Stephenie Meyer vámpíros, vérfarkasos, tinilányok seregeit moziba vonzó sikerreceptjének harmadik része sem ígér mást, mint az előző kettő, vagyis sírást, könnyeket, és érzelmi túlcsordulást. A ködös amerikai kisvárosban kibontakozó szerelmi háromszög óriási népszerűsége sokak számára megmagyarázhatatlan, hiszen a történet a tizenkettő egy tucat kategóriába sorolható, és a fura love story köré kerített misztikum is inkább illik gyermekmesébe, sem mint egy blockbuster mozihoz. Az viszont megkérdőjelezhetetlen, hogy Meyer valamit nagyon eltalált, hiszen felépített sajátos világának és koncepciójának sikerén felbuzdulva, írók tucatjai kreáltak hasonló, rózsaszín cukormázzal leöntött sötét álomvilágot mitikus lényekkel, vámpírokkal, szerelmekkel és lányregényes fordulatokkal. Manapság már a könyvesboltokban külön szekciót töltenek meg az
-szerű regények, melyek egyik elengedhetetlen kelléke az eredetire hajazó, fekete alapon színes tárgyat ábrázoló borító.
A filmadaptáció sikere nem volt kétséges, bár az első két rész direktora mindent megtett, hogy a tizennyolc év alatti női nézőkön kívül mást ne nagyon kössenek le a mozik. Az anyagi bevételek, az igen behatárolt nézői kör ellenére, kimagaslóak voltak, olyannyira, hogy a harmadik epizód közel hétszázmillió dollárt gyűjtött össze a világ filmszínházaiban. A bevételek növekedésével szemben azonban sajnos a minőség fordított arányban csökkent. A szériánál a rendezők rotációja mellett döntött a stúdió, így a harmadik részbe a
Cukorfalat és
A sötétség 30 napja direktora, David Slade érkezett. Az
Alkonyat-filmek viszont érthető módon nem teszik lehetővé a rendezőknek azt, hogy egyéniségüket előhozzák, így a harmadik fejezet eleve nem tudott se jobb, se rosszabb lenni az előző kettőnél. Bella Swan (Kristen Stewart) élete tovább bonyolódik, hiszen korábban ígéretet tett, hogy átváltozik vámpírrá, ami önmagában elég teher lenne, azonban szerelmi élete sem akar egyenesbe jönni, hiszen vérszívó szerelme, Edward (Robert Pattinson) mellett továbbra is gyengéd szálak fűzik Jacob (Taylor Lautner) irányába is, aki ugyebár vérfarkas. Azonban a két, cseppet sem leányálom hódoló mellett – bár az
Alkonyat óta lehet, hogy pont ez a két zsáner a leányálom – Bellának mással is meggyűlik a baja, mivel a korábbi részekből megismert Victoria továbbra is vadászik rá, illetve a vámpírvezér Volturi-klán tagjai is megjelennek az álmoskás kisvárost övező erdőben.
A rendezőváltások mellett a zeneszerzők is rendre cserélődtek. Az első részhez Carter Burwell komponált, őt Alexandre Desplat követte, majd a harmadik epizódhoz Howard Shore lett szerződtetve, bár egy időben Thomas Newman neve is felmerült. Ennek a fajta zeneszerző-csereberének igazából nehezen érteni az okát, hiszen így az egyes karakterekhez íródott témák folyamatosan változnak, tehát a széria alatt dallamilag cseppnyi állandóság sem fedezhető fel. Némileg orvosolja mindezt, hogy a záró részekre visszatért Burwell, aki az első felvonáshoz komponált, pop-rock elemekkel dúsított, erősen kortárs jellegű muzsikájával a három zeneszerző közül a legnagyobb elismerést vívta ki a rajongók körében. Az általa képviselt hangzás a filmhez kevésbé igazodott, sőt az első score a sorozat leggyengébbje, mégis jól illik az
Alkonyat-világához. Desplat a drámai szerelmet látta meg a történetben, így az ő aláfestése ennek szellemében született, zongorás főtémájának karakteres, szívszorító érzelmessége a széria legszebb dallama. Shore pedig ötvözte a két előd zenéjét, így elektromos gitárral és erős dobszekcióval megtámogatott, ugyanakkor két, zongorán előadott, csodás szerelmi témával rendelkező score-t komponált.
