Valószínűleg minden zeneszerzőnek megtiszteltetés, illetve különösen fontos munka, ha egy olyan magas szintű zenei érzékenységgel rendelkező direktorral dolgozhat, mint amilyen Ridley Scott. A rendező korábbi filmjeihez az elmúlt évtizedek alatt Jerry Goldsmith, Vangelis, Trevor Jones és nem utolsó sorban Hans Zimmer szállította a muzsikát. Scott az iménti névsorból a germán komponistát alkalmazta a legtöbbet. Együttműködésük gyümölcsöző is volt, és olyan remek alkotásokat eredményezett, mint a
, és elmondható, hogy ezen filmek mindkét művész életművében a legjobbak közé tartoznak. Szinte elválaszthatatlannak tűntek egymástól, egy nagy rendezőhöz egy nagy zeneszerző illett. Azonban Scott kissé félresikerült harmadik történelmi eposzához, a
hoz máig sem tudni miért, de Zimmer nem vállalta el a zene megírását, és maga helyett egyik legtehetségesebbnek tartott tanítványát, Harry Gregson-Williamst ajánlotta, aki azonban tartósan nem tudott megkapaszkodni a direktor mellett. A rendező ugyanis a francia földre kalauzoló
című filmjéhez a Remote Control stúdió egyik teljesen ismeretlen, abszolút háttéremberként tevékenykedő, főként zenei vágóként munkálkodó tagját, Marc Streitenfeldet választotta ki a muzsika megírására. A döntés nagy bátorságra vallott, hiszen Scott munkáiban mindig nagy hangsúlyt fektetett a score-ra, befutott rendezőként pedig ismeretlen, szinte kezdő zeneszerzővel csak egyszer dolgozott, még valamikor a nyolcvanas évek végén. Ez a komponista akkor nem más volt, mint maga Hans Zimmer.

A filmzeneszeretők nagy meglepetéssel fogadták az új "üdvöske" nevét, és lássuk be, első közös munkájuk nem is volt a legalkalmasabb arra, hogy Streitenfeld bebizonyítsa rátermettségét a Scott-tal való együttműködésre. Az ezt követő
Amerikai gengszter már annál inkább, sőt a komponista egy BAFTA-jelöléssel is gazdagodott ezen alkotása révén. Érdekes azonban, hogy Scott filmjein kívül máshoz eddig még nem írt aláfestést, azt nem tudni, hogy felkérés hiányában, vagy valamilyen egyéb ok miatt.
Harmadik közös munkájuk a
Hazugságok hálója volt, mely a CIA-nak a Közel-Keletről útnak indult terror elleni harcát járja körül. Az intelligens, jól felépített, valósághűnek ható kémfilm nagyon ritka, mert igazából a közönséget nehéz moziba csalogatni a realista kémtörténetekkel, így inkább a túlzott akció és a kitalált gonoszok elleni harc jellemzi a titkosügynökök világát bemutató filmeket. Viszont ha a
Hazugságok hálójának csak a fele igaz, vagy mutat hasonlóságot a valósággal, akkor azt hiszem, nagyon szörnyű világban élünk, még annál is borzalmasabban, mint amit a napi hírműsorokból leszűrhetünk. Az USA leghíresebb titkosszolgálatát és annak módszereit több film is megpróbálta már hitelesnek tűnő módon ábrázolni, de az a kép, amit ez a mozi tár elénk a CIA világáról, talán mind közül a legdermesztőbb. A film két, egymástól teljesen eltérő módszerekkel dolgozó CIA-ügynököt mutat be. Roger Ferris (Leonardo DiCaprio) egy harcos, mindig a bonyodalmak közepén lévő kém, míg Ed Hoffman (Russell Crowe) egy kertvárosi ház szobájából a számítógépén keresztül veszi fel a harcot a terroristákkal. Roger egy terroristavezér lekapcsolását kapja feladatul, ennek érdekében idegen titkosszolgálatok segítségét kell igénybe vennie. A fél Közel-Keleten át Washingtonig üldözi ellenfelét, azonban hazugságok és átverések hálóján is át kell verekednie magát, ami nem egyszerű feladat egy olyan világban, aminek legfőbb mozgatórúgói pont ezek az elemek. Scott alkotása annyira realisztikus, hogy az ember elhiszi: a valóságot látja. Egyszerre izgalmas, szórakoztató, és mélyen elgondolkodtató remek film.

