A 2011-es év filmzenei felhozatala se jobb, se rosszabb nem volt, mint amit az előző években megszokhattunk. Pár nagyobb csalódás ugyan érte a filmzenerajongókat, mivel akadtak jó nevű komponisták, akikhez a tavalyi évből csak komoly betli fűződik. 2011 a nagy visszatérések éve is volt, hiszen John Williams és Patrick Doyle a régóta tartó nagy hallgatását törte meg, ráadásul visszatérésük elég parádésra sikeredett. Szintén felébredt Csipkerózsika-álmából Thomas Newman és Mark Isham is, akik az elmúlt években sajnos nem halmoztak el minket említésre érdemes muzsikákkal, de a tavalyi évben kitettek magukért. 

2011-ből számomra négy zeneszerző munkássága volt egyértelműen kiemelkedő, így listámon a legjobb tíz zene között John Williams, Alexandre Desplat, Patrick Doyle és Christopher Young egyaránt két-két zenével képviselteti magát. Ezt a bravúrt Howard Shore és Thomas Newman is majdnem összehozta, azonban ők csak egy-egy zenével lettek részesei az idei Top 10-nek, mivel Shore Veszélyes vágya és Newman A segítsége az utolsó rostálás során kikerült az élmezőnyből. John Powell, egyik nagy kedvencem idei munkáival sajnos nem voltam annyira megelégedve, hogy szükségét éreztem volna a legjobbak közé beemelni 2011-ben született négy alkotásának bármelyikét is. Noha kétségkívül ezen score-jai is jók, csak ez a minőség tőle már alapelvárás a részemről, így sem a Rio, sem az Anyát a Marsra!, sem pedig a két rajzfilm-folytatáshoz írt score-ja (Kung Fu Panda 2., Táncoló talpak 2.) nem érte el nálam azt a hatást, mint művei az elmúlt években. 

Erős esztendőt futott ugyanakkor Alex Heffes, akinek mindhárom zenéje valamilyen formában felkerült a listámra. 2011-ben az olyan európai komponisták, akik munkáit nagy érdeklődéssel szoktam várni, mint például Armand Amar vagy Johan Söderqvist, gyakorlatilag nem mutattak fel semmit, és a korábban több emlékezetes európai filmzenét szállító MovieScore Media kiadó sem tudott meglepni érdekes hallgatnivalóval. Idén a tévés mezőnyben sem találtam igazi kedvencet, ami talán azzal is magyarázható, hogy a kiadók valamiért az igazán jó aláfestéssel rendelkező sorozatok zenéit ignorálják. 

Folytatódott az a nem túl kedvező trend is, hogy elektronikus stílusokban vagy a rockban jártas zenészeket bíznak meg score komponálásával. Ez néha, például a Daft Punk esetében jól sült el, viszont többnyire igen erőltetett, és a filmzene kívánalmainak nem megfelelő produktumokat szült. Így a Basement Jaxx (Idegen arcok), vagy a The Chemical Brothers (Hanna – Gyilkos természet) esetében inkább a középszer és az amatőrizmus dominált. Sajnálatos ugyanakkor, hogy több filmkritikusnál már ezen aláfestések jelentik a filmzene csúcsát.

Az év komponistája címért versenyben volt Alexandre Desplat, Thomas Newman és John Williams is, végül nálam a három remek és egy részleteiben emlékezetes zenével előrukkoló Patrick Doyle lett az év legjobb zeneszerzője.

A 2012-es esztendő elé nagy reményekkel tekintek, hiszen olyan muzsikák várhatók, mint James Newton Howardtól Az éhezők viadala, a fantasybe oltott új Hófehérke-feldolgozás, illetve Bourne legújabb kalandja, vagy Danny Elfman két Tim Burton-mozihoz íródó score-ja (Éjsötét árnyék, Frankenweenie – Ebcsont beforr), valamint nagy bizalommal tekintek Alan Silvestri újabb szuperhősfilmjére, a Bosszúállókra, továbbá kíváncsian várom, hogy Thomas Newman jó formáját át tudja-e menteni erre az évre, és milyen zenét komponál majd az új Bond-mozihoz. Tavalyi munkái alapján Henry Jackmant is egyre nagyobb érdeklődéssel követem majd, így idei nagy filmjének, az Abraham Lincoln, a vámpírvadásznak a zenéje is a figyelem középpontjában lesz nálam. Szintén várom még Marc Streitenfeld a Prometheus-hoz készülő aláfestését, John Williams feltételezhetően egyik utolsó muzsikáját, a Lincolnt, és Craig Armstrong A nagy Gatsby-jét. John Powell pedig ismét elmerül majd az animáció világában, hiszen két ilyen irányú zenével is jelentkezik, és Alexadre Desplat is komponálhat ehhez a műfajhoz egy score-t (Az öt legenda). Az abszolút két legjobban várt alkotás azonban a Pixar soron következő animációs filmjének, a Merida, a bátornak aláfestése, amit Patrick Doyle szállít majd, illetve Howard Shore is visszatér Középföldére. A hobbit: Váratlan utazás előzetesen bemutatott főtémája is már egy nagyon sokat ígérő score-t sejtet. 
 

Az év legjobb filmzenéi:

1. Alexandre Desplat: Harry Potter és a Halál ereklyéi 2. rész A széria legjobb részét sikerült kihozni Harry Potter utolsó nagy kalandjából, és ehhez a minőséghez a stáb minden tagja, így a zeneszerző is hozzájárult. Desplat a befejezéshez a sorozat egyik legkiemelkedőbb muzsikáját szállította, hiszen a varázslótanonc és ellenségei végső összecsapásához egy grandiózus, saját stílusát szinte teljesen nélkülöző nagyzenekari művet álmodott meg. A score méltó társa John Williams harmadik, és Patrick Doyle negyedik részhez született muzsikáinak. 




2. Christopher Young: A pap – Háború a vámpírok ellen Valószínűleg Christopher Youngon kívül minden más zeneszerző sajnálta volna a jó zenei megoldásokat és dallamokat ettől a silány filmtől, ráadásul emellett a komponista olyan korszakát is éli, amikor nem tud hibázni, így A pap – Háború a vámpírok ellen zenéje igen kiváló alkotás lett. A finom elektronikus megoldásokkal megtámogatott, gótikus horrorba hajló aláfestése kétségkívül az év egyik legmarkánsabb filmzenéje volt. Igaz, nem az első pillanattól kezdve éreztem erősnek, de az újbóli hallgatások alkalmával már nagy kedvencemmé vált. 



3. John Williams: Tintin kalandjai  Hazudnék, ha azt mondanám, hogy elsőre beleszerettem ebbe a muzsikába, mivel nem ezt vártam, nem erre számítottam, és teljesen hitetlenkedve fogadtam azt az aláfestést, ami Steven Spielberg Tintin-filmjéhez született. Aztán a zenét újra és újra elővettem, és lassan megértettem, hogy itt az elsőre kihallható szétszórtság téves megállapítás, mert bizony a Tintin kalandjai muzsikájában minden hangjegy a helyén van, és a szerző mérhetetlenül nagy zenei intelligenciájáról tanúskodik. A score egy igazi komolyzenei energiabomba, mely kétségkívül Carl Stalling rajzfilmzenéinek jól ismert stílusa előtti tisztelgés, azonban Williams Stallinggal ellentétben nem mások műveiből használt fel jól ismert részeket, hanem saját régi zenéit dolgozta bele a muzsikába. A mester korábbi témáit így úgy formálhatta újjá, hogy nem érheti az önmásolás vádja, hiszen ennek a stílusnak pont ez a jellegzetessége. 

4. Alexandre Desplat: Rém hangosan és irtó közel  Ez a visszafogott, szolid, de rendkívül érzelemgazdag score, bár magán viseli a szerzője stílusát, ám mégis inkább Jan A.P. Kaczmarek muzsikáit juttatja eszembe, főként egyik nagy kedvencemet, a méltán Oscar-nyertes Én, Pán Pétert. A két mű közötti rokonságot erősítik a kiváló zongoradallamaik, melyeket neves zongoristák szólaltattak meg. Hasonlóan szerényen kezelik a szimfonikusokat is, és melankolikus motívumaik is egyformán szívszorítóak. Desplat sokadik remek zenéjét prezentálta, ráadásul egy olyasféle stílusban, melyben előtte alig járt.



5. Patrick Doyle: La Ligne Droite Már korábban is említettem, hogy 2011 Doyle éve volt, hiszen két blockbuster zenéje mellett két kis költségvetésű, a magyar mozikba el sem jutó filmekhez is komponált. Rám már a nagyszabású, akciódús zenéi is a meglepetés erejével hatottak, de a La Ligne Droite volt az, ami igazán felvillanyozott. Doyle ugyanis egy olyan stílusban alkotott, melyben gazdag pályafutása alatt még sohasem, ez pedig a minimalista zene, abból is leginkább a Michael Nyman által képviselt irányzat. Ebben a kortárs komolyzenékre hajazó score-ban valami olyat mutatott meg a szerző, amire szerintem tőle senki sem számított. Az pedig külön dicsérendő, hogy úgy tudott ebben a stílusban alkotni, hogy a műfaj jellegzetességeit megtartotta, de az ebből fakadó kötöttségeket lazán átlépve írt élvezetes muzsikát.

6. Howard Shore: A leleményes Hugo A komponista számára a David Cronenberggel való kollaboráció és A Gyűrűk Ura-filmek sikere mellett, újabban már a Martin Scorsesével való együttműködés teremtette meg a lehetőséget, hogy végleg beírja magát a legendás filmzeneszerzők táborába. A leleményes Hugo keserédes, franciás hangulata, a szerzőtől szokatlan hangzásvilága Peter Jackson trilógiáját követően a legnagyobb kritikai elismerést hozta meg a komponistának – tegyük hozzá, teljesen megérdemelten. Ráadásként kapunk még egy remek kis dalt is Shore-tól.



7. Christopher Young: Rumnapló Ismét egy süllyesztőben eltűnő film, és ismét egy remek zene Christopher Youngtól. A komponistát tartom Hollywood jelenlegi zeneszerzői közül a legsokoldalúbbnak, de még így is meg tudott lepni, hiszen a hatvanas és hetvenes évek jazzes muzsikáira, s talán leginkább Marvin Hamlisch aláfestéseire hajazó Rumnapló score-jához hasonlót eddigi repertoárjában nem találhatunk. Igazi üde színfoltja volt az évnek.






8. Thomas Newman: A Vaslady Thomas Newman tavaly szép teljesítményt tudhatott magáénak. A Sorsügynökség, A segítség, majd végül A Vaslady muzsikája a szerző pályafutásának szebb éveire emlékeztetett. A brit exminiszterelnök asszony életrajzi filmjéhez tökéletesen passzította össze az egymástól idegen elektronikus zenét és a szimfonikus megoldásokat. Ráadásul utóbbi stílusban igen fajsúlyos, a szerzőtől nem is oly megszokott, erősen klasszikus zenei tételeket is komponált, melyek önmagukban is megérdemelnék, hogy listámra kerüljön a score, és akkor a jól ismert, most is remek Thomas Newman-stílusú tételekről nem is esett szó.


9. Patrick Doyle: A majmok bolygója: Lázadás A szerző az elmúlt években leginkább drámák és családi filmek környékén mozgolódott, így már nem is vártam, hogy ebből a körből valaha is ki tud törni. A Thorban való közreműködése a rendezővel való kollaborációja miatt érthető volt, de hogy A majmok bolygója sokadik részébe milyen megfontolásból került, azt nem tudom, mindenesetre zenéjével bizonyította, hogy kiválóan megállja a helyét a mozgalmasabb akcióscore-ok tájékán is. Régóta tanúsítja, hogy mestere a ritmusnak és a doboknak, ebben a muzsikában pedig mindezt tökélyre fejlesztve prezentálja. A mű legfőbb érdeme viszont abban keresendő, hogy a szerző megmutatta, hogy az ütemes, pergősebb aláfestések terén létezik a Remote Control-stílusnak alternatívája. 

10. John Williams: Hadak útján Igazából az Egy gésa emlékiratai óta várunk arra, hogy John Williams visszatérjen, és tavaly két zenével is prezentálta, hogy nyolcvanévesen is ereje teljében van. Az emlékezetes főtémákból sem fogyott ki hosszú pályafutása alatt, így a Hadak útjánhoz is szállított egy csodás vezérmotívumot, mely egyszerre hősies és fájdalmas. Noha néhol kissé unalmassá válik az aláfestés, de amikor erős, akkor viszont olyannyira az, hogy ettől megkérdőjelezhetetlenül az elmúlt év egyik legkiválóbb aláfestésévé válik a muzsika. 





 

Az év meglepetése:

Thomas Wander, Harald Kloser: Anonymous A két zeneszerző művei általában a középszer sűrű dagonyáiból előcammogó szerzemények, melyeket sem dicsérni, de olyan nagyon átkozni sem lehetett. A Shakespeare műveinek keletkezési körülményét firtató titokzatos történet viszont meglepően érett kompozíciót csalt elő a zeneszerző duóból. Sötét, ám élvezetes dallamok, különleges megoldások és meglepően egyedi hangzás jellemzi a score-t. Bízom benne, hogy a páros ezen az úton halad majd tovább.






 

Az év legjobb tételei:

1. Ludovic Bource: "George Valentin" (The Artist – A némafilmes) Ludovic Bource zenéjét sokan tartják 2011 legjobbjának, amivel legalább annyira lehet egyetérteni, mint amennyire nem. Kétségtelen, hogy Bource alkotása rendkívül erős, impozáns dallamvilágú, nagyszabású filmzene, de ebbe a rendkívül pozitív összképbe belerondít az, hogy ez egy hatalmas hommage, vagyis tisztelgés a filmzene úgynevezett aranykora előtt. A konkrét dallam- és stílusátemelések eléggé feltűnőek, és ezt a sokszínű, régies hangulatot ráadásul rengeteg hangszerelő bevonásával érte el a komponista, ami ugyan a score értékét nem csökkenti, de Bource munkáját mindenképpen. A főtéma viszont lehengerlő, hamisítatlan, egyedi vonásokkal teli filmes dallam, mely valószínűleg úgy fog összeforrni ezzel a díjeső előtt és után álló filmmel, ahogy azt az igazi filmzenei örökzöldeknél tapasztalhatjuk.

2. Mark Isham: "Sparta - Night One" (Warrior – A végső menet) Csak ne lenne az album harmada ennyire lapos, különben az év egyik legjobb muzsikája is lehetne Mark Isham újabb elektronikus filmzenéje. A szerző, mint oly sok stílusban, ebben is bámulatos bravúrokra képes, és ezt a Warrior – A végső menettel is bizonyítja. A "Sparta - Night One" szenzációs, megunhatatlan, ütemes elektronikus remekmű, bizonyítéka annak, hogy a trance stílusból, ha avatott kezekbe kerül, akkor irgalmatlanul jó dolog is kisülhet. 





3. Christopher Young: "A World Without End" (A pap – Háború a vámpírok ellen) A zene főtémáját csúcsra járató gyönyörű, katartikus finálé olyan, mintha Hans Zimmer és James Newton Howard közös szerzeménye lenne, tehát az biztos, hogy nem Christopher Youngra tippelnék először ezen tétel komponistája kapcsán. 









4. Alan Silvestri: "Captain America March" (Amerika Kapitány: Az első bosszúálló) Amerika kapitány rézfúvósokra íródott főtémájának ebben a tételben hallható nagyszabású kiteljesedése a tavalyi év egyik legpazarabb filmzenei epizódját jelentette. Az egész albumot nem tudtam annyira megszeretni, de kétségtelen, hogy a címszereplő dallama egy nagy erényekkel bíró, lendületes klasszikus téma, melynek ebben a trackben hallható változatával nyilvánvalóan John Williams hasonló fanfáros munkái előtt tisztelgett Alan Silvestri. 





5. Alexandre Desplat: "The Resurrection Stone" (Harry Potter és a Halál ereklyéi 2. rész) A Harry Potter-sorozat záró részéhez született új téma elsőre nem az a grandiózus dallam, mely belopja magát az ember fülébe, de nem is ezért lehet szeretni, hanem sokkal inkább azért a hangzásért, mely ebben a trackben is jelen van. Ez a tétel ugyanis majdnem olyan kiváló lett, mint a varázslótanonc filmfolyamának egyik legkiemelkedőbb zenei momentuma, a harmadik részben elhangzó "Window to the Past". 






6. Patrick Doyle: "Sons of Odin" (Thor) Érthető, hogy Kenneth Brannagh a zeneszerzővel való évtizedes együttműködését nem szakította meg a Thor esetében sem, és miért is tette volna, hiszen a királydrámába hajló képregény-feldolgozás pontosan azt a fajta stílust követelte meg, amit Doyle is képvisel. Azaz erős, klasszikus zenébe hajló szimfonikus muzsikát és markáns ritmusszekciót, melyet ügyesen kevert a Remote Control stúdió zeneszerzőire jellemző megoldásokkal. Gyakorlatilag bármely tétel kiemelhető lenne az albumról, hiszen annyira jól képviselik Doyle emelkedett, hősies zenei világát.



7. Michael Giacchino: "Letting Go" (Super 8) Michael Giacchino tavalyi legjobb zenéjét állandó rendezőtársának, J.J. Abramsnek szállította a Super 8 alá. Noha a teljes score-t nem találtam kiemelkedőnek, de a főtéma bizonyos felcsendüléseit már annál inkább. John Williams stílusa elevenedik meg Giacchino score-jában és főként annak vezérmotívumában, s ahogyan ezt a "Letting Go"-ban tálalta, arra még a nagy előd is büszke lenne.






8. Hans Zimmer, Rodrigo Y Gabriela: "The Pirate That Should Not Be" (A Karib-tenger kalózai: Ismeretlen vizeken) Hans Zimmer nevét ugyan adta A Karib-tenger kalózai negyedik részéhez, de tehetségét már nem, így egy szörnyű, az előző rész témáiból kikeveredni nem tudó aláfestés született a mozihoz. A kreatív erőként bevont Rodrigo Y Gabriela gitáros duó a film alatt elnyomódott, az albumon viszont több tracket is önállóan jegyeznek, melyekben a sorozat zenei témáit dolgozták fel saját stílusukban. Ha valamiért, akkor ezekért érdemes foglalkozni ezzel a lemezzel, bár a Zimmer-tanítványok műveit és a szörnyű remixeket jobb elkerülni. Tanakodtam, hogy a páros két remek trackje közül végül melyiket emeljem külön ki, igazából lehetetlen volt dönteni, de a főtéma remek adaptálása miatt végül erre a tételre esett a választásom, ám az "Angry and Dead Again" ugyanúgy megérdemli a kiemelést.

9. Atli Örvarsson: "The Return of the Eagle" (A sas) Nem gondoltam volna, hogy valaha is listám pozitív felébe kerülhet egy Atli Örvarsson-zene, de a szerző muzsikája annyira meggyőző volt, hogy kénytelen vagyok félretenni minden előítéletemet. Egy római kori filmben nehéz már új zenei megoldásokat mutatni, de neki mégis sikerült. Keltás, íres egyvelege ugyan se nem friss, se nem egyedi, ám olyan jól lett összerakva, hogy egy valóban értékes, karakteres muzsikát eredményezett, ami csak egy hajszállal maradt le attól, hogy a legjobb tíz zene közé kerüljön. A "The Return of the Eagle" skót dudás megoldásaival, könnyen megjegyezhető dallamával már elsőre befészkeli magát az ember fülébe. 

10. Marco Beltrami: "Meet and Greet" (A dolog) A zeneszerző tavalyi munkái közül – volt egy pár – sokan a Életem a szörf zenéjét dicsérik, én mégis inkább maradnék a Beltramira legjellemzőbb stílus, a horror tájékán. A Ne félj a sötéttől! esetében Buck Sundersszel közösen alkottak egy különös atmoszférájú muzsikát, míg A dolog előzményfilmjéhez önállóan komponált egy érdekes, kortárs komolyzenei alapokon nyugvó horrorisztikus zenét. A "Meet and Greet" tracket már az első hallgatás alkalmával többször visszapörgettem, hiszen hihetetlenül zseniális vonós megoldásai olyan karakteresek, melyeket manapság horrorzenében nagyon ritkán találni meg. Egyszerűen vérfagyasztó. 


11. Nicola Piovani: "Sarkomarch" (La Conquéte) A szerző mindig is az egyik nagy kedvencemnek számított, de sajnos annak ellenére is ritkán jelennek meg albumai, hogy mostanában évente több filmhez is ír aláfestést. A La Conquéte az év egyik hangulatos színfoltja volt. Az olaszos, franciás, mediterrán stílusú zenei megoldásai éppúgy dicsérhetőek, mint a drámai, szomorkás hangvételű részek. A nyitányként elhangzó "Sarkomarch" a szerző jellemző stílusában íródott, tökéletes induló jellegű muzsika.





12. Alex Heffes: "The Farewell" (A rítus) Az év néhány nagynevű zeneszerző mellett Alex Heffesről is szólt, nálam mindenképpen, mivel három zenéjével is felkerült a listámra. A rítus című horror muzsikája mely néhány igen összetett, kigondolt tétellel rendelkezik, pár középszerű track mellett. A score zárása ugyanúgy hozza el a zenében a feloldozást, mint a történetnek a finálé. 








 

Az év legjobb soundtrackjei:

A szégyentelen Rengeteg különféle stílust egybegyurmázó zenével rendelkezik A szégyentelen című mozi, de szinte minden trackje izgalmasra is sikeredett, ettől persze az egész album egy ügyes zenei egyveleggé is vált. Harry Escott score-ja olyan, mint egy David Julyan jobb napjaiból származó melankolikus ambient, a komolyzenei betétek pedig, bár nem különlegességek, ám nem is a leglejáratottabb darabok, és az album közepe táján John Coltrane szaxofonos jazzmuzsikája is kellően rendben van. Mindez és a számos különböző stílusú dal, így olyan jó hangulatúvá teszi a lemezt, hogy az magasan kiemelkedik a szokásos betétdalos albumok mezőnyéből. A CD-re került nyolcvanas és hetvenes évekbeli diszkó- és szintipop nóták kiválogatóját külön dicséret illeti, amiért nem a korszak legjellemzőbb és unásig ismételt számait szedte össze. 

A lány és a farkas A két komponista (Brian Reitzell és Alex Heffes) bevonásával született aláfestés az év első negyedének kedvence lett nálam. Diszkréten horrorisztikus, kellően fiatalos, pontosan annyira klasszikus zenei, amennyire az a film célcsoportjának tűréshatárába még belefér. A dalok, melyek egy része a filmhez íródott, szintén ütősek és hangulatosak a film alatt is, de az albumon is működnek.






Skyscraper Valami biztosan van a skandináv, jelen esetben a norvég levegőben, ami annyira hasonlóvá teszi az ezen országokból érkező kortárs könnyűzenéket. A norvég Jonas Bjerre dalos és instrumentális munkáját tartalmazó album leginkább a pár éve, pontosabban jó egy évtizeddel ezelőtt csúcson lévő, szintén norvég Röyksopp banda dalait juttatta eszembe. Ugyanakkor a mai toppon lévő előadók közül például a Sigur Rós számaira emlékeztettek Bjerre szerzeményei. 






 

Az év legjobb kiadványai:

Howard Shore: The Lord of the Rings Symphony (Howe Records) Kétségkívül van színvonalbeli romlás az eredeti nagy mű és a belőle varázsolt szimfónia között, de azt gondolom, mindenképpen elismerésre méltó, ha egy komponista a filmzenéjéből egy hangversenytermi darabot komponál. Howard Shore szimfóniája a trilógia minden lényeges muzikális elemét tartalmazza, ráadásul mindennek valóban komolyzenei hatása van. 







Bernard Herrmann at 20th Century Fox (Varése Sarabande) A Varése Sarabande kiadó szokása, hogy egy-egy nagy zeneszerző centenáriumára vagy egy elismert mű jeles évfordulójára valami kiváló, nagyszabású kiadványt dobjon a piacra. 2011-ben, Bernard Herrmann születésének századik évfordulójára jelentették meg a szerző a 20th Century Fox stúdió filmjei számára komponált zenéit. A díszdobozos kiadás számos olyan muzsikát tartalmaz, mely eddig még CD-n meg sem jelent. Egy olyan méltó megemlékezés ez, ahogyan csak egy kiadó tiszteleghet egy jelentős zeneszerző előtt.




Basil Poledouris: Conan, a pusztító (Prometheus) Általában nem kedvelem a teljes filmzenei anyagokat tartalmazó kiadványokat, de amikor egy ekkora klasszikus kerül kiadásra, akkor kötelező vele megismerkedni. Az első Conan-film teljes zenei anyagát 2010-ben dobta piacra a kiadó, amit akkor nagyon gyorsan elkapkodtak, és a második rész muzsikájával sem történt ez másként, mindez pedig nem véletlen. Kötelező vételnek minősülő megjelenés ez is, és szerencsére a néha gyatrán dolgozó Prágai Filharmonikusokra sem lehet jelen esetben panasz. 





 

Az év legrosszabb zenéi:

1. Tyler Bates: A legsötétebb óra  Batesnél az ilyen sound design-féle hangzást Trent Reznor és Atticus Ross lényegesen jobban csinálja, de még az ő teljesítményük sem elég ahhoz, hogy ne kerüljenek fel az év legrosszabbjait részletező listámba, és ha két, valóban tehetséges zenész produktuma kevésnek bizonyul, akkor el lehet képzelni, hogy Tyler Bates tehetsége mennyire szerény mindehhez. Ez a filmzenének már az a szintje, ami kifejezetten ront a mozin is, kizártnak tartom, hogy egy ilyen tompa zörej és irritáló kattogáshalmaz bármilyen produkció alatt is helytálljon.



2. Michael Wandmacher: Vonat  Az efféle zenék jelentős hendikeppel indulnak, hiszen az ilyen jelentéktelen horrorfilmekhez nehéz értékelhetőt alkotni. Azonban a lehetőség minden zeneszerző előtt nyitva áll, így Wandmacher is megpróbálhatta volna, hogy ennél többet tegyen le az asztalra. Hiába az egy-két értékelhető megoldás, ha az összhatás ennyire katasztrofális. 







3. Steve Jablonsky: Király! Amit a szerző csak fellelt a számítógépén, mindent bele alapon egybegyúrt ehhez a filmhez. Mindegy volt, hogy az adott dallamot előtte egy kalózos mozihoz már ellőtték, vagy hatalmas autórobotok csatájához már felhasználták, esetleg gladiátorok masíroztak a témára, ugyanis Steve Jablonskynál sohasem volt akadály az újrafelhasználás. Nos, én a dallamok sokadszori alkalmazásának sohasem voltam a híve, így szerintem jobb lenne, ha Jablonsky az újrahasznosítás fogalmát a jövőben inkább az üvegek és a műanyag palackok visszaváltására értelmezné, vagy esetleg gyűjthetne papírt, de a dallamok esetében ideje volna, ha mutatna már valami újat is, feltéve, hogy tényleg komoly zeneszerzőnek, illetve egyáltalán bármiféle zeneszerzőnek szeretne látszani.

4. James Newton Howard: Zöld Lámpás Ebben az esetben nem tudom, mi történhetett, mert James Newton Howard valami olyasféle muzsikát tett le az asztalra, mely rendkívül távol áll mindattól, amit a szerző az elmúlt két évtizedben elért. Az év filmzenei rejtélye, hogy Howard miként is gondolhatta erről a muzsikáról, hogy megállja a helyét a mozi alatt, vagy hogy egyáltalán egy szuperhősfilmben miért nincsenek témák, ami pedig van, az miért olyan, mintha egy tévésorozathoz íródott volna. Ezért élek a gyanúval, hogy ehhez a score-hoz maximum a nevét adhatta, mert ilyen fertelmes dallammentes nagyzenekari akcióscore-t akkor sem tudna összehozni, ha eleve ilyet szeretne írni. 

5. Trent Reznor, Atticus Ross: A tetovált lány Zseniális sound design, de katasztrofális filmzene, pontosabban ez nem filmzene, és ezzel mindent elmondtam a tavalyi év Oscar-díjas zeneszerzőinek munkájáról. Remélem, ők is követik az Akadémia díjával elismert zeneszerzők némelyikét, én a magam részéről a Tan Dun és John Corigliano által befutott filmzenei karriert kívánom a duónak.








 

Egyéb említésre érdemes zenék:

Thomas Newman: A segítség Néha bosszantó, ha egy zeneszerző képtelen megújulni, és újra meg újra ugyanazokkal a zenei megoldásokkal jelentkezik. Néha viszont az a bosszantó, ha egy komponista elfelejti mindazt, ami miatt sokak nagy kedvence lett, Thomas Newmannel pedig ez volt a helyzet. Sok évbe tellett, mire ismét a régi önmagára emlékeztető muzsikát komponált, de megérte kivárni. A szerző többedmagával a filmhez írt betétdalát, a "The Living Proof"-ot sok helyen dicsérték és elismerték, de a legfontosabbról, vagyis az Oscar-díjról a Filmakadémia sajátos szabályai miatt lecsúszott, pedig ezzel a felvétellel elérhető közelségbe került volna az aranyszobor a komponistának.

Alex Heffes: Az iskolakezdő A világzenei motívumokkal erősen átitatott albumhoz az év során újra és újra visszatértem, s szépen az év egyik legjobb zenéjévé érett Heffes score-ja. Néhány trackje Vangelis egyik legjobb, és általam is igen kedvelt CD-jét, a Voices-t juttatta eszembe, míg más pontjai Hans Zimmer afrikai ihletésű muzsikáira emlékeztetnek. 2011-ben a World Soundtrack Awards Heffest nevezte meg az év felfedezettjének, és ezzel a döntéssel nehéz is lenne vitatkozni. 





Thomas Bergersen: Illusions Sohasem rajongtam az úgynevezett trailerzenei stílusért, de vannak zeneszerzők, akik elég élvezetes dolgokat tudnak kihozni az efféle hangzásvilágból, gondolok itt Craig Armstrong vagy az E.S. Posthumus idevágó munkáira. Thomas Bergersen a Two Steps from Hell egyik tagjaként számos előzetes muzsikájához járult hozzá, 2011-ben pedig már önálló lemezzel is jelentkezett, amiben a stílus hatásvadász elemeit a háttérbe szorította, és ötletes zenei elemekből építkező albumot produkált. 




Dario Marianelli: Jane Eyre Dario Marianelli a klasszikus zenei score-ok terén napjainkban már a stílus régebbi nagymesterén, Patrick Doyle-on is túltesz. Az Oscar-nyertes komponista sok más, a díjjal kitüntetett zeneszerzővel szemben évente adja tanúbizonyságát annak, hogy ő teljesen megérdemelten kapta meg a rangos elismerést. A Jane Eyre zenéje egy magával ragadó, szelíd komolyzenei munka, melyet a film kevésbé ismertsége kissé elfeledett alkotássá tett.





James Newton Howard: Vizet az elefántnak A Vizet az elefántnak aláfestése igazából az a fajta muzsika, melyet az ember a korábbiak alapján elvár James Newton Howardtól, így valójában már nem tudtam úgy lelkesedni a score-ért, mint régebben, de minőségi, szentimentális dallamait el kell, hogy ismerjem. Ráadásul mindez bőven elég ahhoz, hogy az albumot újra és újra meghallgassa az ember. A zeneszerző szerényebb tavalyi alkotásaiért valószínűleg kárpótolja majd rajongóit azzal, hogy idén három igen jónak ígérkező filmhez is komponálhat. Nekem pedig van egy olyan érzésem, hogy 2012 Howardról fog szólni.


Danny Elfman: IRIS: Cirque du Soleil A világ legnevesebb cirkuszi társulata régóta híres arról, hogy jó zenéket komponáltatnak az egyes show-ik alá, noha igazán nagynevű zeneszerzőt eddig nem sikerült elcsípniük. Danny Elfman stílusa viszont annyira jól illik a cirkusz világához, hogy a valamikor bekövetkező kollaborációjukra régóta számítani lehetett. Elfman azonban közismert megoldásait többnyire sutba vágta a zenében, hiszen a társulat Iris című produkciója alá olyan muzsikát komponált, mely sokkal inkább a Parancsra tettük, illetve a Serenada Schizophrana esetében is hallható, szerényen elfmanes stílusú, modern hangzásvilággal és a szerzőre nem jellemző elektronikus zenei megoldásokkal fűszerezett hangulattal állítható párhuzamba. Néhány kevésbé jó tétel miatt nem fért be a legjobb tízbe, míg pár remek tracket (például: "Movie Studio") pedig sajnálhatunk, hogy nem egy filmhez használta fel.

Paul Haslinger: A három testőr  Magamon is meglepődtem, hogy az egyáltalán nem szívem csücske szerző korántsem egyedi score-ja miként ragadt magával, de tény, Haslinger valamit nagyon eltalált. Igazából részleteiben nézve csak egy közepes zene képe rajzolódik ki, azonban az összhatását tekintve számomra az év egyik legizgalmasabb kalandzenéjét prezentálta a zeneszerző.






Cliff Martinez: Drive – Gázt! Az év egyik legelismertebb filmje, amellett, hogy egy igen hangulatos, tökéletes atmoszférát keltő zenével rendelkezett, sokakkal megismertette a komponistát is, akiről soron következő munkája (Fertőzés) alapján elképzelhető, hogy gyorsan el is rettentette magától a friss rajongókat. Mindenesetre a Drive – Gázt! score-ja új utakat is megnyithatott a zeneszerző előtt, reméljük, élni is fog ezzel.






Antonio Pinto: Senna Pinto a Senna-filmhez írt aláfestése pontosan azt hozta, amit az ember elvár egy Pinto-muzsikától. A sajátos hangulat, az egyedi megoldások, a zenei stílusok kreatív keverése itt is jelen van, és ebből egy élvezetes hallgatnivaló állt össze.









Danny Elfman: Vasököl  Ha az ember azt hiszi, hogy Danny Elfman pályafutásának közel harminc éve alatt már mindent megmutatott, ami zeneileg benne lakozik, akkor nagyon téved. Erre tökéletes példa a Vasököl aláfestése, hiszen ilyen hangulatos szoft rockos hangzásvilágot eddig maximum csak elvétve alkalmazott a komponista. Stílusát teljesen levetkőzve mutatott meg egy új szeletet a tehetségéből, az eredmény pedig ugyan nem egy agyondicsérhető dolog, de kétségtelenül jó volt hallani, hogy Elfman ilyet is tud.




Stuart Hancock: Hawk  Valahol A Gyűrűk Urára, valahol pedig kortárs komolyzenékre emlékeztet Stuart Hancock alkotása. A rövid kis fantasyhez íródott zenéjének vannak laposabb periódusai is, de az, hogy egy ilyen, tulajdonképpen ismeretlen filmecskéhez nem sajnálta a jó ötleteket, már plusz pont. Néhány megoldásáról, például a fináléról nem is gondolná az ember, hogy egy negyven percet sem elérő rövidfilmhez született score részét hallja.


 

 

Az év nagy része azzal telt, hogy kizárólag az általam preferált komponisták újdonságaira figyeltem, s mellettük inkább a korábbi, régen vagy egyáltalán nem hallott műveknek szenteltem időmet. Mindezt elsősorban az okból tettem, mert az elmúlt egy-két év némi csalódással zárult amiatt, hogy nem hallottam igazán átütő művet, másrészt pedig azért, mert a mozikba került filmek érdektelenek voltak számomra. Így tulajdonképpen fel sem tűnt, hogy milyen aktualitásokat "engedek el" magam mellett. Az utolsó negyedévben azonban felzárkózásként elkezdtem megismerkedni a 2011-es felhozatallal – persze a teljesség igénye nélkül, de rendkívül sok albumot hallgattam meg.

2011-ben számos emlékműsorral tisztelegtek Nino Rota és Bernard Herrmann előtt születésük századik évfordulója alkalmából, ám ezen év nemcsak tőlük volt hangos, hanem attól a hatalmas veszteségtől is, hogy január végén elhunyt a többszörös Oscar-díjas komponista, John Barry, kinek neve örökre összeforrt a brit titkosügynökkel, James Bonddal.

Az alábbi listám összeállítása során a tavaly megkezdett gondolatmenetemet vettem alapul, vagyis nem állítottam fel csoportosításokon belüli rangsort, hanem ABC-sorrendbe rendeztem őket, ugyanis egy-két kivétellel hasonlóképpen vélekedem a muzsikákról, s ugyanannyi pontot adnék rájuk.
 

Legkedveltebb hallgatnivalók:

Alexandre Desplat: Harry Potter és a Halál ereklyéi 2. rész Idén lezárult az ifjú varázslótanonc története, s ezzel párhuzamosan az utóbbi évtized egyik legnagyobb sikertörténete is véget ért. A Potter-zenék közül Patrick Doyle kompozícióját tartottam a legjobbnak – mindamellett, hogy minden tiszteletem John Williams népszerű témái iránt –, s bár Desplat előző ide vonatkozó műve nem mozgatott meg túlzottan, a záró rész második feléhez készített score pozitív csalódást okozott, s a második legkedveltebb Potter-zenémmé emelkedett.




Brian Tyler: Halálos iramban: Ötödik sebesség Az idei év legjobb akciózenéjét Tyler szállította, aki az előző két FF-mozihoz készített művéhez képest módosított a hangzásvilágon, illetve a keverési arányokon, így a túlzott gitárhasználatot félretéve egy nagyzenekari művet tett le az asztalra, a korábbi FF-zenék stílusát pedig a Need for Speed: The Run című játék aláfestésének elkészítése során vitte tovább. A Halálos iramban: Ötödik sebesség szinte végig pörög, ugyanakkor azért van benne kellő változatosság ahhoz, hogy a hosszú játékidő ellenére se fulladjon unalomba.




Craig Armstrong: Lopott idő A World Trade Center-féle érzelmesség és A hihetetlen Hulkra jellemző akció – hogy az általam favorizált Armstrong-kompozíciókhoz viszonyítsak – egyvelegeként is röviden össze lehetne foglalni azt, hogy mi hallható a Lopott idő című sci-fi alatt. Armstrong többnyire ugyanazon zenei megoldások és hangzás körül mozog, amelyet egyszerű dallamokkal tetéz, ami jelen esetben sincs másként, ám mégis valahányszor előveszem ezt a zenét (egy-egy 'lopott idő'-re), mindig képes arra, hogy maradéktalanul lekössön. 



David Arnold: Paul Az idei év legjobb vígjátékának a Pault tartom, részben azért, mert nem feltétlenül arra hegyezi ki a poénokat, mint a legtöbb mai vígjáték (böfögések halmaza és még sorolhatnánk...), valamint azért, mert ez a könnyed kalandos road movie tele van különböző, ötletesen alkalmazott filmes utalásokkal. Arnold szerzeménye pedig mindent magában foglal: a road movie feelinget, a komédiát, az akciót, a drámát, s a theremin hangjának köszönhetően Paul is jelen van e szerzeményben. 




Eric Serra: The Lady A Vizet az elefántnakhoz és a Warrior – A végső menethez hasonlóan a The Lady is egy olyan score, mely az első tétel hangulatával rögtön megfogott és az utolsó percig kikapcsolt. Luc Besson a Nobel-békedíjas politikusról, Aung San Suu Kyiről forgatott filmjéhez Serrát kérte fel, kinek hetvenperces albuma (ami harminckét tételre lett osztva) meglehetősen érzelmesre sikerült, ugyanakkor egyes trackjei egy képzeletbeli utazásra invitálnak minket a keleti világrész jellegzetesebb hangszereinek használata révén.




Harry Gregson-Williams: Karácsony Artúr A csilingelésekkel spékelt karácsonyi vígjátékzenék egyre kevésbé nyújtanak újdonságot, ám Gregson-Williams ezen műve hozta el számomra idén a szeretet ünnepének szellemét (elsősorban a "Trelew, Cornwall, England"-del, valamint a "One Missed Child"-dal). Tény, hogy az érzelmesebb részek egy része a két Narnia-mozihoz készült művéből eredeztethető, ugyanakkor az is, hogy manapság egyre kevesebb olyan szerzeményt készít, amely ennyire hallgatóbarát és összetett lenne.




James Newton Howard: Vizet az elefántnak Bár korábban jó néhány ilyen jellegű mű kikerült már a komponista kezei közül, a Vizet az elefántnak az albumnyitó "Did I Miss It?"-től kezdve magával ragadott, s érdeklődésemet a hatvanperces játékidő teljes egészében képes volt megtartani. Akárcsak a korábbi Francis Lawrence-filmhez, a Legenda vagyokhoz, ehhez is olyan művet készített Howard, amely nem emelkedik fel a legnagyobb zenéihez, ám olyan varázs bújik meg benne, melynek okán a jövőben is előszeretettel fogom újrahallgatni. 




Ludovic Bource: The Artist – A némafilmes A májusi cannes-i filmfesztiválon debütált fekete-fehér film az egyik legjobban dicsért és számos díjjal elhalmozott produkció volt 2011-ben, s mint ilyen, az Oscar-gálán is több kategóriában felbukkant. Zenéjét az ez idáig teljesen ismeretlen Ludovic Bource szerezte, akivel kapcsolatban az lesz majd a nagy kérdés, hogy a jövőben fennmarad-e, vagy John Coriglianóhoz hasonlóan (aki annak idején A vörös hegedű aláfestéséért kapott díjat) eltűnik majd. Mindenesetre zenéje kellemes csalódás, mely visszahozza a régi idők filmzenéinek hangulatát, ezáltal pedig nem kis színfoltot visz a jelen kor hangzásvilágába. 

Mark Isham: Warrior – A végső menet Isham az a komponista, kinek művei valamilyen oknál fogva ritkán ragadnak meg. Idén azonban a Warrior – A végső menet score-ja révén kapott kiemelt figyelmet nálam, mely már az albumnyitó "Listen to the Beethoven"-nel, illetve az abban történő "Örömóda"-feldolgozással képes volt teljesen lenyűgözni, s figyelmem a továbbiakban sem lankadt. Az albumon van dráma, minimalizmus, ambient, erő, így egy kellően változatos zene lett, melyet ugyanakkor összességében véve komor hangulat jellemez. 




Symphony of Hope: The Haiti Project Huszonöt filmzeneszerző fogott össze annak érdekében, hogy szimfóniát írjon a 2010-es haiti földrengés okán károsultak megsegítésére. A Hands Together nevű nonprofit szervezettel karöltve közreműködő komponisták (közöttük találjuk például John Debneyt, Don Davist, Christopher Youngot, Brian Tylert, Randy Edelmant, Edward Shearmurt, Bruce Broughtont, valamint Theodore Shapirót is) által készített mű érdekes metódus szerint íródott: minden komponista hozzátette a maga kis szeletét, ötletét, és azt továbbította a következőnek.




 

Többször elővett témák kevésbé hallgatott albumokról:

Alan Silvestri: "Troop Liberation" (Amerika Kapitány: Az első bosszúálló) Idén sem volt hiányunk képregény-, illetve szuperhősökben, a hozzájuk tartozó aláfestések közül azonban ez az egy ragadott meg, illetve pörgött végig többször is a lejátszómban. Silvestri végre visszább fogta az elektronikus elemeket, melyek először még egész érdekesek voltak, A szupercsapatra azonban már kicsit unalmassá váltak. Az album azonban nem olyan erős, mert hosszú és a szerző korábbi zenei megoldásokból táplálkozik, ezen tétele azonban számomra megunhatatlan.




Alexandre Desplat: "Largo Virtuoso" (Largo Winch II) Míg az első Largo Winch-mozi zenéjének befogadásához többszöri hallgatás szükségeltetett, addig a folytatásé első hallásra elérte nálam ugyanazt a szintet, melyhez nagyban hozzájárult a "Largo Virtuoso", amit leginkább egy Bond-szerű akciótételhez tudnék hasonlítani. A népszerű képregény-adaptáció második felvonásához is a francia komponista készítette az aláfestő muzsikát, s bár leginkább a drámai zenék terén vált elismert művésszé, az akciók világában sincs miért szégyenkeznie.




Bear McCreary: "Zom-B-Movie Suite" (Zom-B Movie) Ezen egyveleg tökéletesen összefoglalja a muzsika egészét, hangulatát tekintve pedig visszahozza nekünk a nyolcvanas évek hangulatát, az akkor többek között Jerry Goldsmith által is előszeretettel használt szintis és szimfonikus egyveleget. Ha pedig elvonatkoztatva csupán a szintetizátoron előadott dallamokat nézem, akkor McCreary éppoly bájos művet készített, amilyet például a filmzenevilág ezen szegmensének koronázatlan királya, Chuck Cirino is szokott. 





Christopher Young: "The Vampire Train" (A pap – Háború a vámpírok ellen) Ha Young nevét látjuk egy horror, thriller vagy akár az olyan jellegű alkotások stáblistáján, mint például A pap – Háború a vámpírok ellen is, biztosak lehetünk abban, hogy bármilyen lesz is a film, annak aláfestésében nem csalódunk majd. Bár jelen esetben nem annyira erőteljes a kompozíció, mint például a "Pokolba taszítva" esetén, a filmhez viszonyítva azonban korrekt mű lett. A score hangulatát, illetve Young vízióját tökéletesen összefoglalja a "The Vampire Train", melyet akkor is érdemes meghallgatni, ha esetleg a teljes művel való ismerkedés kudarcba fulladna.



Ilan Eshkeri: "London" (Johnny English újratöltve) Eshkeri számomra még mindig a Csillagpor és az Ifjú Viktória révén említésre méltó komponista, mely duóhoz a Johnny English újratöltve is simán felzárkózhatott volna, ha nem bukkanna fel olyan iszonyatosan sokszor a főtéma, amely egyébként nagyon tetszik, és a szerző igyekszik is kellően változatosan előadatni a zenekarral, ám valahogy mégis soknak tűnik, s így az album egésze számomra nem annyira érdekes. Többnyire a "London" tétel pörgött le nálam, ami picit bondos, picit jazzes és picit mókás, pont amilyen English karakteréhez illik.



John Debney: "Little Girls Die" (Álmok otthona) Az Álmok otthona című misztikus thriller aláfestését egy (kategóriáján belül) teljesen átlagos zenének lehetne mondani, ha nem lenne három olyan keserű, szívbemarkolóan gyönyörű tétele, melyek kiemelik ebből a skatulyából. E három közül számomra a "Little Girls Die" vált a legtöbbet hallgatott trackké, amely Debney olyan korábbi filmjeinek hasonló hangulatú darabjain alapul, mint a Szitakötő vagy A passió. Ettől eltekintve azonban idén semmi említésre méltót nem hallottam Debneytől...





 

Az év megjelenései:

Bernard Herrmann: The Alfred Hitchcock Hour – Volume One & Two A Varése úgy tisztelgett idén Bernard Herrmann előtt, hogy kétlemezes változatban, Volume One, illetve Volume Two alcímmel jelentetett meg szemelvényeket Alfred Hitchcock klasszikus tévésorozatának zenéjéből. Bár e páros egyike volt Hollywood leghíresebb duójának, ide vonatkozó kollaborációjuk gyümölcse ez idáig nem került kiadásra. A két válogatás öt korongon mutatja be a tizenhét epizód zenéit, amely így valóban komplex és átfogó gyűjteménnyel gazdagítja a rajongókat.




Fernando Velázquez: Ördög A film 2010-ben került a mozikba, s bár a rendkívül markáns főtémával rendelkező, hátborzongató zenéjére vonatkozólag több pozitív visszajelzés is érkezett, e score közel egy évig nem volt elérhető. Ezen a Varése Sarabande változtatott, mely a Limited Edition Series keretén belül adta ki néhány perc híján a teljes zenei anyagot. Az ezer darab egy hét leforgása alatt elfogyott, s immáron hetven dollár körüli áron mérik. Mi sem jobb reklám ennél egy komponista számára...





Hans Zimmer: Thelma és Louise Úgy tűnik, hosszú várakozás után szépen lassan az összes fontosabb korai Zimmer-zene elérhetővé válik a rajongók számára. A Kritzerland Records által ezerkétszáz példányban megjelentetett album a teljes zenei anyagot magában foglalja, s hogy mennyire hiánypótló korongról van szó, azt remekül mutatja, hogy rendkívül rövid időn belül elkelt az összes példány, s az aukciós oldalakon már most hetven dollár körüli áron cserélnek gazdát. 





Howard Shore: The Lord of the Rings Symphony Shore megalapította a Howe Recordsot, és nem sokkal később elő is állt a The Lord of the Rings Symphony zenei anyagával, amely eddig annak ellenére nem volt elérhető, hogy mind a film, mind pedig a zene hatalmas sikert aratott, illetőleg e szimfónia is többször felcsendült már a különböző koncerttermekben, melyek ekkor mindig telt házasak voltak. A kétlemezes kiadvány a svájci Lucernében megrendezett koncert zenei anyagát foglalja magában, melyet Ludwig Wicky vezényelt.




Jerry Goldsmith 80th Birthday Tribute Concert – Fimucité 3 A Varése Sarabande által tavaly megjelentetett Fimucité 2: Closing Night Gala 2008-hoz hasonlóan idén is kiadott egy koncertet a Fimucité filmzenei fesztivál hangversenyei közül. Ezúttal a Jerry Goldsmith-est vált elérhetővé DVD-n és CD-n egyaránt. Remélem, ezen széria a jövőben is folytatódni fog, és a továbbiakban kiküszöbölik azt a hibát, amit itt újfent elkövettek: a DVD egyetlen sztereó hangsávval bír. Ettől eltekintve azonban kiváló kiadvánnyal van dolgunk.











 

Játékzenék, melyekre felfigyeltem:

Brian Tyler: Call of Duty: Modern Warfare 3 Az egyik legnépszerűbb játékszéria a Call of Duty: Modern Warfare, melynek harmadik részéhez Tyler szolgáltatta az aláfestő muzsikát. A score leginkább A Föld inváziója – Csata: Los Angeleshez hasonló, ám ahhoz képest némileg szélesebb palettán mozog – már ami a motívumokat illeti. A zene csak digitálisan letölthető változatban jelent meg, s nem hiszem, hogy ezen annak ellenére változtatnának, hogy az újabb küldetés is igen nagy sikert könyvelhet el magának.





Nick Arundel: Batman: Arkham City Az eddig csak videojátékzenéket készítő Arundel ezen albumának ismeretében nyugodt szívvel merem kijelenteni, hogy ha Hans Zimmer megelégeli a Batman-szériát, ám a stúdió úgy véli, hogy ameddig csak lehet, meglovagolja a sikert, akkor ő kerülhetne a germán komponista helyére. A mű végig ügyesen lavíroz a filmek, valamint Arundel saját elképzeléseinek határán, így hangulatilag és egyes dallamrészleteit tekintve bizonyos szinten kapcsolódik a mozifilmekhez – ennek legékesebb példája a "Call Him Off" című tétel.





 

Az év kiadója:

La-La Land Records Ezt a címet idén is a La-La Land Records érdemelte ki nálam, melynek munkatársai a tavalyi évhez hasonlóan ezúttal is több olyan kiadvánnyal jelentkeztek, melyek közel állnak a szívemhez. Ezúttal főleg a Jerry Goldsmith-albumokban jeleskedtek nálam: újból elérhetővé vált a Tora! Tora! Tora!, illetve olyan bővített korongok bukkantak fel, mint a Rosszlányok, az Egy ágyban az ellenséggel vagy a Halhatatlan szerelem. Továbbá az idei nagy dobásuk Michael Kamen Drágán add az életed! score-jának kétlemezes változata volt, amely hiánypótló megjelenésnek számít.




 

Több is lehetett volna...

Harry Gregson-Williams: Cowboyok és űrlények Gregson-Williams pályafutásának számos olyan mozzanata van, mely okán bizakodással teli kíváncsisággal vártam, hogy milyen muzsikával rukkol majd elő a szerző ehhez a Vadnyugaton játszódó ufós filmhez. Hallgatása során azonban csalódtam: ötlettelennek véltem az egész művet, s az egyetlen tétel, amire felfigyeltem, az olyan, mintha a Narnia krónikái: Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény csatazenéjének alternatív változata lenne. A film alatt minden bizonnyal jobban helytáll ez a score, önállóan hallgatva azonban a szememben csupán egy kihagyott ziccer.


Henry Jackman: X-Men: Az elsők Michael Kamen és John Ottman is korrekt muzsikát írt a mutánsok történeteihez, aztán jött John Powell, aki könyörtelenül maga mögé utasított mindenkit. Őt követte Harry Gregson-Williams, idén pedig Henry Jackman, akik az elődökhöz képest egy abszolút középszerű művet tettek le az asztalra – a film alatt és önállóan is csak döcögnek. Holott itt mind történetileg, mind pedig karakterileg jóval több tér van a komponisták számára, mint bármilyen más képregény-adaptáció esetén, ám ezzel Jackman sem tudott élni.




Tyler Bates: Conan, a barbár A Conan-főtéma egyike a legkedveltebb műveknek, amely örökre megalapozta szerzőjének, Basil Poledourisnak a helyét a halhatatlan komponisták panoptikumában. Bár Tyler Bates nem éppen a kedvelt szerzőim sorát gyarapítja, és más komponistát is el tudtam volna képzelni ehhez a produkcióhoz (hozzáteszem: egészen addig, amíg az előzetesét nem láttam, onnantól ugyanis már mindegy volt számomra), végül azonban hozta a formáját, és egy semleges zenét tett le az asztalra, amely talán erősebb is lehetett volna, ha a hangszereléssel és a klasszikus főtémával megidézi a nagy elődöt.



 

Az év vesztesei:

Graeme Revell: Cápák éjszakája Revell tömérdek horrorzenét készített már, melyeknek nagy részében ugyan mindig érezhető volt egyfajta nyerseség, illetve kakofónia, ugyanakkor vagy egy jó főtémával rendelkeztek, vagy több olyan mozzanattal, melyek okán kedvenceimmé váltak. Amikor láttam, hogy ezen új projektje hátborzongató műnek enged teret, vártam, hogy ismét előlépjen abból a félhomályból, amelyben már jó ideje tartózkodik. Sajnos azonban ez nem sikerült: egy abszolút hallgathatatlan összevisszaság lett a Cápák éjszakája score, mely így nagy csalódás lett számomra.



Hans Zimmer: A Karib-tenger kalózai: Ismeretlen vizeken / Sherlock Holmes 2. – Árnyjáték Kedvenc szerzőm idén két olyan zenével is előállt, melyek előző részei mai napig kedvelt darabok. Nos, idén mindkét totemet sikerült ledöntenie nálam: először egy erőltetett Karib-zene-folytatással tette be nálam a kaput, majd az új Sherlock Holmes-score-ral. Ezek közös tulajdonsága, hogy az élvezhető mozzanataik döntően az előző részekből származnak, s ezeket próbálta a komponista továbbvinni – az előbbi esetén egy latinosabb irányba, utóbbinál pedig cigányzenéhez hasonlatos felé. Nem kellett volna...




John Ottman: Ismeretlen férfi Ottman olyan művet írt az Ismeretlen férfi című koprodukciós thrillerhez, ami a film alatt szinte észrevehetetlen, így annak önálló formában történő megismerése már tökéletesen érdektelenné vált a részemről. Bár a mozi sem olyan kiemelkedő, a története okán olyan esélye volt Ottmannek, amivel ismét magára vonhatta volna a figyelmet, ugyanis a 2008-as Valkűr óta szinte alig hallani róla, holott aktív komponista, csak mostanság elkerülik azok a produkciók, melyek révén anno felemelkedett. 





 

Az év pofáraesése:

Hans Zimmer, James Newton Howard: A sötét lovag Zimmer nagyon jól belenyúlt a Batman-franchise-ba, és eddig magasabb szinten tudta vinni, mint mondjuk a Karib-zenéket. Idén azonban szembesültem egy összehasonlító videóval, melynek egyik felében a Joker-téma hallható, a másikban pedig Francis Lai Edith et Marcel című, 1983-as musicalének részlete, melyek kísértetiesen hasonlítanak egymáshoz. Ez a párhuzam azért is különösen bosszantó, mert annak idején Zimmer fennen hangoztatta, hogy a legtöbb időt Joker zenei ábrázolásának szentelte...




James Horner: A farkas Tény, hogy nem nagyon ismerem Horner korai szerzeményeit, de azt gondolni sem mertem volna, hogy az általam egyik legjobbnak vélt műve, amelyet a pályafutásának első szakaszában tett le az asztalra A bolygó neve: Halál című akció-sci-fihez, egy az egyben merő önkoppintás. Az Aliens score összes emlékezetessé és jellegzetessé vált témája ("Main Title", "Ripley's Rescue", "Sub-Level 3" és még sorolhatnánk) részben vagy teljes egészében megtalálható ebben az 1981-ben készített műben. 





