Bolondok aranya (2008)
Fool's Gold
- zene: George Fenton
- vezényel: George Fenton
- kiadás éve: 2008
- kiadó: Varése Sarabande
- játékidő: 68:31
George Fenton és a Bolondok aranya rendezője, Andy Tennant immáron ötödik alkalommal dolgoztak együtt, első közös alkotásuk a tíz évvel ezelőtti Örökkön-örökké című romantikus mese volt, melyet rá egy évre az Anna és a király követett. Ezen filmek zenéi a szerző minőségi munkái közé tartoznak, azonban az ezeket követő Tennant-filmek (A randiguru, Mindenütt nő) már nem mozgatták meg különösebben Fenton fantáziáját. Ezért a Bolondok aranya zenéjével kapcsolatban hatalmas fenntartásaim voltak, mivel a film alapjában véve a mozikat elárasztó egy kaptafára készült romantikus komédiák egyik darabjának tűnt – ilyenekhez meg általában nem szokás jó zenét írni. Tulajdonképpen a Bolondok aranyával, mint filmmel nem is érdemes foglalkozni, tucatnyi helyen szidták (joggal), én viszont inkább már el is tekintenék a sokadik negatív véleménynyilvánítástól. Elég annyi, hogy egy karib-tengeri kincskeresős történetről van szó, szőke nővel (Kate Hudson) és sármos hapsival (Matthew McConaughey), gazdag öregúrral (Donald Sutherland), üldözéssel, kalanddal, tengerrel, jachttal, arannyal, viszont rendezés és forgatókönyv nélkül. Utóbbi hiányát egyébként klisékkel, sztereotip karakterábrázolással és jópofizós esetlenkedéssel próbálják leplezni – kevés sikerrel. Aki Hudson domborulatain akarja legeltetni a szemét, az megtalálja a számításait, akit pedig McConaughey izmos felsőteste vonz, szintén nem fog csalódni, de akit ezek hidegen hagynak, az jobban teszi, ha más szórakozást keres magának.
Az albumot először csak átfutottam, néhány tételre felfigyeltem, több zenei megoldás már elsőre is emlékezetes maradt, de igazából nem tudtam mit kezdeni a score-ral. Aztán persze nem hagyott nyugodni az a két-három jól sikerül dallam, és az a pár nagyívű hangszerelést bemutató tétel, így újra és újra nekikezdtem a CD hallgatásának. Most ott tartok, hogy eddig ezt a művet vélem az év egyik legjobbjának, bár azt sietve hozzáteszem, hogy sajnos nem olyan erős az a mezőny, amiben ilyen jónak bizonyult.
Alapjában véve három különböző stílusú tétel alkotja a zenét, ebből az egyik a romantikus hangzású töltelékek, melyek szerencsére nem kerültek túlsúlyba. Nagyobb arányban vannak jelen a tempósabb, nagyzenekari akciózenék, kalandzenék, a harmadik típus pedig a minőségi hangszerelésű vígjátékzenék stílusa – valami olyasféle, mint amilyet legutóbb a L'ecsó aláfestésében hallhattunk. George Fenton nagyon sokszínű komponista, ezt már számtalan esetben bizonyította, azonban leginkább a klasszikus hangzású zenék terén mozog otthonosabban. Ezért is volt nagy meglepetés számomra legújabb munkája, mivel ebben fentonos zenei elemet nemigen találunk, van helyette reggae-szerű tétel, rockos és elektronikus alapokon nyugvó muzsika, John Barry James Bond-zenéire emlékeztető motívum, karibi és latinos dallamok, szóval minden olyan, amit a szerzőtől eddig nem nagyon hallhattunk.
A film a bolondok aranya legendájával indul, a CD hanganyaga is ennek zenéjével veszi kezdetét. Pár gitárakkord vezeti fel a nagyzenekar megszólalását, melyben a kürtök és vonósok kapnak erőteljes megszólalási lehetőséget, és az imént gitáron megszólaló dallamocskát mutatják be lendületesebb formában. A nyitó tétel második felében a főcím alatt felcsendülő reggae zene hallható, mely a szerző sokszínűségének újabb bizonyítéka, ám sajnos ez a stílus ilyen erőteljesen csak ebben a tételben képviselteti magát.
