A Walt Disney stúdió pár évvel ezelőtt remek érzékkel csapott le C.S. Lewis világhírű mesesorozatára, s Peter Jackson filmtörténelmi jelentőségű trilógiája mellett mintegy szélárnyékban vitorlázva filmre vitték annak egyik legismertebb részét a különös ruhásszekrényről. A feldolgozást ünnepelték Lewis történeteinek rajongói, és a kalandmesék szerelmesei is elégedetten jöttek ki a moziból, még ha a hiperköltségvetés ellenére Andrew Adamson és csapata nem feltétlenül aratott mindent elsöprő győzelmet. Ha a mozi nem is kerül be a halhatatlanok közé, annyit mindenképpen elért, hogy a stúdió szinte azonnal zöld utat adott a különleges Pevensie testvérek egy újabb Narnia-beli utazására.


Az én elvárásaim őszintén szólva nem szöktek egekbe a Narnia krónikái – Caspian herceg megtekintése előtt, mert számomra a négy gyerekszínész abszolút ellenszenves volt az első részben, és leginkább a Tilda Swinton által alakított Jadisnak, a fehér boszorkánynak szurkoltam végig. Elsősorban tehát a látvánnyal, Narnia különös élőlényeivel, s nem utolsósorban a zenével kívántam magam elfoglalni, e tekintetben pedig nem is ért csalódás. Főleg azért sem, mert hamar rájöttem, hogy nincs is nagyon más, amiért érdemes odafigyelni erre a filmre; a négy gyerek egy év elteltével ugyanolyan semmilyen, a címszereplő herceg legalább akkora vicc, mint Orlando Bloom jelenléte volt a Trójában, a rendező továbbra is borzasztóan ütemtelenül adagolja a cselekményt, ráadásul nincs Swinton sem (még ha a Miraz királyt alakító Sergio Castellito némileg feledteti is ezt a hiányt). A konfliktushelyzet megoldásával a végletekig kiváró, szinte szórakozottan sértődött Aslan szerepe számomra pedig a nullára csökkentette a feszültséget, ezért a stáblista alatt (megpróbálván teljesen kizárni a funkciónélküli, borzalmas betétdalt) tulajdonképpen azonnal ítéletet is hoztam: míg az első rész megér nekem még egy-két kellemes délutánt, a folytatása semmiképp sem.

Ez azonban korántsem mondható el Harry Gregson-Williams muzsikájáról, aki gyakorlatilag a film több mint két órájának minden egyes pillanatára komponált valamit. Az előzetes kritikák leginkább azzal foglalkoztak, hogy igencsak csínján bánt az új témákkal, de ha őszinte akarok lenni, a film egyáltalán nem követelt meg olyan markáns motívumokat, amelyek az első rész során annyira magukkal ragadtak. Ellenben Narnia, illetve a testvérek gyönyörű témáit kiválóan használta fel, sokszor az volt az érzésem, hogy tökéletesebb helyeket talált neki most, mint az első részben. Ezenfelül megmaradt a hagyományos nagyzenekari megoldások érzékeny egyvelege a cseppet sem tolakodó elektronikus hangzással, ez elsősorban Gregson-Williams egyik erénye (amikor odafigyel rá). Ráadásul picit elkanyarodik Howard Shore monumentalitásától vagy John Williams klasszikus zenei világától, ezáltal pedig, noha önkéntelenül is keressük a hasonlóságot, a Narnia-zenék eredetiségéhez kétség sem férhet.


Míg a ruhásszekrényes előzmény legfőképp drámai hangulatot árasztott (ahogy szerkesztőtársam fogalmazott: ezoterikus világzene), a Caspian herceg kísérete félelmetesebb és lendületesebb tételekből áll, és a négy testvér zenei kísérete is a visszatérés csodájáról és a már megszerzett dicsőség megerősítéséről szól. A történet szerint a trónörökös Caspian hercegnek el kell menekülnie a telmarinok birodalmából, mert az önkényesen uralkodó Miraz király inkább saját gyermekét szeretné utódjaként tudni. Narnia birodalmában azonban nem lelhet nyugalomra, Miraz ugyanis vele együtt az egész narniai népet el akarja takarítani a Föld színéről. Miként a film is folyamatosan a menekülésről, bujkálásról, valamint az ellenállás megszervezéséről szól (a csatákról nem is beszélve), a zene csak még dinamikusabbá teszi a kalandot.

