A The Stoning of Soraya M. középpontjában egy, az irániak számára hatóságilag elfogadott büntetés, a megkövezés áll, mely ellen 1979-es törvénybe iktatása óta számos ország szervezete tiltakozik, napjainkban pedig maguk az iráni fiatalok is egyre többet dacolnak az ilyen és más, a szabadságukat korlátozó törvényekkel – utóbbiakból a legtöbb a nőkre vonatkozik. A '79-es iszlám forradalom óta érvényben lévő rendeletek egyik cikkelye tér ki arra, hogy a házasságtörők büntetése a megkövezés. A törvény nemcsak azt foglalja magában, hogy milyen méretűek legyenek a kövek (ugyanis ha túl kicsi, akkor nem okoz nagy sebet, ha pedig túl nagy, akkor hamar meghalna a bűnös), hanem azt is, hogy a férfiakat derékig, a nőket pedig hónaljig kell a földbe ásni, s addig dobálni, amíg meg nem halnak. Természetesen az elítéltnek is adnak esélyt: amennyiben a kövezés időtartama alatt ki tudja ásni magát, mentesül a büntetés alól – de gondolom, azt egyik törvényalkotó sem gondolta komolyan, hogy amíg valakit kővel dobálnak, képes lesz kiszabadulására koncentrálni.


E groteszk és nem éppen humánus szokás egyik áldozatáról szól Cyrus Nowrashteh jelen drámája, amely Freidoune Sahebjam 1994-ben megjelent, azonos című novelláján alapul. Sahebjamnak (akit James Caviezel alakít) egy távoli iráni falucskában mesélte el Zahra unokahúga történetét, akit a házasságból mindenáron kilábalni akaró férje vádolt meg házasságtöréssel, kihasználva azt, hogy felesége megözvegyült barátjára kezdett főzni. Bár a vád alaptalan volt, a férj sikeresen átvitte elméletét a helyi bíráknál, így az ítélethirdetésre, s annak végrehajtására is sor került.

A The Stoning of Soraya M.-ről, mint filmről nem igazán hallani, pedig lassan egy év eltelt már a Torontói Filmfesztiválon történt debütálása óta – ahol nem mellesleg rögtön díjat is kapott. Meglepő számomra, hogy eddig csak nagyobb fesztiválokon, illetve néhány amerikai moziban tűzték műsorra, holott megtörtént eseményt bemutató története és mondanivalója (a megkövezés brutalitása, a nők meghurcolása, s emberi jogoktól történő megfosztása) ennél többet kívánna. Persze lehet mondani, hogy "ahány ház, annyi szokás", és minden kultúrának megvan a maga sajátos furcsasága, az irániaknál azonban ezekből valamilyen oknál fogva több van a kelleténél...


A score tavaly év végén jelent meg iTunes-on, amivel a kiadók jól járnak, hiszen költséghatékonyabban tudják megoldani egy-egy score megjelentetését, ám azon rajongók, akik kedvencüket polcukon szeretnék tudni, nem kifejezetten örülnek ennek a formátumnak. Ugyan volt már példa arra, hogy idővel CD-n is megjelent egy score – ilyen volt például a Danna testvérek Törése –, ám ez egyelőre még meglehetősen ritka. A Varése Sarabande májusban bejelentette, hogy új, limitált példányszámú szériát indít útjára, amin belül kizárólag az olyan albumokra fókuszálnak majd, melyek csupán digitális módon jelentek meg az iTunes-on és az Amazonon. Ennek első példányai Marco Beltrami Az elektromos ködben ihlette munkája, valamint John Debney The Stoning of Soraya M.-je voltak, melyekből 1000-1000 darab készült, s nem meglepő módon néhány nap alatt el is fogytak.

Debney Steve McEveety producer révén került a stábtagok közé, akivel korábban A passió kapcsán dolgozott együtt. A komponista fő célja e művének megalkotása során az volt, hogy tükrözze vele a film mondanivalójának keserű tényét úgy, hogy közben a népcsoport kultúrája is előtérben legyen. Ennek érdekében a nyolcvanfős zenekar tagjai a hagyományosnak nevezhetőeken túl olyan etnikai hangszereket is megszólaltattak, mint az oud (amely a legfontosabb pengetős hangszerük), a perzsa hegedű, a bazouki, és több, a tájegységre jellemző ütős hangszer, melyekre a teheráni származású énekesnő, Sussan Deyhim hangja teszi fel a koronát.


Már a nyitány ("Main Title") hallgatása során ismerősnek tűnik a zene atmoszférája, hangzásvilága, amely a szerző Oscar-díjra jelölt "The Passion of the Christ"-ját juttatja eszünkbe. Tény és való, hogy e tekintetben sok hasonlóságot lehet felfedezni köztük – főleg annak szimfónia változatával –, jelen műve azonban még annál is lassabb tempóval bír – egyedül az albumzáró "The Escape"-ben csendülnek fel dinamikusabb taktusok. Az album egésze egy csodálatos alkotást mutat be, amely megindítóan szép dallamokkal és hangszereléssel bír (utóbbi létrehozásában Kevin Kaska volt a szerző segítségére, aki többek között a Lair és A passió zenéjének szimfónia változatában is közreműködött már). A kompozíció Debney elképzeléséből adódóan főként a tájegységet szimbolizáló hangszerekre épül hegedű- és csellószólóval tarkítva, a hagyományos felállású nagyzenekar pedig a háttérben meghúzódva színesíti mindezt.

Ha mindenképpen ki kellene emelnem az általam legjobbnak tartott tételeket, akkor a nyitány mellett a "She Lies by the River"-t, a "The Verdict"-et, az "I'll Tell the World"-öt, valamint a "The Stoning of Soraya M."-et (utóbbit mindennél hangsúlyosabban) említeném, ám hozzáteszem, hogy az egész művet érdemes végighallgatni, mert bár Debney ehhez hasonló muzsikát már írt néhány évvel ezelőtt, újfent sikerült neki maradandót alkotnia.


A magam részéről csak örülni tudok annak, hogy a Varése magára vállalta e szerzemény kiadását, s példányainak hamar történő elkapkodása azt mutatja, hogy igenis érdemes az ilyen vagy ehhez hasonló kis költségvetésű, nem reflektorfényben lévő alkotások score-ját megjelentetni CD-n, ha az népszerű zeneszerzőhöz köthető. John Debney a tavalyi (és azt megelőző évi) tingli-tangli zenék mellett pedig újból megmutatta, hogy bár a könnyedebb műfajt preferálja, ha kell, képes értéket közvetítő művet is letenni az asztalra. Fent látható értékelésem jó ideig eggyel híján volt a mostaninak, melynek oka A passió muzsikájával történő rokoníthatóságban rejlett (ettől függetlenül a 2008-as évértékelésem első helyezettje ez volt), ám ahogy egyre többször hallgattam a score-t, és vésődtek belém a trackek címei, úgy elevenedett meg gondolataimban Soraya meghurcolása, így mostanra megérett annyira az aláfestés, hogy zokszó nélkül kerüljön bele az általam tökéletesnek vélt aláfestések csoportjába.