A Quantum csendje (2008)
Quantum of Solace
- zene: David Arnold
- vezényel: Nicholas Dodd
- kiadás éve: 2008
- kiadó: BMG / J Records
- játékidő: 61:24
Pierce Brosnannel az MGM-nek sikerült újra divatba hoznia egyik legnagyobb franchise-át, amelyet tizenegy évvel később, a Casino Royale-lal és az új 007-essel, Daniel Craiggel ismételten vérfrissítésnek vetett alá. Jómagam nem osztom azok véleményt, akik szerint Daniel Craig (akit egyik szerkesztőtársam a csepeli vasmunkások egyenes ági leszármazottjának tart) rossz Bond lenne, mert az eddigi filmekben remekül helytállt – hozzáteszem, én Pierce Brosnant tudtam leginkább elfogadni a brit titkos ügynök szerepében.
Míg a Casino Royale egy kiváló, feszültségteli kémfilm volt, némi akcióval fűszerezve, addig A Quantum csendje ugyanezeket ellentétes arányban foglalja magában, ebből adódóan pedig Bondból nem lesz több egy átlagos akciófiguránál. Vesper halálának megbosszulása egy olyan folyamatos akciódömpingbe torkollik, amely során ha nem a színészek, az autók vagy a repülők pördülnek-fordulnak, akkor a kamera teszi ugyanezt körülöttük céltalanul. Emellé párosul a szűkre szabott játékidő, valamint a Bond-lányok totális háttérbe szorulása – összesen negyed óra, ha jut nekik, s ezen idő alatt is inkább egy felületes kellékek benyomását keltik, mintsem vérbeli Bond-csajokét.
Azonban míg Marc Forster rendező és a forgatókönyvírók nem szerepeltek fényesen (mondhatnám, hogy számomra ezen vállalkozásuk olyan mélyrepülésbe torkollott, amilyet Bond művel a DC 3-assal), addig David Arnold az előző rész kapcsán majdhogynem tökélyre fejlesztett zenei imageváltását kiválóan vitte tovább. A komponista az 1997-es James Bond: A holnap markában score-ral debütált Bond-zeneszerzőként, s a szememben mostanra jutott el odáig, hogy anélkül tudjon a brit ügynök számára remek zenét írni, hogy folyton előrángatná a méltán népszerű főtémát. És tulajdonképpen ez a fő oka annak, hogy az album első hallásra magával ragadott, a Bond-zenékkel ugyanis nekem többnyire az a bajom, hogy szerzőik bizonyos időközönként mindig megvillantják a Monty Norman-féle főtémát. Tisztában vagyok azzal, hogy ez kihagyhatatlan, hiszen e világszerte ismert motívum elengedhetetlen, de huszonakárhány alkalom után számomra már erőltetett, fárasztó és hasonlóan unalmas, mint a Star Wars-téma.
Lehet, hogy iménti okfejtésem nem fog nagy népszerűségnek örvendeni – a Bond-rajongók körében biztosan nem –, viszont nálam ezen motívum viszonylagos mellőzésével tudta elérni Arnold azt, hogy Bond-zenét vegyek, azt többször meg is hallgassam, sőt, várjam az újabbat. A korábbi filmekből eddig egyedül Michael Kamen A magányos ügynöke volt az, ami így megfogott, amit hogy ha sarkítva néznénk, akkor nem jellemezhetnénk másként, mint egy Bond-témával megtűzdelt Die Hard-zenét. Ahhoz, hogy ezek fogtak meg leginkább, minden bizonnyal hozzájárul azon tény is, miszerint csak felületesen ismerem a franchise-t, és bár tudom, hogy milyen kultusza, s rajongótábora van, sosem éreztem késztetést arra, hogy elmélyüljek e témában.
