Az Azután lehetett volna jobb alkotás is, bár a vontatott története korlátok közé szorította a rendezőt. Különösen nevetséges a filmmel kapcsolatban, hogy egy cunamikatasztrófás alkotásként hirdették, és a köztudatba is úgy ment át, mint egy szökőárat bemutató mozi, azonban ezen jelenetek a film első tíz percében leperegnek, vagyis kevesebb mint tíz százalékát teszik ki. Az Amerikai Filmakadémia egyébként a vizuális effektusokat Oscar-díjra jelölte, ami igen pikáns, mivel CGI-technika nemigen akad a moziban az első tíz perc közepes trükkjein kívül.

Eastwood régóta kacérkodik már a zenéléssel és zeneszerzéssel, saját bevallása szerint is már fiatal korától a jazz bűvöletében él. A hetvenes évektől kezdve sok filmjéhez komponált már kisebb instrumentális kompozíciókat vagy dalokat, de a teljes score megírására csak 2003-tól vállalkozik. Kis túlzással mondhatom, hogy aki ismer egy Eastwood-zenét, az ismeri az összeset. Persze lehetne arról hosszan értekezni, hogy a rendező-komponista muzsikái szándékosan képviselik-e ezt a melankolikus, gyászos, minimalista hangzásvilágot, vagy csak ennyire futja az autodidakta módon megszerzett zenei képzettségéből. Azonban a kompozíciói többnyire jól működnek a képek alatt, ezért kár is belemenni, hogy mi a meghatározó Eastwood score-jaiban, a kevés zenei tudás vagy a szándékosan mélabús koncepció. Viszont az Azután esetében – a korábbiakkal ellentétben – nem működik az aláfestés, sőt az amúgy is álmosító filmet még unalmasabbá teszi, így jelen esetben muszáj a szerényebb filmzeneszerzői képesség tájékán kutatni az okokat. Szóval bármennyire is tisztelem a nagy klasszikus hollywoodi ikont, jelen kompozíciójával kapcsolatban csak azt tudom leírni, hogy túlvállalta magát, és éreznie kellett volna, hogy ehhez ő kevés. Például James Newton Howard, Clint Mansell vagy Edward Shearmur elektronikus megoldásokkal átszőtt nagyzenekari megoldásaival, illetve egy erős, nem a háttérben megbúvó zenével el tudom képzelni, hogy az Azután egy más karakterű mozi is lehetett volna.