztet korábbi, gyakran más szerzők által létrehozott jelentősebb művekre. A zene tükrözi általában leginkább azt a kaotikus folyamatot, amely során egy-egy bemutató létrejön, épp ezért nagyon csínján kell bánni minden kemény ítélettel.
Másnaposok
Ennek ellenére gondolkodhatunk egyszerűen úgy, hogy ez egy hatalmas szórakoztatóipar, ahol a közönséget bizony egyáltalán nem érdekli, hogy a színre lépő művésznek milyen napja volt előadáskezdés előtt. S ha én is egyszerű nézőként/hallgatóként tekintek magamra, bizony hamar elkezdek fanyalogni a véleményformáláskor. A 2009-es év volt talán a legerőtlenebb ebben az évtizedben, az a pár album, amit nyugodt lelkiismerettel merek ajánlani, semmiképp sem nevezhető korszakalkotó klasszikusnak, inkább tisztességes soralbumok az egyébként nívós zeneszerzők filmográfiájában. Az általam kiemeltek többsége ezerszer élvezhetőbb muzsikákkal is megörvendeztetett már, és van, amelyet csak azért őrzök az emlékeimben (és a polcomon), hogy ezzel is kompenzáljam azt a viszonylag sok csalódást és ürességet, amit a többiek okoztak. Egyértelmű öröm Marvin Hamlisch visszatérése a rivaldafénybe egy rá jellemző, kiváló muzsikával, de a francia zeneszerző, Alexandre Desplat is kéthavi rendszerességgel kápráztatott el minket valami finomsággal. Az év zeneszerzőjének én Michael Giacchinót jelölöm meg, hiszen mind a négy, idei évre jutó műve igen előkelő helyet harcolt ki magának (azt az őrült baklövést pedig, hogy a Fel! egyelőre csak digitális formában érhető el, remélem, helyrehozzák a Golden Globe-díj besöprése miatt).
Ezek mellett nem különösebben érdekel, hogy például a G.I. Joe: A kobra árnyéka mennyire volt katasztrofális filmélmény, ha mellette Alan Silvestri az igen ritka munkavállalásai miatti fokozott várakozásnak megfelelő, bivalyerős score-t komponál. Helyette ő is a kobra árnyékában maradt, miközben a menetrend szerinti családi filmzenéjével éppolyannyira nem erőltette meg magát. Személyes kedvenceim közül leginkább az ő zenéje hiányzik, mint ahogy úgy tűnik, egy időre a további megbízható komponistákat, mint Patrick Doyle, Thomas Newman, Trevor Jones vagy Bruce Broughton, szintén elveszítettük (John Williams távolléte pedig hatalmas űr, egyszersmind picit aggodalomra okot adó tény). James Newton Howard az év elején igencsak meglepett a Kettős játék könnyed jazzes hangzásával, mert ez eddig szokatlan volt tőle – ugyanakkor még az iránta érzett maximális tiszteletem sem vetette meg velem azt az albumot, mert ebben a stílusban David Holmes például sokkal otthonosabban mozog, ráadásul én önző módon vagy klasszikus értelemben vett kalandzenét, vagy szívfacsaró drámát várok igazán tőle. Az Avatarról úgy jöttem ki, hogy kizárólag a látvány okozott katarzist, az alatta hallható zene szinte egyáltalán nem, és hiába adtam neki utána több esélyt is, James Horner legújabb blockbusteréről hamar kiderült, hogy nem az én műfajom – illetve dehogyisnem, hiszen ezen a területen ő már sokszor bizonyított, s azon produkciók szinte kivétel nélkül kedvenceim, de ez a mostani állomás számomra csupán egyfajta összefoglalása az ő zenei világának, melyben korábban több témát és dinamikusabb hangszerelést találtam. Eközben Hans Zimmer is tiszteletét tette két album erejéig, de sajnos már olyan fokú előítéleteim vannak az ő saját nevén kiadott zenéivel kapcsolatban, hogy hiába lehetne az Angyalok és démonok, A kör harmadik részének zenéje, és hiába nem tudtam belekötni az azóta Oscar-díjra jelölt Sherlock Holmes egyetlen hangjegyébe sem (már legalábbis ahogy a filmben felcsendültek), még mindig képtelen vagyok türelmesen és érdeklődve végighallgatni egy-egy új zenét tőle.
Bukottak még
Az igazi szégyenfal persze ismét hemzseg az arra érdemes nagyágyúktól. Míg olyan, sokkal többre hivatott komponisták süllyednek bele a középszerűségbe, mint Marco Beltrami vagy John Ottman, a szélárnyékban egy kisebb seregnyi Remote Control-tanítvány uralja a piacot, bevételi szempontból az élen Steve Jablonskyval és az eredeti ötlettől és megvalósítástól százszázalékosan mentes Transformers-folytatással. Haragudni nem lehet rá, mert az ő hatására (ami nyilván mentorának, Hans Zimmernek az érdeme) a szó nemes értelmében vett hétköznapi emberek is kezdtek érdeklődni a filmzenék iránt, más egyéb pozitívum viszont nem jut eszembe. Számtalan fiatal zeneszerző kap lehetőséget, de szinte egyetlen igazán emlékezetes bemutatkozást nem tudnék felidézni tavalyról, miközben némiképp furcsállom, hogy milyen kiugrási esélyt kapnak olyan nevenincs zeneszerzők, akik nyilván az ismeretlenségükből fakadó gázsijukkal, valamint a karrierista álmaiktól vezérelt túlzott alkalmazkodóképességükkel győzik meg a producereket, hogy alkalmasak akár az utolsó utáni pillanatban is gyökeresen más verzióval előállni, ha azt a "film sikere" megkívánja. Az efféle munkamorálból adódnak aztán az egysíkú, ötlettelen és élvezhetetlen produkciók, amelyek csak egyszerűen hígítják a szakmát, előre azonban nem lendítik.