Az album a telmarinoktól való szökéssel indul: a "Prince Caspian Flees" igen erős nyitány, a gyors tempóról a fáradhatatlan csellisták gondoskodnak, miközben a felezett ritmusú dobalap mellé időnként harsány rézfúvósok szólnak közbe, és a főleg kürtökkel megszólaltatott téma kibontakozásának csúcspontját a kórus éneke teszi teljessé. Viszonylag egyszerű, de követhető motívum, azonban a küzdelmesebb pillanatokban csak hangszerelésében tér vissza. Erre legjobb példa a "Raid on the Castle", melynek hét perce tömény akció, ám a testvérek témájának feszültebb hangulatú variációja jócskán emeli az egyébként inkább látványkísérő kompozíciót. Szinte horrorszerűen kőkemény a "The Armies Assemble": a végeláthatatlan telmarin sereg fenyegető közelségét mély hangokon gurgulázó szólamok, bivalyerős dobok és az esélytelenséget sejtető kórus érzékeltetik. A "Battle at Aslan's How" címében és felépítésében egyaránt méltó követője az első rész legemlékezetesebb "The Battle" című tételének: az Aslan-motívum különböző apróbb módosításai és részletei tűzdelik tele a megszokott rohamtempóban dübörgő muzsikát. A zeneszerző egyébként is az oroszlán témáját idézi vissza legszembetűnőbben (a filmbéli szereptől függetlenül): a "Journey to the How" meditatív fuvolajátéka vagy az "Arrival at Aslan's How" csendes varázsa mellett a "Return of the Lion" tekintélyt parancsoló ünnepélyességgel jelzi a lény közelségét, jelenlétét.


A két másik, szintén jól ismert főtémát (testvér-, illetve Narnia-motívum) gyorsan feleleveníthetjük a "The Kings and Queens of Old"-ban, bár a szólamok szinte alig hallhatóan adják elő azokat, de a felszabadultan trillázó fuvola, illetve a varázslatos csengettyűk hangja mind csak fokozzák a csodás utazás szépségét. Már bőven a csatatéren vagyunk, amikor harci dobok közepette csendülnek fel újra a szokott melódiák ("The Duel", az egyik leghangulatosabb tétel), míg végül a komponista a majdnem nyolcperces zárótételben foglalja össze a teljes narniai zenei világot. A visszafogott hangerejű varázslat pedig bőven lehetőséget nyújt a hallgatónak, hogy megnyugvást találjon a számtalan, nagy erővel megszólaló track után. A magam részéről itt véget is érne az album, de Harry Gregson-Williams csodaszép harmóniáiból egy Regina Spektor nevű hölgy felvétele zökkent ki a popkulturális fertőbe. Életemben nem hallottam még erről az előadóról, és meg sem közelíti Lisbeth Scott vagy Imogen Heap az első részben szintén stáblista során hallható munkáit (utóbbiról egyébként azt rebesgetik, hogy most is írt egy számot, de a stúdiónak nem kellett). Oren Lavie melankolikus felvételét a moziban már nem vártam, pedig a "Prince Caspian"-tól függetlenül szépnek mondható, nem úgy a totálisan középszerű Switchfoot-szám, melynek hatását némileg enyhíti Hanne Hukkelberg "Lucy" című dala – bár szerintem semmit nem vesztettünk volna, ha e négy, eleve stáblistára tervezett dal egyszerűen lemarad az összeállításról.


A Disney Records a száznegyven percnyi aláfestésből nagyjából egyórányi zenekari anyagot bocsájtott a filmzenék rajongóinak rendelkezésére, a nagylelkűség pedig ráadásul kiváló muzsikával is párosul. Épp ezért a Narnia krónikái – Caspian herceg score-ja egyike azon kevés zenéknek, melyeket a moziból kilépve szinte azonnal megvettem, s többszöri újrahallgatása után bátran ki merem kiáltani a 2008-as év egyik legjobb művének. Kicsivel aprólékosabb odafigyeléssel az eleinte hiányolt témák szépen előbújnak, s bár jóval akciódúsabb album, mint elődje, a zeneszerző tökéletesen folytatta, amit elkezdett. Mi több, az idei évben leginkább várt Batman-folytatáshoz bizony Hans Zimmernek és James Newton Howardnak fel kell kötnie a gatyát, trónkövetelővel van ugyanis dolguk.