Szikraváros (2008)
City of Ember
- zene: Andrew Lockington
- vezényel: Nicholas Dodd
- kiadás éve: 2008
- kiadó: Verve Records
- játékidő: 71:08
Egyre inkább úgy tűnik, hogy a sorozatos bukások, a negatív kritikák és a közönség közönye sem tudja eltántorítani Hollywoodot attól, hogy minden évben bepróbálkozzon valamelyik stúdió egy népszerű fantasyregény-sorozat filmre adaptálásával. Jeanne Duprau amerikai írónő az évtized elején írta meg első regényét a földalatti városról, amit csak a lámpák derengő fénye világít meg. Ezt további három könyv követte, melyek tovább boncolgatták a magyarul Szikravárosra fordított település lakóinak életét. Maga a történet kissé ambivalens érzéseket kelt bennem, mivel egyrészt elég eredeti ötlet egy mindentől elzárt földalatti városka köré szervezni a történetet, de ugyanakkor a cselekmény egyáltalán nem hordoz sok újdonságot magában: két gyerek, akiknek egy küldetésük van, hogy megmentsék népüket. Ugye ismerős? Mindazonáltal a film nem lett unalmas, de olyan nagyon emlékezetes sem, viszont legalább mentes a túlzott logikai bukfencektől. A sztori nagyjából követhető is, tehát a mozi egy könnyed másfél órás kikapcsolódást jelent a néző számára.
A 2006-ban igen szép sikert és Oscar-jelölést is elérő Rém rom rendezője, Gil Kenan lett a regény filmváltozatának elkészítésével megbízva. A gyerekeket terrorizáló szörnyházas animációs mozi még a felnőttek számára is izgalmas kikapcsolódásnak bizonyult, így joggal volt elvárható, hogy a direktor egy élőszereplős filmet is megfelelően el tud majd készíteni. Azonban az, hogy a Szikraváros nem lett egy egyedi és vizuálisan erős mozi, pont a rendező hibája – rajta kívül még az operatőr (Xavier Pérez Grobet) okolható a kevésbé színvonalas végeredményért. A filmmel a legnagyobb probléma ugyanis az, hogy a beállítások rosszak lettek, a fénnyel való játszadozás, amivel egy jó operatőr egy ilyen filmben csodákra lenne képes, jelen esetben egyszerűen csapnivaló, hiszen mind a közeli, mind a totálképek gyenge vizuális érzékkel megáldott szaktudást engednek sejtetni. Eleinte még azt gondoltam, hogy a látványvilágért felelős stábtagok nem álltak a helyzet magaslatán, de végül is arra jutottam, hogy a díszletre és a produkciós dizájnra nem lehet panasz – csak egyszerűen rosszul vannak filmezve. Néhány trükk gyenge, már a nyolcvanas években is idejemúlt kivitelezése sem segít a mozin, bár szerencsére inkább az mondható el, hogy a vizuális effektek a nem túl magas költségvetéshez képest profik. Érdemes még megemlíteni a színészgárdát, mivel elég jó neveket sikerült megnyerni a mozihoz. A főszerepben az Oscar-jelölt fiatal Saoirse Ronan látható (aki ha így folytatja, a jövő nagy színésze lehet, mert ezen nem túl erős szerep ellenére is ő legalább erőteljesen jelen volt a vásznon), de az ismertebb nevek közül feltűnik még Bill Murray, Tim Robbins, Martin Landau és Toby Jones is.
A film egyébként méretes bukás lett, a büdzsé felét sem termelte vissza, noha ennél lényegesen rosszabb alkotásokat is keblére szokott ölelni a közönség. A történet egyediségét a világot elpusztító katasztrófa elől a föld alá rejtett városka ötlete adja. Az elzárt és szinte teljes sötétségre kárhoztatott lakosság évszázadok alatt teljesen megfeledkezett a külvilágról, bár a létesítmény tervezői gondoskodtak arról, hogy évszázadok elmúltán egy kis dobozkába rejtve megtalálják majd a kulcsot a kivezető úthoz. A doboz azonban elkallódik, így a kijutás lehetősége is a homályba vész. Szikraváros azonban a végét járja, óriási generátora, mely a fényt adja, gyakorlatilag teljesen elromlott, így a városra hamarosan örök sötétség vár. A lakosok egy csoportja viszont sejteni véli, hogy valahol lehet egy kijárat, ezt azonban a zsarnoki hajlamokkal megáldott polgármester teljesen kizártnak tartja, és megakadályozza a kiút keresését. Azonban két tizenéves, Lina és barátja, Doon többre vágyik annál a munkánál, mint amit nekik szánt a sors, így nekilátnak, hogy kitörjenek Szikravárosból, ebben pedig nagy segítségükre van a megtalált titkos dobozka.
A zeneszerzői poszt első betöltője a Rém rom esetében is a rendezővel dolgozó Douglas Pipes volt, aki azonban ismeretlen okból a bemutató előtt nem sokkal eltűnt a produkcióból. Bizonyos információk szerint visszalépett, míg máshol azt látni, hogy zenéjét visszautasították. Gyanítom, hogy az igazság, mint az efféle esetekben oly sokszor, a jövőben sem fog kiderülni. Pipes helyére egy fiatal, feltörekvő kanadai komponista, Andrew Lockington került, aki addig mindössze két nagyobb produkcióban vett részt – az egyik a Vérfarkasok, a másik pedig az Utazás a Föld középpontja felé volt. A Szikraváros score-jának elkészítését minden bizonnyal a Verne-adaptációnak köszönhette, melynek zenéjét egyöntetűen dicsérte a kritika. Lendületes, óriási hangszerarzenált felvonultató, manapság elég ritkán készülő, elsöprő lendületű nagyzenekari aláfestést álmodott a 3D-s kalandfilm alá. A Szikraváros zenei világát is hasonló támpontok alapján készítette el, és ezért lett ez is meglepően ütős score.
Lockington két erős témát dolgozott ki a filmhez, az egyik magának a városnak a témája, a másik pedig a főszereplő, Lina zenei megjelenítése, de ezek mellett néhány, nem túl emlékezetes kisebb motívum is felbukkan még. Azonban a két fő dallam olyan profi lett, olyan jellegzetes, olyan fülbemászó, amit manapság csak alig hallani új filmzenében. A nyitójelenet alatt hallható "City of Ember Main Titles"-ben lassan vezetődik fel a monumentális főtéma, mely már az első megjelenésével magával ragadó. Az erős vonóshangokból jól átgondolt koncepció alapján előbukkanó rezes szólamok, finoman adagolják be a téma első harsány, kürtös felcsendülését, amibe a track végén még a kórus is beleszövődik, elmélyítve a dallam epikus jellegét. A vidám és fékezhetetlen főhős, Lina témájával rögtön a második tétel ("Lina Mayfleet") megismerteti a hallgatót. Az egyszerre gyermeki és méltóságteljes dallam jól kifejezi a téma tulajdonosának személyiségét. Ez a két track olyan nagy szerzők életművébe illik, mint John Williams vagy Jerry Goldsmith.
A lemez további részeiben gyakorlatilag ez a két téma váltakozik (főleg az első), de igazából nem megunható formában. A komponista mentségére legyen mondva, hogy olyan rövid idő állt a rendelkezésére, hogy kisebb csoda az a végeredmény, amit ezen idő alatt produkált. Néhol nagyon finom elektronikus, szintis megoldásokat is hallhatunk a score-ban, de önállóan ez egyik tételre sem jellemző, inkább csak hangulatkeltő elemként jelennek meg. Érdemes kiemelni egy-két olyan tracket is, melyben a főtéma nem kapott hangsúlyos szerepet. Ilyen a "The Box of Ember", mely főként a szépen szóló fafúvóshangjai miatt tetszetős, vagy ilyenek még azok a disszonáns, óraszerű ketyegéssel indító tételek, mint a "Tunnels" vagy a "Room 351", de az erőteljes és élénk "Loris' Bike" is jó pontja az albumnak. Valójából sok track megérdemelné még a külön említést, mert majdnem mind tartalmaz valami apró finom megoldást. Azonban egyet mindenképp ki kell még emelnem, ez pedig az "Escape to Sunrise", mely a címéből is sejthetően olyan, mint amilyennek egy napfelkeltés zárókép alá születni kell – pátoszos és könnyfakasztó. A korábban is erős jelenléttel bíró kórus itt angyalivá válva tolmácsolja a főtémát.
Az erőteljes hangzásvilág nagyban köszönhető a karmester és hangszerelő szerepét is betöltő Nicholas Doddnak, aki jó pár filmzenéből vette már ki a részét, hol a zenekart vezényelte, hol hangszerelt, de önállóan szerzett score-jai is vannak már. A részvétele miatt nagymértékben rokonítható a szintén az ő közreműködésével készült Szahara zenéjével a Szikraváros aláfestése: mindkettő harsány, lendületes és maradandó főtémával rendelkező nagyzenekari muzsika.
A score szinte csak dicsérő szavakat váltott ki a kritikusokból, és én is csak csatlakozni tudok ahhoz a csoporthoz, akik a jövő egyik nagy tehetségét látják Lockingtonban. Ezzel és a tavalyi másik nagy kalandzenéjével együtt igen jól sikerült az álomgyári bemutatkozása, és csak remélni tudom, hogy a döntéshozói helyzetben lévő filmesek is úgy érzik, hogy szükség van a hollywoodi filmeknél az ilyen magas szintű, néhol jó értelemben véve régimódi, dinamikus és erőteljes szimfonikuszenékre.
A 2006-ban igen szép sikert és Oscar-jelölést is elérő Rém rom rendezője, Gil Kenan lett a regény filmváltozatának elkészítésével megbízva. A gyerekeket terrorizáló szörnyházas animációs mozi még a felnőttek számára is izgalmas kikapcsolódásnak bizonyult, így joggal volt elvárható, hogy a direktor egy élőszereplős filmet is megfelelően el tud majd készíteni. Azonban az, hogy a Szikraváros nem lett egy egyedi és vizuálisan erős mozi, pont a rendező hibája – rajta kívül még az operatőr (Xavier Pérez Grobet) okolható a kevésbé színvonalas végeredményért. A filmmel a legnagyobb probléma ugyanis az, hogy a beállítások rosszak lettek, a fénnyel való játszadozás, amivel egy jó operatőr egy ilyen filmben csodákra lenne képes, jelen esetben egyszerűen csapnivaló, hiszen mind a közeli, mind a totálképek gyenge vizuális érzékkel megáldott szaktudást engednek sejtetni. Eleinte még azt gondoltam, hogy a látványvilágért felelős stábtagok nem álltak a helyzet magaslatán, de végül is arra jutottam, hogy a díszletre és a produkciós dizájnra nem lehet panasz – csak egyszerűen rosszul vannak filmezve. Néhány trükk gyenge, már a nyolcvanas években is idejemúlt kivitelezése sem segít a mozin, bár szerencsére inkább az mondható el, hogy a vizuális effektek a nem túl magas költségvetéshez képest profik. Érdemes még megemlíteni a színészgárdát, mivel elég jó neveket sikerült megnyerni a mozihoz. A főszerepben az Oscar-jelölt fiatal Saoirse Ronan látható (aki ha így folytatja, a jövő nagy színésze lehet, mert ezen nem túl erős szerep ellenére is ő legalább erőteljesen jelen volt a vásznon), de az ismertebb nevek közül feltűnik még Bill Murray, Tim Robbins, Martin Landau és Toby Jones is.
A film egyébként méretes bukás lett, a büdzsé felét sem termelte vissza, noha ennél lényegesen rosszabb alkotásokat is keblére szokott ölelni a közönség. A történet egyediségét a világot elpusztító katasztrófa elől a föld alá rejtett városka ötlete adja. Az elzárt és szinte teljes sötétségre kárhoztatott lakosság évszázadok alatt teljesen megfeledkezett a külvilágról, bár a létesítmény tervezői gondoskodtak arról, hogy évszázadok elmúltán egy kis dobozkába rejtve megtalálják majd a kulcsot a kivezető úthoz. A doboz azonban elkallódik, így a kijutás lehetősége is a homályba vész. Szikraváros azonban a végét járja, óriási generátora, mely a fényt adja, gyakorlatilag teljesen elromlott, így a városra hamarosan örök sötétség vár. A lakosok egy csoportja viszont sejteni véli, hogy valahol lehet egy kijárat, ezt azonban a zsarnoki hajlamokkal megáldott polgármester teljesen kizártnak tartja, és megakadályozza a kiút keresését. Azonban két tizenéves, Lina és barátja, Doon többre vágyik annál a munkánál, mint amit nekik szánt a sors, így nekilátnak, hogy kitörjenek Szikravárosból, ebben pedig nagy segítségükre van a megtalált titkos dobozka.
A zeneszerzői poszt első betöltője a Rém rom esetében is a rendezővel dolgozó Douglas Pipes volt, aki azonban ismeretlen okból a bemutató előtt nem sokkal eltűnt a produkcióból. Bizonyos információk szerint visszalépett, míg máshol azt látni, hogy zenéjét visszautasították. Gyanítom, hogy az igazság, mint az efféle esetekben oly sokszor, a jövőben sem fog kiderülni. Pipes helyére egy fiatal, feltörekvő kanadai komponista, Andrew Lockington került, aki addig mindössze két nagyobb produkcióban vett részt – az egyik a Vérfarkasok, a másik pedig az Utazás a Föld középpontja felé volt. A Szikraváros score-jának elkészítését minden bizonnyal a Verne-adaptációnak köszönhette, melynek zenéjét egyöntetűen dicsérte a kritika. Lendületes, óriási hangszerarzenált felvonultató, manapság elég ritkán készülő, elsöprő lendületű nagyzenekari aláfestést álmodott a 3D-s kalandfilm alá. A Szikraváros zenei világát is hasonló támpontok alapján készítette el, és ezért lett ez is meglepően ütős score.
Lockington két erős témát dolgozott ki a filmhez, az egyik magának a városnak a témája, a másik pedig a főszereplő, Lina zenei megjelenítése, de ezek mellett néhány, nem túl emlékezetes kisebb motívum is felbukkan még. Azonban a két fő dallam olyan profi lett, olyan jellegzetes, olyan fülbemászó, amit manapság csak alig hallani új filmzenében. A nyitójelenet alatt hallható "City of Ember Main Titles"-ben lassan vezetődik fel a monumentális főtéma, mely már az első megjelenésével magával ragadó. Az erős vonóshangokból jól átgondolt koncepció alapján előbukkanó rezes szólamok, finoman adagolják be a téma első harsány, kürtös felcsendülését, amibe a track végén még a kórus is beleszövődik, elmélyítve a dallam epikus jellegét. A vidám és fékezhetetlen főhős, Lina témájával rögtön a második tétel ("Lina Mayfleet") megismerteti a hallgatót. Az egyszerre gyermeki és méltóságteljes dallam jól kifejezi a téma tulajdonosának személyiségét. Ez a két track olyan nagy szerzők életművébe illik, mint John Williams vagy Jerry Goldsmith.
A lemez további részeiben gyakorlatilag ez a két téma váltakozik (főleg az első), de igazából nem megunható formában. A komponista mentségére legyen mondva, hogy olyan rövid idő állt a rendelkezésére, hogy kisebb csoda az a végeredmény, amit ezen idő alatt produkált. Néhol nagyon finom elektronikus, szintis megoldásokat is hallhatunk a score-ban, de önállóan ez egyik tételre sem jellemző, inkább csak hangulatkeltő elemként jelennek meg. Érdemes kiemelni egy-két olyan tracket is, melyben a főtéma nem kapott hangsúlyos szerepet. Ilyen a "The Box of Ember", mely főként a szépen szóló fafúvóshangjai miatt tetszetős, vagy ilyenek még azok a disszonáns, óraszerű ketyegéssel indító tételek, mint a "Tunnels" vagy a "Room 351", de az erőteljes és élénk "Loris' Bike" is jó pontja az albumnak. Valójából sok track megérdemelné még a külön említést, mert majdnem mind tartalmaz valami apró finom megoldást. Azonban egyet mindenképp ki kell még emelnem, ez pedig az "Escape to Sunrise", mely a címéből is sejthetően olyan, mint amilyennek egy napfelkeltés zárókép alá születni kell – pátoszos és könnyfakasztó. A korábban is erős jelenléttel bíró kórus itt angyalivá válva tolmácsolja a főtémát.
Az erőteljes hangzásvilág nagyban köszönhető a karmester és hangszerelő szerepét is betöltő Nicholas Doddnak, aki jó pár filmzenéből vette már ki a részét, hol a zenekart vezényelte, hol hangszerelt, de önállóan szerzett score-jai is vannak már. A részvétele miatt nagymértékben rokonítható a szintén az ő közreműködésével készült Szahara zenéjével a Szikraváros aláfestése: mindkettő harsány, lendületes és maradandó főtémával rendelkező nagyzenekari muzsika.
A score szinte csak dicsérő szavakat váltott ki a kritikusokból, és én is csak csatlakozni tudok ahhoz a csoporthoz, akik a jövő egyik nagy tehetségét látják Lockingtonban. Ezzel és a tavalyi másik nagy kalandzenéjével együtt igen jól sikerült az álomgyári bemutatkozása, és csak remélni tudom, hogy a döntéshozói helyzetben lévő filmesek is úgy érzik, hogy szükség van a hollywoodi filmeknél az ilyen magas szintű, néhol jó értelemben véve régimódi, dinamikus és erőteljes szimfonikuszenékre.
Gregus Péter
2009. 10. 10.
2009. 10. 10.
Tracklista:
- City of Ember Main Titles (3:29)
- Lina Mayfleet (1:29)
- Assignment Day (2:18)
- Job Exchange (2:28)
- Blue Sky (1:09)
- First Day (2:06)
- Message for Clary (0:51)
- Tunnels (6:58)
- The Mayor (2:00)
- The Box of Ember (2:51)
- Blackout (1:56)
- Map and Mole (4:57)
- Room 351 (3:10)
- Proof (4:31)
- Fugitives (3:07)
- Loris' Bike (4:03)
- Interlocking Keys (0:41)
- Clockworks (5:41)
- Control Room (4:35)
- Water Wheel (2:52)
- The Mayor Retreats (1:07)
- Stalagmite Trance (0:47)
- Escape to Sunrise (4:57)
- One Last Message (3:05)