Az ötödik trackben ("Late for the Hearing") jelentkezik először a leginkább a L'ecsó zenéjére hasonlítható stílus. Latinos dallamokat játszó trombitások, különböző egzotikus dobok és ütősök, csörgő-zörgő hangszerek, franciás zenéket idéző hangzásban megszólaló Hammond-orgona és a nagyzenekar elegye teljes mértékben az általam nagyon kedvelt Michael Giacchino-zenére emlékeztet. Ebbe a csoportba tartozik még a "The Nigel Factor" is, melyről szintén a kulináris élvezeteknek adózó patkány története jutott eszembe, csakúgy, mint a "Saving Gemmas Hat" című tételről. Fentonnak kollégájához hasonlóan nagyon jól sikerült kevernie a szimfonikusok pazar játékát a különböző dobokkal, gitárokkal és ütőshangszerekkel, jó bizonyíték erre még a "Sabotaging the Grid" is. Összességében ezen tételek jelentik az album egyik fő erősségét, míg a másikat azok a kalandzenés kompozíciók, melyeket eddig a szerzőtől nemigen hallottunk. A nyitó tételben bemutatott erőteljes főtéma többször felbukkan a zenében, hol egy szál gitáron, hol latinos környezetben, hol pedig nagyzenekari pörgés közepette. Legemlékezetesebb felcsendülése a "The Stand Off (Fool's Gold Theme)" című trackhez köthető, mely leginkább Clint Mansell remek Szahara-főtémáját idézte fel bennem. A legdinamikusabb, legterjedelmesebb és egyben leghosszabb című tétel a "The Treasure, the Kidnap and the Sea Plane", mely a korábban felvázolt témákat és zenei megoldásokat egyesíti, egy remek, modern szimfonikus kalandzene formájában. Általában nem szeretem, ha egy akciózene csak tipikus nagyzenekari megoldásokra épül, de ennél a tételnél – főként a jól sikerült főtéma miatt – nem éreztem problémásnak a dolgot, sőt kifejezetten élvezetes a visongó hegedűk és fúvósok játéka.
A romantikus részek aláfestéséhez egy külön témát írt a szerző, mely gitárokon előadva a "Tess Theme"-ben mutatkozik meg először, és folytatódik az ezt követő tételben ("The Day Dive") is. Utóbbi jobban sikerült, mivel az akusztikus gitárok mellett kicsit rockos hangszerelésben, elektromos gitárral fűszerezve is hallhatjuk az imént említett dallamot. Az album score részét a "Sharing the Spoils" zárja, melynél tökéletesebb befejezést nehéz is lett volna alkotni. A romantikus témával indul, hogy aztán a már jól ismert főtéma szólaljon meg flamenco gitáros, latinos stílusú kürtös, trombitás, harsonás formátumban, egy erőteljesen zengő nagyzenekarral kiegészülve.
A Bolondok aranya főtémája stílusában, megszólalásában a legjobb kalandzenéket idézi, több ilyet várnék a szerzőtől. A gitáros, karibi hangulatot árasztó tételek is nívósabbak az átlagos romantikus filmzenéknél, mind az alkalmazott hangszerek, mind a jól kidolgozott dallamok tekintetében. Sajnálatos, hogy komponista jórészt csak vígjátékokhoz és nagyon kis közönséget vonzó drámákhoz komponálgat mostanság, kijárna már neki is egy nagyobb volumenű produkció. A Bolondok aranya bizonyítja, hogy könnyen megbirkózik a mozgalmas jelenetekkel, ráadásul mindezt teszi úgy, hogy közben többnyire hű marad a rá igen jellemző komolyzenés stílushoz, de ugyanakkor zenéje mégis modern, friss alkotás.
Az albumra négy betétdal is felkerült, melyek közül kettő tökéletesen hozza a karibi hangulatot. Majek Fashek és a The Dualers reggae alapokon nyugvó dalai hallatán azonnal a pálmafák, a homokos tengerpart, a napsütés és az azúrkék tenger jut az ember eszébe, hangzásukkal jól igazodnak Fenton zenéjének hasonló stílusú momentumaihoz. Desmond Dekker – a reggae egyik legnagyobb alakja – egy dal erejéig szintén képviselteti magát az albumon. Az 1970-ben íródott közismert slágere, a "You Can Get It If You Really Want" azonban nem áraszt igazán karibi életérzést, inkább korai diszkózenének mondanám. A betétdalok legjobbja azonban egy számomra teljesen ismeretlen formációhoz, a Classichez kötődik, akik a kilencvenes évek dancefloor stílusát idézték meg "Call Me Thumper" című dalukban, amolyan "régivágású" 2 Unlimited-stílusban.
