Vannak mozik, amelyek az ígéretes stáb, a profi megvalósítás ellenére sem többek egy könnyed délutáni matinénál, de amíg nézi az ember, felettébb jól szórakozik az egydimenziós karaktereken és az érdektelen történeten. Valahogy így vagyok a magyar keresztségben nem túl szerencsés Kéjjel-nappal című mozival (amely eredeti címének az értelme is csupána játékidő utolsó képkockáinál nyer úgy-ahogy értelmet), amely egy profin kivitelezett, de mégis könnyen felejthető limonádé, és gyanítom, a készítők sem szánták többnek.

Maga a film indítása is beillene egy könnyed romantikus filmbe: June (Cameron Diaz) belefut a rokonszenves Royba (Tom Cruise), és azt gondolja róla, hogy ő lehet álmai férfija, de közös repülőútjukon kiderül, hogy a férfi profi ügynök, akinek a nyomában ott a fél CIA és a maffia. Szerencsére a mozi nem veszi túlságosan komolyan magát, és olykor finoman pellengérre állítja a kémfilmek kliséit (mint amikor egy látványos szökésből csak képfoszlányokat látunk, mert June szemszögéből követjük az eseményeket, aki még nyugtató hatása alatt áll), de különösen Tom Cruise tart görbe tükröt saját karrierje, különösen a Mission: Impossible-széria elé.Ennek ellenére a majd minden műfajban magát kipróbáló rendező, James Mangold (Azonosság, Börtönvonat Yumába) a két főszereplőn kívül sem a történetet, sem pedig a többi szereplőt nem festette elég erősre, éppen ezért volt csalódást keltő a film fogadtatása, és merült hamar a feledés homályába, nem beszélve Cruise-ról, aki a Trópusi viharban nyújtott, tőle szokatlanul humoros alakítása után próbálta a karrierjét újradefiniálni.


Ahogy Mangoldra jellemző, hogy sosem rendezett két egyforma stílusú filmet, a Kéjjel-nappalig bezárólag igaz volt ez a zeneszerző-választásaira is. Dolgozott már Howard Shore-ral (Copland), Alan Silvestrivel (Azonosság), Mychael Dannával (Észvesztő) és 2013-ban, megtörve a hagyományt, másodjára Marco Beltramival (Börtönvonat Yumába, Farkas). Ezt az illusztris névsort John Powell is gazdagította, akitől nem áll messze a spionok konspirációkkal teli élete, hiszen a Jason Bourne-trilógiával nemcsak sikeresen hagyta ott a kéznyomát a filmzenék világában, hanem a műfaj képviselői azóta is úton-útfélen őt próbálják másolni több, de inkább kevesebb sikerrel. Ugyanakkor az effajta habkönnyű kémkalandok sem állnak távol a szerzőtől, hiszen temérdek animációs munkája mellett ő szerezte a Brad Pitt és Angelina Jolie nászának is felfogható Mr. és Mrs. Smith aláfestését is. A Kéjjel-nappal score-ja pedig felfogható annak lényegesen kiforrottabb és érettebb kistestvérének is. A két film között eltelt öt év és az az idő alatt felszedett temérdek tapasztalat, a lehető legkülönbözőbb hangszerekkel való játszadozás – amit javarészt animációs munkáiból hozott magával – jól tetten érhető már az albumot nyitó "At the Airport" című tételben is. A trackben remekül ötvöződnek az album alappillérei, a lüktető elektronika és a tematikus hangszerek. Powell utóbbiban,a Smithék mellett megismert latinos flamenco hangulat mellett, francia tónust is kölcsönzött a score-nak a harmonika vissza-visszatérő használatával. Ilyen a fent említett tétel másik verziója, a "The Villa" vagy a kiadványt záró "Going to Cape Horn? Take a Jacket", amelyben a spanyol gitár virtuozitása a harmonikával ötvözve megnyugtató befejezést ad a szerző munkájának.


