A teliholdkor emberből fenevaddá változó lények mítosza régóta együtt él az emberiséggel. A filmipar is gyorsan lecsapott a farkasemberek legendájára, ezen témával foglalkozó filmek szép számmal készültek a mozi történetének közel százhúsz éve alatt. 1941-ben forgatták a mindmáig igazi klasszikusnak számító, fekete-fehér A farkasembert, és csak ez a karakter több tucat moziban éledt újjá az azóta eltelt évtizedekben. A Universal stúdió kultikus horrorja évek óta kiáltott már egy modern feldolgozásért, ugyanakkor a mai kor filmes vívmányaival leforgatott filmre sokat kellett várni. Joe Johnston vállalta el a rendezést, a mű elkészülte azonban igen viharos volt. A premier időpontját háromszor eltolták, a filmet újravágták, a zeneszerzőt le-, majd visszacserélték, a farkasember maszkjával kapcsolatban pedig szintén számos probléma és konfliktus adódott. Így nem is csoda, hogy a nem kevés összegből leforgatott remake egyáltalán nem lett anyagi siker, sőt igazi kudarcként lehet elkönyvelni.


A sztori a hetven évvel ezelőtti verzión alapul. Az idősebb Talbot fivér (Benicio Del Toro) öccse váratlan, tragikus halála miatt visszautazik a vidéki birtokukra, ahol idős apja (Anthony Hopkins) és testvére volt szerelme (Emily Blunt) él a szinte kihalt óriási kastélyban. Csakhamar nyilvánvalóvá válik, hogy a környék kegyetlen gyilkosságai egy furcsa lénytől származtathatók, és a köznép a város szélén tanyázó cigányokat okolja a rémtettekért. Azonban a cigánytáborra is lecsap a fenevad, az éppen ott tartózkodó Talbotot pedig megharapja a szörny. A férfi egyhónapnyi betegeskedést és lázálmokat követően, a telihold hatására átváltozik farkasemberré. A vérengzése után viszont elfogják, és egy londoni elmegyógyintézetbe szállítják, mivel "betegsége" nem kezelhető, így csakhamar a főváros is megismerheti a bestia öldöklését.

A film komoly nehézségek árán jött létre. Az újravágás során közel húszpercnyi játékidővel lett rövidebb, azonban ha valaki a teljes rendezői változatot nézi meg, akkor sem fog bizonyos részeket megérteni, például azt a hatalmas logikai bakit, hogy miért kezelik Talbotot farkasember-téveszmékkel, amikor már bebizonyosodott róla, hogy ő valóban egy farkasember. De komolyabban bele lehet kötni a lény vizuális kivitelezésébe is, hiszen a mozi egyik legnagyobb gyengesége pont a farkasember kinézete, ugyanis ettől lesz teljesen hiteltelen. Meg akarták őrizni a nagy előd maszkjának szellemét, amivel még nem is lett volna gond, csakhogy a híres Rick Baker által készített maszk végül egy felpuffadt farkastetemre hasonlított. Ráadásul ezt a rendező is felfedezte, így az utómunkálatok során a CGI-technikával kidolgozott lény már eltérő külalakkal rendelkezett, ez pedig egy nagyköltségvetésű filmnél eléggé szégyenletes hiba.


A gondot tetőzte az is, hogy mivel a mozi sehogyan sem akart működni, így a "jól bevált" zeneszerzőcsere mellett döntöttek a producerek. Danny Elfman így hiába írta meg a film zenéjének egy részét, munkája befejezése előtt kiebrudalták. Már ez a döntés is felháborította a filmzenerajongók többségét, azonban az új komponista kinevezése csak olaj volt a tűzre. Mivel a producerek modernebb, fiatalosabb hangzást akartak, így a Farkasemberhez stílusban közel álló Underworld score-ját jegyző Paul Haslingert kérték fel az aláfestés elkészítésére. Ennyit biztosan lehet tudni, ami ezután következett, az jórészt a nyilvánosság kizárásával történt, így erről csak félinformációk állnak rendelkezésre.

Haslingernek mintegy öt hete volt (a karácsonyt is beleértve), hogy elkészítse a zenét, azonban már az első próbálkozása sem volt túl meggyőző, így pár héttel a február elejei bemutató előtt újra Elfmanhez fordultak a zene megírásáért, ő azonban az Alice Csodaországban munkálataival volt elfoglalva, így nem tudott időt szakítani a Farkasemberre. Noha a rendező mindvégig kitartott Elfman mellett, azonban érthető, hogy a komponista már nem törte magát, hogy visszatérjen ebbe a hányatott sorsú projektbe. Így aztán a készítők kénytelenek voltak – Elfman már megírt anyagát felhasználva – más komponistákkal elkészíteni a végső score-t. Conrad Pope feladata lett, hogy megírja azon jelenetek zenéjét, ahová még nem született aláfestés. Több mint huszonkét percnyi új muzsikát írt a filmhez, döntően saját stílusában, Elfman művére csak nagyvonalakban hagyatkozva. A hollywoodi filmek zenéi terén jól kipróbált zeneszerző-hangszerelő-karmester nem végzett rossz munkát, ha lett volna elég ideje, a teljes film alá nagyszerű score-t tudott volna összehozni. Mellette egy ismert és egy kevésbé ismert muzsikus is tevékenykedett, Edward Shearmur és Thomas Lindgren személyében. Az ő feladatuk az volt, hogy az Elfman által korábban megírt score-t a filmhez igazítsák, illetve a megvágott jelenetekhez átírják, kiegészítsék azt. Nagyjából másfél hét alatt kellett elkészíteniük a teljes anyagot, a lehetetlennek tűnő feladathoz pedig a szintén ismert Paul Englishbyt alkalmazták zenei rendezőnek, de olyan ismert komponista is dolgozott még a projekten, mint Mark McKenzie. A zenei anyagot kibocsátó Varése Sarabande lemezén azonban csak Elfman és az ő tételeit átdolgozó Shearmur-Lindgren duó munkája hallható, Pope zenéje hivatalosan nem lett elérhető.


A score nagy része ugyan rossz sem, viszont egyedi sem lett, számomra az a későn, több hallgatás után beérő típus. Amikor kiderült, hogy Elfman lesz a film komponistája, valószínűleg minden filmzeneszerető dörzsölni kezdte a tenyerét, hiszen a szerző a sötét fantasyk nagymestere, Az Álmosvölgy legendája, a Karácsonyi lidércnyomás vagy az Ollókezű Edward zenéje tökéletes példa erre. Joggal lehetett várni, hogy a Farkasember alá is varázslatos, nagyszabású mű születik majd, ám a végeredmény tekintetében elmondható, hogy sajnos a zene mégsem váltotta be annyira a hozzá fűzött reményeket, mivel nem lett egy olyan grandiózus gótikus szimfónia, mint amilyen lehetett volna – és itt most tekintsünk el a körülményektől. A "Wolf Suite Pt 1" és az ezt követő "Wolf Suite Pt 2" Elfman víziójának összefoglalója, előre bemutatja mindazt, ami ezután következik. A nyitótételben felvázolt főtéma egyértelműen Wojciech Kilar Drakulájának felhasználásával íródott. Elfman maga is elismerte, hogy nagy csodálója a lengyel szerző művének, és pont ebből kifolyólag ő is egy hasonlóan szerteágazó, melankolikus komolyzenei alkotásban gondolkodott. Ennek ellenére sem hiszem, hogy ne lehetett volna egy új kelet-európaias hangzású témát kidolgozni, mivel a két zene között így óhatatlanul nagy a párhuzam, csak sajnos nem pozitív értelemben, pláne, hogy a főtéma gyakran ismétlődik. A "Prologue" vagy a "Dear Mr. Talbot" kelet-európai stílusa kissé a cigányzenék hegedűs részeinek motívumait idézi meg, ez egyébként a score jelentős részében felbukkan, az ezen alapuló "The Healing Montage" pedig különösen megható.

A "Gypsy Massacre"-ben egyértelműen felfedezhetőek a szerző stílusjegyei, például a dinamikus, száguldó, vonósizzasztó szólamaiban, viszont pont ebbe dolgozott bele a Shearmur-Lindgren duó is. Kórus szintúgy helyet kapott a zenében, bár igazából vezérszerepet egyik tételben sem játszanak. A score nagy része komor, gyászos hangulatú, ezek közül a lassú, pátoszos, keserű tételek közül kiemelkedik a "The Funeral" (ebbe is belenyúlt az említett duó, viszont Pope a jelenethez új verziót írt, ami a filmben is hallható), illetve a "Wake Up, Lawrence" is mély fájdalommal teli. Az album közepére már kissé letargikussá kezd válni a mélabús hangulattól a hallgató, így örömteli, hogy a "First Transformation"-nel elindulnak a dinamikusabb tételek. Szerényebb szerelmi témát rejt a "The Antique Shop", igazából a történet ennél sokkal erősebbet is elbírt volna. A "Country Carnage" esetében lehet sejteni, hogy mi volt igazán a Shearmur-Lindgren páros feladata, mivel ez a tétel a "Gypsy Massacre"-hez hasonló dinamikus crescendo, és a szerzőpáros által még megdolgozott "Reflection / 2nd Transformation" is ilyen, így feltehetően a zene felgyorsítása, akciódúsabbá tétele köszönhető nekik. Kiemelhető még a "The Madhouse" is, melynek hatására egy kísértetkastély ódon falai között érezheti magát a hallgató. Még egy említésre méltó zenei elemet tartalmaz a score, ez pedig egy zaklatott, monoton vonós ritmus, egyfajta misztikus kántálás. Hallhatjuk ezt a "Bad Moon Rising", a "The Finale", illetve a "Wolf Wild #2"-ban is. A zenét több momentuma miatt is lehet kritizálni, azonban az összbenyomás mégis inkább pozitív lesz, köszönhetően az egységes, sötét, a filmhez jól passzoló atmoszférájának.


Szerencsére kevés, ilyen nagy viszontagságok árán született score létezik manapság, vagy legalábbis az egyszerű filmzeneszeretőkhöz nem jutnak el ezen információk. A Múmia- és a Pókember-sorozat harmadik felvonása említhető az elmúlt évekből, ahol hasonló módon keveredett össze az eredeti zene és az annak pótlására szerződtetett komponista munkája. Igazából egyik esetben sem volt különösebb probléma az eredeti score-ral sem, a filmekkel viszont már annál inkább. Ugyanakkor elkeserítő, hogy évente minimum egy esetben előfordul hasonló zenecsere és cirkusz, holott egyértelmű: ha egy film rossz, akkor azon egy új, sebtében összedobott muzsika sem tud segíteni.