Shore a két komponista zenéjéről pozitívan nyilatkozott. Burwell zenéjét szimplán jónak találta, míg Desplat-ét pedig gyönyörű muzsikának nevezte, így nem is meglepő, hogy aláfestésében elegyítette az előző részek zenei stílusát. A modernebb, poposabb-rockosabb hangzást a rajongók miatt kellett tovább vinni, míg a történet drámai, love story jellegéhez a romantikus megszólalású muzsika illett. Ugyanakkor Shore saját témákat írt, tehát ezen a vonalon nem tartotta meg elődei elképzeléseit. A mozgalmasabb részeknél a szimfonikusok mellett a különböző dobok, az elektromos gitár és a szintetizátor jelenik meg, amikor pedig szerelem van a vásznon, akkor sokkal inkább a klasszikus zenei hangzást vette elő, igaz, utóbbit a történet adta lehetőségek miatt kissé kevesebbszer, így a
Napfogyatkozás aláfestése inkább Burwell score-jával rokonítható.
A score-t bizonyos zenei alapmegoldások járják át, amelyek önmagukban nem témák, csak egyfajta hangulatteremtő elemek, de karakterességük és gyakori felbukkanásuk egyértelműen meghatározzák a muzsika atmoszféráját. A nyitány ("Riley") rögtön két ilyet vázol fel. A track első felében (Shore-tól szokatlanul) különböző elektromos gitárokat és ezek torzításait halljuk – kifejezetten sajátos horrorisztikus környezetet is teremtenek ezek a megoldások. A track második felében pedig feltűnik egy négyhangos, egyszerű motívum, mely később a score folyamán nagyon gyakran felbukkan a mozgalmasabb jelenetek hatásfokozójaként (például a "Victoria" vagy a "Decisions, Decisions" című trackekben, ahol basszusgitár dörmögése formájában ölt testet).
Shore szerelmi témája Bella karakteréhez kötődik ("Bella's Theme"), ami követi Desplat koncepcióját, így a dallamot főként zongorán előadva halljuk, és bár így a legmeghatóbb, de más hangszeren megszólaltatott verziója is élvezetes (a "Bella's Truck / Florida" esetében például vonósok játsszák el, legimpozánsabban pedig a záró track tárja elénk). E téma Bella és Edward szerelmét hivatott megjeleníteni, míg ellentéte, a Bella és Jacob kapcsolatához íródott motívum az aláfestés másik fontos témája, mely gyakrabban is bukkan fel, mint az előző. Ez igazából Jacob dallama, ami legelőször az "Imprinting" esetében – elektromos gitáron – kerül bemutatásra, majd zongorán is elénk tárja a szerző a "Jacob Black"-ben. Meg kell vallani, a dallam ezen a hangszeren éppúgy megható, mint Bella témája. A két szerelmi motívumot variálta is a komponista, a "First Kiss"-ben Jacob témáját halljuk átfazonírozva, a "The Kiss" esetében pedig a két érzelmes melódia összekapcsolódik, izgalmas zenei környezetet teremtve ezzel a kulcsfontosságú jelenetnek.
Néhány trackben a zeneszerző érezhetően visszanyúlt régebbi aláfestéseihez. A "Rosalie" esetében
A bárányok hallgatnak hátborzongató rézfúvósai és vonós megoldásai bukkannak fel, a "Jasper" és a "Mountain Peak" vége pedig egyértelműen Középföldére repíti a hallgatót, míg a "Jane" leginkább a David Cronenberg filmjeihez írt aláfestéseit juttathatják az eszünkbe. Ugyanakkor ezek mégsem másolatok vagy önismétlések, inkább csak a zeneszerző egyéni stílusának a jegyeit viselik magukon. A film végére Shore – tőle szokatlanul – egy dalt is komponált, igaz, nem egyedül, hanem többedmagával, a kanadai Metric együttes tagjaival, Emily Hainesszel és James Shaw-val. A felvételt, mely Bella témáján alapul, a score albumon az izgalmas instrumentális résszel indító "Wedding Plans" track végén hallathatjuk, a betétdalos CD-n pedig "Eclipse (All Yours)" címen található meg.
Howard Shore azzal, hogy egyesítette Burwell és Desplat zenei elképzelését, megtalálta az
Alkonyathoz illő legmegfelelőbb muzsikát, és ezáltal egy új irányt jelölt ki a széria zenei aláfestésében, hiszen már a negyedik résznél ismét felbukkanó Burwell is ezt az utat követte, igaz, visszatért az első részben megalkotott saját témáihoz. Shore számára a Metrickel való együttműködés pedig olyan jól sikerült, hogy a következő Cronenberg-filmhez (
Cosmopolis) már közösen készítik a score-t.