Mostanában megszokottá vált, hogy az animációs filmek a gyerekek mellett a felnőtteket is lefoglalják, különböző, csak általuk érthető poénoknak, utalásoknak köszönhetően. Ebből a szempontból bátor vállalkozás lett a Horton, mivel ebben nincsenek az idősebb generációnak szóló mulatságos jelenetek, szóviccek, ez a film színtiszta humoros mese – ami persze nem zárja ki, hogy a felnőttek ne élveznék, de egy újabb Shrekket senki ne várjon. A karakterek többsége is inkább a gyermekmeséknek megfelelő világot idézi, egy-két figurától eltekintve ezen a téren nem is nyújt sokat a film. Különösen tetszetős viszont a Vlad nevű keselyű kinézete, aki egyértelműen a mozi legjobban kigondolt szereplője – maga az animációs megjelenítése is zseniális, de az egész figura (még a magyar szinkront tekintve is) mesteri. A kik világa némileg Tim Burton filmjeire emlékeztető látvánnyal rendelkezik, bár véleményem szerint itt azért még lett volna mit kidolgozni, néhol eléggé elnagyolt a rajzolt díszlet, de apróbb hibái ellenére is a Horton egy szerethető, élvezetes kis alkotás.

John Powell animációs filmekhez írt zenéit nem kell bemutatni, hiszen az épp most mozikba kerülő Bolt score-jával együtt immáron tíz ilyen stílusú mű fűződik a szerző nevéhez. Főleg az utóbbi három évben szaporodtak el életművében a rajzfilmekhez fűződő alkotások, sajnos emiatt kissé félő is, hogy beskatulyázódik a komponista. Ugyanakkor pont ő a jó példa arra, hogy egyazon filmes stíluson belül milyen széles zenei repertoár alakítható ki. Játékos, fantáziadús stílusa, kimeríthetetlennek tűnő ötlettára eddig minden egyes animációs filmhez szerzett zenéjét különlegessé, egyedivé tette. Először a Robotok alá kigondolt dübörgő, ritmusos, dobos elképzelése ragadott magával, ezután értékelődött fel nálam a Harry Gregson-Williamsszel közösen jegyzett három munkája is. A Horton tulajdonképpen ez irányú alkotásainak egyfajta összegzése, játékosságát tekintve rokonítható a Csibefutammal, ritmusa a Robotokat idézi, és legalább annyira erővel teli, mint a Jégkorszak 2. – Az olvadás score-ja volt. De persze nem ezek másolatáról van szó, mivel a Horton zeneileg is tartalmaz meglepetéseket, újdonságokat, főként a játékos dallamokat és az alkalmazott hangszereket tekintve. Nézzük is ezen utóbbiakat, mivel e téren olyat tartogat ez a mű, mely párját ritkítja a filmzenék között. A Hollywood Studio Symphony teljes arzenálja bevetésre került, így az elengedhetetlen vonósokon felül óriási súlyban jelennek meg a rézfúvósok (trombita, kürt, harsona), de az olyan hangszerek is az nagyobb szerepet kapnak itt az átlagos filmzenékhez képest, mint a hárfa, az oboa vagy a fagott. Azonban a Horton egyediségét azon egzotikus, ritkán használt hangszerek, vagy annak nem is minősülő hétköznapi tárgyak adják, melyeken maga a szerző játszik. Ilyen a dulcimer, a marimbula, a trombugle, a twang box, illetve akadnak olyan eszközök is, melyek zenébe való bevonása Powell hatalmas zenei képzelőerejét dicsérik. Alkalmaz például kutya- és macskajátékokat, melyekkel csipogó hangokat állít elő, aztán egy wobble board névre hallgató egyensúlyozó korongot, ami egyfajta sportszer, továbbá kaktusztüskék hangjait, valamint szén-dioxid tartályt, plusz olyan extrém elnevezésű tárgyakat, mint a 30 foot water system, vagy az euphonifaffamelophone. Természetesen nem minden trackben hallhatjuk ezeket, öt-hat tételre koncentrálódik jelenlétük, de pont ettől lesz az egész score egy igazi unikum a filmzenék között.