Kevés olyan rendező van, aki akkora szorgalommal és gyorsasággal amortizálta magát, mint M. Night Shyamalan tette az elmúlt években. Egy évtizeddel ezelőtt még – a Hatodik érzék kapcsán – az Oscar-jelöltek között olvashattuk a nevét, eztán igazi sikergyárosként lett elkönyvelve, sőt az új Hitchcockként emlegették, viszont az utolsó három filmjével már csak Arany Málna-jelölésekre, sőt mi több, három díjra futotta. A Lány a vízben még megbocsátható kis félrelépésnek tűnt, mondván, a gyerekeinek írt mesét dolgozta fel filmként, és ez nem is lett volna egyedülálló eset, hiszen a szintén ünnepelt direktor, Robert Rodriguez is forgatott már bevallottan a csemetéi számára hajmeresztő mozikat (például a Kémkölykök-széria). Azonban a medencében élő titokzatos lány regéjével Shyamalan nem állt meg a lejtőn, mivel a növényhorroros Az eseményt már tényleg nehéz volt nem mosolyogva nézni, de a java csak ezután következett, hiszen a Nickelodeon népszerű animációs sorozatát, az Avatar: Az utolsó léghajlítót olyan alapanyagnak gondolta, amellyel visszatérhet a blockbuster-rendezők táborába. Igazából ebből a tervből akár még jó dolgok is kisülhettek volna, azonban a direktor egy óriási hibát követett el, mégpedig azt, hogy a forgatókönyv megírását is saját magára bízta. Sajnos az indiai rendezőnek az utóbbi filmjeiben nagyon komoly problémai akadtak az értelmes történetek kitalálásában, és a röhejességet elkerülő párbeszédek megírásában. Az utolsó léghajlító is leginkább mindezért lett nagyon gyermeteg alkotás – nyilván a korosztály is be volt határolva –, de ettől függetlenül, egy ennyire felületes és elnagyolt forgatókönyvvel nem lett volna szabad belekezdeni egy látványorientált, pénzigényes moziba.


A történet négy nép, a Tűz, a Víz, a Föld és a Levegő törzsének világában játszódik. Minden nép körében születnek úgynevezett hajlítók, akik a négy elem közül a saját törzsüknek megfelelővel tudnak bánni. Emellett pedig létezik egy olyan ember is, aki mind a négy elemet uralja, ő az Avatar, aki évezredek óta folyamatosan újjászületik, s mindig más törzshöz. A Tűz népe a másik három leigázására tör, ehhez pedig az Avatar elpusztítása is szükségeltetik, aki jelenleg a Levegő népéhez született. A fiatal Avatar azonban még azelőtt elszökik a törzsétől, mielőtt a Tűz népe megérkezik, így viszont a Levegő népét teljesen elpusztítják a támadók. Az Avatar – erről semmit sem sejtve – egy évszázad múlva ébred fel jégbe fagyasztott álmából, egy fiatal vízhajlítónak köszönhetően. A Tűz népe azonban megsejti, hogy az Avatar ismét előkerült, így hajtóvadászatot indítanak ellene. Egy maroknyi kis csapat viszont megpróbál a négy elemet uraló fiúnak segíteni abban, hogy megtanuljon uralkodni a képességén, és legyőzze a Tűz népének királyát.

Mint már említettem, a film rettentően gyermeteg lett, ebből kifolyólag viszont sikeres nem, igaz, bukás sem, de a kritikusok és a közönség azért nem tartózkodott attól, hogy ott rúgjon bele, ahol csak lehet. Emiatt nem volt meglepetés, hogy öt Arany Málnát is bezsebelt az alkotás. Felnőttként elég nagy fantasy-rajongás kell ahhoz, hogy ne mosolyodjon el az ember a röhejes hadonászós harci jeleneteken, a semmibe révedő, bárgyú tekinteteken, és a tőmondatos párbeszédeken. Biztos vagyok benne, hogy a nézők közül sokan találtak maguknak egy "kedvenc" negatív színészi teljesítményt, én azonban nem a főszereplő Noah Ringert vagy az Arany Málnával is díjazott Jackson Rathbone-t tartottam a legrosszabbnak, hanem a Gettómilliomosban már bizonyított Dev Patelt, aki ebben a moziban a szigorú nézést és harci kalimpálást fejlesztette mesterien nevetséges szintre. Azt viszont nem lehet elvitatni a filmtől, hogy bizonyos technikai megoldások a látvány, a jelmez és a díszlet terén igen színvonalasak lettek, csak sajnos mindezek nem egy jó filmet szolgálnak.


Shyamalan állandó zeneszerzője James Newton Howard, aki eddigi életművének legfontosabb alkotásai közül többet is az indiai direktor filmjeihez komponált. A falu vagy a Lány a vízben zenéje valószínűleg örök klasszikusok lesznek, de talán már napjainkban is azok. Feltehetően minden filmzenekedvelő, de főként Howard rajongói dörzsölték a kezüket örömükben, hogy a szerző Shyamalan révén egy látványos fantasy score-jának a megírására is lehetőséget kapott. A várakozásoknak megfelelően pedig remek zene született Az utolsó léghajlító alá, amit azonban elsőre sokan picit rossz szájízzel fogadtak, hiszen Howard, a korábbi munkáitól eltérően, nagyon összetett muzsikát írt. Témagazdagsága gyakorlatilag több filmre is elegendő lenne, hangszerelése is lényegesen gazdagabb, mint ahogy azt a szerző munkáinál általában megszokhattuk. Ugyanakkor pár meghallgatás, és a film megtekintése után a komponista elképzelése valószínűleg minden hallgatóban koherens egységgé áll össze. A szimfonikus zenekar mellett rengeteg távol-keleti ütős, fúvós hangszer is jelentős szereppel bír a score-ban, melyben a hatalmas, monumentális zenei megoldások éppúgy helyet kaptak, mint a szerzőre jellemző csendes, visszafogott, érzelmes pillanatok. A score tulajdonképpen a 2006-os Lány a vízben zenéjének grandiózusabb testvéreként fogható fel.

Noha korábban a hír bejárta a netet, és szinte minden filmzenekedvelőt meghökkentett, hogy a kiadó lehagyta az albumról a score kórusrészeit, azonban később mindez túlzásnak bizonyult, hiszen van kórus, ami meg hiányzik, az többnyire jelentéktelen, és nem vesz el annyit a kiadott zene értékéből, hogy mindezt felrójuk a Lakeshore Recordsnak.


A trackek nem a filmben való elhangzásuk sorrendjében kerültek az albumra, így bizonyos témák építését, fejlesztését a CD-n nem lehet úgy nyomon követni, mint a film alatt. Az első track a stáblista alatt hallható, nagyjából az összes zenei motívumot összefoglalja, sajnos ez pont azon tételek egyike, amiből valóban hiányzik a kórus. A score is megpróbálta követni a történetben szereplő négy elemet, így az egyes népek saját zenei körítést kaptak. A Víz népéhez a vonósok, a Tűzéhez a rézfúvósok, a Földéhez az ütősök, míg a Levegő népéhez a fafúvósok hangjai köthetők, noha mindezt nem kőbe vésett szabályként kezeli a szerző, de jól megfigyelhető ez a koncepció. Mindennek összefoglalójából alakult ki a nyitó tétel, vagyis az "Airbender Suite" – Howard kifejezetten mestere az ütős hangszereknek, ez ebben a munkájában is érezhető. Az "Earthbenders" és a "The Blue Spirit" a legjobb példák az ütősök pazar alkalmazásának, ezekben különösen hangsúlyosak a dobok, melyek közé távol-keletiek is bekerültek, így például brutális erővel szóló taiko dobok. A visszatérő ütős instrumentumok közé tartozik még a wood block, a fém- és fagongok, egyéb csilingelő hangszerek, illetve tibeti hangtálak és vallási harangok.

Jelen írás keretei között nem vállalkozhatok arra, hogy minden kiegészítő témát felvázoljak az olvasónak, hiszen a score dallamgazdagsága szinte páratlan, de a három vezérmotívum mindenképpen említésre érdemes. A párhangos főtéma a filmben rögtön a nyitóképek alatt hallható, az albumon mindezt a "Prologue" rejti. A témát szinte mindig egy visszafogott rézfúvós morajlás vezeti fel, hogy aztán ebből bontakozzon ki a többnyire trombitán és harsonán megszólaló hősies, méltóságteljes vezérmotívum, mely a legdiadalittasabban a "The Four Elements Test"-ben hallható, a legjobb variációját pedig a "Journey to the Northern Water Tribe" rejti. Ez a track egyébként a legjobbak egyike, noha szerencsére majd’ minden tételről elmondható ez. A főtéma legkiemelkedőbb prezentálása az album legjobb tételéhez, vagyis a "Flow Like Water"-hez köthető. Howard alkotásaiban óriási muzikális katarzist tud varázsolni, Az utolsó léghajlítóban a végső összecsapás lezárásához írt egy elementáris erővel megszólaló zenét. A "Flow Like Water" csendes, lassan folydogáló vonósok és csengettyűk hangjaiból építkezik, majd a témák újrázásával és a főtéma átütő erejű felcsendülésével ér olyan magasságokba, hogy ezt a tétel nyugodtan nevezhetjük a komponista egyik legjobb szerzeményének. A második fontos motívum az Avatar-téma, mely először a "Hall of Avatars"-ban csendül fel. A track elején még elég visszafogottan halljuk, majd a szerző a hegedűsök és a csellósok játékával méltóságteljes variációban is elénk tárja. A dallam másik fontos elhangzása a már említett "Flow Like Water" elejéhez köthető, tulajdonképpen ez vezeti fel a katarzist.


A Tűz népének vezérhangszerei a rézfúvósok, dinamikus játékukat hallhatjuk például a "We Could Be Friends" esetében, dobbal és kórussal is kiegészülve ("The Blue Spirit") a score legharciasabb, legdinamikusabb pillanatai is hozzájuk köthetők. Néhány tétel olyan témát tartalmaz, melyet csak egy esetben hallhatunk, ezekről feltételezhető, hogy egy lehetséges folytatás előkészítésére rakta bele Howard – hasonló módon lőtt el feleslegesen sok jó dallamot Alexandre Desplat is, a szintén nem folytatott Az arany iránytűhöz. Ilyen jó, de igazából nem részletezett témát rejt a "We Are Now the Gods", de valószínűleg az "Airbender Suite" első felének remek nagyzenekari része is egy efféle hamvába holt jövőbeni téma lehet.


Elsőre, de talán még másodjára sem könnyű befogadni Howard ezen zenéjét, hiszen annyira összetett és gazdag. Azonban ez a score a szerző egyik legkiemelkedőbb muzsikája lett, a Waterworld – Vízivilág, a Dínó vagy a többi Shyamalan-alkotás zenéjének méltó társa. Sajnos olyan filmhez íródott, mely a legkevésbé sem méltó arra, hogy ilyen nagyszerű muzsikája legyen, jelzi mindezt az is, hogy a mozi nézése közben az ember (talán a filmzenéket nem figyelők is) elcsodálkozhatnak azon, hogy egy rossz film vicces – bár nem annak szánt – jelenetei alatt miként is szólhat ennyire hibátlan, varázslatos muzsika.