A bakancslista (2007)
The Bucket List
- zene: Marc Shaiman
- vezényel: Artie Kane
- kiadás éve: 2008
- kiadó: Varése Sarabande
- játékidő: 49:57
Egy-két, az interneten fellelhető vidám hangulatú interjú vagy videó alapján könnyen rá lehet jönni, hogy Marc Shaiman nem egy normális fickó. Valószínűleg ez lehet a fő oka annak, hogy nevével egy stáblistán mostanában már csak akkor találkozunk, ha swinges-gospeles musical filmváltozata készül, illetve ha Rob Reiner új filmet rendez. Karrierje a kilencvenes évek elején indult a Tortúra herrmannisztikusan klausztrofób aláfestésével, amit egy vidám kalandmuzsika (Irány Colorado!) és egy fekete komédia (Addams Family – A galád család) követett. Ez a lendület azonban gyorsan alábbhagyott zenéiben, hiszen a romantikus vígjátékok és a nem túlságosan szívbemarkoló drámák területén talált igazán magára. Noha e két műfaj egyáltalán nem számít mostohának Hollywoodban, a komponista valamiért annál inkább, mert az új évezredben A bakancslista a hetedik score-ja, egyszersmind a kilencedik, amelyet az imént említett rendezővel közösen készítettek. Szerencsére az album megjelenhetett (a Hajlakkot leszámítva utoljára öt évvel ezelőtt a Pokolba a szerelemmel soundtrackjén kapott helyet négy instrumentális tétele), mi több, a tavalyi év legkellemesebb muzsikáját kaptam meg ezáltal. Ezt ráadásul a szerző megfejelte tizenegy rövid szemelvénnyel a múltjából, és a legjobb témáit zongorán előadta, mintegy – joggal – dacos bizonyítékként a publikum felé, hogy sokkal többre hivatott annál, mint ahogyan tekintenek rá.
A lemez első fele tehát A bakancslista keserédes aláfestése, ahol Shaiman minden könnyed zenei eszközét elővarázsolta kalapjából, hogy nem mindennapi végső útjára elkísérjen két, halálos betegségben szenvedő öregurat. Egy különös véletlen folytán egy kórházi szobába kerül a kőszívű üzletember és az irodalomtanárból lett autószerelő, akiknek teljesen különböző sorsát korunk legpusztítóbb fegyvere, a rák kötötte össze. A tényt, hogy csak napjaik vannak hátra, pontosan úgy kezelik, ahogy bármely egyszeri ember tenné, a sokkhatásból azonban hamar felocsúdnak, és úgy határoznak, hogy szakítva a kéztördelős, feszült visszaszámolástól a könnyáztatta zsebkendőkig megpróbálnak utolsó heteikben minden olyan élményt begyűjteni, amit életük során valamiért nem sikerült.
A mozi a maga egyszerűségével, valamint Morgan Freeman és Jack Nicholson hasonlóan nem túl bonyolult játékával elsősorban akkor működik, ha szerencsétlenségünkre közvetlen környezetünkben is akad a kórral esélytelenül csatázó ember, mert így a produkció minden örömével és bánatával együtt csupán másodlagos funkciót tölt be, és önkéntelenül is arra gondolunk, vajon nekünk hogy nézne ki a bakancslistánk. Félretéve mondjuk a Taj Mahalt, a Himalája csúcsát vagy éppen egy Ford Mustangot, netán egy tetoválást a bal bicepszre, a maga klisészerűségével együtt biztos, hogy a végzet elkerülhetetlen, de a "minden mindegy"-alapot nem muszáj hetekig tartó fájdalmas búcsúval terhelni. Így A bakancslista is csupán egy önfeledt utazás, és nem a minden tekintetben átlátszó megoldások akadályozzák meg klasszikussá válását, hanem mert nem szívesen akarunk még egyszer belegondolni a tehetetlenségünkbe.
Az instrumentális filmzenéknek főként amiatt vagyok elkötelezett híve, mert számos esetben nincs szükség arra, hogy egy zene feltétlen csak a hozzá tartozó jelenet miatt váljon örökzölddé. Akárcsak az előzetesek esetében, amikor egészen más típusú filmek híres zenéi csendülnek fel egy-egy bemutató képsor alatt, a zenében azt találom leginkább izgalmasnak, hogy az adott filmtől függetlenítve akár a saját életem bizonyos szituációira megtaláljam a megfelelő aláfestést – netán konkrét kifejezést. Shaiman jelen muzsikája pontosan ilyen. A végig jelenlévő melankólia talán a harmóniák egyszerűsége miatt is képes úgy működni, hogy közben nem végig a különféle daganatos betegségekre gondolok. Sőt, az album első részében megismerhető téma annyira kedves és szívet melengető, hogy semmi rossz nem jut eszembe. A "Hospital Hallway"-től egészen a jóval szomorúbb hangulatú "Really Bad News"-ig zongora, hárfa és pár vonós adja elő ezt az egyszerű motívumsort, melyhez hol csilingelő hangok, hol gitár csatlakozik. Miután a rossz hírt megtudtuk, egy örökzöld Edith Piaf-sanzon feldolgozását hallhatjuk, ráadásul a szövegért felelős Louis Guglielmi előadásában.
