Az abszurd meséből azonban Burton hozta ki a maximumot. Az ő feldolgozásában Carroll két regénye eggyé lett összegyúrva, így a filmben néhol komoly eltérések is akadnak az eredeti művekhez képest. Mindez pedig alaposan meg is látszik a kész mozin, hiszen bizonyos történetszálak elnagyoltak, néhány karaktert az eredeti regény ismerete nélkül nem is igazán lehet beazonosítani, a mese bizonyos jól ismert elemei pedig átértelmezve kerültek a filmbe, így némileg nagy lett a kavarodás, de igazából kellett is az átdolgozás, mivel Carroll műve egy az egyben nem felelne meg a mai kor igényeinek. Pláne nem 3D-ben, hiszen az Avatar után ez a film mutatta meg másodszor, hogy milyen is igazán az, amikor egy látványos hollywoodi mozi egy plusz dimenziót nyit meg a vásznon. A siker nem is maradt el, hiszen Burton karrierjében a legjövedelmezőbb, az összes filmet tekintve pedig a világviszonylatban hatodik legtöbb pénzt összehozó alkotás lett az Alice Csodaországban.

Tim Burton állandó zeneszerzőjével, Danny Elfmannel dolgozott jelen esetben is. A komponista ezen muzsikájával kapcsolatban rendkívül felemás érzéseim vannak, mivel legalább annyi jó megoldás van benne, mint amennyi végletesen sablonos. A világ legszürreálisabb meséjéhez azt lehetett várni, hogy zseniális zenét fog komponálni a bizarr és különleges hangulatok nagymestere. A score-ral kapcsolatban azonban leginkább az a legnagyobb hiba, hogy híján van az Elfman munkáiban szinte mindig meglévő meglepetéseknek és a furcsa hangzásvilágnak. Ezért a kihasználatlan zenei ziccerek néha igen feltűnőek, és hiányoznak az igazán emlékezetes altémák is. Azonban egyáltalán nem lett rossz, csak a szerző képességei még ennél is magasabb színvonalú zenét sejtettek. 


Elfman Alice karakteréhez három témát írt, bemutatva ezzel a főszereplő múltját, jelenét és jövőjét. A múltat, vagyis a kis Alice-t a "Little Alice" dallama képviseli, mely előbukkan még pár tételben, mint például a "The White Queen"-ben vagy az "Only a Dream"-ben, utóbbi több tényező miatt is erősen emlékezteti az embert A Gyűrűk Ura zenéjének stílusára. A kis Alice témája nem lett túl emlékezetes, mint ahogyan a jövőjét bemutató motívum sem. Ezt, vagyis a kényszerházasság rémképét a harmadik track első része ("Proposal") jeleníti meg először a zenében, majd a film végén újra felbukkan ("Alice Returns") ez a kissé keringőre emlékeztető dallam. A két kiegészítő téma sablonos megoldásait nehéz megbocsájtani, noha érthető, hogy a 19. századi romantikus miliő miért is csalt ki Elfmanből ilyeneket, de mivel egyediségük nagyon szerény, így nem is ezek teszik emlékezetessé a score-t. Annál inkább Alice jelenének témája, mely nagyon karakteresre sikerült, könnyen meg is jegyzi az ember, ráadásul jól is variálható, ami különösen fontos volt, hiszen rengetegszer feltűnik a score-ban. Valójában a vezérmotívum egy dal, aminek bizonyos részletei önálló témaként is működnek, így többször hallhatunk belőle egy rövidebb nyolchangos egységet és egy bonyolultabb dallamsort is.

Az első track ("Alice's Theme") vázolja fel a legösszetettebben a főtémát. A nyitóképek alatt ugyan halljuk a track első fél percét, de a további részei a filmben már nem hangzanak el, ám jó hallani a főmotívum kidolgozottságát egy ilyen hosszú dal formájában. Elfman egy vihar miatt a londoni reptéren rekedve írta meg a dal szövegét, igaz, eleinte csak "lalázós" énekkel képzelte el a score-t. Majd Burton rábólintott a szöveges formára is, így született meg a fiúkarral előadott első és utolsó track, illetve bizonyos tételekbe is beleszőtte a szerző a szöveges éneket. Elfman maga is meglepődött, hogy a korábban megkomponált főtémájába tökéletesen beilleszthető az Alice név, bár úgy tűnik, hogy már eredetileg is erre a szóra lett megírva, a valóság azonban nem ez. 


A főtéma énekes formában szöveggel és anélkül is többször felbukkan a score-ban, női, fiú- és férfikórus, valamint számtalan instrumentum tolmácsolásában. Az "Alice Reprise"-variációk öt változatban mutatják be, ebből a harmadik verzió a legkülönlegesebb, a csicsergős fiúkórussal és a csengők hangjaival. A szerző rengetegszer használja a vezérdallamot (utoljára talán a Batman-zenéiben nyúlt ehhez a módszerhez ilyen mértékben), és hogy a mű ne legyen unalmas, rengeteg variációban tárja elénk a főmotívumokat. Néha egy tételen belül is fergeteges változatokat mutat be, mint például az "Alice Decides" esetében, ahol számtalan hangszert és kifejezésmódot használt fel a különböző kórusoktól az orgonáig. A "The Cheshire Cat" esetében a félelemkeltés volt a fő mozgatóerő, mely nyávogós hegedű- és csellóhangokra ráépülő gyerekkórus által énekelt főtémát jelent. Az "Alice Escapes" esetében hősies variációban hallhatjuk a vezérdallamot, itt a rézfúvósok játéka a domináns. Ennek ellentétének tudható be a "Blood of the Jabberwocky", mely szomorkás drámai zene formájában mutatja be Alice motívumát. A csatához komponált két, igen epikus hangvételű tétel, a "Going to Battle" és a "The Final Confrontation" külön elnevezését egyébként semmi sem indokolja, az albumon is szünet nélkül következnek egymás után (ez egyébként több tételre is igaz, igazából érthetetlen, miért kellett ez a szétaprózás). 

Azok a trackek, melyek nem a főhős valamely témájára épülnek, nem is lettek túl emlékezetesek. A jobbak közül kiemelhető a "Finding Absolem", mely kissé emlékeztetheti a hallgatót a Batman visszatérből Pingvin témájára, illetve a "The Dungeon", amelynek fülledt kórusa a "The Cheshire Cat" macskanyávogós dallamát ismétli meg. 


Noha nem érzem azt, hogy Elfman maximálisan kihasználta volna a filmben rejlő zenei lehetőségeket, azonban a score ezzel együtt is jól sikerült. A főtéma, amelynek variációi is briliánsak, a szerző egyik legemlékezetesebb dallama lett, de abból a szempontból is pozitív ez a mű, hogy visszahozta a filmzenék világába a főtéma-orientáltságot. Ugyanakkor a score nem sorolható a komponista legjobb alkotásai közé, habár fantáziadús nagyzenekari megoldásai azt az Elfmant mutatják, akit a Batman, az Ollókezű Edward vagy a Karácsonyi lidércnyomás esetében megismerhettünk.