Míg sokan az idei évből egy sötét lovag zenei eljövetelére, vagy egy esemény muzsikájára vártak a legjobban, addig én a felelőtlen szuperhős, Hancock zenéjére vágytam – főként a komponista személye miatt. Anélkül, hogy John Powell stílusát részletekbe menőkig elemezgetni kezdeném, meg kell jegyezni annyit, hogy zenei világa mára annyira összetetté vált, hogy egyszeri hallgatás után szinte minden alkotása katyvasznak, átgondolatlannak tűnik, talán még a rajongói számára is. Ezért én elsőre már meg sem próbálom feldolgozni a hallottakat, mert a komponistánál a lényeg az utóbbi időben a részletekben rejlik, ezek pedig nem fedezhetők fel olyan könnyen. Persze az a negatív kritika is megállja a helyét, hogy ne kelljen már újra és újra átfutni egy albumot azért, hogy végre érthetővé váljon, vagy élvezni lehessen, viszont szerintem szükség van olyan zenékre is, melyekben a lényeg a részletekben rejlik, illetve megértésükhöz és átélésükhöz nem elég a felületes átfutás. A Hancock pedig pont ilyen: minél többet hallgattam, annál nagyszerűbbnek gondoltam, élvezeti értékében pedig semmiben sem különbözik a szerző fő műveitől (Ál/Arc, Bourne-trilógia, X-Men: Az ellenállás vége), legfeljebb már nincs akkora újdonságereje, mint az imént említett zenéknek volt megjelenésük idején. Ezzel persze nem azt mondom, hogy a Hancock Powell korábbi alkotásainak másolata lenne, mert még a stílus is igen újszerű, valamint korábban nem hallott megoldásokra is épített a szerző, de azért a zene nagy részéből kihallani, hogy ki írta, ami pedig nem mindig pozitívum egy komponista esetében.


Magam is meglepődtem, hogy hová futott ki a film, melynek az eleje és a vége között jelentős műfajbeli különbség fedezhető fel. Három jól elhatárolható részre osztható a mű, mivel az eleje erőteljes vígjáték, a közepe tipikus régimódi szuperhősfilm, míg a vége inkább egy különleges dráma. Már a mozi elején kiderül, hogy Hancock (Will Smith) nem egy "városmegmentő szuperhős", hanem ehelyett egy alapjában véve jó szándékú, de alkoholista és bunkó, természetfeletti képességekkel megáldott antihős, akit nem érdekel, hogy "hőstetteivel" több kárt okoz, mint hasznot, nála a cél szentesíti az eszközt, még akkor is, ha az eszköz fél Los Angeles lerombolását jelenti. Így a lakosság elég rendesen utálja is őt, sőt már a börtönt sem kerülheti el. Azonban egyik, szintén félresikerült akciója során megmenti a PR-os Ray Embrey (Jason Bateman) életét, aki ezután hálából megpróbál a társadalom elvárásainak megfelelő szuperhőst faragni Hancockból. Feladata nem könnyű, hiszen főszereplőnk megváltozni nemigen akar, másrészt egy nem várt ellenfelet is kap, akinek személye tovább bonyolítja és viszi a nem várt végkifejlet felé a cselekményt. Korántsem tökéletes film a Hancock, mivel rövidsége és az elnagyolt karakterek miatt nem jut el olyan magas szintre, mint amit jól eltalált, ötletes sztorija alapján várni lehetne. Azonban a nyári blockbusterek közül – főleg a közepén bekövetkező csavar végkifejlete miatt – kiemelkedik.

John Powellt zenei világa, stílusa képessé teszi arra, hogy olyan filmekhez is egységes, a cselekményhez jól illeszkedő muzsikát komponáljon, mint a Hancock, mely egyszerre paródia, egyszerre szuperhősfilm, illetve a drámát is erőteljes formában megjelenítő alkotás. Ezért a score rendkívül összetett és sokszínű lett, műfajok sokasága keveredik benne, viszont egyáltalán nem ütnek el egymástól a humoros és drámai pillanatok, illetve az akciók aláfestései. Az utóbbi időben a szerző más alkotásaiban is érezhető volt a szokványos filmzenei hangszerekkel és zenei stílusokkal való néminemű szakítás, valamint az új út keresése, de legalábbis a repertoár kiszélesítése. Véleményem szerint ennek egyfajta betetőzése a Hancock, melyben a blues, a nagyzenekari akciózenék, a gitármuzsikák, az ambient zenei világa mellé rockritmusok és enyhe mértékben gospel is keveredik.


Az album a "SUV Chase" című trackkel indul, mely hangzásában kicsit emlékeztet a szerző ezen a télen született alkotása, a Hipervándor aláfestésére. Ebben a tételben van egy kiforgatott fanfárszerűség is, de ez a nagyszerű téma távol áll a szuperhős-témáktól elvárható diadalittasságtól, egyfajta paródiának is felfogható. Ugyanezek a dallamok köszönnek vissza a film igen látványos részében, a bankrablás alatt, melynek kezdő képsorai alatt, Hancock feltűnésekor, felcsendül egy, a képregény-adaptációkban megszokott fanfár, melyet az albumról azonban lefelejtettek. Szintén itt hangzik el a "To War" is, mely bár igen rövidke, de ezzel együtt oly remek is, hogy az év legjobb tételei között kell megemlíteni. Az első track bluesos, rockos hangzásvilága köszön még vissza a "Train Disaster" és a "Superhero Comix" bizonyos részleteiben is.

Az albumra jellemzőek a rövidke ambientes betétek, melyek főként a drámai részek alatt hallhatók. A mély búgások, szintetizátoros, dallamnak sem nevezhető, de igen jól eltalált effektek néhol kiegészülnek élőhangszeres zenével, szájharmonikával a "Standing Ovation"-ben, vígjátékos nagyzenekari váltással a "John, Meet Ray"-ben. Kifejezetten erőteljesen jelenik meg ez a stílus a "The Trailer"-ben, de igazán csodás hangzásban a "Mortal" című track nyitányában hallhatunk ambientes dallamot. A Hancock score-jának talán leggyönyörűbb részletei azok az egyszerű, gitáros motívumok, melyek leginkább a szerző tavaly év végi munkájára, a "P.S. I Love You"-ra, vagy a korábbi "Nevem: Sam"-ben hallhatókra emlékeztetnek. Ilyen tétel a "Mary Brings Meatballs", vagy ennek közvetlen folytatása, a "Getting Therapy", mely az album talán legjobb tétele is, bár ezért a címért nálam komoly versenytársa a "Death and Transfiguration"-nek.

Az akciódús részek sajnos igen szétszabdalt módon kerültek rá a CD-re, amiről feltehetően nem a szerző tehet. Néhány dinamikus tétel esetében az a probléma, hogy elég lassú felvezetés után érkezik csak meg a tüzes dallamvilág, ami többször valóban tüzes a latinos flamenco gitár és a kasztanyetta miatt – ilyen a "Hollywood Blvd.", mely jól igazodik a film kicsit túlzóan látványos nagy összecsapásához. Az albumvégi "The Moon and the Superhero" pedig igazán tökéletes lezárása a zenének, mivel szinte minden témát feldolgoz, ráadásul remek, dinamikus formában, a track végét pedig nagyon erős zeneszerzői teljesítménynek tartom.


Akadnak azért nem kevés mennyiségben elég jellegtelen tételek is. Ilyen a rendkívül gyenge "Indestructible, You Should Go!", vagy a "French Asshole", mely albumra erőltetése, ha lényegesen nem is, de azért ront a színvonalon. Eme tételek döntően a vígjátéki vonalat hivatottak erősíteni, a filmben jól is működnek, önállóan azonban beleolvadnak a nem túl kedvelt vígjátékfilmzenék univerzumának szürke muzsikái közé. Elmondható, hogy John Powell kezei közül ismét egy erőteljes, színes, összetett, de kicsit nehezebben beérő minőségi munka került ki, azonban azt is meg kell, hogy jegyezzem sokáig ez a stílus ilyen formában már nem folytatható, mert egy idő után olyan korlátok közé fogja szorítani a szerzőt, amiből nincs kiút, csak a beskatulyázódás veszélye.