Az albumot először csak átfutottam, néhány tételre felfigyeltem, több zenei megoldás már elsőre is emlékezetes maradt, de igazából nem tudtam mit kezdeni a score-ral. Aztán persze nem hagyott nyugodni az a két-három jól sikerül dallam, és az a pár nagyívű hangszerelést bemutató tétel, így újra és újra nekikezdtem a CD hallgatásának. Most ott tartok, hogy eddig ezt a művet vélem az év egyik legjobbjának, bár azt sietve hozzáteszem, hogy sajnos nem olyan erős az a mezőny, amiben ilyen jónak bizonyult.
Alapjában véve három különböző stílusú tétel alkotja a zenét, ebből az egyik a romantikus hangzású töltelékek, melyek szerencsére nem kerültek túlsúlyba. Nagyobb arányban vannak jelen a tempósabb, nagyzenekari akciózenék, kalandzenék, a harmadik típus pedig a minőségi hangszerelésű vígjátékzenék stílusa – valami olyasféle, mint amilyet legutóbb a L'ecsó aláfestésében hallhattunk. George Fenton nagyon sokszínű komponista, ezt már számtalan esetben bizonyította, azonban leginkább a klasszikus hangzású zenék terén mozog otthonosabban. Ezért is volt nagy meglepetés számomra legújabb munkája, mivel ebben fentonos zenei elemet nemigen találunk, van helyette reggae-szerű tétel, rockos és elektronikus alapokon nyugvó muzsika, John Barry James Bond-zenéire emlékeztető motívum, karibi és latinos dallamok, szóval minden olyan, amit a szerzőtől eddig nem nagyon hallhattunk.
A film a bolondok aranya legendájával indul, a CD hanganyaga is ennek zenéjével veszi kezdetét. Pár gitárakkord vezeti fel a nagyzenekar megszólalását, melyben a kürtök és vonósok kapnak erőteljes megszólalási lehetőséget, és az imént gitáron megszólaló dallamocskát mutatják be lendületesebb formában. A nyitó tétel második felében a főcím alatt felcsendülő reggae zene hallható, mely a szerző sokszínűségének újabb bizonyítéka, ám sajnos ez a stílus ilyen erőteljesen csak ebben a tételben képviselteti magát.
Az ötödik trackben ("Late for the Hearing") jelentkezik először a leginkább a L'ecsó zenéjére hasonlítható stílus. Latinos dallamokat játszó trombitások, különböző egzotikus dobok és ütősök, csörgő-zörgő hangszerek, franciás zenéket idéző hangzásban megszólaló Hammond-orgona és a nagyzenekar elegye teljes mértékben az általam nagyon kedvelt Michael Giacchino-zenére emlékeztet. Ebbe a csoportba tartozik még a "The Nigel Factor" is, melyről szintén a kulináris élvezeteknek adózó patkány története jutott eszembe, csakúgy, mint a "Saving Gemmas Hat" című tételről. Fentonnak kollégájához hasonlóan nagyon jól sikerült kevernie a szimfonikusok pazar játékát a különböző dobokkal, gitárokkal és ütőshangszerekkel, jó bizonyíték erre még a "Sabotaging the Grid" is. Összességében ezen tételek jelentik az album egyik fő erősségét, míg a másikat azok a kalandzenés kompozíciók, melyeket eddig a szerzőtől nemigen hallottunk. A nyitó tételben bemutatott erőteljes főtéma többször felbukkan a zenében, hol egy szál gitáron, hol latinos környezetben, hol pedig nagyzenekari pörgés közepette. Legemlékezetesebb felcsendülése a "The Stand Off (Fool's Gold Theme)" című trackhez köthető, mely leginkább Clint Mansell remek Szahara-főtémáját idézte fel bennem. A legdinamikusabb, legterjedelmesebb és egyben leghosszabb című tétel a "The Treasure, the Kidnap and the Sea Plane", mely a korábban felvázolt témákat és zenei megoldásokat egyesíti, egy remek, modern szimfonikus kalandzene formájában. Általában nem szeretem, ha egy akciózene csak tipikus nagyzenekari megoldásokra épül, de ennél a tételnél – főként a jól sikerült főtéma miatt – nem éreztem problémásnak a dolgot, sőt kifejezetten élvezetes a visongó hegedűk és fúvósok játéka.
A romantikus részek aláfestéséhez egy külön témát írt a szerző, mely gitárokon előadva a "Tess Theme"-ben mutatkozik meg először, és folytatódik az ezt követő tételben ("The Day Dive") is. Utóbbi jobban sikerült, mivel az akusztikus gitárok mellett kicsit rockos hangszerelésben, elektromos gitárral fűszerezve is hallhatjuk az imént említett dallamot. Az album score részét a "Sharing the Spoils" zárja, melynél tökéletesebb befejezést nehéz is lett volna alkotni. A romantikus témával indul, hogy aztán a már jól ismert főtéma szólaljon meg flamenco gitáros, latinos stílusú kürtös, trombitás, harsonás formátumban, egy erőteljesen zengő nagyzenekarral kiegészülve.
A Bolondok aranya főtémája stílusában, megszólalásában a legjobb kalandzenéket idézi, több ilyet várnék a szerzőtől. A gitáros, karibi hangulatot árasztó tételek is nívósabbak az átlagos romantikus filmzenéknél, mind az alkalmazott hangszerek, mind a jól kidolgozott dallamok tekintetében. Sajnálatos, hogy komponista jórészt csak vígjátékokhoz és nagyon kis közönséget vonzó drámákhoz komponálgat mostanság, kijárna már neki is egy nagyobb volumenű produkció. A Bolondok aranya bizonyítja, hogy könnyen megbirkózik a mozgalmas jelenetekkel, ráadásul mindezt teszi úgy, hogy közben többnyire hű marad a rá igen jellemző komolyzenés stílushoz, de ugyanakkor zenéje mégis modern, friss alkotás.
Az albumra négy betétdal is felkerült, melyek közül kettő tökéletesen hozza a karibi hangulatot. Majek Fashek és a The Dualers reggae alapokon nyugvó dalai hallatán azonnal a pálmafák, a homokos tengerpart, a napsütés és az azúrkék tenger jut az ember eszébe, hangzásukkal jól igazodnak Fenton zenéjének hasonló stílusú momentumaihoz. Desmond Dekker – a reggae egyik legnagyobb alakja – egy dal erejéig szintén képviselteti magát az albumon. Az 1970-ben íródott közismert slágere, a "You Can Get It If You Really Want" azonban nem áraszt igazán karibi életérzést, inkább korai diszkózenének mondanám. A betétdalok legjobbja azonban egy számomra teljesen ismeretlen formációhoz, a Classichez kötődik, akik a kilencvenes évek dancefloor stílusát idézték meg "Call Me Thumper" című dalukban, amolyan "régivágású" 2 Unlimited-stílusban.
Gregus Péter
2008. 04. 30.
2008. 04. 30.
Tracklista:
- Fool's Gold Legend and Main Title (4:25)
- "Where's the Boat?" (1:34)
- Debt Collector (Bigg Bunny) (2:06)
- Man Overboard (3:01)
- Late for the Hearing (2:07)
- "Where's the Plate?" (1:31)
- The Nigel Factor (1:53)
- Saving Gemma's Hat (2:06)
- Aurelia and the Queens Dowry (5:31)
- The Stand Off (Fool's Gold Theme) (1:56)
- Sabotaging the Grid (3:46)
- Tess's Theme (1:24)
- The Day Dive (2:45)
- Discovering the Canon (2:21)
- The Aurelia Stone (4:47)
- Trouble in the Churchyard (2:09)
- A Deathtrap (2:09)
- Finn to the Rescue (2:08)
- The Treasure, the Kidnap and the Sea Plane (5:42)
- "A Nice... Soft... Landing" (Tess's Theme) (1:51)
- Sharing the Spoils (1:50)
- Love and Affection - Majek Fashek (3:26)
- You Can Get It If You Really Want - Desmond Dekker (2:39)
- Call Me Thumper - Classic (2:34)
- Truly Madly Deeply - The Dualers (2:50)
Az album a Spotify-on:
