Toby Wilkins néhány rövidfilmet és tévésorozat-epizódot követően idén megrendezhette első nagyjátékfilmjét, A tüskét, mely egy olyan, szokványosnak nyugodtan nevezhető horror, ami a jól bevált sémákra alapozva próbál meg helytállni, illetve kitűnni a mozifilm és a csak DVD-n kategóriák között lavírozó társaitól. A történet szerint Polly (Jill Wagner) és Seth (Paulo Costanzo) kempingezni indulnak az erdőbe, ám kirándulásuk cseppet sem úgy alakul, ahogyan szerették volna: útközben találkoznak a drogfüggő Laceyvel (Rachel Kerbs) és nem éppen barátságos párjával, Dennisszel (Shea Whigham), majd elütnek egy különös, tüskékkel tűzdelt teremtményt, ami ahelyett, hogy megdöglene, magához tér és szedni kezdi áldozatait. A szereplők végül egy félreeső benzinkúton barikádozzák el magukat, s próbálják meg kitalálni, hogyan szabadulhatnának meg ettől a teremtménytől. Az alapok tehát rémesen egyszerűek: adott egy lény, ami egy elszigetelt helyen (amely jelen esetben nem egy ház az erdő közepén vagy a tó partján) vadássza le áldozatait, akikből viszont egyáltalán nincs sok, a film ugyanis hatszereplős – az imént említetteken túl egy kutas (Charles Baker) és egy seriff (Laurel Whitsett) tűnnek még fel a vásznon.


A zenét Elia Cmiral jegyzi, aki ismét egy, a szokványos horroraláfestésektől eltérő művet készített, melyet leginkább a két évvel korábbi Mezsgye score-jához tudnék hasonlítani. A szerző a megjelenést követően egy interjú keretében mesélt arról, hogy eleinte több olyan alternatívát is felállított A tüske zenéjével kapcsolatban, melyek a klasszikus vonalat követve főként vonósokra és zongorára íródtak, ám azok nem működtek úgy a képsorok alatt, ahogyan azt várta, így egy szokatlanabb, merészebb hangzáson kezdett el gondolkodni. A végeredmény később nemcsak az alkotókat győzte meg, hanem Amerika legnagyobb horrorfesztiválja, a Screamfest bizottságát is, melynek tagjai öt egyéb kategória mellett a legjobb zene díját is A tüskének ítélték.

Hogy mivel érdemelte ki Cmiral a szobrot, arról a Buysoundtrax révén bizonyosodhatunk meg egy közel negyvenperces összeállítás keretében (ami nem is rossz, ha azt nézzük, hogy a film játékideje nyolcvankét perc), s dönthetjük el, hogy mennyire volt jogos a bizottság döntése. Az már az első trackeknél bebizonyosodik, hogy a tradicionális látásmódot sikerült jó erősen háttérbe szorítani: az élő hangszereket csupán egy-két hegedű és cselló, néhány érdekes hangú ütős, valamint egy zongora képviseli, melyek kiegészítő szerepet töltenek be a különféle szintetizátoros hangok és effektek mellett. Az tehát már meghallgatás nélkül is sejthető, hogy nem sok könnyen visszaidézhető, dúdolható dallam bukkan fel e műben (sőt, tulajdonképpen egy sem), helyettük inkább a szokatlan zenei megoldások, s az atmoszféra elektronikus hangokkal történő tükrözése kerül rivaldafénybe (kiváló példa erre a "The Cops Are Here"), mindez meglehetősen csendesen, minimális "kitöréssel" tálalva.


A filmbeli kronológia felborításából adódóan az album két dolgot nem ad vissza: a szerző azon zenei elképzelését, miszerint a film első felében hallható elektronikus textúrák mellett a második felében fokozatosan előkerülnek az élő hangszerek, hogy végül a finálé során együttesen alkossanak kerek egészet, illetve a félelem és rettegés fokozódását. Ezek mellett a zenében nincs megfogható téma a kempingezni induló szerelmespárnak (a "Seth and Polly" című tétel senkit se tévesszen meg), a teremtménynek, vagy a többi szereplőnek, helyettük a félelem, a feszültség és a kiút keresésének szőnyegei sorakoznak egymás után (mint ahogyan az a "Run to Cover" és a "Dennis Goes Outside" esetében is megfigyelhető). Ebből adódóan akkor sem változott volna semmi, ha a trackek egybefűzve kerültek volna a korongra, mivel nem igazán vannak olyan részek, melyek miatt azt mondhatnánk, hogy "de jó lenne, ha ez külön trackként jelenne meg". Ami a filmtől elkülönülve is megállja a helyét (szigorúan a hangulatot nézve, nem pedig a zeneiséget) az mindössze a "Main Title", a "Dennis' Sacrifice", valamint a "Seth Walks to the Car" – valljuk be, ez nem valami jó arány. Ráadásul ez az egybefüggő massza az "Inside the Freezer"-rel egyik pillanatról a másikra ér véget, ami egyáltalán nem nevezhető jó zárásnak – ha már a film kronológiáját felborították, nyugodtan beválaszthatták volna a kissé melankolikus "Seth and Polly"-t.


A score-ból ezer darabot gyártatott le a Buysoundtrax, melynél többre valószínűleg nem igazán van szükség, ugyanis ez nem az a fajta zene, amely után kapkodnának a rajongók. Elia Cmiral különleges színfolt a hollywoodi szerzők között, aki igyekszik megtartani egyediségét, s nem akar beállni az átlagos szerzők sorába, ami nem is olyan nagy baj, ám ebből adódóan elengedhetetlen egyfajta különös látásmód (vagy talán perverzió?) ahhoz, hogy megszeressük, és sokat hallgassuk az ilyen és ehhez hasonló, valóban filmfüggő horrorzenéit – nekem ez nem sikerült.