Azt, hogy a vezérmotívum majdhogynem teljes egészében történő likvidálása ellenére is tudjuk, mi pörög a lejátszónkban, a hangszereléssel, valamint az eddigi albumokból táplálkozó dallamvilággal éri el a szerző, emellett pedig némely tételt az altémák apró részleteinek beleszövésével színesít, ami még inkább alátámasztja a 007-es kalandját – kiváló példa erre a "Pursuit at Port Au Prince" és a "Field Trip". A komponista egy interjú során azt nyilatkozta, hogy fontosnak tartja az eredeti Bond-téma használatát, valamint John Barry zenei megközelítését, ám csak azon esetekben, ahol ezek helyt is állnak, hiszen a mai Bond már nem az, aki harminc-negyven évvel ezelőtt volt, és ezt neki is szem előtt kell tartania.
A Casino Royale-ból – a film vezérmotívumának folyományaként – a szerző áthozta Vesper témáját, amely egyszerűsége mellett képes Bond érzéseit, fájdalmát tükrözni – e dallamsor az albumon a "What's Keeping You Awake"-ben, valamint a "Forgive Yourself"-ben csendül fel. Nagyjából azonban ennyi egyezés van a két album között (amennyiben a dallamokat nézzük, nem pedig a hangszerelést), ugyanis a film tempójából adódóan dinamikus és pörgő zene szükségeltetett, amely ellentétes a Casino Royale alatt hallható művel – aki tehát az előző aláfestés kapcsán emiatt csalódott, azt Arnold A Quantum csendjével minden bizonnyal kiengeszteli. A szerző, szokásához híven, néhány érdekes hangszert (mint például a charango, a pánsíp, a mandolin és még néhány tradicionális bolíviai instrumentum), és elektronikus hangzást is belevitt zenéjébe, melyekkel az olyan jeleneteket támasztja alá, mint a Haitira történő megérkezés ("Bond in Haiti"), vagy a bolíviai szállodavariálás ("Bolivian Taxi Ride"). Ezen hangszerek remek színt visznek az albumba, s szerencsére arra is ügyelt a komponista, hogy az ide vonatkozó akciótételekből se hiányozzanak (ilyen példaként említhető a "Somebody Wants to Kill You" is).
Az albummal kapcsolatos fájó pontom az, hogy az operaelőadás zenéje (Giacomo Puccini "Toscá"-ja) nem került fel az albumra egyvelegként Arnold szerzeményével, a "Night at the Operá"-val – amely egyébként főként hangszerelését tekintve hasonlít John Barry Csak kétszer élsz ihlette "Capsule in Space"-ére. Az előadás és az alatta zajló tárgyalás zeneileg és képileg olyan iszonyatosan erős kapcsolatban voltak, hogy ekkor láttam először értelmét annak, hogy ennyire sűrűn legyen összevágva két párhuzamos esemény – ugyanez nem mondható el a film elejéről, amikor a szökést vágták össze a lóversennyel.
A közel egyórányi score – melyet a Jack White és Alicia Keys által előadott főcímdal, az "Another Way to Die" zár – tanúbizonysággal szolgál arra, hogy David Arnold vérfrissítése kifogástalanul működik. Érdemes akkor is megnézni a filmet, ha már muzsikáját jól ismerjük, mert ekkor jön igazán ki, mennyire él együtt e szerzemény a cselekménnyel (nem egyszer vágásonként ritmust és dallamot váltva), miközben a képsoroktól elkülönítve is egységet alkot.
A játékidőre nem lehet panasz, a lemezborító terveit készítő csapattal azonban szívesen elbeszélgetnék arról, hogy mi értelmét látják a széthajtogatható poszterként funkcionáló borítónak? Ki fogja ezt kitenni? Persze ezek csupán költői kérdések lennének, melyek feltétele fölösleges, hiszen a borító elején lévő matricán kétszer akkora betűmérettel van feltüntetve az "Includes Exclusive Movie Poster!", mint a borítón az, hogy "Music by David Arnold"...
