A Netflixet sokszor vádolják azzal, hogy értékteremtés helyett mintha csak egyszerű tartalomgyártásban gondolkozva készítenék el a különféle filmeket és sorozatokat, ám a nézők elé tárt dömpingben – már csak a nagy számok törvénye alapján is – nemegyszer akadt olyan eset, amikor a végeredmény sokak számára emlékezetes lett. A 2023 nyarának utolsó napján bemutatkozó One Piece című sorozat arra jó példa, amikor a streamingszolgáltató a nézők elvárásainak figyelembevételével készít el valamit, ráadásul a pénzt sem sajnálva rá, hiszen a nyolc epizódra egyenként tizennyolcmillió dollárt költöttek, amit jól demonstrálnak az impozáns díszletek és a látványvilág is. A produkció az azonos című, 1999-ben útjára indított, mára az 1136. részénél tartó animesorozat körülbelül első 45 részét veszi alapul, különös gondot fordítva a rajzolt karakterek élő szereplős megvalósítására.


Az Eiichiro Oda karakterei alapján megálmodott történet egy javarészt tengerekből és szigetekből álló világban játszódik, főhőse pedig egy különleges képességekkel rendelkező fiatal kalóz, aki elhatározza, hogy a csak One Piece néven ismert, a kalózok kivégzett királya által elrejtett kincs nyomába ered, mellyel ő válhat a tengeri haramiák vezérévé. Szándékával azonban nincs egyedül, a hajszából ugyanis a konkurens kalózok sem maradnak ki, a fiúnak így nemcsak hajót kell szereznie, de legénységet is, akik végül többet kezdenek el jelenteni számára egyszerű utastársaknál. A Mexikóban, Spanyolországban, a Kanári-szigeteken és a Dél-afrikai Köztársaságban forgatott széria 2023 egyik legnézettebbje lett, az anime rajongóinak többsége pozitívan értékelte a megfilmesítést, ráadásul zömében a kritikák is méltatták. Így hát nem okozott nagy meglepetést, amikor a Netflix 2024 nyarán bejelentette, hogy elindult a második évad forgatása, a premier pedig várhatóan 2025-ben lesz. A túlnyomórészt elismerő vélemények hatására ültem le a nyitány elé, és ugyan megsüvegelem a megvalósításba ölt energiát, és tiszteletre méltó az is, hogy milyen komoly mértékben igyekeztek az alkotók a rajongók kedvében járni, azonban a „kedvcsináló” egy óra nem hozta meg a kedvemet a további héthez. Nem bírtam megbarátkozni a folyamatosan vigyorgó főszereplővel (bár a hozzáértők szerint Iñaki Godoy tökéletes választás a főszerepre), a többnyire makulátlan tisztaságú jelmezek pedig inkább egy cosplayparti hatását keltették bennem. Azonban még nem vetettem el teljesen, hogy adok egy esélyt a második résznek is, ami komoly mértékben Sonya Belousova és Giona Ostinelli aláfestésének is köszönhető. Igyekszem mindig megnézni az adott produkciót a kritikaírás előtt, ezúttal viszont nem így történt, ugyanakkor a soundtrack minden pillanata hallgatóbarát – még ha akad több olyan track is (például a „Bang!”, e szimfonikus zene és rap hibrid), amelyet így nem tudok kontextusba helyezni. Az album elemzését megnehezíti továbbá az is, hogy egy monstrum, hiszen egy híján nyolcvan trackje négyórányi hallgatnivalót jelent, így az összefüggések vizsgálata helyett ezúttal inkább a keletkezési körülményekre és azokra a szerzeményekre térek ki, amelyekből – úgymond kezelhető hosszra leszorítva – másfél órányit állítottam össze magamnak a négy órából.

Mivel a sztori a kalózok világában bonyolódik, nagy lehetett a kísértés, hogy az aláfestés A Karib-tenger kalózai-mozisorozathoz komponált szerzemények irányát kövesse, sőt imitálja, ezt azonban a két komponistának sikerült teljesen elkerülnie, akik egy rendkívül sokszínű muzsikát álmodtak meg, mely a jelenetek ismerete nélkül is megállja a helyét. A ma már egyaránt Los Angelesben alkotó Belousova Oroszországban, míg társa, az olasz gyökerekkel is rendelkező Giona Ostinelli Svájcban született, és bár hazájuk zenei nyelvezete nem jelenik meg erősebben művükben, az őket pályájuk során ért hatások sora igen. A 2013 óta együtt dolgozó duó látványosabb előzmény nélkül, üstökösként robbant be a Vaják című, szintén netflixes széria első évadjának zenéjével, melyből a „Toss a Coin to Your Witcher” egy igazi sláger lett, csak a Spotify-on közel százmilliószor indították el. A referencia így adott volt a streamingszolgáltató számára, a duó szerepét ezért a második évadtól Joseph Trapanese vette át, ők pedig a One Piece-re koncentrálhattak. Amikor egyértelművé vált 2021 végén, hogy ők lettek a befutók, a Netflix illetékeseitől kaptak egy dalösszeállítást, melyet maga Eiichiro Oda készített inspirációként, aki a karaktereket olyan felvételekkel jellemezte, mint Eminem Oscar-díjas „Lose Yourself”-je a 8 mérföldből.


Az animeszériát már eleve ismerő és kedvelő két zeneszerző összeállított egy bő háromperces videót a készítők számára, melyben felvázolták, milyen koncepció mentén haladnának. Megmutatták a fő- és több altémát is, s beszéltek a zenei világ majdani felépítéséről, és azt, hogy már ekkor mennyire határozottak voltak az elképzeléseik, szemlélteti, hogy két évvel később, a tényleges munkálatok megkezdésekor a korábbi vázlataik mentén tudtak haladni. Az epizódok aláfestését nem részenként készítették, hanem a teljes évadét egyszerre, hiszen a széria alkotói is egyetlen nagy filmnek tekintették az egészet. Ez a módszer a zeneszerzőknek lehetőséget nyújtott arra, hogy a különböző karakterekhez rendelt motívumok variálódhassanak és fejlődhessenek. Több mint százhúsz zenész munkájával állt össze a végleges mű: volt egy teljes szimfonikus zenekar, egy big band és egy jazz-funk csapat is. Pályája elején Belousova még csak zongorán, Ostinelli pedig dobon játszott, ám mára rengeteg hangszert képesek ők maguk megszólaltatni (előbbi a Vaják miatt például megtanult kelta hárfán játszani), ami a One Piece esetén sokat lendített a hatékonyságukon. Az egyik jellemző hangszer a már a Vaják esetében is használt tekerőlant lett, mert úgy voltak vele, hogy egy kalózos széria mit sem érne nélküle, ráadásul egy ponton olyan speciálisan szólaltatták meg, hogy a Netflix illetékesei azt hitték, egy macska is ott volt a stúdióban. De alkalmaztak bendzsót, flamenco gitárt, ukulelét, a szintetizátor ősei közé sorolható ondes martenot-t, a bansuri nevű indiai fuvolát és az örmény dudukot is, a számos stílus közt pedig a hagyományos kalandzenéken túl megtaláljuk a jazzt, akadnak világzenei jellemzők, sőt még szerepel a bohócszerű egyik főgonoszt, Buggyt jellemző cirkuszias megközelítés is. Egy rendkívül szellemes ötletet is alkalmaztak két téma kitalálásánál: a főhős, a szalmakalapos Fluffy motívuma, a tulajdonképpeni főtéma ugyanis megegyezik a kalózkapitány Gold Rogerével – csak éppen visszafelé lejátszva.


