Az év legjobb zenéi:

Bár minden évben felmerül a téma, hogy egyre gyengébb a filmzenei felhozatal, jómagam is csatlakozni szoktam az ezt a témát boncolgatók táborába, tehát nagy vonalakban egyet is értek ezzel a megállapítással, azonban idén, bár korszakalkotó, nagyon emlékezetes aláfestés nem született, de véleményem szerint korántsem volt gyenge a kínálat. Tanulságként szolgált számomra, hogy sok zene újrahallgatva, kicsit nagyobb odafigyeléssel már egyáltalán nem volt olyan erőtlen vagy érdektelen, mint első hallgatásra. De az ellenkezője is előfordult, így került le a listámról például az Ellenállók, mely elsőre nekem is tetszett, de aztán rájöttem, hogy bizony ebben a stílusban már hallottam a szerzőtől meg mástól is jobbat. Nálam 2008 legjobbjai közé így azok kerültek, melyeket a legtöbbet hallgattam, melyeket évek múltán is előveszek, melyeknél úgy éreztem, hogy előreviszik a műfajt.

1. Danny Elfman: Parancsra tettük Már első hallgatáskor magával ragadott a szerző különleges kompozíciója, mely az emlékezetes filmzenékkel nem szolgáló dokumentumfilm műfajából érkezett. Az egyedi hangzásvilága, az általános filmzenei megoldások hiánya, a zene különcsége, illetve a nagyfokú progresszivitása miatt úgy érzem, a 2008-as felhozatalból hosszú távon is ez az a filmzene, mely emlékezetes marad (számomra minden bizonnyal). 






2. John Powell: Horton Elsőre szinte semmi újdonság, csak a szokásos, a szerző korábbi munkáiból ismerős magas szintű animációsfilm-zene, aztán a sokadszori hallgatásra már előjön a rengeteg új kis apróság. Az óriási hangszerarzenál, a különleges hangszerek, az érdekes módon megszólaló kórus találkozása Powell zenei kreativitásával az év legvidámabb zenéjét szülte. 







3. Murray Gold: Ki vagy, doki? – 4. évad A sorozatzenék közül ritkán kerülnek ki a nagyzenekart rendesen megmozgató darabok. Murray Gold a BBC évtizedek óta tartó, s nemrég megújuló sikersorozatához komponált aláfestést – immáron a negyedik évadhoz. Az eddigi szériák zenéje is magas szintű munka, de a legújabb részek alá a korábbiakat is felülmúló score született. A kalandos és változatos történet adta muzikális lehetőségeket a komponista maximálisan kihasználva ültette át a zene nyelvére, ami egy változatos, de mégis egységes művet eredményezett. 



4. Randy Edelman: A Múmia – A Sárkánycsászár sírja Bár a szerző a rá jellemző hangzásvilágot most sem mellőzte, azonban ez engem a múltban sem zavart. A múmiává avanzsált Sárkánycsászár randalírozása alá kitalált három-négy jelentősebb témát úgy variálta Edelman, hogy abból az év legjobb kalandzenéje lett, és bár nem tökéletes mű, s hivatkozási alap sem lesz a jövőben, én azonban nagy kedvvel fogom elővenni évek múltán is.






5. Alexandre Desplat: Benjamin Button különös élete Az év legdrámaibb zenéje, melynek magas színvonalát már nem is dicsérem, mivel a szerzőtől ezt mostanában már megszoktuk. David Fincher igazán egyedi filmjéhez új komponistát választott, aki meghálálta a bizalmat, és komoly kritikai elismeréseket kivívó zenét komponált. A Benjamin Button életét megörökítő aláfestés Desplat filmdrámákhoz írt munkáinak legjobbika.






6. Hans Zimmer, John Powell: Kung Fu Panda A "mestere" kisegítésére érkező John Powell pont annyit tett hozzá a duci harci maci kalandjának zenéjéhez, hogy az az év egyik legjobbja lett. Ugyanakkor azok a részletek, melyeket vélhetően a német komponista írt sem lesajnálandók, pláne azért, mert az utóbbi időben az animációs filmekhez írt munkái közül magasan ez lett a legkiemelkedőbb.







7. George Fenton: Bolondok aranya A szerző tőle szokatlan kompozícióval rukkolt elő, ehhez a történetét tekintve elég egyszerű kalandfilmhez. A romkomokhoz és bugyuta vígjátékokhoz feledhető, CD-n meg sem jelenő aláfestések után Fenton gondolt egyet és egy változatos, jó témákkal variáló, a karibi hangulatot és a hollywoodi kalandfilmek zenéjének stílusát ötvöző vidám, de komolyan veendő aláfestést írt.






8. Armand Amar: A lány és a farkasok A Franciaországban élő, izraeli származású komponista sajátos stílusával körülbelül másfél éve ismerkedtem meg behatóbban. Az európai hangzásvilágot afrikai és közel-keleti zenékkel ötvöző alkotásai egyediségükkel, különleges atmoszférájukkal vívták ki nálam az elismerést. Jelen alkotásában ugyan nem alkalmaz túl sok népzenei motívumot, de hangulatában igen erőteljes művet produkált Amar.






9. Patrick Doyle: Igor Doyle hányattatott sorsú komponista, ez nem vitás, a nagy produkciók vagy elkerülik, vagy ha nem, akkor meg nagyot buknak (lásd Eragon). A mozinézők táborában az Igor se futott be szédületes karriert, pedig a kis gnóm története egyedibb volt, mint az évről évre szokásosan érkező beszélő állatkás történetek. A maestro művében a Frankenstein masszív kórusos kompozíciói keverednek a csendesebb műveinek pillanataival.





10/a. Brian Tyler: Veszélyes Bangkok Idén két tizedik helyet kell, hogy kiosszak, mert nem tudnék választani a két mű közül. Mivel semmiféle várakozással nem voltam Tyler ezen műve iránt, talán ezért is lepett meg annyira, hogy mennyire el lett találva ez az akcióscore. Tavaly őszi másik aláfestésével, a Sasszemmel szemben itt a szerző az általa is alkalmazott és sokat kritizált Remote Control-stílus elemeit bámulatos eleganciával varázsolta újszerűvé. Emellett azonban az album érdeme inkább a különböző elektronikus zenei irányzatokból összeálló friss hangzásvilág.



10/b. John Powell: Hancock Bár a komponista iránti elfogultságom kétségtelen, azonban úgy érzem, a Hancock zenéjének nagyobb része jól sikerült, egyedi darab, így jogosan kerülhet be a tavalyi év legjobbjai közé. A szuperhősfilmek, a filmparódiák és a drámai zenék jegyeit ötvöző aláfestése a különböző stílusok ellenére is egységes munka. Főleg a fináléban elhangzó tételek miatt lett kedvencem ez a korong.







 

Legjobb trackek:

1. Danny Elfman: "Dogs" (Parancsra tettük) Az album egyik csúcspontja. Érezhetően ott lapul ugyan a háttérben a szimfonikus zenekar, igazából ők is adják meg az alapot, de kiemelkedővé a különböző torzítások, hanghatások és elektronikus effektek teszik ezt a tételt.









2. Bryan Tyler: "Assassin" (Veszélyes Bangkok) Ezerszer és még annál is többször ellőtt, unalomig ismételt dallamvilág és hangulat, azonban ahogy ezt a két percnél is rövidebb tracket Tyler összerakta, az egyben a stílus egyik legjobb darabkája is lett. Maximális hangerőn hallgatva az igazi.









3. John Powell: "Mountain Chase" (Horton) Sok-sok tételt ki tudtam volna választani a Horton aláfestéséből, erre azért esett a választásom, mert a filmben is különösen szépen szólt. A szerző kreativitása itt teljesedett ki a legjobban, a kórus, a dübörgő óriási dobok, a fúvósok és a végén érkező csőharangok az év egyik legjobb tételét eredményezték.








4. Alexandre Desplat: "Sunrise on Pontchartrain" (Benjamin Button különös élete) Kicsit tartottam tőle, hogy egyik kedvencem idén nem mutat fel semmit értékelhetőt, de hát ehhez a filmhez nem lehetett gyenge zenét írni. Stílusát nem meghazudtolva, de mégis eddigi munkáitól jóval populárisabb kompozíciót készített David Fincher filmjéhez. Ez a tétel visszafogott csendességével, harmóniájával megnyugtat, ellazít, minden hangjegy a helyén van. Egyszóval: gyönyörű.






5. Murray Gold: "The Doctor's Theme Series 4" (Ki vagy, doki? – 4. évad) A lassan beinduló hömpölygő zeneáradat és a kórus egyre erőteljesebbé válása az év legmonumentálisabb trackjét eredményezte. Már csak ezért az egy tételért is érdemes megismerkedni az albummal. De ugyanezt lehetne elmondani az album "Voyage of the Damned Suite" vagy a "The Greatest Story Never Told" című részletéről is. 







6. A.R. Rahman: "Mausam & Escape" (Gettómilliomos) Az indiai motívumokból kiinduló erőteljes elektronikus zenévé váló, szinte már a techno jegyeit mutató tételre a közepén megjelenő erőteljes vonóshangok teszik fel a koronát. Dinamikus akciótrack a javából.










7. Hans Zimmer, James Newton Howard: "Harvey Two-Face" (A sötét lovag) Batman legújabb kalandjában elég szomorú lehet, mivel mindkét ellenfele külön témát kapott, neki pedig meg kellett elégednie a régebbről megmaradtakkal. Joker motívuma egyedi, Harvey Denté gyönyörűre sikerült. Előbbi Hans Zimmer érdeme, utóbbi pedig James Newton Howard érzelmek terén zseniálisat alkotó tudását dicséri. A listámra kerülésre mindkettő esélyes volt, de hosszú távon utóbbit érzem maradandóbbnak.





8. George Fenton: "The Stand Off (Fool's Gold Theme)" (Bolondok aranya) A remekül sikerült kalandzene legjobb tétele alaposan megdolgoztatja a zenekart, dinamikus hangorkánt varázsolva a trackben. Elgondolkodtató, hogy aki ilyet tud, az miért nem alkalmazza gyakrabban.










9. Angelo Milli: "Requiem" (Hét élet) Gyönyörű himnikus szerzemény, mely közel tíz percen keresztül csordogálva építi fel magát a nagyzenekar, a zongora, a szintetizátor és a kórus egyes elemeiből. Az egész album hangulatában nagyon eltalált, bár vidámságot ne keressük benne.









10. Andrew Lockington: "Main Titles" (Szikraváros) Az elején nem sokat mutató nyitótételt a szinte semmiből előtörő karakteres főtéma teszi emlékezetessé. Az első track dinamikus dübörgése és gótikus hangulata, na meg remek rezes-dallamai ráadásul további jól sikerült tételekben folytatódnak. 










 

Az év legjobb soundtrackjei:

1. Gettómilliomos Igazából nehéz eldönteni, hogy ez egy score  album vagy egy betétdalos verzió-e, A.R. Rahman ugyanis az instrumentális aláfestést átszőtte különböző énekesek dalaival, melyek persze mind a filmhez születtek. A szokatlan stílust erősíti az erős multikulturális hangzás, a hip-hop és az elektronikus zenék keveredése. Paul Oakenfold vagy Moby inkább eszünkbe jutna az album hallatán, mintsem a nemrég Golden Globe-díjjal jutalmazott indiai komponista.





2. Spíler Guy Ritchie-nek jót tett, hogy megvált az ötvenes diszkókirálynőjétől, filmjén és annak betétdalos zenéjén is meglátszik a felszabadultság. Az ütős kis számokat néhol megtörik ugyan a filmből származó párbeszédek, de ez ezeknél a CD-knél már szinte védjegy, így nem zavaró.








3. Minden azzal kezdődött A betétdalok és a score váltakozása sokszor nem eredményez élvezetes korongot. Jelen esetben azonban Marcelo Zarvos sokszínű instrumentális kompozícióját jól kiegészíti például a Dire Straits, Nina Simone vagy Citizen Cope egy-egy dala.









4. Váltság-Nobel-díj Paul Oakenfold aláfestése és az album dalai a bulisabb elektronikus zene iránti 2008-as éhségemet csillapították. Kiváltképp a Spitfire a film címével megegyező száma nyerte el a tetszésem, de a Groove Armada vagy a The Chemical Brothers rajongói is kapnak egy-egy jól sikerült kompozíciót.








5. Trópusi vihar A score sokakkal ellentétben engem sajnos nem nyűgözött le, a film betétdalaiból készült válogatás már annál inkább volt élvezetes hallgatnivaló.












 

Az év csalódásai:

Az alább felsorolt albumok nem rosszak, csak szerzőjük korábbi munkái miatt nagy elvárásaim voltak az adott zenékkel kapcsolatban, ezen elvárásoknak megfelelni azonban nem tudtak. A listán azok szerepelnek, melyek a leginkább távol állnak attól, ami az én prekoncepciómban szerepelt.

1. Michael Giacchino: Speed Racer – Totál turbó A néhány jól sikerült téma és a zene dinamizmusa ellenére hatalmas keszekuszaság lett ez az aláfestés, mely nagyrészt követhetetlen, a végére pedig már élvezhetetlen is. Ebben a zenében olyannyira elveszett a komponista, hogy kezdem félteni következő munkáját, az új Star Trek-et.








2. Alberto Iglesias: Che – Az argentin Nehezen emészthető, sokak számára biztosan élvezhetetlen, dögunalmas underscore-jellegű mű, néhol egy-két szép, de hamar tovalibbenő drámai témával. A legrosszabbak listájára kerüléstől csak az menti meg, hogy a film is hasonló művészieskedő katyvasz, így elképzelhető, hogy Iglesias nem saját indíttatásból írt ennyire taszító zenét.







3. James Newton Howard: Az esemény A film és a CD indulásakor még bíztató kompozíciót hallunk, de később kiderül, hogy Howard alaposan beleszürkült Syhamalan legújabb kreációjába. Számomra nem elfogadható indok, hogy ez a film csak ennyit igényel, és ennél azért többet várnék a kettős következő együttműködésétől.








4. Thomas Newman: A szabadság útjai Egyik nagy kedvencem újabb zenéinek érkezését már semmilyen várakozás nem előzi meg nálam. Ez és 2008-as másik munkája, a WALL-E esetében is a jellegtelenség a leginkább használható jelző. Évek óta ezt hallom, és bár továbbra is tetszik, de inkább a régieket hallgatom újra, mint ezeket a frissességet fel nem mutató újabbakat.







5. Marco Beltrami, Buck Sanders: Max Payne – Egyszemélyes háború Alapjában véve nem lenne problémás a két komponista munkája, azonban én attól, amit a Max Payne zenéjében hallottam, már lényegesen többet várnék Beltramitól kreativitás és erőteljesebb megoldások terén. Az emlékezetes momentumokat mellőző score sajnos csalódás volt, pláne úgy, hogy ketten is ügyködtek rajta, és ebből az ismertebbik 2008-ban nem is volt igazán túlterhelve.







 

Az év legrosszabb zenéi:

Nehéz igazából a legrosszabbak listáját összeállítani, mivel a rossz zenék többségével azért adódnak problémák, mert ahhoz a filmhez, melyhez íródtak, olyan illett. Listám első helyezettje is biztos megállja a helyét a film alatt, külön hallgatni azonban szenvedés. Ugyanez mondható el az Éjféli etetés, a Timber Falls vagy a Hívatlanok című művekről is. Más esetben pedig azért neheztelek egy zenére, mert mellőznek mindenféle kreativitást, laposak, unalmasak, másolatszagúak. Ilyen a Nyolc tanú, a Boncasztal vagy az Amikor megállt a Föld. A listám további helyezettjei pedig azért kerültek fel, mert a szerzők egyszerű megoldásai nagyfokú érdektelenségbe hajló zenét eredményeztek, annullálva ezzel az album jobban sikerült tételeit.

1. Elia Cmiral: A tüske













2. Tomandandy: Hívatlanok













3. Tyler Bates: Amikor megállt a Föld













4. Johannes Kobilke, Robert Williamson: Éjféli etetés













5. Henning Lohner: Timber Falls













6. Atli Örvasson: Nyolc tanú













7. Johannes Kobilke, Robert Williamson: Boncasztal













8. Elia Cmiral: Esély a halálra













9. Hans Zimmer: Madagaszkár 2.













10. Javier Navarrette: Tükrök














 

Egyéb említésre méltó albumok:

Tavaly is számos olyan zene született, mely bár az általam legjobbnak ítéltek közé nem tudott bekerülni, de bármikor szívesen meghallgatom őket, és csak ajánlani tudom másnak is, hogyha még nem tették volna, akkor a kis ajánló elolvasását követően, ha van rá lehetőségük és kedvük, akkor ismerkedjenek meg ezekkel a zenékkel is – érdemes.

Jeff Rona: Songs of the Sea: The Regatta Suite A pekingi olimpia megnyitójára komponált zene újabb bizonyítéka a szerző nagyobb filmek terén kiaknázatlan tehetségének. A monumentális esemény alá csodás muzsika született, mely ha filmhez íródott volna, bizonyára az első helyek egyikén végezne a listámon.









Jim Dooley: Halottnak a csók A kedves, meseszerű sorozathoz egy szeretnivaló dallamos aláfestés született, mely legalább annyira elragadó, mint a pitekészítő-hullafeltámasztó magánnyomozónak és kissé fura barátainak kalandjai. A szerző pedig tökéletes bizonyságát adta annak, hogy nemcsak mestere, Hans Zimmer stílusában képes zenét alkotni. A Remote Control iskola legifjabb növendékei közül magasan a legjobb komponistának tartom Jim Dooleyt.





Danny Elfman: Milk A szerző olyan oldalát mutatta meg, melyet nagyon ritkán, vagy talán eddig még sohasem hallottunk tőle. Jól ismert stílusát teljesen mellőző alkotása leginkább Thomas Newman fénykorát idézi, s ezzel jelentős hiányt pótol a 2008-as felhozatalban. A csendes, szinte minimalista harmóniákból összeálló kompozíció az év egyik legjobb drámai zenéje.







Rachel Portman: A hercegnő A szerelmet kereső hercegnő megpróbáltatásai alá komponált score a szerző legjobb formáját idézi. Megvan benne mindaz, ami miatt Portman kedvelt zeneszerző lett. A barokkos pompa, a szentimentalitást sem mellőző témák és a meghitt dallamok az érzelmek sokaságát tárják a hallgatók elé.








Jan A. P. Kaczmarek: A látogató Tipikusan lassan beérő zene, melyet amennyire nem szerettem az első meghallgatásakor, annyira megkedveltem a legutóbbi esetében. A lengyel komponista idén is bizonyította, hogy mennyire mestere a zongorára írt drámai filmzenéknek. 









Terence Blanchard: Miracle at St. Anna A filmzenealbum összeállítói miatt kissé nehezen hallgatható a CD, ám ha a hetvenöt perces játékidő hússzal rövidebb lenne, akkor az év egyik legjobb aláfestéséről is beszélhetnénk. Remek témák, nagyszerű hangszerelés jellemzi, de a felesleges trackek majdnem elrontják ezt a jól sikerült, nagy nyilvánosságot alig kapó háborús filmhez íródott zenét.







Andrew Lockington: Szikraváros A monumentális kezdettel rendelkező és sötét, gótikus hangzást rejtő Szikraváros zenéje lényegesen jobban sikerült és egységesebb, mint a szerző másik tavalyi munkája. Ha Lockington így folytatja, minden bizonnyal gyakran alkalmazott, közkedvelt filmzeneszerző lesz. 









Craig Armstrong: A hihetetlen Hulk A szerző egy tőle szokatlan műfajban tett látogatása nagyszerű akciózenét eredményezett a zöld óriás történetének újraértelmezéséhez. Negatívum viszont a kiadvány túlontúl hosszú játékideje, meg a tavalyi őrület a Lionsgate Records részéről, vagyis a borzasztó CD-R lemez, amit nem minden lejátszó kedvel.








Bear McCreary: Eureka A sorozatzenék terén igen komoly jártasságra szert tevő komponista egyik legegyedibb munkáját írta a titokzatos város életét bemutató sorozat alá. Mark Mothersbaugh őrült főtémájának hangulata végig nyomon követhető, miközben a latin karneváli atmoszférát éppúgy megidézi McCreary, mint a country- vagy a bluesmuzsikák stílusát.







Paul Englishby: Miss Pettigrew nagy napja A lassan beérő zenék tipikus példánya. A múlt század harmincas éveinek hangulatát megidéző score a swing, a jazz és a klezmerzenék kedvelőinek igazi csemege.











 

A filmipar 2008-ban is igyekezett mindent megtenni szórakoztatásunk érdekében: az új alkotások éppúgy terítéken voltak, mint a folytatások, az adaptációk, vagy éppen a remake-ek. E széles skálának hála rengeteg zene készült, melyek között mindenki kedvére válogathatott, és bár több jó score is született (értem ezt úgy, hogy a szerzők hozták formájukat, illetve sikerült megfogniuk azt a miliőt, amit az adott produkció megkívánt), mindent összevetve az elmúlt egy-két évhez hasonlóan ezúttal sem tudom erős időszakként elkönyvelni ezt a tizenkét hónapot. Talán ebből is adódik, hogy a fő kategóriának nevezhető "legjobb zenék" listáját jóval nehezebb volt összeállítanom, mint az összes többit – a legkönnyebb dolgom "az év tételei"-vel volt –, s bár számomra ezek a legkiemelkedőbb kompozíciók, ha a néhány évvel korábbi mezőnyben jelentek volna meg, nem biztos, hogy bekerültek volna az évértékelésembe. A minőségi csökkenésnek több oka is van, s ezeken hosszasan el is lehetne elmélkedni, ám én helyette inkább abban reménykedem, hogy ez az ív hamarosan újból fölfelé tart majd.

Hazai szinten érdemes megemlíteni, hogy idén két filmzeneszerzőként is ismert művész látogatott el hozzánk egy-egy koncert erejéig: míg Philip Glass Book of Longing című, nem éppen hétköznapi művét adta elő, addig Michael Nyman egyéb szerzeményei mellett filmzenéiből is adott elő néhányat.

Listám ismertetése előtt fontosnak tartom megjegyezni, hogy összeállításom során elsősorban az idén kiadásra került filmzenealbumokat vettem alapul (így került bele például a Legenda vagyok zenéje is), a gyártási időt csak olyan esetben vettem figyelembe, amikor hivatalos kiadásra nem került sor.
 

Legjobb zenék:

1. John Debney: The Stoning of Soraya M. John Debney ezúttal is kihúzta nálam a gyufát: elvállalt egy adag jelentéktelen vígjátékot (Az üresfejű, A spanom csaja, A döntő szavazat), kiegészítő zenét írt a harmadik Múmia-filmhez, s ezek mellett ehhez a rivaldafényt igencsak elkerülő produkcióhoz szépen csendben letett az asztalra egy A passió-szintű muzsikát. Bár a szűk költségvetés érezhetően rányomta bélyegét a hangzásra, mégis sikerült elérnie azt, hogy megborzongjak e mű szépségétől. Sajnos azonban a tavalyi Lair című számítógépes játékzenéjéhez hasonlóan ez sem érte meg a kiadást. Remélem, ezen idővel változtatnak majd...


2. James Horner: A csíkos pizsamás fiú A holokauszt borzalmait két gyermek között szövődő barátságon alapulva követi nyomon John Boyne népszerű regényében, A csíkos pizsamás fiúban, melynek filmes adaptációja 2008 végén került a mozikba. Az alkotáshoz James Horner szolgáltatta az aláfestést, amely szerzője összes kézjegyét magában foglalva követi méltóságteljesen az eseményeket. Ezt az egyébként nem túl széles publicitásban részesült szerzeményt szépsége mellett némiképpen vesztesnek is tartom, score-ja ugyanis kizárólag iTuneson keresztül vásárolható meg, holott biztosan lett volna kereslet a CD iránt is.


3. Mark Snow: X-akták: Hinni akarok Chris Carter megpróbálta feltámasztani azt, amivel annak idején jó hírnevét megalapozta, ám ez sajnos nem sikerült neki – erről többek között a szűk költségvetés és a rossz forgatókönyv tehet. Mark Snow is elővette legnépszerűbb, évek óta fiókjában porosodó főtémáját, amit a film jellegéből adódóan új köntösbe burkolt. Az X-akták hangulatát olyannyira sikerült új megközelítéssel visszahoznia, hogy több, az X-zenéket hallgathatatlannak tartó zenebarát is elismerően nyilatkozott róla. Aki eddig előítéletei vagy más okok végett még nem hallotta, az mindenképpen pótolja ezen elmaradását.



 

Az év meglepetései:

1. Craig Armstrong: A hihetetlen Hulk Úgy tűnik, Craig Armstrong neve kétévente feltűnik majd az évértékeléseimben. 2006-ban a World Trade Center kapcsán irányult rá figyelmem, most pedig a szelíd tudósból dühöngő zöld óriássá váló Hulk révén. A Marvel Music által megjelentetett kétlemezes, teljes zenei anyag talán többek számára hatna ütősebbnek, ha mondjuk a zene velejét válogatták volna csak ki, ám még így sem mondanám azt, hogy a végére ellaposodna. Kíváncsi vagyok, vajon Armstrong kap-e újabb képregény-adaptációról szóló megbízást.




2. Mark Kilian: Az áruló Az egyelőre még kevésbé ismert szerző jól forgatott tollának köszönhetően kicsit a Közel-Keletre utazhattam. Kilian nem találta fel a spanyolviaszt, és teremtett új irányvonalat, hanem az eddig bevált hangszerelésekre támaszkodva írta meg művét, melybe némi egyéniséget is vitt. Akik még nem csömörlöttek meg az ilyen jellegű aláfestésektől, illetve az ilyenkor előkerülő tradicionális hangszerek hangjától, azoknak minden bizonnyal kellemes kikapcsolódást nyújt majd a score. A komponista várhatóan két drámához (The Least Among You, A lélek másik oldala) is készít idén zenét, melyet az itt hallottak után kíváncsian várok.


3. David Arnold: A Quantum csendje A Bond-zenékkel többnyire az a bajom, hogy túl sokszor szerepel bennük a közkedvelt főtéma, s a huszadik score felé haladva már elveszettnek tűnnek az egyes epizódok altémái. Ez megváltozott a Casino Royallal, s tulajdonképpen folytatódott A Quantum csendjével, amelyről azt hittem, ismét tobzódni fog majd benne a 007-es motívuma, de szerencsémre tévedtem. A Quantum csendje hallgatása során hamar rá lehet jönni arra, milyen filmhez íródott, amit nem direkt módon, hanem különféle utalásokkal (úgy a hangszereléssel, mint a régi bondos altémákkal) ér el Arnold.



 

Az év tételei:

1. James Newton Howard: "Be With You" (Az esemény) Az újabb, sorrendben hatodik M. Night Shayamalan-James Newton Howard kollaboráció eredménye éppúgy nem győzte meg a szerző műveiért rajongó filmzenebarátokat, ahogyan a film sem a moziközönséget. A "Be With You"-val kapcsolatban azonban a legtöbben egyetértenek abban, hogy mind a jelenet alatt, mind pedig attól elkülönülve tökéletesen helytálló, hatásos szerzemény. Ha az album többi részét nem is, ezt mindenképpen érdemes meghallgatni, mert minden benne van, amiért Howard művei oly nagy népszerűségnek örvendenek.



2. John Ottman: "They'll Remember You" (Valkűr) A Valkűr zenéje Ottman idei egyetlen munkája, amely a "They'll Remember You"-nak köszönhetően kifogástalanul szépen indul – érdekesség, hogy ez valójában a film zárótétele, csak a Varése kiadványán került előre, valószínűleg a hatásos kezdés okán. Már első hallás után az motoszkált bennem, hogy ez a nagyzenekarra és kórusra íródott mű élőben hallva mennyire lenne ennél is hatásosabb, hiszen szívfacsaróan megindító dallama gyönyör a fülnek. Az album többi részében azonban már más irányt vesz a muzsika: a Hitler ellen irányuló hadművelet előkészítésének és kivitelezésének feszültségei minden percben jelen vannak.

3. Mark Snow: "The Surgery" (X-akták: Hinni akarok) A második X-akták-mozifilm aláfestését e kategórián belül is érdemesnek tartom megemlíteni. Snow elsősorban női kórusra, valamint csellóra épülő témája Scully ügynök számára íródott, amely végül a score egyik kulcsfontosságú motívumaként részegységeiben többször is felcsendül, teljes valóságában azonban csak a "The Surgery"-ben hallható. Megindító és érzelmes szerzeményről van szó, amelyre ha előre nem hívjuk fel a hallgatóság figyelmét, hanem barkochbázásra használjuk, akkor szinte biztos, hogy sem szerzőjére, sem pedig a film címére nem fog jó válasz érkezni. 



4. James Newton Howard: "I'm Listening" (Legenda vagyok) Abban már az év elején tökéletesen biztos voltam, hogy ez a tétel szerepelni fog a 2008-as összesítésemben. A minimális vonósfelvezetéssel indító, zongorára írt "I'm Listening"-gel Howard kifogástalanul adja vissza Will Smith karakterének a családja elvesztéséből adódó fájdalmát, és hosszú évek óta tartó magányát, reményvesztettségét. Eme remek hangszerválasztású és dallamú track mellett még számos említésre érdemes tétel található az albumon (mint például a "The Pier" vagy az "Epilouge"), melyek annyira belesimulnak a filmbe, hogy alig venni észre őket.



5. Brian Tyler: "Aftermath" (John Rambo) Tyler ügyesen és tisztelettudóan állt az új Rambo-filmhez: Jerry Goldsmith témáinak felhasználása mellett egy modernkori akciódömpinget és egy új főhős-motívumot kapunk, amely egyszerre lágy és erőteljes, így rendkívül jól illeszkedik az öregedő, ám még mindig kemény vietnami veterán képéhez, aki akárcsak a nyolcvanas években, most is képes szembeszállni egy egész hadsereggel. Habár olyan maradandót nem alkotott ezzel Tyler, hogy annyi év elteltével is bármikor emlékezetből felidézhető legyen, kiválóan megoldotta a rábízott feladatot, melyre a koronát ez a téma teszi fel.



 

Legjobb kiadások:

1. John Williams: Indiana Jones: The Soundtracks Collection Idén került a mozikba a régóta ígérgetett, s halasztgatott új Indy-film, az Indiana Jones és a kristálykoponya királysága, melynek következményeként novemberben mind a négy Indy-film zenéjét megjelentették egy díszdobozos kiadvány keretén belül, amely mindegyik részből egy újrakevert, expanded korongot foglal magában, valamint egy bónusz lemezt, amin néhány eddig ki nem adott zenerészleten túl egy, az alkotókkal készített riport is található. Mindez természetesen egy rendkívül igényes körítéssel tálalva, mely mind a filmek, mind pedig a Williams-rajongók számára kötelező vétel.


2. Christopher Young: A lény Hosszú évek óta vártam már ennek a score-nak a megjelenését, amit végül az Intrada vállalt magára. Az eddig ismert, mintegy háromnegyed órányi játékidővel bíró hivatalos promo néhány tétellel (melyek között szintetizátoros demók is találhatók) kiegészülve vált barátságos áron elérhetővé, limitált példányszámban. Akinek valamilyen úton-módon meglett a promo, és nem eltökélt Young-rajongó, annak nem fontos beszereznie ezt a lemezt, akinek azonban még nincs meg, és kedveli a szerző ilyen jellegű műveit, annak érdemes beruháznia rá, csalódás nemigen érheti.



3. Bill Conti: Észak és Dél / Észak és Dél – 2. könyv A Varése CD Club keretén belül két részletben, összesen hét lemezen jelent meg Bill Conti az Észak és Dél című minisorozathoz készített aláfestése. A John Jakes novelláján alapuló produkció a nézők körében éppúgy sikert könyvelhetett el, mint a kritikusoknál, s ebbe beletartozott a film zenei kísérete is, amiért Contit 1986-ban Emmy-díjra jelölték. A Varése munkatársai az eddig csak alig félórás kiadványukat több mint hét órára bővítették ki, melyet egy igényesen összeállított kiadványként kínálnak a rajongóknak – persze limitált mennyiségben.




 

Legrosszabb zenék:

1. Robert Williamson, Johannes Kobilke: Éjféli etetés Kedves Lakeshore Records! Amennyiben nem tudják, hogy mit érdemes kiadni és mit nem, akkor kérem, jelezzék, még mielőtt pénzüket olyanokba ölik, mint az Éjféli etetés (vagy a szerzőpáros hasonlóan hallgathatatlan Boncasztala). Zaj, zörej, elektronikus mormogások és hasonló izék egy kellemesnek mondható (!) zongoratémával megspékelve, melynek visszaköszönését az ember trackről trackre sírva reméli. Csak és kizárólag azoknak ajánlom, akik már végképp nem tudnak mit meghallgatni, és van egy már semmi másra el nem pazarolható szabad órájuk.



2. Elia Cmiral: A tüske Lehet, hogy 2008-ban voltak ennél jóval rosszabb zenék is, azonban olyat, aminek odaítélték a legjobb horrorzene díját, ugyanakkor tökéletesen hallgathatatlan, semmitmondó, csak Cmiral tudott letenni az asztalra. Az pozitívumként könyvelhető el, hogy nem akar az átlagos szerzők közé tartozni, csak azt nem értem, miért nem törekszik az egyediség mellett a megfogható dallamok készítésére is. A cseh származású komponista idén ezen kívül még a Mezsgye kizárólag DVD-n forgalomba került második és harmadik részéhez készített zenét, tehát bőven lett volna ideje egy igényesebb mű megírására.


3. Tuomas Kantelinen: Mongol A Mongol score-ja idei évértékelésem egyik kérdéses pontja, mivel szerkesztőtársaim egy részének nem volt vele különösebb problémája, én mégis szemrebbenés nélkül soroltam ebbe a kategóriába. A film hangulatát visszaadni kívánó üvöltések, nevetések, hörgések, dialógusok mellett találtam egy-két ígéretesnek tűnő tételt, de összességében egyáltalán nem nyerte el tetszésemet Kantelinen munkája. Mivel azonban egy trilógia első részéről van szó, nem zárom ki annak esélyét sem, hogy a további részek aláfestései megragadnak majd.




 

Az év vesztesei:

Randy Edelman: A Múmia – A Sárkánycsászár sírja Edelman rendező barátjának, Rob Cohennek köszönhetően hosszú idő után végre kapott egy blockbustert, ám a zene hallgatása során számomra teljesen az jött le, hogy nem tudott vele igazán megbirkózni. Még ha az előző részekhez való viszonyítástól is eltekintek, hiányzik belőle a markáns főtéma, s a szerző jellemző stílusjegyei sem jöttek be nekem, mindemellett pedig túl hosszúnak tartottam a játékidőt. Lehet, hogy egy rövidebb változat jobban tetszett volna, de az biztos, hogy teljesen mást vártam ettől a zenétől.



Hans Zimmer, James Newton Howard: A sötét lovag Erős kezdés után hirtelen hanyatt esés: az általam is egyik legjobban várt zene úgy hasalt el előttem, mint annak a rendje – sokkal többre számítottam az előző Batman-zene után a párostól. Az új témák (bár Jokerét inkább hangnak nevezném, mint témának) közül Kétarcé tetszett, az akciórészek azonban nagyjából ugyanazok, mint az elsőben hallhatók, s bár a film alatt mindez nem működött olyan rosszul, önállóan nem állja meg úgy a helyét, mint a Batman: Kezdődik!. Zimmer és Newton Howard külön-külön is jóval többre képes ennél, nemhogy együttes erővel.



+1: Patrick Doyle: Igor A +1 kiemelést azért alkalmaztam, mert jelen esetben a zenét nem a minősége, hanem háttérbeszorulása miatt tartom vesztesnek. Az Igor című animációs filmről tulajdonképpen itthon alig lehetett hallani valamit, s túlzott népszerűségnek Amerikában sem örvendett, ami azonban hátrány Patrick Doyle számára, kinek rendkívül széles skálán mozgó, színes szerzeménye ezáltal háttérbe került. Bár tény, hogy a szerző ennél többre is képes, jelen művének fő varázsa, hogy a film ismerete nélkül is könnyedén elkalauzol abba az őrült tudósokkal, s feltalálókkal teli világba, ahol a hírnévről és elismerésről álmodozó púpos asszisztens, Igor él.

