M. Night Shyamalan utóbbi alkotásai igencsak megosztották a közönséget, ami a két évvel ezelőtt bemutatásra került Lány a vízbenre még inkább igaz, s úgy tűnik, Az esemény sem jár majd másként. Jelen filmje az előbb említetthez hasonlóan mellőzi a váratlan csattanót, s meglehetősen egyszerű, letisztult történettel bír, ami szokatlan az indiai rendezőtől, hiszen a kezdet kezdetén nem ilyesmivel lopta be magát a szívünkbe – bár hozzáteszem, ezen is érződik a kéznyoma, és találni benne eredetiséget. Hogy mégis megosztó lett Az esemény, annak fő okát tehát elsősorban ebben a két dologban kell keresni, aminek eredményeként több negatívumot olvasni a filmről, mint pozitívumot.

Rendezőnk ezúttal igen apokaliptikus helyzetet vitt filmre: megmagyarázhatatlan okból tömeges öngyilkosságot követnek el az emberek Amerika több városában. Az eseményeket egy biológiatanár (Mark Whalberg), felesége (Zooey Deschanel) és barátjuk kislánya (Ashlyn Sanchez) szemszögéből követhetjük figyelemmel, akik társaikkal egyetemben igyekeznek elmenekülni a jelenség elől. Arról, hogy Wahlberg mennyire állja meg a helyét, és képes elvinni a hátán egy ilyen jellegű alkotást, lehetne vitatkozni (ahogyan Will Smithről is a Legenda vagyok esetében), számomra azonban nem ő volt a film gyenge pontja, hanem az utolsó öt-hat perc, amely azt mutatta be, mi történik az esemény után három hónappal. Ha ezt a kissé szentimentális részt lehagyják, és a három fő karakter kis házban történő mutatása után kikerül a "Rendezte:" felirat, akkor egy korrekt, részben nyitott végű filmet kaptunk volna, amely mentes mindenféle propagandától, illetve demagógiától. Ettől függetlenül jómagam azokhoz tartozom, akiknek tetszett a mozi.


Az alkotás tehát vegyes fogadtatást kapott, és ez a zenére is érvényes. Shyamalan és James Newton Howard hatodik együttműködéséhez nagy reményeket fűztek a filmzenebarátok (ami az előzmények alapján nem is csoda), azonban itt is több negatívumot hallani, olvasni, mint pozitívumot. Tény, hogy komponistánk a fülbemászó témák sora helyett sokkal inkább az atmoszféra érzékeltetésére (ilyen például a "Rittenhouse Square" és a "My Firearm is My Friend") és a kakofóniára (mint a "Shotgun" eleje) építette score-ját, ami a film alatt megállja a helyét, önmagában történő befogadásához azonban kell némi nyitottság, és ez a megközelítés nem feltétlenül megszokott Howardtól. A vezérdallamok zongorán és csellón (ez utóbbin Maya Beiser játszik) szólalnak meg, ám hangjuk nem kerekedik felül olyan erősen a közel kilencvenfős zenekar előadásán, mint anno A falu aláfestésében – ennek ellenére Beiser éppúgy ki van emelve, mint anno Hilary Hahn.


Amennyiben trackeket kellene kiemelni arra vonatkozóan, hogy melyek a legjobb hallgatnivalók, mindössze hármat tudnék említeni, amelyek tizennégy percet tesznek ki az ötvenből, ami, valljuk be, nem túl jó arány. Az első a főcímzene ("Main Titles"), amely úgy kúszik át a lágy dallamokból a sötétebbekbe, ahogyan a felhők úsznak a mozivásznon, a másik a stáblista alatt hallható "End Title Suite", amely nevéből adódóan összefoglalja a zene fontosabb (vagy úgy is mondhatnám, hogy hallgatóbarát) részeit. A harmadik a "Be With You", mely a tökéletes zene mintapéldánya. Ez a filmmel együtt még erőteljesebb és érzelemgazdagabb, s olyan érzést keltett bennem, amit csak a Jelek végén hallható muzsikákhoz tudnék hasonlítani a szerzőtől (az emlékezetes "The Hand of Fate Part I & II"): a páros e közel négy perc alatt tökéletes összhangba került egymással, és hihetetlen érzelmi töltetet tudtak átadni.

Az album fennmaradó részét viszont tényleg csak azoknak ajánlatos meghallgatniuk, akik nem zárkóznak el a szó szoros értelmében vett aláfestő muzsikáktól és a kusza dallamoktól – ezen momentumok során a Hatodik érzék és a Jelek fenyegetőbb részeit idézi fel a szerző. Persze a főtéma és néhány érzelmesebb momentum is fel-felbukkan, többek között a "Jess Comforts Elliot"-ban.


Bár több helyen is erős közepesre értékelték a score-t, én ahogy egyre többször hallgattam az albumot, úgy érte el végül a fenti pontszámot, ahol aztán szépen meg is állapodott. Persze a Varése Sarabande kiadványának legértékesebb része minden kétséget kizáróan a három kiemelt tétel (élükön a "Be With You"-val, amely az év egyik legszebbje), mégis összességében is jó hallgatnivalónak tartom James Newton Howard legújabb művét. Ugyanakkor a legjobb Shyamalan–Howard-zenék számomra továbbra is a Jelek és a Lány a vízben aláfestései maradnak.