A kazah származású Timur Bekmambetov elsősorban azért keltette fel az ingerszegény hollywoodi filmkészítők figyelmét, mert az Éjszakai őrség című, vámpíroktól hemzsegő alkotása nem csupán hazájában, de szerte a világon is hatalmas sikert aratott – legalábbis jóval nagyobbat, mint az egy nem amerikai produkciótól elvárható volna. A Universal stúdió dollárszemű fejesei ezt a sikert persze főként abban látták, hogy a befektetett költségek csaknem hússzorosa megtérült Timur munkáltatóinak, így rögvest átcsábították a filmgyártás fellegvárába. Kezébe adtak egy szinte még friss, de annál felkapottabb képregényt, korrekt büdzsével megspékelve, a rendező pedig egy agyborult, de annál szórakoztatóbb akciófilmet hozott létre, mellyel ha nem is dönti meg saját bevételi rekordját, mindenképpen pozitívan zárt, ez pedig annyit jelent, hogy látunk mi még általa elképzelt, megmosolyogtató akciójeleneteket.


A Wanted ugyanis egy önmagát csak félig komolyan vevő film; olyan jelenetek és technikai megoldások gyűjtőhelye, melyek többségénél azzal a jóleső érzéssel nevetek fel hangosan, hogy Bekmambetov még csak el sem titkolja, hogy márpedig most hülyét csinál nézőjéből. Garantálom, hogy odahaza fogadást kötött pár kollégájával, be bírja-e ültetni Angelina Jolie-t egy Zsiguliba. S lőn: a moráviai tájakon játszódó végkifejlet során teljesen természetes, hogy nincs mód tűzpiros Dodge Viperrel nyomába eredni a transzmoráviai vasútnak, így hát hősünk kénytelen az első elékerülő járművet igénybe venni – Ötvös Csöpi után szabadon. A megcsavarva kilőtt pisztolygolyókon, a sors szövőszékének bináris jóslatain vagy a Willard nyomdokaiba lépő patkányhadseregen pont emiatt már meg sem lehet lepődni. Az akció műfajának több alapműve előtti lelkes tisztelgés minden pillanatban érződik, tágra nyílt szemekkel figyelem, ahogy üldözés közben oldalra szaltózik a száguldó gépjármű, vagy ahogy James McAvoy a zárójelenetben szétmészárolja a bázist, mindeközben pedig eszembe sem jut Morgan Freeman hakniszintű jelenléte vagy Jolie kisasszony Szörnyella De Frászt megszégyenítő arcvonásai.

A dinamikus zenei kíséretet egy rutinos szakember, Danny Elfman vállalta, akivel az elmúlt időszakban leginkább akkor foglalkoztunk igazán sokat, amikor valamiért messze elkerülte a Pókember 3. alkotói folyamatát. Hogy ez végül is minek köszönhető, azt nem sikerült ezidáig megfejteni, Elfman azonban két 2008-as filmzenéjével is bepótolta pók-hiányát, ráadásul mindkettő képregény-adaptációból eredő produkcióhoz íródott. Hellboy újabb természetfeletti kalandjait monumentálisabb stílusú zenei énje vállalta, míg a Wanted egy lazábbra vett, ám semmiképp sem komolytalan akciómuzsika. Masszív gitáros megszólalása révén lehetne akár egyenes folytatása is az egy évvel korábbi A királyság aláfestésének, ugyanakkor lendületét és a zenekar megszólalásának stílusát tekintve John Powell Az olasz melója juthat először eszünkbe. A ritmikai eszköztár igen sokrétű, de nem hivalkodó, inkább csak színesebbé teszi ezt a közel ötven percet, míg a könnyűzenei átmenetet a már említett elektromos gitárjátékokon túl a tőle szokásosnak mondható elektromos basszuskísérettel oldja meg.


Az album a zeneszerző rockzenekari szerepvállalásaira utalva egy különlegességgel indít: a "The Little Things" egy szimpatikus neorock nóta mindenféle egyéniség nélkül, melyet maga Elfman énekelt fel, létrehozásában pedig komoly szerepeket vállalt Anglia egyik leghíresebb zenei producere, Trevor Horn (a teljesség igénye nélkül néhány zenész vagy együttes, akikkel már dolgozott együtt: a Frankie Goes to Hollywood, a Pet Shop Boys, Seal, a The Buggles, Dusty Springfield, az Art of Noise, Grace Jones). A dalnak igazából az első pár másodperce jelentős csupán, az ott felcsendülő egyszerű, de lendületes témácska később visszatér a főhős kalandjai során, a "Wesley's Office Line" első, csendesebb szakaszában. A két igazi főtéma, mely aztán később váltogatja egymást, a "Success Montage"-ban bontakozik ki. A teljesen tipikus elfmani dallamsorban szinte az összes Tim Burton-kaland aláfestése visszaköszön, megspékelve a Pókember elektronikusabb összetételű kíséretével. Ezen montázs második részének szaggatott vonósjátékáról, hangsúlyos csellófutamairól említettem, hogy John Powell hasonló műfajú muzsikáit idézik, és a hangzásbeli hasonlóság könnyen letesztelhető, hiszen a "Fraternity Suite" hallgatása során egyértelműen a Bourne-trilógia zeneszerzőjére tippelnék.

Nagyjából tehát az első két score-tétel során meg is ismerünk mindent, amit Elfman a Wanted dinamikusabb zenei kíséretére kitalált. A Gyilkosok Társaságának eseményei köré jóval ünnepélyesebb megszólalás dukált, így a megszokott akcióelemek mellé elegáns fafúvósjáték és kórus társul ("Welcome to the Fraternity", "Fox's Decision"). Olykor a megismert lendület picit alábbhagy, ilyenkor a drámai múlt kerül előtérbe, ami a Dolores Claiborne vagy a Nagy Hal szívfacsaró vonósmotívumaira emlékeztet (a "Fox's Story" első fele, illetve a "Breaking the Code"). Jellemzően azonban megállás nélküli dinamizmus uralkodik, mégis van valami, ami megkülönbözteti a Wanted score-ját a hasonló műfajú produkcióktól. Míg egy hagyományos autós üldözésnél a dobon, basszuson, elektromos gitáron, valamint a (jellemzően) szintetikus vonósokon és rezeseken kívül manapság nincs más hangszínnek szerepe, addig Elfman képes az egyszerű feladatokat is bonyolultabban kidolgozni, így a megannyi apró elektronikus kiegészítés mellett számtalan esetben, akár csak egy pillanat erejéig is, de fel-felcsendülnek egyéb szólamok, mintegy közbekiáltva pár hangjegyet a tomboló játékba. Az "Exterminator Beat", a felpörgetett tempójú "The Train" vagy az elektromos gitárral erősített "Revenge" mellett a legkiemelkedőbb példa az elfmani nagyságra a "Rats", mely tétel második részében a zenekar minden szólama kap némi szerepet, az album elején megismert főtéma pedig olyan erővel tér vissza, amit a "The Nightmare Before Christmas" óta szeretünk a komponistától. A megnyugváshoz, illetve az album lezárásához egy felszabadultabb másfél percet kapunk még a "Fate" során, a szaggatott motívumsorhoz, illetve az egész album viszonylag erős hangzásához azonban én egy picit konvencionálisabb finálét képzeltem volna el, az igazi korona tehát elmaradt, és egy pillanatig nem is érteni, hogy tényleg véget ért-e a lemez.


Ugyanakkor ha véletlenül ismétlésen hagytuk a lejátszót, akkor mintha mi se történt volna, a "The Little Things" tökéletesen illeszkedik a záró hangjegyekhez, és minden kezdődhet elölről. A Wanted ráadásul olyan muzsika, amelyet lazább napokon (vagy hosszabb autóúton) élvezettel lehet újrázni, mert nincs benne igazán zavaró elem, a jónéhány téma pedig pont olyan gyakorisággal váltogatja egymást, hogy ne váljanak unalmassá. Ami miatt nem lép túl az egyszerűen "jó"-ként megállapított tituluson, az elsősorban John Powell korábbi munkáinak "köszönhető", mindezek mellett pedig egy apróságot is észre lehet venni az album belső borítóján, mely információ mellett némileg értetlenül állok. A "The Scheme" című tételt, ha igaz, akkor Deborah Lurie követte el, és nem csak azért lep meg, mert ez az alig kétperces mű semmiben nem különbözik a többi kompozíciótól, hanem mert nem értem igazán, mennyivel nyújt többet vele (fordítva: mennyivel lesz tőle kevesebb) ez az album. Ez persze csak minimális szurkálódás, ettől függetlenül számomra a Wanted egy kedves emlék marad a 2008-as év filmzenei felhozatalában, és abban mindenképpen meggyőzött, hogy Danny Elfman még nem távolodott el a szakmától, s ha kell, teljes erőbedobással megdolgozza a zenebarátok hallójáratait.