A kisebb kitérőktől eltekintve az elsődleges stílus alapvetően a szimfonikus kalandzene, melynek főtémája már a nyitó trackben („Wealth Fame Power”) megjelenik, és végigkíséri az albumot. A nagyszabású kalandzenék közül többek közt az „I’m Gonna Be King of the Pirates / We Are!”, a „The Pirates Are Here”, a „For Honor, For Justice, For the Marines”, a „Gum Gum Gatling” és a hangsúlyos ütemekkel nyitó „I Ain’t Surrendering” tartozik a legkiemelkedőbbek közé. A muzsika ötletességét mutatja az is, amikor a nagyzenekar mellé olykor becsatlakozik a big band is (mint az „I Owe You My Life”-ban), de a rezesek fontos szereplői a kissé militáns „More Rare Than Medium”-nak és a lüktető „Welcome to Arlong Park”-nak is. A különféle irányzatok közt a kardforgató Roronoa Zoro zenei megjelenítése sikerült a legemlékezetesebbre, akit flamenco gitárral szimbolizálnak Belousováék, ami például a „Zoro vs Mihawk”-ban és a „Wounds on the Back Are a Swordsman's Greatest Shame”-ben egyfajta gitárpárbaj formájában jelenik meg. Ebben mintha csak a Rodrigo y Gabriela gitárduó tagjai működnének közre (akik történetesen A Karib-tenger kalózai: Ismeretlen vizeken score-jának közreműködőiként lettek világszerte is ismertebbek), valójában azonban egy fiatal lengyel gitáros, művésznevén Marcin felelt e részekért. A „Wado Ichimonji” szintén az egzotikumot képviseli, sakuhacsija Ázsiába kalauzol el bennünket, a „This is Our Fight”-ban pedig a hangsúlyos női vokál a jellegzetesség. Az abszolút kedvencem viszont egy vérbeli kakukktojás, a kétperces „Gotta Feed the Brain”, mely egy bendzsóval, fuvolával és trombitával feldúsított, vidám elektrocountrys hangszerkavalkád.

A soundtracken érzelmesebb kompozíciók is találhatók. Elsőként a norvég Aurorával rögzített „My Sails Are Set” az említendő, mely a széria hivatalos betétdala. Rendkívül fülbemászó, azonban egy érthetetlen hangmérnöki döntéssel az egyik legegyedibb kifejezésmódú és hangú énekesnő hangjára rátoltak egy sejtelmesnek szánt effektet. Ez napjaink popzenéiben női énekhangoknál a suttogást emeli ki, érzékibbé teheti az előadást a szándék szerint, ám itt egyszerűen felesleges, mert Aurora élőben is kristálytisztán énekel, nemhogy stúdióban – Az operaház fantomjából és a Holnaputánból ismerős Emmy Rossum Inside Out című szólóalbumán is hallhatunk ehhez hasonlóan félresikerült példát. A női főszereplő, Nami témájának megfelelő „My Sails Are Set” ezt leszámítva kellemes, instrumentális változatban felcsendülve („A Hundred Million Berry”) különösen szép, miként a „Be Good Luffy”, illetve a kiadvány záró két darab, az „I Have My Friends” és a „Goodbye” is.


A sorozatban hangsúlyos a zene, amely tehát egy négyórás soundtrackként jelent meg, ez viszont még így is csak mintegy a fele annak, amennyi valójában megszületett. Ugyanakkor ez a négy óra azért meglehetősen sok, akad szép számmal témaismétlődés – én a ráunást elkerülve eleve négy, egy-egy órás etapra bontva hallgattam meg többször is. Egy a legkiválóbb tételekből összeállított egyórás soundtrack esetében járt volna még egy pluszpont is, és a jeleneteket is bizonyára sok ponton felhúzza a score, de ilyen mennyiségben azért elkerülhetetlen, hogy beköszönjön némi üresjárat és ismétlődés. A szériához tartozik egy másik album is: a negyedórás Mixtape from Baratie-t szintén érdemes meghallgatni, melyen a kalózétteremhez kapcsolódó big bandes darabok szerepelnek igazi csemegeként, szintén a két komponistától. Sonya Belousova és Giona Ostinelli fejében már bizonyára kezd összeállni a One Piece következő évadjának zenei anyaga, emellett ők jegyzik majd a Vörös Szonja remake-jének aláfestését is. Utóbbi produkció valószínűleg a B-kategóriás liga versenyzője lesz csak (a rendező és a színészek neve egyaránt erre utal), így a mozis kiugrás feltehetően nem ennek segítségével fog megtörténni. De hogy meg fog történni előbb-utóbb, az csak idő kérdése, mert ritka az a lelkes hozzáállás, amellyel a különféle online felületeken találkozhatunk, ahogy a szerzők magyarázzák és szemléltetik ötleteiket. Sokoldalúságukról a 2023 végén megjelent A Mighty Heart Beating Like a Drum című – nem meglepő módon – sokszínű szerzői albumuk is tanúskodik, amelyen olyan vendégénekesek működnek közre, mint az egykori Nightwish-frontasszony Tarja Turunen, illetve Serj Tankian a System of a Downból.