A zenéje engem már első hallgatásakor nagyon megfogott, annak ellenére, hogy nem egy dúdolható dallamokkal tűzdelt, témacentrikus műről van szó, sőt a filmből következően egy nagyon disszonáns, zaklatott, bizonytalan lefolyású muzsikát hallunk. Streitenfeld korábbi két munkája azért nevezhető jónak, mert a történetekhez és a korokhoz nagyon illő atmoszférát tudott teremteni az alkotásával. A Bor, mámor, Provence franciás, könnyed stílusa, vagy az Amerikai gengszter hetvenes éveket idéző hangulata tökéletesen illett a mozihoz, maximálisan igazodott a filmzenékkel szembeni azon elváráshoz, hogy segítse a nézőt a látottak jobb megértésében, az aktuális helyzet minél tökéletesebb átélésében. A komponista alkotásai tehát elsősorban azért érdemelnek dicséretet, mert a zenei atmoszférájuk példásan szolgálja ki a filmet, mindemellett önálló meghallgatáskor is hasonló érzés alakul ki az emberben, mint ami a mozi megnézése közben.

Szinte kizárólag az arabos hangzásvilág került előtérbe a Hazugságok hálója aláfestésében, ami többnyire underscore jellegű. Ez a kifejezés némely zene esetében pejoratív jelző, de ezen mű pont nem tartozik ezek közé. A mozi nem igényelt nagyszabású, sok zenésszel előadott kompozíciókat, így többnyire csak pár hangszert hallunk, ami ugyanakkor nem jelenti azt, hogy a score ne lenne mozgalmas. A nagyzenekarból is inkább csak a vonósok jutnak lehetőséghez, viszont rajtuk kívül töménytelen mennyiségű arab hangszert használt a szerző. Ezen stílus kedvelőit alaposan kiszolgálja Streitenfeld, mert keleties dobok, vonósok, fúvósok és ütőhangszerek garmadáját vonultatja fel. A sokféle instrumentum könnyen kezelhetetlenné válhatott volna, azonban a komponista ura volt a helyzetnek, mert minden hangjegy és hangszer a helyén van, nincs túldíszítettség, nincs káosz. Az egyes tételek közül igen nehéz megemlíteni olyat, ami valamilyen egyedi jellegzetesség miatt kiemelkedne, illetve kitűnne az igen egységesnek ható zenei anyagból. Néhány tracket azonban bizonyos különleges elemek miatt azért ki lehet emelni. Főtéma ugyan nincs, de több visszatérő téma azonban akad, viszont ezek többségét nagyon nehéz megkülönböztetni egymástól. Az egyik egy főként vonósokkal megszólaltatott arabos hangzású dallam, ezt az első trackben ("White Whale") gitáron hallhatjuk, illetve később zongorán előadva is feltűnik. A második tétel ("Punishment") is egy jellegzetes dallamot mutat be, de összetettsége és a rengeteg hangszer miatt ez sem nevezhető igazán a szó szoros értelmében dallamnak. Ugyanez vonatkozik a harmadik tételre ("To Amman") is, mely szintén egy új elemmel ismerteti meg a hallgatót, ez is gyakran felbukkan még a későbbiekben is. Érdekes és kiemelhető tétel továbbá a "Rabid Dogs" is, mely a fentebb vázolt zenei megoldásokkal egy igen ütős akciózenét tár elénk. A zárótrack ("Betrayal") a maga három és fél percével az album leghosszabb részlete, s jól összefoglalja mindazt, amit a korongon addig hallhattunk.