Számomra A bakancslista legcsodálatosabb része a "Homecomings", melynek a témáját az azt megelőző, hasonlóan gyönyörű tételek vezetik be; ez egy csendes instrumentális dal egy kis jazzegyüttes előadásában, a főmotívumot szordínós trombita és zongora játssza váltakozva, a kíséretet lágyan pengetett nagybőgő és seprűzött dob adja hozzá, a háttérben pedig egészen halkan halljuk a vonósokat is. Gyakorlatilag nem tudom azt mondani, hogy sosem hallottuk még ezeket a harmóniákat, de nekem megunhatatlan alapzenék ezek, és Shaiman ebben profi. Eszembe jutnak a "The American President", a "Mother" vagy a "Forget Paris" legszebb pillanatai, és ezt a romantikus melankóliát csak még szebbé varázsolja az ezt követő "Life and Death", illetve a bakancslistás történet score-ját lezáró két, jóval reménytelibb (vagy tán megnyugvóbb) tétel. Mindent tud a komponista erről a műfajról, tökéletesen érzi, mit kell pár hangszerrel elkövetnie egy-egy rejtett (és szinte már szégyellt) könnycsepp elmorzsolásáért, és nehéz összerakni, hogy mindeközben egy bohó és komolytalan ember benyomását kelti.
A komolytalanság pedig még csak most kezdődik, hiszen az album maradék fél órája egy rövid, főleg zongorás összeállítás a szerző legjobbjaiból. A bakancslista zárótételének emelkedettségéhez kiválóan passzol a "The American President" kóruséneke, de ettől kezdve felváltva hallunk gyorsabb és lassabb kompozíciókat. Kifejezetten üdítő (és mellesleg komplexitását meglepően kifejező) feldolgozás az Irány Colorado! főtémája, de legalább ennyire hangulatos az Addams Family – A galád család szenvedélyes tangója. A zeneszerzőre főként jellemző további romantikus részleteken felül egy Goldfinger-paródia is helyet kapott az albumon, melyet igazából nehéz úgy befogadni, ha az ember egyáltalán nem ismeri Shaimant. Márpedig annyi bizonyos, hogy sokkal kevesebben tudnak róla, mint ahány kiváló filmzenét letett már az asztalra, s nem csupán A bakancslista szinte tökéletes aláfestése miatt érzem kötelező vételnek ezt az albumot, de a további főtémáinak megismerését követően talán többen utánanéznek pár régebbi Shaiman-albumnak. Nagyon ajánlott.
A lemez első fele tehát A bakancslista keserédes aláfestése, ahol Shaiman minden könnyed zenei eszközét elővarázsolta kalapjából, hogy nem mindennapi végső útjára elkísérjen két, halálos betegségben szenvedő öregurat. Egy különös véletlen folytán egy kórházi szobába kerül a kőszívű üzletember és az irodalomtanárból lett autószerelő, akiknek teljesen különböző sorsát korunk legpusztítóbb fegyvere, a rák kötötte össze. A tényt, hogy csak napjaik vannak hátra, pontosan úgy kezelik, ahogy bármely egyszeri ember tenné, a sokkhatásból azonban hamar felocsúdnak, és úgy határoznak, hogy szakítva a kéztördelős, feszült visszaszámolástól a könnyáztatta zsebkendőkig megpróbálnak utolsó heteikben minden olyan élményt begyűjteni, amit életük során valamiért nem sikerült.
A mozi a maga egyszerűségével, valamint Morgan Freeman és Jack Nicholson hasonlóan nem túl bonyolult játékával elsősorban akkor működik, ha szerencsétlenségünkre közvetlen környezetünkben is akad a kórral esélytelenül csatázó ember, mert így a produkció minden örömével és bánatával együtt csupán másodlagos funkciót tölt be, és önkéntelenül is arra gondolunk, vajon nekünk hogy nézne ki a bakancslistánk. Félretéve mondjuk a Taj Mahalt, a Himalája csúcsát vagy éppen egy Ford Mustangot, netán egy tetoválást a bal bicepszre, a maga klisészerűségével együtt biztos, hogy a végzet elkerülhetetlen, de a "minden mindegy"-alapot nem muszáj hetekig tartó fájdalmas búcsúval terhelni. Így A bakancslista is csupán egy önfeledt utazás, és nem a minden tekintetben átlátszó megoldások akadályozzák meg klasszikussá válását, hanem mert nem szívesen akarunk még egyszer belegondolni a tehetetlenségünkbe.