 

2011-es slágerek, melyek nem hoztak lázba:

The Chemical Brothers: Hanna – Gyilkos természet E kategória triójából a brit elektronikus zenei párost takaró The Chemical Brothers viszi számomra a pálmát. A Hanna - Gyilkos természethez készített munkájuk népszerűsége elsősorban minden bizonnyal a formáció rajongóinak, illetve az ezen műfaj iránt érdeklődőknek köszönhető. A zene önálló meghallgatásába bele sem kezdtem, ugyanis már a film alatt többször is feszengtem a zenei sáv miatt: a mozi legidegesítőbb pontja számomra ez volt. 





Cliff Martinez: Drive – Gázt! A Drive - Gázt! ambient jellegű score-ja szintén nagyon közkedvelt volt, s itt a Hanna – Gyilkos természettel ellentétben nem a komponista személye miatt, hanem a produkció népszerűsége okán figyeltek fel sokan erre a muzsikára. A filmzenealbum az elektronikus betétdalokkal indít, majd ezt követik Martinez szerzeményei, amelyek számomra néhány tétel után a belepörgetés, ezt követően pedig a leállítás csúfos áldozatává váltak. Lehet, hogy még fel kell nőnöm ehhez a műfajhoz?




Tyler Bates: Álomháború A gazdag látványvilággal bíró, s meglehetősen ígéretesen induló Álomháború összképe olyan, mintha egy FPS-játékot néznénk, s mint ilyen, a látványos akcióelemek mellett hamar képes unalomba fulladni. Aláfestő zenéje némileg szokatlan, ugyanis Batesnek nem egy önálló score elkészítése volt a feladata, hanem eltérő stílusú betétdalok feldolgozása. A filmhez képest ugyan minőségi előrelépést jelent a szerző munkája, engem azonban sem a film alatt, sem pedig önállóan hallgatva nem sikerült meggyőznie. 

 

 

 

2011 – Jót vagy semmit

Tavaly zavarban voltam, mert nem tudtam annyi időt szentelni a filmzenéknek, mint amennyire egy rajongónak mindenképpen szüksége lehet. Idén ezt annyiból módosítanám, hogy a 2011-es évben nem tudtam annyi türelmet szentelni a műfajnak, ami elvárható lehetne. Sorozatosan kapcsoltam ki az egyes új megjelenéseket gyakorlatilag az albumok első harmadában, mert azt vettem észre, hogy vagy egyáltalán nem kötnek le, vagy a kiszámíthatóságuk miatt előre dúdolok bizonyos hangokat. Bizonyos kategóriáknál jelenleg úgy érzem, nincs különösebb változás a már ismert művekhez képest, az általam kedvelt ágazatok pedig (a horror, a misztikus thriller, illetve a dráma) nem igazán termeltek jelentős produkciókat. Hiába születtek általánosan elismert akciózenék (az éves listák kiemeltjeinek zöme dinamikus muzsika lesz, ezt lefogadom), vagy nagyon jól eltalált aláfestések egy-egy animációs filmhez – én egyre távolabbnak érzem a hetvenes, nyolcvanas és kilencvenes évek akkor még alig értékelt, B- és még alsóbb kategóriás muzsikáit, nem szimpatizálok azzal az akkordszerűre egyszerűsödött, staccatótól hemzsegő megszólalással, ami a mai filmzene jelentős részére jellemző. Erről garantáltan nem kizárólag a zeneszerzők tehetnek, kicsit olyan ez, mint a klasszis futballisták esetében: ha nem megfelelő az edző személye vagy az edzésterv, esetleg nem a képességeiknek legmegfelelőbb poszton kell játszani, óhatatlanul is látványos minőségromlás következik be. Biztosan nem újdonság, de a jelenkor filmzenei követelményeit már rég nem képzett zenészek vagy zenei vezetők határozzák meg; sokszor olyan kezébe kerül az irányítás, akinek a legcsekélyebb fogalma sincs az összetettebb muzsikákról, és egy többszólamú kompozíciót zsigerből elutasít. Az érdemei elismerése mellett legalább ugyanennyire szidott Remote Control zenei világa teljesen átvette a hatalmat olyan zeneszerzők fölött is, akiktől nem szoktam meg a fentebb már jellemzett egyszerű megszólalást (lásd például Christopher Young A pap – Háború a vámpírok ellen vagy Patrick Doyle A majmok bolygója: Lázadás zenéit), emiatt viszont az újonnan hallott muzsikáik sem okoznak különösebb katarzist. John Williams két zenével is tiszteletét tette a szakmában, de nyilván neki semmi szüksége csodára vagy nagy visszatérésre – épp ennyire kellemes, de komoly mérföldkőnek nem tekinthető művekről beszélhetünk. Nagy kedvencem, James Newton Howard pedig megint olyan felkéréseknek tett eleget, amelyek bankszámlanövelő hatásúak csupán, és nem alapjai az általam nagyra tartott zenei katarzisainak.

Azt a hibát 2011-ben is elkövettem, hogy a legtöbb esetben a filmektől függetlenül véleményeztem egy zenét, márpedig a műfaj egyik sajátosságát pont a hozzá kapcsolódó látványnak köszönheti. Ezért egyáltalán nem biztos, hogy bizonyos művek valóban annyira erősek csupán, ami a CD-lejátszón keresztül megtapasztalható. Az én listám az önálló hallgatás utáni élmények alapján állt össze, és megint azt szűrtem le tanulságul, hogy általában azok a muzsikák nyerik el tetszésemet, amelyeket kis költségvetésű, esetenként pedig egyáltalán nem ismert filmekhez komponáltak. A 2011-es évből Cliff Martinezt emelném ki, kinek három albuma nagyjából pontosan ugyanúgy muzsikál, mint előző darabjai, de az ő varázsa még mindig kitart, és akárhányszor elővezetheti zenei eszköztárát, mindig fogok rá időt szakítani.

 

A feltétel nélküli befutók:

Vagyis azok a művek, melyeket jó érzés volt végighallgatni. Nem feltétlenül hiszem, hogy mindegyik maradandó, klasszikus érvényű muzsika, de ebből az évből biztosan ezekre emlékszem majd leginkább.

Dario Marianelli: Jane Eyre Pár évvel ezelőtt a Vágy és vezeklés kapcsán nagyobb összeget fel mertem volna tenni arra, hogy Marianelli a következő évek legnagyobb zeneszerzőjévé válik majd. Ennek ellenére vagy ő kerüli a jelentősebb volumenű produkciókat, vagy fordítva, ettől függetlenül minden azóta megjelent művét kiemelt figyelemmel kezeltem. A Charlotte Brontë nagysikerű regényéből készült sokadik feldolgozás zenéje egy újabb szívbemarkoló drámai mű, főszerepben a szólóhegedűvel, ám jóval kevesebb dinamikus megoldással, mint akár az imént említett Oscar-díjas mű, akár mondjuk A falu James Newton Howardtól. Tiszta és érzékeny album, számomra az év legjobbja. 

Harry Gregson-Williams: Cowboyok és űrlények Nem, szó sincs szerkesztői hibáról, és én sem hibbantam meg. Bár a film gyakorlatilag minden ziccert kihagyott, a muzsikáját az első pillanattól fogva kedvelem. Gregson-Williams csak akkor tud hallgathatót alkotni, ha Tony Scott épp a világ másik végén van, s jóllehet, a westernzenék a műfajjal együtt kimentek a divatból, egy nagyon hangulatos és változatos albumot sikerült összerakni. Először is a hangzás, a tényleg kifogástalan keverés fogott meg, aztán a szerző azon tehetsége, hogy a nagyzenekari kompozíciók mellé hogyan válogatja össze az elektronikus megoldásokat. Az így létrejött végeredmény egyszerre kalandos, feszültségteremtő, s helyenként drámaian szép. Sosem gondoltam volna, hogy ennyiszer képes leszek végighallgatni, s mint ilyen helyzet, dobogón a helye. 

David Arnold: Paul Sok apró szempont találkozása alapján került be az idei év legjobbjai közé: először is az ufós road movie talán nagyobb beharangozót is érdemelt volna, mint amilyen csendesen a DVD-kiadványok közé keveredett. Másodszor, David Arnold is azon zeneszerzők sorát gyarapítja, akik a klasszikus filmzeneszerzés iskolájában nevelkedtek, viszont nem igazán szeretnének azonosulni az újhullámú, alkalmazott zeneszerkesztéssel. A vidám és felszabadult szimfonikus szerzemény, melyet számtalan, véletlenül kifejezetten hangulatos betétdal tör meg, az a fajta kalandzene, amely már tíz-húsz évvel ezelőtt is garantáltan megállta volna a helyét. Változatos hangszerelés, üde és energiával teli megszólalás, élmény minden pillanata.

Alexandre Desplat: A kútásó lánya Amit Marianellivel kapcsolatban jósoltam pár éve, azt Desplat-ról nem szükséges ecsetelni. Hihetetlenül rövid idő alatt vált belőle A-listás zeneszerző, és hiába érezni esetleg, hogy futószalagon ontja a muzsikákat, valamiért mégis mindegyik aláfestése tartalmaz valami olyan pluszt, amitől garantáltan megkülönböztethetővé válik többi művétől. A 2011-es év hét és fél megbízást hozott számára, s noha a Harry Potter-kaland záróakkordja, valamint Terrence Malick filmje nyilván nagyobb figyelmet érdemel, honfitársa, Daniel Auteuil romantikus filmjéhez pontosan azt a fajta szomorkás aláfestést komponálta, amit bármikor, bármilyen körülmények között képes vagyok meghallgatni. Nem kergetek illúziókat: az ő kvalitásaival ez a mű maximum egy hetes munkát jelenthetett számára, mégis minden hangjegyében csodálatos, és az év legszebb tételét is innen választottam ki, a "Rendez-vous Manque" című tracket.


 

Zenék, fenntartásokkal:

Néhány olyan album, ahol hiányérzetem volt: vagy témagazdagságát tekintve lehetett volna erősebb, vagy erős kezdés után vált lapossá az egész, esetleg fordítva, és a végére lendült be igazán. Lemezek, amelyekről bőven van mit szemezgetni egy egészséges válogatáshoz, ám különálló hallgatásukhoz szükség van a trackprogramozó funkcióra.

John Debney: Álmok otthona Az már évek óta nem kérdés, hogy ha Debney egy rövid időre lelép a rengeteg sétáltatnivaló kutyától, szerelmespártól és neveletlen hercegnőtől, akkor mindenképp valami figyelemreméltó munkára számíthatunk. Mostanában egy kicsit gyakrabban rendetlenkedik, melynek idei darabja egy középszerűnél nem sokkal jelentősebb thrillerzene, ám az utolsó két tétel szűk tizenhárom percnyi zseniális kompozíció, ami megkockáztatom, de erősebb, mint a hatalmas elvárásoktól megroskadt Ragadozók nem Silvestritől származó részei. Kicsit mintha a Szitakötő második részével találkoznék: megfelelő arányban találkozik a dráma és a feszültség, ráadásul régóta tudjuk, hogy a komponista mindkét műfajban otthonosan mozog.

Craig Armstrong: Álmok otthona Armstrong szinte berobbant annak idején a szakmába néhány elképesztő muzsikával, de ez a lufi hamar kipukkadt, és azóta is csak keresgéljük a jó zenéket tőle. Felemás érzéseim voltak, amikor először hallgattam az albumot: egyrészről néha túlzóan egyszerű és hatásvadász, másrészről viszont néha olyan minőségi és összetett, amit csak a hirtelen befejezett tételszerkesztés kócol össze. Mindezek mellett másodjára már kifejezetten jó volt végighallgatni, s ha nem is lesz belőle időtálló klasszikus, a tavalyi év akciózenéinek egy bátran ajánlható darabja. 


Mark Kilian: The Ward Elkötelezett híve vagyok a horrorzenéknek, és én még John Carpentert sem temettem el, ezért ezt az albumot nekem nem szabadott kihagyni. Kilian mint számomra gyakorlatilag ismeretlen zeneszerző (Az áruló című darabjára már nem emlékszem), eleve furcsának tűnik egy olyan film stáblistáján, ahol általában a rendező követi el az aláfestéseket. Ennek ellenére egy egészen barátságos hangulatú, tradicionális horrorzene született, melyben olykor előbukkan a carpenteri minimalizmus is, akárcsak a hátborzongató nagyzenekari felmordulások. A főtéma hangulatos, számos izgalmas elektronikus ötlet van elrejtve benne – így kell egy horrorzenének megszólalnia. 

Marco Beltrami: A dolog Róla írtam bővebben, de amit mindenképp ismételten meg kell említeni Beltramival kapcsolatban: amilyen hatalmas csörtékre képes a partitúra mögött, olyan szinten kellene menedzselnie is magát. Ezen album fele egészen fantáziadús, a maradék viszont teljesen felesleges kompozíció, amelyeket ha meg tudna bolondítani saját színes megoldásaival, egész biztosan klasszikussá válhatna. Olyan érzésem van, mint ha a rendező igényeinek való megfelelés az ő esetében sokkal erősebb mozgatórugó lenne, mint a zenei világának teljes kibontása. 




 

A fájdalomküszöbön túl:

Az idei év is hozott agyzsibbasztó darabokat, értelmetlen felkéréseket és kiadványokat. Sok esetben nehéz eldönteni, ki és miért bólintott rá a végeredményre, bizonyos komponistáknál pedig komolyan nem tudom elképzelni, hogy a munka végeztével elégedetten dőltek volna hátra.

Tyler Bates: A legsötétebb óra Bates pont elégszer megmutatta már, mit gondol a horrorzenékről, és mégis mindig van új megrendelő. Vagy nagyon jó politikus, vagy mindig a közvetlen baráti környezetének dolgozik, mindenesetre valószínűtlen, hogy ilyen sokszor el tudja adni a zeneiségtől abszolút mentes atmoszféra-csomagját. Ha még lenne benne valami kis ötlet, valami olyan plusz, ami mondjuk Charlie Clouser szintén nem túl bonyolult aláfestéseire jellemző, de nem. Nagyon nem.





Brian Tyler:Végső állomás 5. Azt nyilván nem lehet leírni, hogy hallgathatatlan szeméttel van dolgunk, de őszintén szólva, nem csekély türelmetlenséggel kezelem Tyler ehhez hasonló vállalásait. Amilyen elismert egyéniségként lett elraktározva a köztudatba, annyira középszerű és fantáziátlan produkciók garmadája kerül ki kezei közül az utóbbi években (leszámítva persze az olyan, abszolút ismeretlenségbe burkolódzott kisebb csodákat, mint például a Lego Universe zenéje), és ez a végső-végső-végső állomás is pont ugyanilyen fárasztó és dögunalmas darab. Ráadásul amilyen jó kapcsolatban van a Varése Sarabande kiadóval, ez az album is majdnem hetvenpercnyi aláfestést tartalmaz. Teljesen feleslegesen.

Steven Price, Felix Buxton, Simon Ratcliffe: Idegen arcok Ami sikerült az Underworldnek és a Daft Punknak, az a londoni Basement Jaxx duónak nagyon nem. Steven Price-szal kiegészülve ez az album gyakorlatilag semmi olyat nem tartalmaz, amiért őket szeretni lehet – jóllehet, már évek óta nem is rukkoltak elő maradandóval. A filmzene műfajába talán a kilencvenes évek végén kellett volna belekóstolniuk, akkor még tele voltak lendülettel és ötlettel, ez a produkció viszont inkább egy habókos, szedett-vedett demoalbum benyomását kelti, messze lemaradva attól a bájos hangulattól, amit mondjuk Bear McCreary hozott létre a Zom-B-Movie aláfestésénél. 



 

Távol álljon tőlem:

Vannak olyan megjelenések, amelyeket egész biztosan el tudok képzelni a helyén, de az érdeklődés legcsekélyebb jelét sem éreztem soha, hogy akár egyetlen hangot is meghallgassak belőle. Nem kifejezetten zsigeri gyűlöletről van szó, inkább az az elutasítás, amelynek alapját a közelmúlt hasonló jellegű darabjai jelentik. Ezek azok a zenék, amelyeket valószínűleg illik megismernie egy filmzenékkel komolyabban foglalkozó embernek, én azonban nagyvonalúan kikerültem.

Steve Jablonsky: Transformers 3. A második rész kapcsán mindent leírtam, amit az egész témáról gondolok, így bármi, ami Jablonsky és Transformers, részemről az abszolút mellőzendő kategóriát képviseli. Elképzelni nem tudom, hogy bármi, számomra izgalmas megoldást fel tudnék fedezni ebben a műben.








John Powell: Rio / Kung Fu Panda 2. / Táncoló talpak 2. Száz százalékig biztos vagyok abban, hogy Powell zseniálisan oldotta meg az újabb animációs felkéréseit, és hogy ennek a stílusnak jelenleg ő a legjelentősebb képviselője. Mégis, ha arra gondolok, hogy az elmúlt évekből tőle leginkább A sereg nem enged és az Államtrükkök jött be, akkor muszáj vagyok tényként venni, hogy a már ismert rajzfilmzenéin túl engem ezek a bravúrjai nem tudnak elvarázsolni, és szerintem ez a jövőben is így marad egy ideig.





Hans Zimmer: Sherlock Holmes 2. – Árnyjáték / A Karib-tenger kalózai: Ismeretlen vizeken Mindkét zene elődjét viszonylag nagyra tartom, és ez komoly vélemény tőlem, aki a filmzeneipar elfantáziátlanodásáért legnagyobb részben a német mestert tartja felelősnek. Épp ezért bele sem kezdtem ezekbe a folytatásokba, mert szeretném megtartani magamnak azt a kevés pozitív gondolatot, mely az elmúlt évekből Zimmerrel kapcsolatos.







Trent Reznor, Atticus Ross: A tetovált lány Az előző közös produkciójuk a Gustavo Santaolalla-féle túlértékelt kalapba került, köszönhetően az aranyszobrocskának is, de mindent összevetve semmi kiemelkedőt nem éreztem a Social Network – A közösségi háló zenéjében. A szóban forgó svéd sikerfilm feldolgozásához háromórányi zenét jelentettek meg, ez a megalománia pedig nekem inkább nagyképűséget sejtet, és a szakma felé egy tiszteletlen gesztust, mint valóban értékelhető zenei produktumot. Számos, nagyon komoly múlttal rendelkező zeneszerző ír hasonló mennyiségű szimfonikus zenét, amely aztán a stúdió filléreskedése (vagy egyéb ismeretlen ok) miatt még csak töredékében sem ér meg hivatalos kiadást, ilyen körülmények között pedig túlzónak érzek egy efféle megjelenést. Biztos, hogy három szabad zenehallgatási órámban más műveket vettem/veszek elő.

Jane Antonia Cornish: Közös titkunk Az egészen figyelemreméltó Titkok szigete óta sajnos szinte semmit nem hallhattunk a zeneszerzőnőtől, 2011-es megjelenése viszont egy érdekes projekt: a filmet 2008-ban már bemutatták Európában, melyhez Javier Navarrete csodálatos aláfestést komponált. Az a mű gyakorlatilag azóta is toplistás nálam, és talán emiatt is vagyok úgy vele, hogy az amerikai, újravágott változathoz készült score-t inkább kikerülöm, mert elképzelni nem tudom, hogy a spanyol komponista szerzeményeit bármi képes lenne felülmúlni. Ez nem különösebben racionális magyarázat, ezért objektíve lebeszélni senkit sem akarok erről a vélhetően szintén kellemes muzsikáról.