A zenéje engem már első hallgatásakor nagyon megfogott, annak ellenére, hogy nem egy dúdolható dallamokkal tűzdelt, témacentrikus műről van szó, sőt a filmből következően egy nagyon disszonáns, zaklatott, bizonytalan lefolyású muzsikát hallunk. Streitenfeld korábbi két munkája azért nevezhető jónak, mert a történetekhez és a korokhoz nagyon illő atmoszférát tudott teremteni az alkotásával. A
Bor, mámor, Provence franciás, könnyed stílusa, vagy az
Amerikai gengszter hetvenes éveket idéző hangulata tökéletesen illett a mozihoz, maximálisan igazodott a filmzenékkel szembeni azon elváráshoz, hogy segítse a nézőt a látottak jobb megértésében, az aktuális helyzet minél tökéletesebb átélésében. A komponista alkotásai tehát elsősorban azért érdemelnek dicséretet, mert a zenei atmoszférájuk példásan szolgálja ki a filmet, mindemellett önálló meghallgatáskor is hasonló érzés alakul ki az emberben, mint ami a mozi megnézése közben.
Szinte kizárólag az arabos hangzásvilág került előtérbe a
Hazugságok hálója aláfestésében, ami többnyire underscore jellegű. Ez a kifejezés némely zene esetében pejoratív jelző, de ezen mű pont nem tartozik ezek közé. A mozi nem igényelt nagyszabású, sok zenésszel előadott kompozíciókat, így többnyire csak pár hangszert hallunk, ami ugyanakkor nem jelenti azt, hogy a score ne lenne mozgalmas. A nagyzenekarból is inkább csak a vonósok jutnak lehetőséghez, viszont rajtuk kívül töménytelen mennyiségű arab hangszert használt a szerző. Ezen stílus kedvelőit alaposan kiszolgálja Streitenfeld, mert keleties dobok, vonósok, fúvósok és ütőhangszerek garmadáját vonultatja fel. A sokféle instrumentum könnyen kezelhetetlenné válhatott volna, azonban a komponista ura volt a helyzetnek, mert minden hangjegy és hangszer a helyén van, nincs túldíszítettség, nincs káosz. Az egyes tételek közül igen nehéz megemlíteni olyat, ami valamilyen egyedi jellegzetesség miatt kiemelkedne, illetve kitűnne az igen egységesnek ható zenei anyagból. Néhány tracket azonban bizonyos különleges elemek miatt azért ki lehet emelni. Főtéma ugyan nincs, de több visszatérő téma azonban akad, viszont ezek többségét nagyon nehéz megkülönböztetni egymástól. Az egyik egy főként vonósokkal megszólaltatott arabos hangzású dallam, ezt az első trackben ("White Whale") gitáron hallhatjuk, illetve később zongorán előadva is feltűnik. A második tétel ("Punishment") is egy jellegzetes dallamot mutat be, de összetettsége és a rengeteg hangszer miatt ez sem nevezhető igazán a szó szoros értelmében dallamnak. Ugyanez vonatkozik a harmadik tételre ("To Amman") is, mely szintén egy új elemmel ismerteti meg a hallgatót, ez is gyakran felbukkan még a későbbiekben is. Érdekes és kiemelhető tétel továbbá a "Rabid Dogs" is, mely a fentebb vázolt zenei megoldásokkal egy igen ütős akciózenét tár elénk. A zárótrack ("Betrayal") a maga három és fél percével az album leghosszabb részlete, s jól összefoglalja mindazt, amit a korongon addig hallhattunk.

Ridley Scott kitart Streitenfeld mellett, hiszen a következő filmjéhez, Robin Hood történetének legújabb feldolgozásához, szintén a zeneszerzőt kérte fel a score megkomponálására. Azt gondolom azonban, hogy ennél a mozinál pusztán a hangulatokkal való játék (még akkor is, ha mindezt mesteri módon teszi Streitenfeld) kevés lesz. Reméljük, egy epikus hangvételű, nagyszabású muzsika létrehozása sem haladja meg a képességeit.