Az idei összegzőmből szándékosan kihagyom a legrosszabbakat, mert csak a szépre emlékezzünk, ráadásul az utóbbi időben azt a szokást követem, hogy ha nagyjából az album feléig semmilyen módon nem tudok értékelni egy zenét, azt szépen rövidre zárom, és gyorsan elfelejtem. Még csak azt sem tudom teljes bizonyossággal állítani, hogy találkoztam volna elképesztő tragédiával, inkább csak meglepődve állok olyan tények előtt, mint Harry Gregson-Williams új X-Men-zenéje, amely a franchise igen igényes sorának tulajdonképpeni szégyenfoltja, vagy például nem tudom felfogni, Tyler Bates mit szeretett volna elérni a Halloween 2.-vel. Hogy Geoff Zanelli vagy Atli Örvarsson kit és mikor győzött meg bármivel is ahhoz, hogy újbóli felkéréseik legyenek, szintén rejtély számomra, mint ahogy az is, hogy Brian Tyler miért igazol le minden másodvonalbeli klasszikushoz háromhavonta, ahelyett, hogy négy vagy öt közepes produkció helyett egy hozzá méltó nagyágyút hozzon létre. Mindezek a kérdések azonban csak olyan kukacoskodás eredményei, ami abból a nem feltétlenül szent sztereotípiából fakad, hogy mindig meg kell vizsgálni a mérleg másik oldalát is. Nos, 2009 mérlegének emlékezetes pillanatai nem vetnek annyit a latba, hogy erőszakosan megpróbáljam megtalálni az összes, azonnal feledhető művet az ellenkező tálcára, mert ott motoszkál bennem az az érzés, hogy az alább felsorolt művek is hamar a múlt ködébe vesznek majd.
Becses brigantyk
Az sokkal fontosabb tényező, hogy mindezek ellenére is nagyon csínján kellett bánni a havi apanázsból automatikusan filmzenékre elkülönített pénzzel, mert az egyes lemezkiadók rendre gondoskodtak arról, hogy egyszerre fájjon a fejem és a szívem. Az Intrada szokásos dömpingje mellé becsatlakozott a La-La Land Records is, a Film Score Monthly célközönsége pedig egy új kiadó, a Kritzerland színre lépésének örvendhetett. A Varése Sarabande Club-kiadványok sajnálatos módon még az időnkénti Buysoundtrax-megjelenésekkel szemben is alulmaradtak, egyelőre úgy tűnik, hogy az a nívó, ami rájuk jellemző, annyira megnyugtatta őket, hogy elfelejtettek odafigyelni a többiek elképesztő tempóváltására. Leginkább az Intrada okozta a legtöbb "problémát", akik rekordmennyiségű James Horner-muzsikával örvendeztettek meg, további kincseket tártak fel Jerry Goldsmith, Jerry Fielding vagy Georges Delerue munkásságából, év végén pedig feltették a koronát az évtizedes munkájukra a Vissza a jövőbe első részének kétlemezes változatával, ami talán az egyik legrégebbi óhaja a korosztályombeli filmzenebarátoknak.
Az év kiadója számomra a La-la Land Records, akik körülbelül harminc albumot jelentettek meg 2009-ben, és ebből tíz hozzám is megérkezett, ami elképesztő arány. Az ő piaci felfogásuk megegyezik az Intradáéval, egyre jobb érzékkel nyúlnak bele korai Goldsmith-zenékbe, és mindemellett bátran megjelentetnek viszonylag kevésbé jegyzett muzsikákból teljes változatokat (Támad a Mars!, A szökevény). Ők ketten majdnem egyhavi fizetést vettek ki a pénztárcámból, és ilyenkor örülök csak igazán, hogy friss megjelenések tekintetében gyenge volt az év.
Az eposzi méretű értékelés után álljon itt egy teljesen szabálytalan, sorrendileg irreleváns összegző azokról a művekről, amik számomra 2009-et jellemezték.
Öt album, amit megvettem 2009-ben:
Danny Elfman: Terminátor – Megváltás Szeretem Elfman viszonylag könnyen kiismerhető akciózenéit, minden pillanatában érezni a Tim Burton filmjei alatt edzett hangszerelést, a kőkemény dinamikát és mélyről jövő erőt. A klasszikusnak tekinthető Terminátor-zenék nálam a kortárs komolyzenével egyenértékű darabok, tehát egész másként tekintek erre az albumra, mint az ősrajongók. Újraírt tisztességes főtéma, a megszokott akciópaneleken jócskán túlmenő zenekari csörték – bármikor újra tudom hallgatni, és ez egyre ritkább manapság.
Michael Giacchino: Az elveszettek földje

Christopher Young: Pokolba taszítva

Alexandre Desplat: Coco Chanel

Elliot Goldenthal: Közellenségek

Négy tétel négy kevésbé jó albumról:
Alexandre Desplat: "Dreamcatcher" (Alkonyat: Újhold) Zongora, hárfa, csodálatos vonósharmóniák – a legalapvetőbb kellékei a szomorkás, romantikus zenéknek. Desplat ehhez ért a legjobban, mégis az összes ehhez hasonló műve közül ezt akár órákon át képes vagyok egymás után hallgatni. Az album többi részét rég elfelejtettem már, de ezért a három percért örökké hálás leszek a fiatal vámpíros franchise-nak.
Tom Tykwer, Reinhold Heil, Johnny Klimek: "End Title" (A bűn árfolyama) Ezek az emberek számomra a filmzenevilág legnagyobb rejtélyei, hiszen két olyan briliáns muzsika ellenére, mint a Sötétkamra és a Parfüm: Egy gyilkos története, sem tudok maximálisan megbízni bennük, mert például előállnak egy ilyen sustorgós megfoghatatlan rettenettel, mint ez a szóban forgó album, amelytől már épp elkezdene az én fülem is sustorogni meg füstölögni, amikor a végén megszólal egy olyan tízperces elektronikus szimfónia, hogy egy pillanatra azt hiszem, már rég mást hallgatok. Monoton, de ünnepélyes, mintha egy alternatívája lenne a Bourne-trilógia naplementés fináléjának. És nem tudom őszintén azt mondani, hogy egyébként pedig szégyelljék magukat.
Harry Gregson-Williams: "You a Yankees Fan?" (Hajsza a föld alatt)

Nicholas Hooper: "When Ginny Kissed Harry" (Harry Potter és a félvér herceg) Alapvetően az egész Harry Potter-sikertörténetet hagytam, hogy kikerüljön, ám valahol én sem tudtam megbarátkozni azzal, hogy John Williams és Patrick Doyle után egy tévéfilmes komponista folytatja a kikövezett utat a maga tévéfilmes megoldásaival. A szóban forgó albumnál ez a tétel volt, amire először felkaptam a fejem (megsúgom: a huszadik), innentől viszont egész más lendületet vett az egész muzsika, és tulajdonképpen az a kicsivel több mint húszpercnyi zene győzött meg arról, hogy Hooper is képes hatni rám. Ezen tétel kiemelése részemről tehát túl azon, hogy gyönyörű, egyszersmind talán egy fordulópont is a komponista megítélésében.
Három fantasztikus kiadvány:
Charles Bernstein: Mr. Majestyk (Intrada)

Laurence Rosenthal: Dr. Moreau szigete (La-La Land Records)

Alan Silvestri: Vissza a jövőbe (Intrada) A nyolcvanas évek egyik legnagyszerűbb kalandzenéjének megjelenésére több mint húsz évet kellett várni, miközben ez a zene lett Silvestri védjegye, ez indította el a karrierjét, és egyébként is mindig előkerült, ha a legnagyobbakról volt szó. Hogy pontosan miért kellett ennyit várni rá, az engem egyáltalán nem érdekel már, mert ez a megjelenés nem csupán hiánypótló darab a gyűjteményemben, de ezen felül azt a reménysugarat is jóval fényesebbé varázsolja, ami a többi, valamiért eddig még kiadatlan vagy túl hamar elfogyott muzsika felbukkanására világít. Erről a zenéről, valamint a kiadványról is csak szuperlatívuszokban lehet beszélni.