 

Tihanyi Attila összesítése
 

Csak a szépre

Még csak két hét telt el nagyjából azóta, hogy végleg magunk mögött hagytuk a 2008-as esztendőt, ám ahogy gyűjtögettem össze a különféle megjelenéseket, s próbáltam közülük is a legjobbakat kiválogatni, úgy döbbentem rá arra, hogy tulajdonképpen egyáltalán nem zártunk rossz évet. Ahogy múlik az idő, mind egyre több és több új élménnyel gazdagodom ebben a műfajban, ismereteim bővülnek, és egyre nagyobb rutinnal szelektálom az éppen aktuális műveket és kiadványokat. Éppen ezért sem tudok rossz szájízzel visszagondolni az elmúlt évre, mert – főként az újdonságok esetében – gyakorta már előre sejtem, mi vár rám, és a kellemetlenségek elkerülése végett inkább eleve kihagyok kétes körülmények között megszületett muzsikákat. A kép tisztul, és a magam részéről szinte alig tudtam felidézni igazán rossz zenei pillanatokat; ha mégis, az pont amiatt nem okozott bennem maradandó károsodást, mert közben sorra jöttek ki olyan korongok, melyek egy pillanat alatt feledtették velem a negatív élményeket.

Az mindent elárul általánosságban a jelenlegi filmzenei helyzetről, hogy hány alkalommal jutott eszembe Jerry Goldsmith, Basil Poledouris vagy Elmer Bernstein, mint a közelmúlt legfájóbb távozásai, vagy hogy az új James Bond-film kapcsán ismét előszedett John Barry-klasszikusok hallatán még mindig úgy borsódzik a hátam néha, amelyre a mostani felhozatalban nagyítóval nem tudnék példát találni. Ettől persze még ugyanúgy kiváló zeneszerzőkkel vagyunk körbevéve, mégis, ha arra gondolok, hogy John Williamsnek volt egy új Indiana Jones-kalandja, James Newton Howardnak jutott egy új Shyamalan-produkció, Thomas Newman ismét a Pixar zsenijeinek egy animációs filmjéhez kapott felkérést, az év durranásának számító denevéres akcióhoz pedig egyszerre két A-listás komponista is továbbgondolhatta az első résznél létrehozott ötleteit – őszintén? A magam részéről egyik zene sem ragadott meg annyira, ahogy az egyes zeneszerzők korábbi, hasonló jellegű művei. Így akár mondhatom azt is, hogy 2008 legnagyobb csalódásai számomra főként ezek voltak, még ha el is kell ismernem, hogy már-már irreálisan magas elvárásokat támasztottam (s még velem együtt jó néhányan) ezek felé.

A tavalyi év komponistájának járó képzeletbeli díjamat mindenképpen James Horner kapná meg, noha három művének egyike sem tekinthető blockbusternek - ilyenformán nem is csoda, ha alig hallani róluk. Legutóbbi összesítésemben megemlítettem, hogy a 2007-re szabadságra ment zeneszerző A Spiderwick krónikák című albuma csak 2008 elején érkezik, nálam viszont akkora erővel robbant be, amit már rég hallottam az utóbbi idők álmoskás kísérletezőjétől, emiatt teljesen egyértelműen került be a kötelező vételek közé. Pont azokat a legendás score-jait idézte fel bennem, amelyek miatt a kilencvenes években elkövetett hallgathatatlan vagy túlzottan önismétlő filmzenéinek garmadája felett bátran merek szemet hunyni mind a mai napig: Támadás a Krull bolygó ellen, Willow, A bolygó neve: Halál, a Star Trek-széria második és harmadik része. Hasonlóan a kötelező vételeket gyarapította egy, a Ház a ködben rendezőjének új fesztiválfilmjéhez szerzett műve. A Szemvillanás alattot még 2007-ben mutatták be a Torontói Filmfesztiválon, és néhány további hasonló rendezvény után csak pár moziban merték Amerika-szerte műsorra tűzni, érthető tehát, ha itthon majd legfeljebb csak DVD-n találkozhatunk vele. Csodaszép zongorás drámai műve éppolyan ékessége jelen évtizedben komponált műveinek, mint komplett filmográfiájának, és talán az egyetlen olyan album volt tavalyi vásárlásaim között, melynél semmilyen előzetes hangminta-próbára nem hagyatkoztam. Hasonlóan depresszívre sikerült a második világháborús környezetben játszódó A csíkos pizsamás fiú, melyet sajnos csak letölthető verzióban adtak közre, így értelemszerűen nem kerülhetett fel a polcomra. E három művet azonban bármikor újra szívesen meghallgatom, és egyetlen másik zeneszerzőt sem tudnék mondani, akinek éves szinten három ilyen remek darabja lenne.

A tavalyi évben egyébként egyik, rendszeresen a figyelmem középpontjában lévő művésznek sem sikerült olyan zenét alkotnia, amelyre igazán felkaptam volna a fejem. A Hollywoodtól ismét igazolatlanul távol tartózkodó Alan Silvestri, a Gyűrű-trilógia óta megérdemelt szabadságát töltő Howard Shore, illetve például Trevor Jones szinte teljesen inaktívak voltak. Mark Isham ugyanazon a szinten muzsikált, mint a tavalyi túlhajszolt évében (valószínűleg új házra gyűjt); John Debneyt sajnálatos módon említésre sem lehet méltatni; Marco Beltrami olyan produkciókba tenyerelt már megint, amelyekből egyszer sem bírt nyertesen kijönni; John Powell a maga szintjén, ám attól egy hajszállal sem erősebb minőségben gyártotta le idei megrendeléseit; az általam szinte Powell testvéreként kezelt Harry Gregson-Williams pedig ugyan kellemes meglepetést okozott nekem a Narnia Krónikái második részével, de azért az egy jó akciózenénél semmiképp sem kiemelkedőbb. A 2007 vesztesének kikiáltott Christopher Young két művéből egy pillanatot nem tudnék visszaidézni, míg Danny Elfmantől csak a Wanted és a Hellboy II – Az Aranyhadsereg jutott el hozzám (kellemes, de nem egetrengető darabok). Brian Tyler sajnos kezdi elveszíteni korábbi, kedvelhető stílusát, s helyette a mai klisészerű megoldásoknak próbál megfelelni, ettől viszont számomra értékelhetetlenné válnak a zenéi (leszámítva az év elején érkezett, Goldsmith előtti elegáns tisztelgését, a John Rambot), és ugyanezen sorsra jutottak Hans Zimmer mindenféle tanítványai is (élükön mesterükkel), akik helyett szerencsére egyre több kiváló komponistát ismerek meg ahhoz, hogy ne legyen különösebb hiányérzetem.

Az igazi izgalmakat számomra az egyéb megjelenések jelentették idén, hiszen az Intrada kétheti rendszerességgel dobta fel speciális, limitált kiadványait, de mellette nem lehetett nem odafigyelni a tavaly talán picit haloványabb kínálattal előrukkoló Varése Sarabande Clubra, a La-La Land Records elképesztő energiákat mozgósító csapatára, illetve a Buysoundtrax szintén egyre nagyobb jelentőségű darabjaira. Vagy épp a Film Score Monthly egyik hatalmas megmozdulására, amikor a különféle ritkaság-üzérek által csillagászati árakon gazdát cserélő Az omega ember-album egy kicsivel fapadosabb, azonban korlátlan példányszámú változatával vetettek véget Ron Grainer kiváló muzsikája igencsak tisztességtelen kálváriájának. Nem csupán az állandó tartalékkal rendelkező pénztárcának kellett készenlétben lennie egész évben, de bizonyos napokon muszáj volt alkalmazkodni az amerikai időzónához, mert mire például Alan Silvestri Delta Kommandójának ezer darabra korlátozott megjelenéséről egy napsütötte délelőtt tudomást szereztem, az akkor még csak alig hat órája piacra került album már el is fogyott. Ha úgy veszem, tulajdonképpen hálás is lehetek a mostani zeneszerzői generációnak, mert a nehéz erővel, de havi szinten állandóra beállított költekezési korlátomat nagyon nem befolyásolták az új zenék, így a speciális kiadványok közül számos, azóta már nem kapható lemez boldog tulajdonosa vagyok, és szíves örömest fogadom, ha ugyanezt a tendenciát tartani tudják nekem 2009-re is. Egyre szilárdabb meggyőződésem ugyanis, hogy inkább azokat a zenéket kell megismernem, amelyek épp a mostani, nem minden esetben maradandó produkciók alapjául szolgáltak, és bőven találni még olyan művet a palettán, amely valamilyen okból eddig még nem került hivatalosan piacra.

E viszonylag hosszabbra nyúlt bevezető után én a következő albumok kapcsán fogok (akár jó, akár rossz értelembe véve) emlékezni 2008-ra.
 

Öt kötelező vétel:

James Horner: A Spiderwick krónikák Noha felróható számára, hogy a hetvenpercnyi muzsika során az ember elvárna több emlékezetes motívumot is, ezeket pedig Horner elegánsan elkerülte, viszont végig azt a lendületet adja ez a kalandzene, amiért igazából megszerettem őt. A Todd-AO stúdió utolsó akusztikus eredménye egy szenzációs ébredés az utóbbi évek tapogatózó szendergéseiből.







William Ross: Cincin lovag A szerző a nyolcvanas évek vége óta másodvonalbeli művészként tevékenykedik Hollywoodban, de amióta nyílt titok, hogy a Harry Potter-széria második részének aláfestése gyakorlatilag az ő munkája, azóta fokozott figyelemmel kísérem a saját szerzeményeit. A szóban forgó mese az év utolsó napjaiban érkezett a hazai mozikba, de az az elegancia, amely az aláfestés minden egyes hangjegyére jellemző, azonnal egyértelműsítette helyét az összesítésem kibővített trónján. Egyszerre kalandos, romantikus, drámai és vidám – az év legkellemesebb hallgatnivalója megint csak azt bizonyítja, hogy a fiatalabb komponistáknak van még mit tanulniuk.

Javier Navarrete: Közös titkunk A spanyol zeneszerző már legalább húsz éve része a szakmának, saját hazájából azonban csak két éve, A faun labirintusa zenéje kapcsán lépett ki először, igaz, egyből az Oscar-díjátadó ceremóniára, mint jelölt. Hollywood egyből ráérzett tehetségére, ennek köszönhető ez a fantasztikus zongorás mű is, melyet egy Julia Roberts, Willem Defoe és Ryan Reynolds főszereplésével készült drámához komponált. A műfaj ellenére kifejezetten reményteli darab; a negyven perc álmodozáshoz ideális csendes megszólalása bármikor képes feledtetni a szürke vagy nehéz hétköznapokat.



James Newton Howard: Ellenállók Mivel Az esemény rekordot döntött nálam (pontosan egy végighallgatásnyi idő telt el a megvétele és a továbbadása között), A sötét lovag score-jának nagyrészéhez pedig hallhatóan nem sok köze volt, így számomra ez az egy album jelentette az egyetlen reményt, hogy idén is hallhatok valamit kedvenc zeneszerzőmtől. Szerencsémre ő Edward Zwicknek, az Ellenállók rendezőjének írta meg saját Shyamalan-zenéjét, és ha Joshua Bell csodálatos hegedűszólóival színesített műve nem is ér fel a Hillary Hahnnal közösen létrehozott, hasonló jellegű A falu ihlette score-jával, mindenképpen gyönyörű, szívbemarkoló mű, amely továbbra is biztosítja a szerző helyét Hollywood jelenlegi legnagyobb zeneszerzői között.

Johan Söderqvist: Engedj be! Egy meglepően jó kritikákat elért svéd vámpírdrámához írt mű okozta számomra az igazi meglepetést 2008-ban, a MovieScore Media nevű független kiadó ugyanis vállalta a rizikót ezen ismeretlen nevű európai zeneszerzővel kapcsolatban, és mindössze ötszáz digipackos példányban piacra dobta ezt a csodaszép, melankolikus, ám olykor hátborzongató muzsikát. A kezdőnek semmiképp sem nevezhető Söderqvist eddigi nagyjából harminc művéből az Engedj be! az ötödik, ami hivatalosan megjelent. A rutinos hangszerelés és a végig azonos szinten tartott hangulat, nem beszélve a zseniális fináléról pedig mind feledtetik velem a műfajon belül idén mondjuk Christopher Young által hagyott űrt. Érdemes odafigyelni erre a zeneszerzőre, csak remélni tudom, hogy hallunk még felőle.


 

Öt felesleges vétel:

James Newton Howard: Az esemény Az imént már jeleztem, hogy az én tulajdonomban milyen rövid karriert tudhat magáénak ez a korong. Próbáltam odafigyelni rá, a főtéma még talán rendben is van, ám a további tételekben annyira nem találtam kapaszkodót, hogy a finálé viszonylagos monumentalitása megtapasztalásakor már keserű szájízzel gondoltam arra, hogy ez bizony valószínűleg James Newton Howard első variációja lehetett a Lány a vízben hasonló hangulatú végkifejletéhez. Amikor a végére értem, azonnal tudtam, hogy többet nem leszek rá kíváncsi.



Michael Giacchino: Speed Racer – Totál turbó Általános közimádatnak örvend ez az album, én azonban semmi olyan nagyságot nem véltem felfedezni benne, ami miatt A hihetetlen családot imádom. Maga a film is egy óriási kérdőjel számomra, az én kulturális fejlettségem valószínűleg jóval visszamaradottabb ahhoz, hogy átadjam magam a Wachowski testvérek által megálmodott mű élvezetének, emiatt pedig a feleslegesen harsogó, kifejezetten rossz témát erőltető Giacchino-album egyike lett a tavalyi év legidegesítőbb élményeinek.




Carter Burwell: Alkonyat Amerikában tombol az Alkonyat-láz, azt viszont egyáltalán nem értem, hogy egy vámpíros filmnél kiben merült fel a Coen fivérek állandó komponistájának neve. Idejét nem tudom, mikor hallottam utoljára olyan zenét Burwelltől, ami után elismeréssel nyilatkoztam volna, és az Alkonyat csak ismét megerősítette bennem a tudatot, hogy az én érdeklődési körömön bőven kívül esik a komponista. Dögunalmas kompozícióinak sem barátságos zenei világa, sem elfogadható lendülete nincs, ettől még egy jóérzésű vámpírnak is megalvad a vér a szájában.



Marc Streitenfeld: Hazugságok hálója Közrejátszhat a zeneszerző pozitív megítélésében az, hogy karrierjének eddigi mindhárom szerzeménye Ridley Scott egy-egy filmjéhez készült, és a bormámoros Provence olajbogyóktól hemzsegő hangulatát még sikerült kellemes zenei élménnyel gazdagítania, nekem azonban már az Amerikai gengszter aláfestésével kapcsolatban is voltak fenntartásaim. A Hazugságok hálója kapcsán a német komponista szinte teljes egészében az underscore megvalósítását tartotta szem előtt, ami ugyan sikerült neki, ám ettől még nem kifejezetten rajongásra okot adó hallgatnivaló született, az én esetemben pedig külön tetézi a bajt a közel-keleti zenei motívumok beintegrálásával, mely kölcsönhatást körülbelül az album feléig voltam hajlandó elviselni.

