A Chuck Norris iránti már-már mitikus rajongás talán nem is annyira túlzó, ha azt vesszük, hogy szerte a világon mennyi akcióklisékre alapozó humor forrása lett az egyébként remek harcművészből fokozatosan halálos pillantásúvá gyengült (vagy ha úgy tetszik "erősödött") színész. Az általa megformált karakterek nevei szinte minden esetben egyet jelentenek a Nagy Amerikai Szuperhős fogalmával (aki persze a maga módján mégis egyszerű), és még a világ legnépszerűbb keresőoldala is megengedett egy tiszteletlennek semmiképp sem nevezhető poént Norrisszal szemben. A mostani harmincas generáció egy része az ő filmjein nőtt fel, s bár mai szemmel visszanézve legtöbbször megmosolyogtatóan rossz produkciók ezek, az akkori VHS-korszakban betöltött szerepük vitát kizáróan jelentős.


A különböző, filmzenéket kiadó cégek is remekül ráéreztek erre a felfokozódott istenítésre, és egyre-másra jelennek meg ezen, a nyolcvanas években készült akciófilmek aláfestései, leginkább az Intrada égisze alól. Üzleti szempontból mindenképpen garantált a siker, hiszen Norris neve igen komoly húzónév, texasi kopó ide vagy oda. Ilyenkor már csak attól szárnyalhatnak igazán egekbe az eladási mutatók, ha egy ismertebb komponista által elkövetett muzsikáról van szó, hiszen valljuk be: Jay Chattaway (Tomboló terror, vagyis az USA invázió) vagy Brian May (aki nem a Queen gitárosa, és a nemrégiben megjelent Ütközetben eltűnt 2. komponistája) együtt sincsenek olyan elismertek, mint Alan Silvestri. A mindössze ezer példányra limitált Delta Kommandó-korong talán emiatt fogyott el egy nap alatt, bár a hoppon maradt rajongók számára nem vált teljesen elérhetetlenné, lévén az album a CD-üzérek "jóvoltából" változatlanul beszerezhető, igaz, az eredeti ár legalább háromszorosáért. Anélkül, hogy hosszú sorokon át feszegetném e megoldás erkölcsösségét, rövidre zárván a témát elégnek tartok annyit megjegyezni, hogy az is kész szerencse, hogy még (dollárban) kétszámjegyű az az összeg, amit elkérnek egy-egy darabért, ami összehasonlíthatatlan mondjuk a Ragadozó horribilis végösszegeivel.

A muzsika minősége éppen ugyanígy nem említhető egy napon a Ragadozó score-jával, és nagy kérdés, hogy ez a hetvenöt percnyi anyag valóban megér-e ötven-hatvan dollárt. A főtémát nagyjából minden filmzenerajongó ismeri, ezen túlmenően azonban zenei szempontból inkább csalódás a Delta Kommandó, mint akcióra éhes igényt minden ízében kielégítő mű. Ami a múltat illeti, különösebb lehetőségünk eddig nem volt hivatalos formában megismerkedni ezzel a zenével, hiszen az Enigma által még a filmmel egy időben megjelentetett bakelitlemez éppen annyira ritka, mint a Milan azon kiadása, ahol egy lemezen szerepel a Delta Kommandó és Jerry Goldsmith-től a Salamon király kincse score-ja. Az árnyalatnyi különbségekkel kiadott anyagok nagyjából feleannyi játékidőt kínáltak, mint az Intrada 2008-as lemeze, és igazuk lehetett, mert jobban megismerve ezt a bővített változatot hamar rájövünk, hogy Silvestri szinte minden ötletét legalább kétszer (ha nem többször) halljuk gyakorlatilag ugyanolyan formában.


A legendás főtéma inkább csak időtartambeli eltérésekkel, de négy alkalommal tombolható végig. Nem véletlenül használom ezt a kifejezést, hiszen egy szintipopos alapra komponált, remek ütemű darabról beszélünk, ami Silvestri első igazi hollywoodi belépőjére, A smaragd románca zenéjére is jellemző volt. Öt és fél percben az albumot nyitó "Main Title" kellő lehetőséget nyújt a zene megismerésére, és hacsak nem elvakult élőzene-rajongókról van szó, azt gondolom, senki számára nem maradhat közömbös ez a muzsika. Ugyanezt hallhatjuk összébbsűrítve a "Delta Force Theme"-ben, illetve jócskán (tizenegy percre) kibontva, a pergődob intenzitásától pedig militarizáltabbá téve az "Algiers" során is. Szintén e téma csendül fel kicsit hosszabb formában a "Rescue"-ban, ez utóbbi track végén pedig egy nagyon érdekes technikai baki fültanúi lehetünk. Amint az a lemez belső borítójából kiderül, Silvestri a teljes anyagot mindössze négy nap alatt játszotta fel, s a nyolcvanas évek egyik leggyakrabban használt (és legdrágább) szintetizátor-rendszerét, a Synclaviert használta hozzá. Jómagam a jellegzetes hangzásvilágán túl nem ismerem ezt a technológiát, a korai szintetizátorokat azonban valamelyest ismerem, s ahogy a "Rescue", illetve az album utolsó trackje lezárul, egy az egyben azt az érzést kelti, mint ha egy több sávra beprogramozott gép végén a START/STOP gombot megnyomjuk. Normális lezárás helyett az utolsó taktusok egy pillanatra felgyorsulnak, majd negyedakkora tempóra váltanak, miközben az éppen programban maradt egyéb szólamok véletlenszerű káoszba torkollnak. A technológia bája vitathatatlan, egy ezer darabos limitált kiadványon azonban véleményem szerint arcpirító ilyesmit hallani.


Hasonlóan kellemetlen egyébként az összes további (szám szerint kettő és két fél) téma, melyek közül leginkább a "Three American Marines"-ban megismerhető, álhangszerek zavaró tónusában előadott neobarokk siratóval nem tudtam megbékélni. Filmes emlékeim frissítésén a Delta Kommandó újranézése sem segített, így fogalmam sincs, hogy ez a kompozíció milyen mértékben illeszkedik Lee Marvin szigorú tekintetéhez, vagy a magányosan álló repülőgép vonalaihoz. Az viszont biztos, hogy sem az említett track, sem a szinte hangjegyről hangjegyre azonos "Hebrew King" és "Funeral" nem nyerte el tetszésemet, noha én aztán alkalmasint a végletekig képes vagyok túlértékelni a nyolcvanas évek szintetikus zenéit. Jóval befogadhatóbb ugyanezen témának a "The Selections"-ben felcsendülő, és valahol egész messze Ennio Morricone western-melankóliáját idéző variációja, ami az utolsó trackben pont ugyanilyen formában előzi meg a főtémát.

A feszültségfokozó, ám a kottával még köszönőviszonyban sem lévő trackek szintén egyszeri megismerkedés után feledésbe merülnek, így a "Terrorists Board Jet" és a hasonló kaptafára megszerkesztett "More Terrorists" garantáltan semmilyen Silvestri-válogatásalbumra nem férnének fel, és tulajdonképpen a leginkább katonás "The Takeover" is hasonló sorsra kárhoztatott, legalábbis engem borzasztóan idegesített a vezérmotívumot eljátszó szintihang. Érdekes kakukktojás még a "First Class", ami egy korabeli reklám háttérzenéjének felel meg, s e kellemes kis semmiség mintha Stevie Wonder valami nyolcadrangú számának instrumentális változata lenne.


Vannak az elhivatott Silvestri-rajongók, a filmet örökké imádók, netán a Synclavier-hangzás minden leképezését exkluzíve gyűjtők, ám rajtuk kívül akik kizárólag a főtémát érzik közel magukhoz, azoknak egy percig sem kell keseregnie, ha esetleg ebből az extrarövid életet élt kiadásból kimaradtak (eredeti áron). Hetvenöt perc borzasztó sok, ráadásul az a pár téma ennyi visszaismétlésben már fárasztó és unalmas is – hozzám például az ugyanezen évben készült Nincs kegyelem zenéje valamiért sokkal közelebb áll. A kiadvány az extra (és felesleges) játékidőn túlmenően semmi különösebb extrát nem hordoz magán, egy számomra ismeretlen médiaszakember, Joe Sikoryak kétoldalas jegyzetén túl pár kép a filmből, valamint a Signature Editionsre jellemző fekete hátterű lemez, alján sárga kottasoron Alan Silvestri aláírásával. Hacsak nem érezzük magunkat a bekezdés elején felsorolt kaszt bármelyikébe tartozónak, ezen albumot a jelenlegi piaci áron becserkészni szerintem felesleges.