Az album temperamentumáért az ilyenkor elengedhetetlen akciószekvenciák intenzív taktusai felelősek, amelyekből szép számmal akad a kiadványon (alsó hangon a trackek egyharmada ide sorolható), mégsem telepednek rá Powell művére, mivel ügyesen váltogatja a nyugodtabb, meghittebb tételekkel. Az akciótrackek alappillére – és egyben Roy témája – a jazzes alapokkal induló "Rough Landing"-ben hangzik el, melyben a már emlegetett harmonika mellett a szerzőre jellemző dobszekció és rezesek kerülnek előtérbe. Ez a masszív, mégis játékos motívum még visszatér a "To the Island of Love"-ban, a "Galley Fight"-ban és a finálét aláfestő – mellesleg az album legjobb akciótrackjében – a "Bull Run"-ban, de mindig másképp hangszerelve, más-más hangszereket előtérbe helyezve, így sosem hat önismétlésnek. Az alagútban zajló hajsza alatt hallható "Trouble on I-93"-ban csak alig észrevehetően bukkan fel ez a kis téma, de a vonósok heves játéka miatt így is az egyik kedvencemnek számít, még Powell életművéből is, annyira tökéletesen visszaadja az üldözés fékevesztett tempóját.

Mivel a filmnek – és úgy magának a zsánernek – alapvető eleme a romantika, így az érzelmesebb darabok sem hiányozhatnak, amelyek során a két szereplő között bimbózó románcot is egy rendre visszatérő téma hivatott szimbolizálni. Ezt a gitáron alapuló motívumot – amely inkább June karakteréhez köthető – először a "Car Ferry" prezentálja, és a két magányos szív egymásra találásához mérten kifejezetten meghitt, míg a csilingelően játékos "In Austria" értelemszerűen más funkciót lát el, történetesen a karakter újabb rácsodálkozását egy festői tájegységre, amely nagyvalószínűséggel azért került a forgatókönyvbe, hogy a stúdió költségén megutaztassák a stábot.


Az album egyértelműen legjobb trackje viszont a "Hostage", amelyben Powell leginkább teret engedett az album gitárszólóiért felelős mexikói Rodrigo y Gabriela duónak, akik virtuóz játéka abszolút egy lapon említhető a páros olyan méltán ismert számaival, mint például a "Hanuman", melyet az egy évvel későbbi Csizmás, a kandúrban használtak fel. Sajnálatos módon azonban a filmben nem hangzik el, mivel valószínűsíthetően a termékcsatolt daloknak – amelyekből megjelent egy külön album is – kellett a hely, ezért helyette a "Santa Maria" feldolgozása csendül fel a Gotan Projecttől. Noha a film alatt utóbbi is jól funkcionál, mégis szembeötlő, hogy a score helyenként mennyire alárendelt szerepet lát el.


Az imént említettek miatt sokat gondolkoztam a végső értékelésen, végül az eggyel magasabb pontszám mellett döntöttem. Ennek egyik oka, hogy minden évben – különösen nyár környékén – rendre előveszem Powell művét,és többször is lepörgetem a lejátszóban, amit a hasonlóan könnyed, latinos aláfestések közül kevés mondhat el magáról. A másik pedig, hogy az utóbbi években Powell rendre benne ragadt az animációs filmek világában, viszont 2010-ben ez még nem volt ennyire nyilvánvaló, amikor is négy film score-jáért is ő volt a felelős. Ezek közül mindössze csak egy volt animációs (történetesen az élete főművének is tekinthető Így neveld a sárkányodat), míg kettő a korábbi Bourne-filmek rendezőihez és állandó kollégáihoz, Doug Limanhez (Államtrükkök) és Paul Greengrasshez (Zöld zóna) volt köthető, de mindkét munkája könnyen felejthetővé vált. Ellenben a Kéjjel-nappal egy igazi, jóleső zenei élmény, amelyben a mediterrán hangszerekben való jártassága, a Rodrigo y Gabriela duó hathatós közreműködése, valamint a csendes és a feszes tempójú trackek egészséges váltakozása egy végig izgalmas, ha nem is feltétlenül emlékezetes albumot eredményez. Az pedig külön öröm, hogy Powell idén ismét kilép a "mesés" komfortzónájából, és ő látja el a Pán című Pán Péter-előzményfilm zenei feladatait.