Various Artists: Mamma Mia! A Mamma Mia! hallatán a legtöbb hölgy jóleső érzéssel sóhajt fel, és egyáltalán nem lehet kellemetlen filmes élménynek nevezni Meryl Streep briliáns jutalomjátékát. Az összes dal a mai napig hibátlan, és az ismert férfiszínészek karcos hangjuk ellenére is elbohóckodnak az egész kaland során, de azt egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy a film megtekintése után bárkinek is inkább ehhez a változathoz lenne kedve, mintsem valamely Abba-válogatást bömböltetni. Maximum a Colin Firth-rajongók, de szegények akkor csak nagyjából három dalért ruháznának be erre az albumra.



 

Öt remek megjelenés:

Jerry Goldsmith: A brazíliai fiúk (1977, 2 CD) Mind jobban ismerem meg Goldsmith munkásságát, annál inkább kezd kialakulni bennem, hogy az Ómen utáni körülbelül tíz-tizenkét évének szinte összes művét imádom, és ez alól a régóta áhított A brazíliai fiúk sem kivétel. A tévéfilm-jellegű produkcióhoz a Mester jó szokásához híven már-már indokolatlanul erős muzsikát komponált (elég csak a nyitó keringőre gondolni), az Intrada pedig kétlemezes, viszonylag korlátozott számban végre megjelentette a teljes változatot (az ötezer darab elvileg le bírja fedni a teljes érdeklődési kört), összesen körülbelül száztíz percnyi anyagot. A húszoldalas színes füzetkében rengeteg információt találunk a filmről, a tételenkénti elemzés pedig nem csupán az éppen aktuális jelenetet, illetve a hozzá íródott zene meghangszerelését mutatja be, de beavat a felvételek körülményeibe, az eredeti szalagok és lemezek állapotába is. Az év kiadványa.

Laurence Rosenthal: Meteor (1979) A La-La Land Records idén több nagy dobással is jelentkezett, és Bill Conti kétlemezes He-Man – A világ urájának, valamint Jerry Goldsmith A lányom nélkül sohájának bővített változata mellett nekem ezen 1979-es sci-fi zenéje számított a legnagyobb durranásnak. A filmet gyerekkoromban imádtam, és ez bőven elég volt ahhoz, hogy életem első Laurence Rosenthal-albuma a Meteor legyen, amelynek megvételére összesen egy napom volt, ennyi idő alatt fogyott ugyanis el az ezerkétszáz darab korong. A negyvenpercnyi anyag hangulatában nem áll egészen távol Goldsmith vagy David Shire hasonló műfajú darabjaitól, a nagyzenekari játék egyszer feszülten visszafogott, másszor keményen felmorduló, az űrből érkező fenyegetéshez pedig különféle elektronikus effektek párosulnak. Tizenkét oldalon keresztül tudhatunk meg a filmről és a zenéről érdekességeket, miközben csak az jár a fejemben, miért nem kezdtem még el jobban megismerkedni Rosenthal további zenéivel.

John Carpenter, Alan Howarth: A sötétség fejedelme (1987, 2 CD) Az első film, amit Carpentertől láttam, épp ezért értelemszerűen az egyik kedvencem is, filmként és zeneként egyaránt. Az eredeti lemez a Varése gondozásában jelent meg a filmmel egyidőben, és bár nem lett abszolút ritkaság, azért jócskán kellett várni arra, hogy olykor felbukkanjon aukciós portálokon egy-egy példány. A társszerző Howarth saját gondozásában (a Buysoundtrax munkatársainak közreműködésével) most a teljes zenei felvétel napvilágot látott, és bár muzikális értéke jócskán hagy maga után kívánnivalót, a több mint kétórás lemez, amelynek második korongján az eredeti kiadás anyaga is megtalálható, pillanatok alatt képes visszaidézni a film sajátos hangulatát, és egy zavaróan depresszív állapotba juttatni hallgatóját. A belső borító egy átlagos albumhoz hasonlóan hatoldalnyi leírást tartalmaz a filmről, és mindössze két rövid bekezdést Howarth szavaival a score keletkezéséről. Elsősorban a film iránti rajongásom késztetett a megvételére, noha az eredeti változat bőven lefedi a zenei ötleteket (melyek cseppet sem térnek el a többi Carpenter-műtől).

Jonathan Elias: Vámpír sztripperek (1986) A Varése Club-os kiadványok 2008-ban nem feltétlenül kápráztatták el a műfaj szerelmeseit, hiszen elsősorban olyan régi felvételeket restauráltak, amelyekhez igazából a Film Score Monthly háza táján jobban értenek. A hiánypótlónak alig nevezhető albumok közül jobbára a nyolcvanas évekből származó darabok fogytak el rövid idő alatt, a Vámpír sztripperek korongja pedig pontosan ilyen. Egy vámpírkomédia (lassan rájövök, hogy a 2008 a vámpírzenék éve volt...) szintetizátoron megkomponált és előadott score-ja, mely rendszeres hivatkozási alap, ha a nem hagyományos zenekari művekről beszélünk. Jonathan Elias zeneszerzői pályafutásáról nehéz azt állítani, hogy gyakran megdolgozott volna az elismertségért, CD-n összesen öt műve jelent meg (tavalyelőtt épp A barbár című fantasyhez írt zenéje), legismertebbként pedig debütáló A kukorica gyermekei ihlette kíséretét szokták emlegetni. A Vámpír sztripperek viszont szintipopos hangzásával a korai Thomas Newman-zenékre, a Goblin és Claudio Simonetti szerzeményeire, esetleg a popkultúra akkori fenegyerekeinek számaira emlékeztet (Duran Duran, New Order), és arra a korra, amelyben zseniális aláfestések születtek, mégis nagyon keveset adtak csak ki közülük. A Varése egyáltalán nem vitte túlzásba a csomagolást, úgyhogy egy átlagos Decca-lemez tálalása köröket ver erre az albumra, de ebben az esetben igazán a belső tartalom a lényeg.

Chuck Cirino: Deathstalker II / Chopping Mall (1987 / 1986) A Chopping Mall egy bevásárlóközpont éjszakai robot-őreinek mészárlásáról szóló, igazi filmes hulladék, ám megvan az a különleges története, hogy jóhumorú baráti társasággal sikerült megnéznem (többször is). Így a filmzenei album megvásárlása egész egyszerűen nem volt kérdés akkor, amikor híre ment, hogy a Buysoundtrax bevállalt egy ezerötszázas kiadást. Chuck Cirino azon különleges zeneszerzők egyike, aki teljesen tisztában van szakmán belüli pozíciójával, mégis minden munkát elég komolyan vesz ahhoz, hogy az elkészült mű (legyen akár olcsó szintis katyvasz, akár imitált nagyzenekari kompozíció) túllépjen az egyébként joggal elvárható borzalmakon. Emiatt lehet, hogy a Deathstalker II-ben simán fel lehet fedezni visszaidézhető főtémát, a Chopping Mall ritmusos alapja pedig tud élvezetes lenni is úgy, hogy ha ismerjük az alapjául szolgáló filmet. Anélkül, hogy Cirinót valaha meg akarnám sérteni, azért ez a kiadvány inkább a vicc szemszögéből ékesség a gyűjteményben, semmint hogy bármelyik komoly score-ral össze kelljen hasonlítanom.