Míg a Casino Royale egy kiváló, feszültségteli kémfilm volt, némi akcióval fűszerezve, addig A Quantum csendje ugyanezeket ellentétes arányban foglalja magában, ebből adódóan pedig Bondból nem lesz több egy átlagos akciófiguránál. Vesper halálának megbosszulása egy olyan folyamatos akciódömpingbe torkollik, amely során ha nem a színészek, az autók vagy a repülők pördülnek-fordulnak, akkor a kamera teszi ugyanezt körülöttük céltalanul. Emellé párosul a szűkre szabott játékidő, valamint a Bond-lányok totális háttérbe szorulása – összesen negyed óra, ha jut nekik, s ezen idő alatt is inkább egy felületes kellékek benyomását keltik, mintsem vérbeli Bond-csajokét.
Azonban míg Marc Forster rendező és a forgatókönyvírók nem szerepeltek fényesen (mondhatnám, hogy számomra ezen vállalkozásuk olyan mélyrepülésbe torkollott, amilyet Bond művel a DC 3-assal), addig David Arnold az előző rész kapcsán majdhogynem tökélyre fejlesztett zenei imageváltását kiválóan vitte tovább. A komponista az 1997-es James Bond: A holnap markában score-ral debütált Bond-zeneszerzőként, s a szememben mostanra jutott el odáig, hogy anélkül tudjon a brit ügynök számára remek zenét írni, hogy folyton előrángatná a méltán népszerű főtémát. És tulajdonképpen ez a fő oka annak, hogy az album első hallásra magával ragadott, a Bond-zenékkel ugyanis nekem többnyire az a bajom, hogy szerzőik bizonyos időközönként mindig megvillantják a Monty Norman-féle főtémát. Tisztában vagyok azzal, hogy ez kihagyhatatlan, hiszen e világszerte ismert motívum elengedhetetlen, de huszonakárhány alkalom után számomra már erőltetett, fárasztó és hasonlóan unalmas, mint a Star Wars-téma.
Lehet, hogy iménti okfejtésem nem fog nagy népszerűségnek örvendeni – a Bond-rajongók körében biztosan nem –, viszont nálam ezen motívum viszonylagos mellőzésével tudta elérni Arnold azt, hogy Bond-zenét vegyek, azt többször meg is hallgassam, sőt, várjam az újabbat. A korábbi filmekből eddig egyedül Michael Kamen A magányos ügynöke volt az, ami így megfogott, amit hogy ha sarkítva néznénk, akkor nem jellemezhetnénk másként, mint egy Bond-témával megtűzdelt Die Hard-zenét. Ahhoz, hogy ezek fogtak meg leginkább, minden bizonnyal hozzájárul azon tény is, miszerint csak felületesen ismerem a franchise-t, és bár tudom, hogy milyen kultusza, s rajongótábora van, sosem éreztem késztetést arra, hogy elmélyüljek e témában.
Azt, hogy a vezérmotívum majdhogynem teljes egészében történő likvidálása ellenére is tudjuk, mi pörög a lejátszónkban, a hangszereléssel, valamint az eddigi albumokból táplálkozó dallamvilággal éri el a szerző, emellett pedig némely tételt az altémák apró részleteinek beleszövésével színesít, ami még inkább alátámasztja a 007-es kalandját – kiváló példa erre a "Pursuit at Port Au Prince" és a "Field Trip". A komponista egy interjú során azt nyilatkozta, hogy fontosnak tartja az eredeti Bond-téma használatát, valamint John Barry zenei megközelítését, ám csak azon esetekben, ahol ezek helyt is állnak, hiszen a mai Bond már nem az, aki harminc-negyven évvel ezelőtt volt, és ezt neki is szem előtt kell tartania.
A Casino Royale-ból – a film vezérmotívumának folyományaként – a szerző áthozta Vesper témáját, amely egyszerűsége mellett képes Bond érzéseit, fájdalmát tükrözni – e dallamsor az albumon a "What's Keeping You Awake"-ben, valamint a "Forgive Yourself"-ben csendül fel. Nagyjából azonban ennyi egyezés van a két album között (amennyiben a dallamokat nézzük, nem pedig a hangszerelést), ugyanis a film tempójából adódóan dinamikus és pörgő zene szükségeltetett, amely ellentétes a Casino Royale alatt hallható művel – aki tehát az előző aláfestés kapcsán emiatt csalódott, azt Arnold A Quantum csendjével minden bizonnyal kiengeszteli. A szerző, szokásához híven, néhány érdekes hangszert (mint például a charango, a pánsíp, a mandolin és még néhány tradicionális bolíviai instrumentum), és elektronikus hangzást is belevitt zenéjébe, melyekkel az olyan jeleneteket támasztja alá, mint a Haitira történő megérkezés ("Bond in Haiti"), vagy a bolíviai szállodavariálás ("Bolivian Taxi Ride"). Ezen hangszerek remek színt visznek az albumba, s szerencsére arra is ügyelt a komponista, hogy az ide vonatkozó akciótételekből se hiányozzanak (ilyen példaként említhető a "Somebody Wants to Kill You" is).
Az albummal kapcsolatos fájó pontom az, hogy az operaelőadás zenéje (Giacomo Puccini "Toscá"-ja) nem került fel az albumra egyvelegként Arnold szerzeményével, a "Night at the Operá"-val – amely egyébként főként hangszerelését tekintve hasonlít John Barry Csak kétszer élsz ihlette "Capsule in Space"-ére. Az előadás és az alatta zajló tárgyalás zeneileg és képileg olyan iszonyatosan erős kapcsolatban voltak, hogy ekkor láttam először értelmét annak, hogy ennyire sűrűn legyen összevágva két párhuzamos esemény – ugyanez nem mondható el a film elejéről, amikor a szökést vágták össze a lóversennyel.
A közel egyórányi score – melyet a Jack White és Alicia Keys által előadott főcímdal, az "Another Way to Die" zár – tanúbizonysággal szolgál arra, hogy David Arnold vérfrissítése kifogástalanul működik. Érdemes akkor is megnézni a filmet, ha már muzsikáját jól ismerjük, mert ekkor jön igazán ki, mennyire él együtt e szerzemény a cselekménnyel (nem egyszer vágásonként ritmust és dallamot váltva), miközben a képsoroktól elkülönítve is egységet alkot.
A játékidőre nem lehet panasz, a lemezborító terveit készítő csapattal azonban szívesen elbeszélgetnék arról, hogy mi értelmét látják a széthajtogatható poszterként funkcionáló borítónak? Ki fogja ezt kitenni? Persze ezek csupán költői kérdések lennének, melyek feltétele fölösleges, hiszen a borító elején lévő matricán kétszer akkora betűmérettel van feltüntetve az "Includes Exclusive Movie Poster!", mint a borítón az, hogy "Music by David Arnold"...
Kulics László
2009. 12. 12.
2009. 12. 12.
Tracklista:
- Time to Get Out (3:28)
- The Palio (4:59)
- Inside Man (0:38)
- Bond In Haiti (0:35)
- Somebody Wants to Kill You (2:17)
- Greene and Camille (2:13)
- Pursuit at Port Au Prince (5:58)
- No Interest In Dominic Greene (2:44)
- Night at the Opera (3:02)
- Restrict Bond's Movements (1:31)
- Talamone (0:34)
- What's Keeping You Awake (1:40)
- Bolivian Taxi Ride (0:49)
- Field Trip (0:41)
- Forgive Yourself (2:26)
- DC3 (1:15)
- Target Terminated (3:53)
- Camille's Story (3:58)
- Oil Fields (2:29)
- Have You Ever Killed Someone? (1:32)
- Perla De Las Dunas (8:07)
- The Dead Don't Care About Vengeance (1:14)
- I Never Left (0:40)
- Another Way to Die (4:23) *
* előadja: Jack White, Alicia Keys
