A mozivásznakon 1999-ben felélesztett múmiák elég komoly anyagi sikerrel rémisztgették a közönséget – már amennyire rémisztőnek lehet nevezni Stephen Sommers korabeli múmiafilmekre hajazó kalandfilmjét – így várható volt több folytatás is. A Múmia visszatér változatlan szereplőgárdával 2001-ben került a mozikba, azonban a rongyba csavart foszló lények sztoriját – a jelentős nyereség ellenére – egy ideig jegelni kényszerült a stúdió, aminek oka az igen gyenge forgatókönyvben volt keresendő. Időközben elkészült ugyan a sorozat részének tekintett A Skorpiókirály is, de ez is csak arra volt jó, hogy megerősítse a producereket azon véleményükben, hogy az óegyiptomi történetekkel egy időre telítődtek a mozibajárók. 2007-re már kellő idő telt el a rosszemlékű második epizód után, így felmerült a folytatás lehetősége, de nem a piramisok múmiái kerültek előtérbe, hanem a Távol-Kelet, azon belül is Kína, ahol ugyan nem szokás az embert mumifikálni, de az ilyen apróságok nem szokták zavarni a hollywoodi forgatókönyvírókat. Sőt, olyannyira nem zavarta őket, hogy A Múmia – A Sárkánycsászár sírja esetében egyáltalán nincs múmia a filmben, van helyette egy agyagba öntött, később "életre kelő" császár, annak van egy agyagba öntött hadserege, illetve van még egy zombikból álló csapat is. Ezzel a felállással egyébként semmi probléma nem lenne, ötletes elgondolás a feléledő agyaghaderő gondolata, de a köré épített mitológiai háttérből összefaragott történet, a trilógia leggyengébb láncszemévé teszi a harmadik részt.


A főhős Rick O'Connell szerepében visszatérő Brendan Frasertől természetesen azt kapjuk, amit elvárunk, hozza az előző részek poénosra vett kalandorfiguráját. A Rick feleségét, Evelynt korábban megformáló Rachel Weisz már nem kívánt szerepet vállalni a sorozat mélyrepülésében, így helyére Maria Bello ugrott be. A távol-keleti sztárok közül a császár szerepében a harcművészetekben igen járatos Jet Lit láthatjuk, Michelle Yeoh pedig az uralkodót elátkozó örökéletű varázslónőt alakítja. A sztori tulajdonképpen szóra sem érdemes, nagyjából annyi történik, hogy a gonosz, agyaggá változtatott császárt a kínai hadsereg feltámasztja, csak nem számolnak azzal, hogy ezt a múmiafóbiás O'Connell család (és a jetik) nem nézik jó szemmel. A vége persze megint az lesz, hogy egy grandiózus, számítógép által generált összecsapást láthatunk, ami jelen esetben az agyaghad és a zombisereg harcát jelenti.

Az előző két rész aláfestése mára már tulajdonképpen etalon a kalandzenék tekintetében. Az első részt jegyző Jerry Goldsmith és a második epizódot levezénylő Alan Silvestri munkái kiemelkedő alkotásai az elmúlt tíz év filmzenei termésének. Ebből kifolyólag fokozott várakozás előzte meg a legújabb rész komponistájának kiválasztását, ám a rendező személyének megismerése után már lehetett sejteni, hogy kire fog esni a választás. A Múmia-sorozat harmadik részét rendező Rob Cohen ugyanis első mozifilmje óta szinte kizárólag Randy Edelmannel dolgozik együtt, így várható volt, hogy jelen esetben is ő lesz a komponista. A szerző az utóbbi években nem igazán hallatott magáról, minőségi zenéket tekintve semmiképpen sem. Bár karrierje megrekedni látszik a családi filmek, a vígjátékok és a romantikus komédiák terén, de korábban olyan népszerű zenéket is szerzett, mint a Sárkányszív, Az utolsó mohikán vagy a Daylight – Alagút a halálba aláfestése. A szerző sajátos stílusa a kilencvenes években még újszerű, izgalmas zenei nyelvezetnek számított, azonban a régimódi szintetizátoros hangzásvilága, a felvett zene túlzott kevergetése mára igencsak kirívó a filmzenék világában, ráadásul be is szűkíti a vállalható felkérések körét. Erről a stílusról jelen esetben sem volt hajlandó lemondani Edelman, bár érezhetően nem alkalmazta túlzott arányban. A score megírásába már a film leforgatása előtt belekezdett, aztán az elkészült dallamokat, témákat ráigazította a kész anyagra. Talán ennek, a filmzeneszerzés jelenében nem megszokott sok időnek köszönhető, hogy lényegesen több és jobban kidolgozott témát hallunk a sorozat legújabb részében, mint a mai filmzenék többségében.


Manapság már nem sok komponista alkalmazza azt a fajta filmzenei nyelvezetet, amit Edelman is, vagyis hogy egyes karaktereknek, eseményeknek külön témái vannak, ezek pedig átszövik a teljes score-t, vagyis mindig az adott jelenethez igazodnak, alakulnak, megváltozik a hangszerelésük, a dinamikájuk, így ugyanaz a dallam lehet drámai, lehet romantikus vagy lehet hősies. Ilyen a főtéma is, mellyel a film is indít, a "2nd Century B.C."-ben hallható variációja csendül fel a stúdió logója alatt, de az albumon nem ezt a változatát halljuk először. A nyitó tétel ("A Call to Adventure") ugyanis elég gyengécske, jellegtelen interpretálása az amúgy jól kidolgozott vezérdallamnak, amit szerencsére annyit alkalmaz Edelman, hogy azért halljuk remekül sikerült formában is - például a szintis hangzást teljesen mellőző "Shanghai Chase"-ben. Többnyire fúvósok adják elő, rendszerint a rézfúvósszekció, de a "Memories, Retirement and Dinner"-ben (mely a legszebb felcsendülése a fő motívumnak) például fuvola, és a vonósok játéka mutatja meg, hogy az első track szerencsétlen hangszerelése miatt tűnik csak gyengécskének a főtéma.

A zene másik fontos motívuma a "Silently Yearning for Centuries"-ben hangzik fel, ez a tétel az örök életet kutató császár történetét hivatott aláfesteni, de a film lírai pillanatai alatt is ez szól. Sok variációban hallhatjuk, nekem a legjobban az "Ancient China"-ban megismert változat tetszik a legjobban, bár minden tétel, melyben felcsendül, nagyon emlékezetes, így a "Heartbreak" vagy a "The Museum Becomes Alive!" is. A "The Reign of Terror" szintén új témát rejt, mely a score mozgalmasabb dallamainak egyike, nem hangzik fel sokszor, többnyire pedig keveredik a főtémával. Edelman minőségi vígjátékzenei és romantikus filmeken edződött tudásának köszönhető az olyan remekül csengő tétel, mint az "A Family Presses Close", illetve ennek variációi, melyek közül kiemelhető az "A Warm Rooftop", vagy az autentikus hangszerekkel megszólaltatott "Alex and Lin". Az első pár track – mivel nem időrendben halad a CD – bemutatja azt az öt témát, melyeket a score további részében hallunk keveredni, változni, fejlődni. Ez a formálódás ugyanakkor korántsem okoz önismétlést, mivel rendkívül változatos a score.


Ritkák ugyan, de vannak természetesen olyan trackek is, melyben nem játszik fontos szerepet egyik téma sem. Ezek közül kiemelném a "New Years Betrayal"-t, mely a teljes kiadvány egyik legjobbja, de említésre méltó még a dinamikus "Formation of the Terra Cotta Army", melyben Edelman elhagyja a szintis hangzást, vagy ilyen a játékos "Rick's Long Rod", valamint a sejtelmes "Entering the Tomb". Meg kell még jegyezni, hogy a remekül játszó The London Symphony Orchestrán kívül több kínai zenész is szerepet vállalt a score feljátszásában, tőlük válik igazán eredetivé ez a zene, szerepüket jól jelzi például a "Mother and Daughter Reunion", de szinte minden tételben jelen van a játékuk, így kiemelni sem lehet igazán távol-keleties zenét, mert mindegyikben van valami kínai jellegzetesség.


Elmondható, hogy a score legfőbb erénye a drámai témákban, az autentikus hangszerelésű trackekben rejlik, melyek már-már súrolják a tökéletes filmzene fogalmát. A dinamikus tételekkel sem lenne különösebb probléma, egyedül a kevésbé jól sikerült főtéma ront a remek összhatáson. A művel kapcsolatban egy sajnálatos tényt is meg kell említeni, történt ugyanis, hogy nem részletezett indokok alapján Edelmen remek munkájának egy igen jelentős részét nem használták fel a filmhez. A minőségi problémák miatt feltételezhetően újravágott mozihoz az utómunkálatok végén nagyon gyorsan bevonták John Debneyt, aki Edelman témáinak felhasználásával szinte teljesen más koncepció alapján a mozgalmasabb jelenetek alá új zenét írt, Edelman elképzelése azonban köröket ver Debney sebtében összedobott és semmilyen formában ki nem adott kompozíciójára.