Az instrumentális filmzenéknek főként amiatt vagyok elkötelezett híve, mert számos esetben nincs szükség arra, hogy egy zene feltétlen csak a hozzá tartozó jelenet miatt váljon örökzölddé. Akárcsak az előzetesek esetében, amikor egészen más típusú filmek híres zenéi csendülnek fel egy-egy bemutató képsor alatt, a zenében azt találom leginkább izgalmasnak, hogy az adott filmtől függetlenítve akár a saját életem bizonyos szituációira megtaláljam a megfelelő aláfestést – netán konkrét kifejezést. Shaiman jelen muzsikája pontosan ilyen. A végig jelenlévő melankólia talán a harmóniák egyszerűsége miatt is képes úgy működni, hogy közben nem végig a különféle daganatos betegségekre gondolok. Sőt, az album első részében megismerhető téma annyira kedves és szívet melengető, hogy semmi rossz nem jut eszembe. A "Hospital Hallway"-től egészen a jóval szomorúbb hangulatú "Really Bad News"-ig zongora, hárfa és pár vonós adja elő ezt az egyszerű motívumsort, melyhez hol csilingelő hangok, hol gitár csatlakozik. Miután a rossz hírt megtudtuk, egy örökzöld Edith Piaf-sanzon feldolgozását hallhatjuk, ráadásul a szövegért felelős Louis Guglielmi előadásában.
Számomra A bakancslista legcsodálatosabb része a "Homecomings", melynek a témáját az azt megelőző, hasonlóan gyönyörű tételek vezetik be; ez egy csendes instrumentális dal egy kis jazzegyüttes előadásában, a főmotívumot szordínós trombita és zongora játssza váltakozva, a kíséretet lágyan pengetett nagybőgő és seprűzött dob adja hozzá, a háttérben pedig egészen halkan halljuk a vonósokat is. Gyakorlatilag nem tudom azt mondani, hogy sosem hallottuk még ezeket a harmóniákat, de nekem megunhatatlan alapzenék ezek, és Shaiman ebben profi. Eszembe jutnak a "The American President", a "Mother" vagy a "Forget Paris" legszebb pillanatai, és ezt a romantikus melankóliát csak még szebbé varázsolja az ezt követő "Life and Death", illetve a bakancslistás történet score-ját lezáró két, jóval reménytelibb (vagy tán megnyugvóbb) tétel. Mindent tud a komponista erről a műfajról, tökéletesen érzi, mit kell pár hangszerrel elkövetnie egy-egy rejtett (és szinte már szégyellt) könnycsepp elmorzsolásáért, és nehéz összerakni, hogy mindeközben egy bohó és komolytalan ember benyomását kelti.
A komolytalanság pedig még csak most kezdődik, hiszen az album maradék fél órája egy rövid, főleg zongorás összeállítás a szerző legjobbjaiból. A bakancslista zárótételének emelkedettségéhez kiválóan passzol a "The American President" kóruséneke, de ettől kezdve felváltva hallunk gyorsabb és lassabb kompozíciókat. Kifejezetten üdítő (és mellesleg komplexitását meglepően kifejező) feldolgozás az Irány Colorado! főtémája, de legalább ennyire hangulatos az Addams Family – A galád család szenvedélyes tangója. A zeneszerzőre főként jellemző további romantikus részleteken felül egy Goldfinger-paródia is helyet kapott az albumon, melyet igazából nehéz úgy befogadni, ha az ember egyáltalán nem ismeri Shaimant. Márpedig annyi bizonyos, hogy sokkal kevesebben tudnak róla, mint ahány kiváló filmzenét letett már az asztalra, s nem csupán A bakancslista szinte tökéletes aláfestése miatt érzem kötelező vételnek ezt az albumot, de a további főtémáinak megismerését követően talán többen utánanéznek pár régebbi Shaiman-albumnak. Nagyon ajánlott.
Tihanyi Attila
2008. 09. 24.
2008. 09. 24.
Tracklista:
- Hospital Hallway (0:49)
- Like Smoke Through a Keyhole (1:59)
- Best in L.A. (1:21)
- Really Bad News (1:50)
- La Vie en Rose - Louis Guglielmi (2:26)
- Hotel Source (1:14)
- Did You Hear It? (2:24)
- Flying Home (1:17)
- Homecomings (3:29)
- Life and Death (3:54)
- The Mountain (2:22)
- End Credits (3:54)
- A Seed of Grain [Theme from The American President] (3:10)
- City Slickers (2:29)
- Simon Birch (2:13)
- The Addams Family (1:33)
- Mother (1:07)
- North (2:12)
- A Wink and a Smile [from Sleepless in Seattle] (2:22)
- Blame Canada [from South Park: Bigger Longer & Uncut] (1:46)
- Mr. Saturday Night (2:24)
- Goldfinger [aka "Printmaster"] (2:14)
- What Makes A Family [Theme from Stuart Saves His Family] (1:29)
Az album a Spotify-on:
