F. Scott Fitzgerald 1922-ben íródott novellája évtizedek óta várt arra, hogy megfilmesítsék. A nyolcvanas években Frank Oz számára nyílt volna lehetőség, hogy leforgassa a mozit, nála a címszereplőt Martin Short alakította volna. Később, a kilencvenes években Steven Spielberg neve merült fel a direktori poszt kapcsán, aki Tom Cruise-t képzelte el Benjamin Buttonként, de a sztárrendező inkább a Jurassic Park mellett tette le a voksát. Rajtuk kívül Ron Howard is rövid időre befutónak számított, ő John Travoltát szerződtette volna. Azonban nemcsak a rendezők változtak, hanem a forgatókönyv is, hiszen neves írók jöttek és mentek, ötletek és szkriptek sora hullott el. Majd 2003-ban célegyenesbe fordult a projekt, és az amerikai történetek egyik kiváló interpretálója, Gary Ross kezdett el rajta dolgozni, ennek során megszületett a végső forgatókönyv is, amit Eric Roth jegyzett. Az Oscar-díjas író nevéhez számos figyelemreméltó mozi forgatókönyve fűződik, több ezek közül a Benjamin Buttonnal rokonságban álló, egy személyre összpontosító film, mint például a Forrest Gump vagy az Ali. Roth hatalmas feladatot kapott, hiszen az eredeti novellából csak az alapszituációt tarthatta meg, a történetet és a karaktereket már neki kellett újraformálnia, sőt igazából kitalálnia, s mindezt úgy, hogy hűnek kellett maradnia az amerikai irodalom jeles alakjának megbecsült művéhez. A film alapján elmondhatjuk, hogy kitűnő munkát végzett, és megérdemelten került ezen alkotásával is az Oscar-jelöltek közé. Azonban forgatókönyvét végül nem Ross öntötte képekbe, mivel 2004-ben David Fincher váltotta őt a rendezői székben, aki két és féléves előkészítés után végül 2006 őszén kezdett hozzá a forgatáshoz. A főhős szerepére Fincher egyik kedvenc színészét, Brad Pittet szemelte ki, Benjamin nagy szerelmének karakterét pedig Cate Blanchettre osztotta, míg a mellékszerepekben olyan színészek tűnnek fel, mint az Oscar-jelölt alakítást nyújtó Taraji P. Henson, továbbá Julia Ormond és Tilda Swinton.


Fitzgerald kisregénye Benjamin Button életét mutatja be a születésétől a haláláig. A történetnek és főszereplőjének különlegességét az adja, hogy Benjamin fordított életet él, vagyis aggastyánként látja meg a napvilágot, az évek múlásával pedig nem idősödik, hanem egyre fiatalabb lesz, ám mindez csak testileg valósul meg, ugyanis szellemileg egy normál ember mentális fejlődését követi, ami különösen bizarr szituációkat teremt. Ezt az egyedi, groteszk történetet veszi alapul a mozi, ám ezen a ponton szinte meg is reked a hasonlóság Fitzgerald és Roth víziója között. Előbbinél ugyanis 1860-ban születik meg Button, és az 1930-as években hal meg, utóbbinál pedig 1918-ban látja meg a napvilágot, és végigéli szinte a teljes huszadik századot. Ebből is következik, hogy teljesen más a két mű történelmi környezete, így eltérő dolgokra is helyeződik a hangsúly. A különböző sztorival közvetített mondanivaló azonban mindkét írónál azonos, ami nem más, mint a másság elfogadása, illetve el nem fogadása, s ezen keresztül az emberi kapcsolatok bonyolult változása. Noha egy elismert író művének teljes átszabása általában komoly felindulást szokott kiváltani, azonban Rothnak egy olyan forgatókönyvet sikerült írnia, mely Fitzgerald egyedi alapfelvetését korunk embere számára érthetőbbre, befogadhatóbbra és aktuálisabbra hangolta.

Persze a komoly elismeréseket begyűjtő mozi nem csupán az író érdeme, hiszen Fincher sajátos, sötét látásmódja valódi varázst teremt, a két főszereplő játéka hiteles és erős, a mellékszereplők, főként Henson és Swinton karakteresek, és alakításukkal nyomot hagynak az emberben, Claudio Miranda operatőr képei pedig szemkápráztatóan örökítették meg a pazar díszleteket és jelmezeket. A film nem véletlenül érdemelt ki tizenhárom Oscar-jelölést, melyből hármat (a legjobb maszk, vizuális effekt és látványtervezés kategóriákban) meg is nyert, de emellett számos más elismerést is begyűjtött, és nem utolsósorban a szakma mellett a nézők többségének tetszését is elnyerte.


A Benjamin Button különös élete egy fantasztikus utazás, amihez zeneileg is valami újat szeretett volna Fincher, így egy olyan komponistához fordult, aki akkoriban kezdett megtelepedni a hollywoodi mozik tájékán, stílusa pedig valóban magában hordozta az újszerűség jegyeit. Alexandre Desplat a Színes fátyol, a Születés és A királynő muzsikáival győzte meg a direktort, aki úgy vélte, hogy a komponista nagyon visszafogott és csendes zenei stílusa megfelelő a fő karakterhez. Desplat így emlékszik vissza arra, hogy mit kért tőle Fincher: "Azt akarta, hogy a score ne legyen nyomasztó vagy túl hangos, igazából ne is nagyon hasonlítson a klasszikus hollywoodi filmzenékre. Szerette volna, hogy többrétegű, illetve talán merész is legyen, és azt hiszem, úgy gondolta, én lehetnék a megfelelő személy erre." Fincher részletes utasításokkal látta el a szerzőt, aki szerint a rendező nemcsak szereti a zenét, de érti is, és tudja, hogy milyen hatással lehet egy történetre.

A direktor és a hangdizájnért felelős Ren Klyce a munkálatok elején összeraktak egy temp score-t, mivel egy nagy filmről és költségvetésről volt szó, így biztosra kellett, hogy menjenek, ez az alaposság és irányítás viszont nem zavarta Desplat-t, mivel saját bevallása szerint ő is igényes ezekre a dolgokra, és elismeri létjogosultságukat – persze a végső score-on nem érezni a temp trackek hatását. A rendező egy olyan muzsikát várt, mely szinte hipnotizálja a nézőt, és mindezt a komponista tulajdonképpen tökéletesen hozta is, hiszen az aláfestés a film több jelenetét álomszerűvé varázsolja, így sokat hozzátett ahhoz, hogy a Benjamin Button különös élete azzá a sötét, ám szerethető fantasy drámává vált, amivé a rendező szerette volna tenni.


A hangszerelést tekintve igazán fantáziadúsnak nevezhető Desplat alkotása, persze mindez egész munkásságára jellemző. A szimfonikusok csak akkor szólalnak meg, amikor erőteljes jelenlétükre szükség van, egyébként szinte kamarazenekari jellegű a score. Ez a csendesség és visszafogottság kifejezetten jót tesz a mozinak, mivel a mértéktartó hangszerhasználatnak köszönhetően egy roppant mód harmonikus muzsikát hallunk a képek alatt, olyat, ami jól illik Benjamin jelleméhez – valami hasonlót ért el annak idején Alan Silvestri is a Forrest Gump zenéje esetében. Leginkább hegedű és zongora nevezhető meg vezérhangszernek, de a hárfa is komoly szereppel bír, hiszen ezzel jeleníti meg a szerző az időt, mivel az instrumentum hangja olyan, mintha egy óra ketyegne; mindezt persze nem helyezi előtérbe, inkább a tudatalattira kíván vele hatni, például ebből is fakad a score hipnotikus jellege. Benjamin beutazza a fél világot, így ezt természetesen a zenében is meg kellett jeleníteni, azonban Desplat ezt nem erőlteti a muzsikára, hanem csak finoman érzékelteti, hogy most más miliő veszi körül a főszereplőt. Cimbalmot, afrikai dobokat, jazzes hangzású rezeseket, harmonikát vetett be az eltérő környezet megjelenítésére. A score stílusa megfoghatatlan, mivel a szerző számos zenei stílust alkalmaz, csak éppen nem a megszokott módon, mivel vegyíti ezeket, vagy olyan hangszert alkalmaz a tolmácsolásukra, mely az adott műfajban nem megszokott, bizonyos esetben pedig a tempót csökkentve ér el velük különleges hatást – így játszik az aláfestésben például a húszas évek tánczenéivel. A szerzőre oly jellemző változatos ritmusokra e muzsikája is jó példa, ezek mellett szerény mértékben megjelennek további egyedi jellegzetességei, a búgó elektronikus effektek is.


A score nagy része nem lép ki a könnyfakasztó drámai zenék stílusából, azonban néhány jelenet eltérő megközelítést igényelt. A "Mr. Button" már-már thrillerszerű hangulata, vagy a "Submarine Attack" akciódús, feszült körítése jól példázza a szerző sokoldalúságát. A komponista, Fincher elgondolását követve, nem igazán a karakterekhez írt témákat, hanem azonos hangulatú, azonos jelentést hordozó jelenetekhez alkalmazott ismétlődő motívumokat. Desplat erre így emlékezett vissza: "Ez egy bonyolult film, ezért az első dolgunk az volt, hogy úgy döntöttünk, elkerüljük a dallamok és zenei tónusok karakterekhez való kötését, így nem alkalmaztam újra egy szereplőhöz kötötten ugyanazt. Kifejezetten nem akartunk egy olyan témát, mely a filmhez rögződik, és annak megtekintése után az ember fejében tovább él." Az mozihoz tehát az érzelmekhez, a helyzetekhez és néha a karakterekhez is köthető dallamok íródtak, Desplat maga pedig úgy nyilatkozott, hogy egy szemérmetlenül dallamos score-t írt.

A nyitó tétel ("Postcards") rögtön egy gyakran ismétlődő témával indít, és már itt megmutatkoznak a főbb hangszerek, vagyis a hárfa, a zongora és a vonósok, stílusát tekintve pedig leginkább egy lelassított keringőt hallhatunk. Ez a körítés számos további tracknek is az alapja (például: "Mr. Gateau", "Meeting Daisy", "Alone at Night"). A romantikus "A New Life" új hangulatot vezet be a score-ba, szóló csellója és bariton szaxofonja a már korábban is hallható kvázi vezérdallammal rokonítható. A tételek egy jelentős része depressziós és szomorkás hangulatú, azonban az apró, finom változtatások miatt mégsem egyhangú a muzsika. E tételek közül különösen szép a szóló hárfás "Children's Games", az ehhez hasonlóan indító, katartikus pillanatot tartalmazó "Meeting Again", vagy a cimbalmos, klarinétos "Love in Murmansk". Vidámabb perceket kínáló trackből csak kevés akad, ilyen például az "It Was Nice to Have Met You", vagy az igen gyönyörű "A Daisy's Ballet Career", mely szép előfutára Desplat későbbi Harry Potter-zenéinek. A score egyik legszebb tétele a "Sunrise on Lake Pontchartrain", mely szintén minimalista jellegű, ám a dallamok és a változatos hangszerhasználat elképesztően szívmelengető, nagyszabású romantikus muzsikává emelik.


A film zenéje egy dupla CD-s, papírtokos, ám ennek ellenére is igényes kiadvány formájában jelent meg. Az első lemez Desplat aláfestését tartalmazza, a másodikra pedig a mozihoz felhasznált egyéb muzsikák és párbeszédek kerültek – a fenti értékelés természetesen csak a score részre vonatkozik. A Benjamin Button különös életéhez Desplat egyik legjelentősebb muzsikáját írta, mely jól összefoglalja és jellemzi mindazt, amit a komponista a filmzenék terén képvisel. A muzsika Oscar-, Grammy-, Golden Globe- és BAFTA-jelölést is kiérdemelt, ám győznie egyik esetben sem sikerült, azonban a szerző mégiscsak nyertes volt, hiszen e munkával végérvényesen megtelepedett az amerikai filmek terén.