„Az emberek vágynak az új hangokra” – mondta egy interjú alkalmával a néhai Jóhann Jóhannsson, és évértékelésem ennek jegyében állt össze. Mégpedig azzal a kiegészítéssel, hogy ugyan vágynak rá, de rengeteg jobbnál jobb filmzene létezéséről egyszerűen nem is szereznek tudomást, én pedig szerettem volna ráirányítani a reflektorfényt az év rengeteg soundtrackje közül a számomra legérdekesebb, legkülönlegesebb kiadványokra. A közismertek mellett ugyanis manapság sok olyan nagyszerű album jelenik meg, amelyeket sehol nem jegyeznek, még egy rövid leírás sincs róluk egyetlen filmzenei oldalon sem, magyarul pláne nincs, s ezek mind elsikkadnak a blockbusterek score-jainak árnyékában, főleg ha például hazánkba az adott film hivatalosan el sem jut. 2017 volt az az év, amikor regisztráltam a Spotify-ra, hogy rögtön azzal az érzéssel szembesüljek, amivel a sorozatrajongók: egyszerűen akkora a dömping, amekkorával lehetetlen lépést tartani.

Az elmúlt években a fogyasztói szokások átalakulása a soundtrackek piacát sem kerülte el. Lényegesen több a kizárólag digitális kiadás, amit a CD-k kedvelői ugyan nem sok örömmel vehettek tudomásul, de van a dolognak előnye is: ma már tényleg gyakorlatilag minden score megjelenhet, ami korábban fizikailag nem – csak legyen, aki meghallgassa őket. Persze mindent én sem hallgattam végig, de valamennyi olyan filmzenébe becsülettel belekezdtem, amelyről tudomást szereztem. Amiben aztán nem találtam számomra érdekeset vagy értékeset, azt pár track után már csak átpörgettem (bár a „kötelezően” meghallgatandók természetesen mind végigmentek teljes egészében, még akkor is, ha már az első perctől fogva gyengének tűntek), mert most már kizárólag amiatt nem fogok végighallgatni gyenge albumokat, hogy aztán az év legrosszabbjai közé helyezhessem őket. Így hát listámban csakis jó zenékről lesz szó, mert a rosszak még rossz szavakat sem érdemelnek.

Összeállításom a hosszt illetően kicsit sem lett olvasóbarát, elkészítésében nem szorítottam magam korlátok közé azzal, hogy egy reggelizés során végigolvasható legyen, inkább – mintegy apró ösvényt vágva a dzsungelben – egy olyan nagy merítést akartam készíteni afféle misszióként, amilyenhez fogható sehol máshol nem található. Amikor a lenti lista készült, mindegyik tagja elérhető volt a Spotify-on, meghallgatásukhoz így nem szükségesek misztikus képességek, csupán egy-két kattintás. Motivációm az volt, hogy a magam szerény eszközeivel legalább egy évértékeléses említéssel megköszönhessem ezen szerzőknek, hogy műveikkel kellemes pillanatokat szereztek nekem, egyúttal pedig olvasóinknak is ötleteket akartam adni a zenehallgatáshoz. Hiszen én azt gondolom, hogy ugyanúgy akadnak ma is nagyszerű filmzenék, mint öt, tíz, húsz, harminc éve, csak épp az áradat miatt sokkal könnyebb elmenni mellettük. Jöjjön hát az összeállítás, amelyben csak a film-, illetve a játékzenék, valamint a betétdalos albumok kaptak sorszámot, minden más ábécésorrendben szerepel.
 

Az év legjobb filmzenéi:

1. Daniel Pemberton: Arthur király – A kard legendája Ez a soundtrack a szokásos negyven-hatvan perc körüli időtartam helyett másfél órás, ebből kifolyólag azért akad benne némi üresjárat, főleg a második felében. Ugyanakkor fontos kiemelni, hogy mennyire eredeti kompozíciókat hozott létre Pemberton, melyek a jelenetek szinte minden pillanatában tökéletesen funkcionálnak, ez pedig a legfontosabb egy filmzene esetében. Középkori metálzeneként foglalhatnám össze azt, ami a kiadványon az arcunkba robban. Letaglózó erejű hangorkán állt össze elektromos gitár, cselló, különféle egzotikus instrumentumok és persze ütőhangszerek jóvoltából, miközben a művész olyan ötleteket is beépített munkájába, mint emberi zihálás, hörgés és eltorzított üvöltés már-már hangszerként alkalmazása. Pemberton tehát képes volt arra, hogy unikálisat alkosson, ami ezúttal számos, a filmzenékkel nem különösebben foglalkozó nézőnek is feltűnt, sőt szinte nem is találkoztam olyan kritikával, ahol a recenzor ne tért volna ki a zenére.

2. Michael Giacchino: A majmok bolygója: Háború Az újraindított széria első részéhez még Patrick Doyle komponált, akit Giacchino követett, és neki jutott a lehetőség a lezárásra is. Már az első két score is igen jól sikerült, de a harmadikat tartom a legerősebbnek. Ami a leginkább megfogott benne, az az, hogy egészen eredeti hangulata van, mely ráadásul még méltóságteljes is. Sejtelmesebb részek váltakoznak benne érzelmes, intim pillanatokkal, és néha egy egészen sajátos, elvontabb, de azért befogadható irány is megjelenik, ugyanakkor egy percig sem érezni azt, hogy a különféle tónusok ne illeszkednének egymáshoz hibátlanul. A sok kiváló között a legfeledhetetlenebb szerzeményeket az album végén keressük: a melankolikus „Paradise Found” és a többféle hangulatot egybevonó „End Credits” egyaránt kihagyhatatlanok. Ez tipikusan az a filmzene, amely egészét tekintve ugyan nem való mindenkinek, mert nyugodt szívvel nem sorolható a populáris aláfestések közé, de értékességét számomra jó előre jelezte az, hogy már akkor is nagyon tetszett, amikor még nem láttam azt, amihez készült.

3. Hans Zimmer: Dunkirk A Dunkirk hírének hallatára sok filmzenerajongó bízott abban, hogy Zimmer valami olyasmivel fog előállni, mint klasszikusnak számító műve, Az őrület határán score-ja. Ám a filmben konkrét dallam vagy megnyugvást hozó pillanat egészen a 73. percig nincs, leginkább csak nyomasztó vagy agresszív, effektözönben dúskáló megoldások vannak jelen, így óriási hatást ér el a kontraszt, amikor az aláfestés élesen stílust vált. Azaz egyszer csak befut Sir Edward Elgar Enigma-variációk című klasszikusának legnépszerűbb, „Nimrod” című részlete, mi pedig meghatódva érezzük át, miként szakad le a mázsás súly a bakák szívéről a felmentő sereg láttán. Albumként ez az alapvetően monoton aláfestés az egyik legnehezebben befogadható a művész terjedelmes életművéből, mégis igen különleges darab, mely a jelenetek hatásosságához komoly mértékben hozzájárul.

4. Danny Elfman: Az Igazság Ligája A viszontagságos körülmények közt megszületett, sokaknál keserű szájízt okozó mozi zenéje kapcsán jóval egyértelműbb a helyzet: egy összetett mű valósult meg, mely önmagában hallgatva is egy igen erős szuperhősmuzsikának bizonyult, mely nem egy vélekedés szerint még segített is egyes jeleneteken. A káprázatos hangszerelés, a remek csapattéma és a további, színesebbnél színesebb kompozíció (melyekben ügyesen vannak elrejtve a karakterek korábban már létező motívumai) a bizonyíték arra, hogy Elfman mennyire érzi ezt a zsánert, melybe három évtizede, Tim Burton Batman-filmjeivel kóstolt bele, de a mai napig frissnek ható dallamokkal képes ellátni.

5. Jon Ekstrand: Élet / Jed Kurzel: Alien: Covenant Már a két film is meglehetősen egy tőről metszett, és zenéiket is mintha rokoni szálak fűznék egymáshoz, hiszen mindkettő kiemelkedő sci-fi muzsika. Akár egymás után is meghallgathatók, annyira passzol egymáshoz ez a két, szimfonikus stílusba ágyazott elektronikával dolgozó, egyaránt fenyegető atmoszférájú aláfestés. A kettő közül az Élet zenéje talán jobban kedvelhető, mert ebben inkább a szimfonikus jelleg dominál, így önállóan is jobban megáll a lábán, ám az Alien: Covenant sokszor minimalista, a kakofóniát sem mellőző muzsikájának hatásossága sem vonható kétségbe.

Az Élettől, ettől a némileg A nyolcadik utas: a Halál történetéből kiinduló, ráadásul számos ponton más mozikból ismerős mozzanatokat bevető – ám ennek ellenére elég jól működő – sci-fi zenéjétől nem vártam semmit sem. Az addig szinte ismeretlen Ekstrand stílusa A 44. gyermek aláfestése alapján nem tűnt túl érdekesnek, ám egy olyan méltóságteljes kompozíciókat is tartalmazó score-t írt, mely rögtön megfogott. S noha esküdt ellensége vagyok annak, amikor a filmzenealbumokra párbeszédek kerülnek fel, azonban ezúttal még az is működőképes, hogy az egyik szereplő, a megnyugtató hangú Rebecca Ferguson narrációjával indít az első track, ezenkívül a soundtrack első felében hallható pittyegő effekt is tökéletesen adja át a filmbeli helyszín légkörét.

Mivel az Alien: Covenant Ridley Scott-film, kissé meglepő volt Kurzel megjelenése a stáblistán (Harry Gregson-Williams felkérése lett volna a kézenfekvő, akivel Scott hébe-hóba együtt dolgozik), ehhez képest a saját addigi legjobbját, illetve az év egyik legizgalmasabb zenéjét szállította. Akadnak benne kifejezetten szép pillanatok, valamint a szörny érzékeltetése végett igen ötletes, sajátos hangdizájnos megoldások is. Emellett Kurzel volt az első, aki komolyabban is hozzányúlt Jerry Goldsmith eredeti Alien-témájához, ezt ráadásul nagy tisztelettel tette. Épp ezért műve hallatán kicsit sincs olyan érzése az embernek, hogy ötlethiányról lett volna szó a motívum alkalmazásával, ehelyett inkább az jelenthető ki, hogy a vissza a gyökerekhez mottó jegyében sikerült egy elegáns kapcsolatot létrehozni a legelső score-ral.

6. Tony Anderson: The Heart of Man A hitre rátalálás témáját járja körül ez az interjúkkal tűzdelt, igen erős plakátokkal rendelkező dokumentumfilm, a nyilatkozók közt pedig megtalálható többek közt A viskó című bestseller írója, William Paul Young is. Az alkotás kifejezetten rétegfilm, viszont érdekes módon a zenéjét jóval többen ismerik és hallgatják, ami nem is csoda, mert kevés ennyire gyönyörű score-t hallottam életemben, és ezzel a véleményemmel nem vagyok egyedül. A szerző a reklámzenéktől jutott el a mozgóképekig, és remélem, tehetségére felfigyelnek a filmesek, s kap komoly lehetőségeket is. Szintetizátor mellett negyventagú vonószenekar és Timbre Cierpke hárfaművész vokáljának segítségével valósult meg a mű, mely trackről trackre húzza be egyre mélyebben egy keserédes, végtelenül nyugodt zenei világba hallgatóját.

7. Alexandre Desplat: A víz érintése A kifejezetten szerethető lágy dallamok, valamint az emberi gonoszsághoz kapcsolható sötétebb kompozíciók aránya körülbelül fele-fele az albumon, de ha az aláfestés szóba kerül, a legtöbben bizonyára az első csoportot említik meghatározóként. Béke és végtelen nyugalom jellemzi sok helyen Alexandre Desplat score-ját, aki tökéletesen eltalálta, miként szemléltesse hangjegyeivel a víz hullámzását és ezt a különös, vagy ha úgy tetszik, bizarr szerelmi történetet. Két nagyszerű téma szövi át a teljes művet, ugyanakkor minden egyes felbukkanásukkor újként hatnak, olyan nagy mértékben volt képes a szerző variálni őket, ráadásul az ezeket mellőző csendesebb témák is kellemesek a fülnek. A film négy Oscar-díjából egy a muzsikáért járt, és én nem tudnék indokot találni arra, hogy miért is ne érdemelte volna meg.

8. Clint Mansell: Loving Vincent A Vincent van Gogh életét és halálát körüljáró animációs film eredeti, a művész festményeinek stílusán alapuló, kézzel festett képi világú megközelítést kapott, ehhez pedig telitalálatnak bizonyult a score, mely maga a nagybetűs hangulat. A vonósok komor, ám lágy dallamai, az éteri kórus, az elvétve felbukkanó, harmonikaszerű bandoneón, valamint az üvegharmonika egy rendkívül meditatív élményt adnak a nézőnek/hallgatónak. Az albumról nem nagyon lehetne kiemelni trackeket, egységessége miatt inkább egyetlen ötvenperces kompozícióként lehetne kezelni. A komponista nagy évének nem 2017 volt tekinthető, mert hiába ígért sokat a Páncélba zárt szellem stábjában az ő feltűnése, a film nem lett sikeres, ráadásul Mansell helyett a munkát végül a beugrások bajnoka, Lorne Balfe fejezte be (ennek okáról nincs információ). Ugyanakkor a Loving Vincentnek köszönhetően sikerült egy olyan aláfestést alkotnia, mellyel megerősítette, hogy a neve továbbra is a minőség szinonimája.

9. Marco Beltrami: Logan A címszereplő a 2009-es X-Men kezdetek: Farkassal kapta meg az első önálló filmjét, de abban valószínűleg minden filmzenerajongó egyetért, hogy Harry Gregson-Williams zenéje nemcsak a karakterhez kapcsolódó score-ok, hanem saját karrierjének vonatkozásában is az egyik leggyengébb lett. Négy évvel később Beltrami futott neki, aki ugyan kollégájánál értékelhetőbb produktumot készített a Farkashoz, ám csak a 2017-es Logannél lehetett kijelenteni, hogy valóban eltalálta, hogyan lehet a leginkább jellemezni a morcos szuperhőst. Mégpedig torzított elektromos gitárral és ütemekkel, komor és horrorisztikus elektronikával, illetve a vonósok feszült játékából összeálló megközelítéssel. A kevés nyugodtabb pillanatában bluesos vagy épp zongora jellemezte mélabús pillanatokat is tartalmazó műve kétségtelenül a legjobb lett a trilógia darabjai között.

10. Mark Mothersbaugh: Thor: Ragnarök Elérkezett Mark Mothersbaugh ideje! A korábban főként animációs filmekre és vígjátékokra szakosodott szerző pályája nagy lehetőségét kapta meg a Thor: Ragnarökkel. Szórakoztató művében két irány vegyítésével találkozhatunk: bevallottan Jean-Michel Jarre inspirálta szintipoppal, valamint egy százfős nagyzenekar kórussal támogatott, robusztus hangzásvilágával. Az előbbi üde színfoltként hat a képregényfilmes zenék között, de a szimfonikusok is minőségi darabokat adnak elő. A legjobb szerzemény a „Ragnarok Suite”, a legnagyobb kuriózum viszont a „Grandmaster Jam Session” című őrület, melyhez foghatót nemhogy Marvel-érdekeltségben, de még más filmben sem hallhattunk soha.


 

Az év legjobb betétdalos albumai:

1. Benj Pasek, Justin Paul: A legnagyobb showman A magam részéről nem is tudnék jobban megdicsérni egy musicalfilmet annál, mint hogy azt írom: míg a soundtrack meghallgatása előtt nem terveztem, hogy megnézem, utána abszolút megváltozott a véleményem. Egyszerűen annyira árad az albumból az az őszinte lelkesedés, amivel Hugh Jackman, valamint olyan társai, mint például Zac Efron, Zendaya, Michelle Williams előadják a dalokat, hogy az alól nem tudja kivonni magát a hallgató sem. Míg Pasek és Paul a Kaliforniai álomnál még csak a dalszövegeket jegyezték, itt bebizonyították, hogy Justin Hurwitz nélkül is megállják a helyüket. Hihetetlen, de ezen az albumon egyáltalán nincs töltelék, a tökéletes popslágereket halljuk, remek hangszereléssel, kórussal, a „Never Enough” című szám pedig gyorsan klasszikussá is vált.

2. Alan Menken, Howard Ashman, Tim Rice: A szépség és a szörnyeteg Alan Menken (valamint Howard Ashman dalszövegíró) az egyik legismertebb és legnépszerűbb művét komponálta az eredeti A szépség és a szörnyeteghez, mely két Oscar-díjjal rendelkezik, ezeket ráadásul pont a zenéért, illetve a film címét viselő betétdalért kapta. Az élő szereplős változat a dalok és az instrumentális muzsika terén is alaposan visszanyúlt az eredeti művekhez, ám ezzel nincs is semmi baj. A kiegészített és kibővített, ismét remek score mellé Menken – az animációs klasszikus bemutatásának évében elhunyt Ashman helyett ezúttal Tim Rice közreműködésével – új, a régiekhez hasonlóan minőségi számokat is szerzett. A teljes élményre vágyók a deluxe változatot válasszák, amelyen Menken kivételes tudásról árulkodó, nagyszabású, szó szerint mesés szépségű, kalandzenei pillanatokban is erős szimfonikus művei impozáns időtartamban hallhatók.

3. M83: Cirque du Soleil: Volta Engem is meglepett, de ötven körülire tehető a látványos artistamutatványokra épülő Cirque du Soleilhez fűződő soundtrackek száma, melyek komponistái között Danny Elfmant (Iris) éppúgy megtaláljuk, mint Eric Serrát (Chris Angel: Believe). A másik nagy meglepetés akkor ért, amikor kiderült számomra, hogy ugyan a Volta szerzője lemaradt a borítócímlapról (ez a nem túl szimpatikus, a brandet minden fölé helyező hozzáállás a legtöbb CdS-albumnál így van), de valójában az M83 jegyzi a score-t, amivel még talán Anthony Gonzalez egyszemélyes zenekarának hazai rajongói közül sincs mindenki tisztában. A Volta énekes darabjai és az instrumentális szerzemények egyaránt lehengerlőek – a csúcs a záró „Like Kids”. A filmek felé szerencsére egyre többször kacsintgató Gonzalez nemcsak remek dalszerző és ígéretes filmzeneszerző, de arra is ráérzett, hogy az M83 egyéni stílusát miként emelje át ebbe a színházszerű világba. Itt emlékeztetnék mindenkit arra, hogy Susanne Sundførral közösen ő követte el minden idők egyik legjobb betétdalát, az „Oblivion”-t is a Tom Cruise-féle Feledéshez, tehát azon, hogy itt szintén jók a dalok, felesleges is meglepődni.


 

További kiemelkedő zenék:

Avishai Cohen: Eszeveszett esküvő Az Életrevalók rendezőpárosa ezúttal nem Ludovico Einaudit, hanem a nagybőgős Cohent kérte fel, hogy értelmezze át már létező szerzeményeit, és ezzel megszületett az év egyik legegyedibb filmzenéje. Dallamosság, játékosság és virtuozitás az uralkodó az albumon, amelynek csúcspontja a „Wedding Song”, az Avishai Cohen Trio 2008-as „Eleven Wives”-jának továbbgondolása. Ez a már eredeti formájában is remek felvétel kifejezetten intimmé és meghatóvá válik a hozzá tartozó jelenettel együtt, ahol egy szenzációs, némileg Indiát megidéző, világzenei átirat képében csendül fel. A „Meaning” című feldolgozásnak köszönhetően pedig megismertem a számomra az év nagy felfedezésének bizonyuló Cascadeurt, akinek 2018-as Camera című albumát ajánlom a különleges élményre vágyóknak, hiszen a tökéletes alternatív popdalok tárháza.

Henry Jackman, Matthew Margeson: Kingsman: Az aranykör Jackmannek eddig mintegy negyven zenéjét adták ki, de én e soundtrack megjelenéséig mindössze egy-kettőre tudtam ráhangolódni. Hogy Margeson kellett-e ehhez, vagy csak véletlen, hogy történetesen épp egy kooperálása tetszik úgy igazán végre, az jó kérdés, mindenesetre újabb együttműködésük egy igazán élvezetes akciódarabot eredményezett, még az első részhez született muzsikájuknál is jobbat. Nagy érdeme a műnek az is, hogy visszahozta a köztudatba John Denver klasszikusát, a „Take Me Home, Country Roads”-t, melynek szimfonikus verziója nagyon szép lett, de a Mark Strong által elóbégatott verzió is – tudatos amatőrsége ellenére – szintén hatásos feldolgozás.

Hrutka Róbert: Kincsem Az év egyik nagy meglepetése a Kincsem score-ja. A komponista dicséretére váljon, hogy kifejezetten ízlésesen használta a népzenei megoldásokat és hangszereket, és úgy ötvözte a klasszikus filmzenei jelleget a modern ütemekkel, hogy közben nem lógott ki – stílusosan fogalmazva – a lóláb. Ugyan a feszültebb jeleneteket kísérő motívumok feledhetőek, és ezeknél jön elő igazán, hogy nagyzenekarra nálunk sokkal kevesebb pénz jut (már ha jut egyáltalán), mint amekkorával egy hollywoodi filmzeneszerző dolgozhat, azonban ilyen részből kevés van, a romantika és a nagy vágtázások zenei pillanataiban ráadásul kimondottan jól teljesít az aláfestés. Negatívumként annyit említenék, hogy a kifejezetten a szerző elképzelései alapján összeállított soundtrackről valahogy sikerült lehagynia a legjobb témát.

Jocelyn Pook: King Charles III Íme egy kakukktojás, hiszen nem filmhez, hanem színdarabhoz íródott, de aki meghallgatja, nem fog megütközni listámon való jelenlétén. Pook fajsúlyos, komolyzene felé hajló művészete alapból igen különleges, épp emiatt jó ötlet, hogy filmekhez is felkérik olykor. Mozgóképekhez köthető darabjai közül a legtöbben bizonyára a Tágra zárt szemek-beli álarcosbál alatt hallható, visszafelé felvett énekkel, a szerzőnő egyik védjegyével megspékelt „Masked Ball”-t ismerik, nekem pedig nagy kedvencem Untold Things című, szakrális pillanatokat tartalmazó szólóalbuma is. A King Charles III-hez komponált művével egyetlen probléma van, ám az jókora: mindössze huszonkét perces. De így sem érdemes kihagyni – azoknak például biztosan nem, akik kíváncsiak arra, hogy hangzana, ha Michael Nyman és Philip Glass együtt dolgozna valamin.

Joe Hisaishi: The Sun Also Rises A Zsivány Egyes: Egy Star Wars-történetben is felbukkanó Wen Jiang Kínában direktorként is ismert. A tíz éven át tartó kínai kulturális forradalom időszakában játszódó harmadik rendezésének soundtrackje ugyan már egyszer megjelent, de tíz évvel később a Milan egy újrakiadással helyezte ismét reflektorfénybe Hisaishi művét. Bár a score nem kifejezetten animés, mégis azoknak, akik a művészt leginkábbb erről az oldaláról ismerik, ez a minden pillanatában szép, érzékeny, tradicionális hangszerekkel átszőtt szimfonikus muzsika is nagyon tetszeni fog.



Joseph Trapanese: A bátrak Amikor először hallgattam meg a lemezt, egyedül a „Juniper Tree” fogott meg róla, amelyet olyannyira hatásosnak találtam, hogy az egyik legtöbbször meghallgatott 2017-es trackké vált nálam. Később viszont kiderült, hogy valójában a tízperces „Final Moments” tekinthető az album tetőpontjának, mely a lehető legtökéletesebb aláfestésnek bizonyult ahhoz az elérzékenyülés nélkül nehezen végignézhető jelenethez, ahol a tűzoltók a kilátástalansággal szembesülnek a földi pokolban. Tény, hogy sokszor hallhatjuk a csapat gitártémáját (ugyanakkor ez a filmben kevésbé feltűnő, mint a soundtracken), és az egész score-ra igaz az, hogy nem a nyakatekert megoldásokban, hanem a hangulatában rejlik az erőssége, ugyanakkor Trapanese kompozíciói minden egyes jelenetben tökéletesen festik alá a filmet, plusz érzelmi töltettel látva el.

Nicholas Britell: A nemek harca A szerző jókor volt jó helyen, amikor 2017-ben Oscar-jelölést kapott, hiszen nem arról volt szó, hogy a Holdfény még a félórát is alulról súroló score-ja annyira kimagasló lett volna, de a film nyolc jelölése közé – „miért is ne?” alapon – az ő műve is befért. Ugyanakkor nálam A nemek harcával bizonyított: a mozi egy nem szokványos, egészen különleges aláfestést kapott, mely jóval több annál, mint amit elsőre képzelnénk el egy teniszezős romantikus vígjátékhoz – még ha a drámát szintén megtaláljuk a műfajai közt. Nem az a slágeres muzsika, melyet könnyen vissza lehetne fütyülni, de nagyon jó hallgatni, mert nem tingli-tangli kompozíciókból áll, hanem felfedezésre váró szerzeményekből. Aki ízelítők alapján dönt egy végighallgatásról, annak elsőként a „Prelude to the Battle of the Sexes”-t vagy a „The Battle of the Sexes – Match Part 1”-t ajánlom meghallgatásra. A pozitívumok sorát gyarapítja az is, hogy jellemzően nem egy-két perces zenei szemelvényekből áll össze a soundtrack, sőt még nyolc-kilenc perces darabok is hallhatók rajta. A díjátadókon persze esélytelen volt a score feltűnése, de ha Britell történetesen erre kapott volna Oscar-jelölést, akár még a díjazásán sem ütköztem volna meg.

Riz Ortolani: Mediterranean Holiday (Flying Clipper) A 2014-ben elhunyt olasz komponista neve hazánkban talán keveseknek mond valamit, de többek közt a Napfivér, Holdnővér fülbemászó zenéjét biztosan sokan hallották és kedvelik tőle. A Decca Records nagy hiányt pótolt, amikor megjelentette ezt a pályája korai szakaszában készített, korábban csak bakeliten elérhető, fél évszázados, rendkívül slágeres művét, melyet egy német dokumentumfilmhez írt. Hallhatunk benne méltóságteljesen hullámzó, kórust is bevető szimfonikus kompozíciót épúgy, mint andalító női énekkel kísért darabot, mókás szaxofonos twistet, vagy épp könnyed, akár Henry Mancini munkásságába is besorolható szerzeményeket egyaránt. Nem hittem volna, hogy 2017-ben egy 1964-es score válik az egyik kedvencemmé, aztán tessék.

Tyler Bates: A galaxis őrzői 2. Pályája kezdetén nem úgy tűnt, hogy Batesben több is rejlene egy B kategóriás próbálkozónál, ehhez képest ma már egész megbízható teljesítményt hoz, ha összekapja magát, és szerencsésen elérkeztünk oda, hogy felesleges attól tartani: az év legrosszabb score-jai közé kell majd sorolni aktuális művét. A kifejezetten látványosan fejlődő szerző Űrlordék második felbukkanásához újfent hatásos szimfonikus aláfestést szerzett, az album második felében pedig szebbnél szebb kompozíciókat hallhatunk. Ráadásul végérvényesen bebizonyosodott az is, hogy a csapat témája helyet követel magának a legeltaláltabb szuperhősmotívumok táborában.


 

Az év szólóalbumai:

Craig Armstrong & Scott Fraser: Rosa Morta Két szerző-előadóval ez nem kifejezetten szólóalbum, ráadásul 2016-ban jött ki (csak ezt épp jóval később tudtam meg), de ennyi csúsztatás talán belefér. Fraserről nem tudni, hogy kicsoda, és a beazonosítást az is nehezíti, hogy a Spotify erre a névre egy kifejezetten kellemetlen hangú alternatív előadót, illetve egy countryban mozgó kollégáját is kihozza, munkásságukat egy előadóként kezelve – ráadásul a Rosa Morta stílusa alapján itt egy harmadik Fraserről lehet szó. Mindazonáltal úgyis Armstrong a lényeg, akinek megmozdulásaira mindig figyelni kell, főleg, ha nem jelenetekhez komponál, hanem képek híján saját képzelőerejére hagyatkozik inspirációként. Harmonikus zongoramotívumok, vintage és új szintetizátorok dallamai, nyugodt ütemek és néhol éterivé váló női vokál jellemzik az albumot, mely egy kellemes háromnegyed órát garantál. Bár alapvetően nem filmzenei kiadvány, azért a 2010-es, Huligán című, Armstrong közreműködésével készített moziból két szerzemény is felkerült rá.

Hauschka: What if Zongoraalbumoknál megtörténhet, hogy nem képesek lekötni mindvégig a hallgató figyelmét, sőt akár unalomba is fulladhatnak. A hazánkban kissé idétlenül csengő, leginkább tájszólásos Jóskának hangzó művésznevet választó Volker Bertelmann 2017-es szólólemezének kapcsán viszont ez fel sem merülhet. Nem csupán azért, mert valójában nem kizárólag zongorát hallunk (bár azt sem merném kizárni, hogy tényleg minden hang abból származik, csak épp felismerhetetlenné lettek torzítva), hanem mert az egész kiadvány játékossága, kísérletezése szépen sodorja magával az embert. Különféle neszezésekkel megbolondított, izgatottan kavargó, kraftwerkszerűen minimalista stílusa elképesztően eredeti, és jól hallható, hogy a szerző mennyire a fekete-fehér billentyűk megszállottja.

Torin Borrowdale: Blue Mountain A szerző első mozifilmje a Keresés volt, ennek kapcsán néztem utána, hogy ki is ő, így akadtam rá első albumára, és nagyon meglepődtem. Egy nagyon jól összerakott, fülbemászó dallamokból álló műről van szó, mely debütálásnak egyenesen szenzációs. Ahogy hallgattam, az jutott eszembe, hogy amennyiben egy nagy létszámú szimfonikus zenekar játszotta volna fel, nem pedig szoftverekre épülne, akkor milyen jól illeszkedne az Így neveld a sárkányodat jelenetei alá. Természetesen semmilyen dallamazonosság nincs John Powell mesterművével, viszont a népszerű moziszériához szükséges kalandzenei, játékossággal felvértezett stílust annyira jól hozza a szerző, hogy rögtön ez ugrott be. És ekkor ismét meglepődtem. Miután az iméntieket leírtam, és megnéztem, miket készített még, kiderült, hogy a Hablaty és Fogatlan kalandjait folytató Sárkányok: Irány az ismeretlen! egyik kiegészítő zeneszerzője is ő. Tehát az történt, hogy vélhetően a sorozat hatására csinált egy önálló munkát, mely viszont olyan jól sikerült, annyira megáll a saját lábán, hogy nemcsak a kopírozás vádja nem érheti a komponistát, de szerzeményei gond nélkül beleilleszthetők lennének a sárkányos univerzumba is. Az album abszolút csúcspontja a „The Magician” című kompozíció, melyet nagyon sokszor meghallgattam egymás után.


 

Az év kiemelkedő szerzeményei:

Max Richter: Mrs Dalloway: „War Anthem” (Three Worlds: Music from Woolf Works) Bár a bevezetőben ábécésorrendet említettem, ezt a darabot mindenféleképpen kategóriája élére rakom, hiszen ha 2017-ből csak egyetlenegy tracket emelhetnék ki valamiért, akkor ez lenne az. Wayne McGregor koreográfust Virginia Woolf három regénye, a Mrs. Dalloway, az Orlando és A hullámok ihlette meg annak a balettnek a megalkotására, melynek zenéjét Richter írta. Furcsa módon első alkalommal nem fogott meg az album, ahogy ez a szerzemény sem, és valószínűleg hibámra sosem ébredek rá, ha nem hallom meg a felvételt egy YouTube-videó alatt, amikor viszont egyből felkaptam rá a fejem. Sokszor elsütjük a „minden idők egyik...” kezdetű jelzőt, ami ide is illik, mégpedig úgy, hogy minden idők egyik legmeghatóbb, legszívfájdítóbb, legmélyebb, leg-leg-legebb kompozícióját alkotta meg a művész, mely bármely film csúcspontja lehetne, koncerten előadva pedig szem nem maradna szárazon. Azon a dobogón a helye, ahol már várja Hans Zimmer „Journey to the Line”-ja Az őrület határánból, és Dario Marianelli „Elegy for Dunkirk”-je a Vágy és vezeklésből.

Andrew Lockington: „Hand on Knee” (Közöttünk az űr) Egy érdekes és meglehetősen különleges, bensőséges hangulatú score-t zár le fantasztikusan ez a téma. Nem láttam a filmet, de önmagában is igen hatásos szerzemény, reményt sugall, és nagyon pozitív hatású.










Blake Neely: „Riverdale” (Riverdale: 1. évad) A művész megállás nélkül ontja egymás után a tévésorozatzenéit, az embertelen tempóban, embertelen mennyiségben készülő kompozíciók közül pedig eddig ez a zongorás, elektromos gitáros, a széria címét viselő nyitó darab tette rám a legnagyobb hatást tőle. Többször is feltűnik a soundtracken, ennek ellenére sem válik hatástalanná.







Brian Tyler: „The Mummy End Title Suite” (A múmia) Egészen lenyűgöző a komponista azon erőfeszítése, aminek köszönhetően megszületett a reinkarnálódott gyolcsruhás teremtmény zenéje. Hogy mégsem a legjobb albumok közt kapott helyett, annak az az oka, hogy az album kétórás, így egyben végighallgatni fárasztó, többet már nem is fogom. Ilyen esetekben gyakorlatilag minden lényeges felkerül a soundtrackre, beleértve a kevésbé emlékezetes szerzeményeket is, ez pedig hátrány. Ha a CD maximum egyórás lenne, még erősebbnek tartanám, és akár még Jerry Goldsmith A múmiához írt klasszikusa mellé is odasorolhatnánk – ráadásul az is lehetséges, hogy két órában még talán Goldsmith műve is fárasztó lenne. A fentiek miatt döntöttem csak egyetlen track, egy szvit kiemelése mellett, mely azonban remekül összesíti Tyler művének legkiemelkedőbb pillanatait. Ez a score jobb filmet érdemelt volna.

Christian Wibe: „Karen Setman – Extended Version” (Hét nővér) A Náci zombik zeneszerzője nem az az agyonfoglalkoztatott művész, holott a Hét nővérhez szállított score-ja egy jókora meglepetés (igazából a film is az), és egy igazságosabb világban egyre komolyabb lehetőségeket kapna egy ilyen színvonalú munkát követően. Noha akad átlagos szerzemény, az akciódarabok ütnek és zúznak, a líraibb trackek pedig nagyon szépek. Közülük is a legszebb a „Karen Setman” című szerzemény továbbgondolt változata az album végéről.




Daniel Hart: „Thesaurus Thuus” (Szellem/világ) Akik végig bírták nézni ezt a rendkívül megosztó, egyesek által öncélúnak, míg mások részéről mágikusnak kikiáltott  alkotást, azok valószínűleg megemlítik a zene hatását. Még nem döntöttem el, hogy megnézem-e, de enélkül is meg tudom állapítani, hogy ez a track egy kiemelkedő filmzenei pillanat. Nem tudom, milyen jelenet alatt hangzik el, de komoly fájdalom jelenlétét érzékelem benne. Nagy hallgatásokkal teli művészfilmhez íródott, de akár egy háborús film alatt is el tudnám képzelni, ahogy a füstölgő, elcsendesült csatatéren lassan pásztáz a kamera a szanaszét heverő holttestek fölött. A szerzővel még biztosan sokat fogunk találkozni, hiszen láthatóan sem egy efféle elvont, sem egy populáris produkció (Elliot, a sárkány) nem fog ki rajta.

Dan Romer, Saul Simon MacWilliams: „An Alien World” (Chasing Coral) Természetfilmek zenéit mindig nagy várakozással kezdem el hallgatni, hiszen ez az a műfaj, ahol a score nagyobb teret kaphat a szokásosnál. A már többször együtt dolgozó duó (akik közül Romer az ismertebb például A messzi dél vadjainak köszönhetően) Chasing Coralhoz írt műve hallatán az ugrott be, hogy milyen jól passzolna Ben Stiller remek rendezéséhez, a Walter Mitty különleges életéhez. Ez áll a nyitó trackre is: a Dél-Amerikát idéző „refrénje”, melyre kifut az egész felvezetés, meglehetősen rövidke, ám annál hatásosabb, mert a különleges atmoszféra és a világzenei hangzás elegye csak úgy sodorja magával a hallgatót, és ugyanez igaz a sajnos csak félórás albumra is.

Dario Marianelli: „Windsor Gardens” (Paddington 2.) Nagyon meglepődtem, amikor a Paddington 2. rendkívül jó kritikai visszhangjával szembesültem, ugyanis én már az első részt sem bírtam végignézni, annyira idegesített a címszereplő. Akkor Nick Urata volt a komponista, a folytatásra érkező utódja jelenléte viszont már jóval figyelemreméltóbb muzsikát garantált – és nem is ért csalódás. A soundtracken egy kedves animációsfilm-zene hallható, melynek ékkövét rögtön az elejére helyezték: a nyitó track annyira imádnivaló, játékos és elsőre megjegyezhető, hogy lehetetlen betelni vele. Annyi komolykodás után jó találkozni végre a felszabadult Marianellivel is.


Fernando Velázquez: „El Invitado Invisible II” (Contratiempo) Az egyik legfoglalkoztatottabb spanyol filmzeneszerző score-ja cseppet sem tolakodóan, de jelen van végig a jelenetek hátterében, hogy aztán a fináléban igazán üssön. A kifejezetten jól sikerült, fordulatos krimi lezárására a koronát Velázquez komor, egyre feszültebbé váló, minimalista trackje teszi fel, mely hallatán a filmet nem ismerők is képesek átérezni, hogy komoly tétje lehet annak, ami ekkor épp zajlik.






Guillaume Roussel: „HHhH” (HHhH - Himmler agyát Heydrichnek hívják) Az album elindításakor rögtön felkaptam a fejemet. A monumentális hatású, férfikórusos, orgonás főtéma ugyanis egészen fantasztikus, és mivel a hangszer nincs agyonhasználva a filmzenékben, jókorát üt a bevetése. A track különlegessége, hogy egyszerre van jelen benne a méltóságteljesség és a fenyegetés.








Patrick Doyle: „Emoji” (Az Emoji-film) Amikor a művész aláírta a szerződést, még nem lehetett sejteni, hogy a film – jogosan – közutálatnak fog örvendeni, és hogy a komponista lesz az egyedüli, aki jól kerül ki az egészből. A klasszikus zenei képzettségű Doyle-nak nem ez az első kiruccanása az animációs területre, de valószínűleg ide írta legmodernebb, egyben legfurcsább hangzású score-ját, melynek már nyüzsgő hangulatú főtémájával is megmutatja, hogy mennyire sokoldalú alkotó.





Ramin Djawadi: „Nameless Order” (A Nagy Fal) Amellett, hogy a komponista olyan sorozatokkal tölti/töltötte az idejét, mint például a Trónok harca, a Jack Ryan vagy a Westworld, olykor egy-egy mozifilmet is bevállal. A Nagy Fal kórusos, már első hallgatásra filmzenei slágernek bizonyuló nyitánya igen erős, ahogy a teljes score is egy kifejezetten élvezetes akciómuzsika, melyből csak egy kevés fűszert hiányolok ahhoz, hogy az év legjobb albumai között emlegethessem.





Rupert Gregson-Williams: „Action Reaction” (Wonder Woman) Valószínűleg senki sem gondolta volna, hogy Harry Gregson-Williams mellett egyszer majd öccsével, Ruperttel is komolyan lehet majd tervezni blockbusterek zeneszerzőjeként. A sokáig csakis teljesen jelentéktelen, gyakran Adam Sandler főszereplésével készült vígjátékokhoz komponáló ifjabbik testvér a Tarzan legendájával kóstolhatott bele a nagyobb lélegzetvételű projektekbe, ahol még nem teljesített túl jól, de aztán A fegyvertelen katona, a Wonder Woman és főleg az Aquaman kapcsán már alaposan összekapta magát. Az amazonok hercegnője első önálló kalandjának több erős zenei pillanata is van, melyek közül ez az igen hatásos, lendületes akciózúzda viszi a prímet. Nem lehet elég hangosan és sokszor meghallgatni.

Stephen Barton: „We Honor Time with Patience” - „The Return of the Witness” - „There Once Was a Serpent” (12 Monkeys: Season 3) Ahogy hallgattam az albumot, arra jutottam, hogy egész érdekes, de ahhoz, hogy teljes egészében megérthessük a Bruce Willis 12 majom című filmjéből kiinduló folyam zenéjének szokatlan eklektikusságát, valószínűleg nélkülözhetetlen annak ismerete, amihez készült. Azonban a kiadvány legvégén szerepel három egymást követő, epikus track, amelyek nemcsak a lemez abszolút csúcspontjai, és a hozzájuk kapcsolódó képek nélkül is remek darabok, de külön-külön megállnák helyüket egy blockbuster fináléjában is.




Steve Jablonsky: „Seglass Ni Tonday” (Transformers: Az utolsó lovag) A mi szempontunkból lényegtelen, hogy milyen a sorozat ezen – még a legkitartóbb rajongók közül is sokakat elvesztő – epizódja, de az biztos, hogy komolyabb teret hagyott az érzelmesebb trackeknek, melyek közül többet is ki lehetne emelni. Békességének köszönhetően engem a kelta hangulatú elemekkel dolgozó „Seglass Ni Tonday” fogott meg leginkább, melyet az egyik legszínesebb darabnak tartok a szerző egyébként meglehetősen egysíkú, javarészt akciódarabokból álló pályafutásában.




The Quiet Now!: „Beyond the Pillars of Hercules” (Beyond – An African Surf Documantery) Ma sem túl ismertek, de 2017-ben erről a zenekarról nehéz volt bármit is megtudni, mert az önmarketing nem épp az erősségük – ezek szerint vannak zenészek, akik szeretnék, ha minél kevesebben ismernék őket. Az albumnyitó felvétel hihetetlenül egyéni, a szintetizátorhangzás és a világzenei instrumentumok tökéletesen simulnak össze benne. Erre a szerzeményre épül fel a lemezt záró korrekt betétdal, az Ines Kolleritsch előadásában hallható „The Right Side of the World” is, melynek érdekessége, hogy akár a Drive – Gázt! soundtrackjén is elférne.



Thomas Newman: „Gain the Ocean (End Title)” (Viktória királynő és Abdul) Napjainkban már kevesebbszer van rá alkalma, de Newman régebben sokszor emelte művei fényét olyan egzotikus hangszerekkel, amelyekről olykor azt sem lehetett tudni, hogy mifélék. A szitár pont nem ilyen, lévén India legismertebb instrumentuma, és az ország zenei közegét ebbe a lendületes szerzeménybe is jól behozza, amelyben a komponista senki máséhoz nem fogható stílusát a szitárművész Anoushka Shankar színesíti.





Tom Holkenborg: „Roland of Eld (Main Titles)” (A setét torony) A szegényes hangszerelésű akciódarabok között egy kifejezetten nagyszerű szerzeményt találni a kiadványon: a főtémát. Ezt egyébként nem a soundtrackek végére szokás rakni, mint itt, most azonban érthető az ok: a korábbi egy órában annyira nem történik az égvilágon semmi érdekes, hogy első tételként elhasználása esetén még látványosabb lenne a kontraszt. Amennyiben a CD minden akciótétele annyira duzzadna a dinamikától, mint ez a nagyszerű, akár egy westernbe is behelyezhető motívum, egy igen hatásos score-ról beszélhetnénk.



Torgny, Soft System: „Sister Solaris” (Thelma) Már Ola Fløttum szintetizátoros dark-minimál score-ját is érdemes meghallgatni, de a valószínűleg kifejezetten ehhez a filmhez írt záró tracket pláne. Akár a Stranger Thingsbe is jól illeszkedne ez a lágy szintipop, melynek ütemeire könnyen elkezd a hallgató bólogatni, aztán pedig rögtön újraindítja.








Trent Reznor, Atticus Ross: „We Forget Who We Are” (A hazafiak napja) Az Oscar-díjas duóról 2017-ben még azt lehetett kijelenteni, hogy zenéik gyakorlatilag felcserélhetők a jelenetek, de akár még a filmek között is – épp ezért lepődtem meg nagyon, hogy itt mennyire nagyszerű motívummal álltak elő. Óriási intimitást ad a jelenetsornak, ahogy ez a csöndes ambient kíséri az ébredező város képeit, illetve a főbb szereplők, párok, barátok és családok bemutatását, akiknek egymás iránt érzett szeretete szinte árad a néző felé a zene jóvoltából.




Wildlife Control: „Louis” (More Than T) Egyéni beállítottság kérdése, hogy kit mennyire érdekel egy transzszexuálisok nehézségeiről szóló dokumentumfilm, de akit a téma vagy az album igénytelen címlapja elriaszt a zene meghallgatásától, az egy kifejezetten hangulatos soundtrack megismerésétől esik el, mert az indie-rock stílusban nyomuló Wildlife Control elég jól teljesített első, leginkább posztrock stílusú, instrumentális filmzenéjével. A tónus mindvégig azonos, én azonban az elsősorban dobra, gitárra, zongorára épülő kompozíciók közül a középtájt éterivé váló, közel tízperces „Louis”-t sokkal kiemelkedőbbnek érzem a többinél.


 

Az év legjobb betétdalai:

Apparat: „Goodbye” (Dark) Egy sorozatnak nincs teljesen nyert ügye egy hatásos főcím és az ahhoz passzoló zene nélkül, viszont meglehetősen nehéz összehozni, hogy egy mindössze egy perc körüli bevezető emlékezetessé, hovatovább kultikussá váljon. Ez régen sikerült az X-aktáknak, napjainkban a Stranger Thingsnek – és sikerült a Dark illetékeseinek is, akik nem a score-ért felelős Ben Frosttal készíttettek egyet, hanem az Apparat 2011-es, The Devil's Walk című albumáról emelték le a „Goodbye” egyperces részletét, mely mesterien festi alá a tükröződésekre építő montázsokat.



Chromatics: „Magazine” (Home) A merengős atmoszférájú, vokóderes énekkel megtoldott dal egy igen erős indítás ennek a független filmnek a soundtrackjén, melyre egyébként a Chromatics-tag Johnny Jewel írt mindent, így ezt a darabot is. A többi felvétel, ide értve az instrumentálisakat és a számokat egyaránt, nem ér fel eddig, de a Jewel-féle lebegő zenei világ mindenféleképpen méltó a figyelemre – összességében és e lemezen is.





Dierks Bentley feat. S. Carey: „Hold the Light” (A bátrak) Részben a film zeneszerzője, Joseph Trapanese jegyzi a stáblista alatt hallható nagyszerű balladát, sőt az ő főtémájára épül. Előadója a markáns hangú Dierks Bentley countrysztár, aki mellett az indie folk területen mozgolódó S. Carey is közreműködik zongorán. A dalhoz készült egy a film hangulatát rendkívül jól visszaadó videoklip is, mely már túl van a másfél milliós megtekintésen.






Flynt Flossy (feat. Yung Humma): „Naughty Farmer” (Camp Camp – Season 1) Kicsit sem vagyok a műfaj esküdt ellensége, sőt léteznek általam kedvelt rapszámok is, de relatív kevés olyannal találkoztam életemben, amelynél az első hallgatást rögtön követte egy újabb is, erre itt ez a blődli, melyet már ki tudja, hányszor pörgettem le, annyira tetszik a retrós, Flossy gágogásával kísért elektronikus alapja. Leginkább olyan a felvétel, mint egy paródia az ilyesmikre szakosodott „Weird Al” Yankovictól (egészen pontosan a „White & Nerdy” ugrott be tőle), az egészen elképesztően – és persze tudatosan – gagyi klip pedig szintén megér egy megtekintést.


Hannah Schneider: Where Do We Go / Claus Hempler: Ride Upon the Storm (Ride Upon the Storm) A Mads Mikkelsen fivére, Lars főszereplésével készült (eredetiben Herrens Veje címre hallgató) dán sorozat főszereplője egy olyan család, melynek több tagja is pap. A széria soundtrackjén a Dragonborn formáció neve olvasható, mely nem más, mint a sorozat két zeneszerzőjének, Kristian Lethnek és Fridolin Nordsønak ide összehozott csapata, és jó eséllyel ők írták a dalokat is, melyek előadásában vendégénekesek működnek közre. Egy egészen színvonalas, jórészt alternatív rockballadás összeállításról van szó, a koncepció a brit Anathema egyes albumait idézi. Két felvétel vált kifejezetten kedvencemmé: a Hannah Schneider által előadott, slágergyanús „Where Do We Go’”, illetve a folyam címét viselő „Ride Upon the Storm” Claus Hempler énekével – utóbbit viszont valamiért nem ezen a lemezen, hanem önállóan publikálták.

Johnny Marr, Maxine Peake: „The Priest” Kicsit ismét csúsztatok, hiszen ez valójában nem egy film betétdala, ráadásul Marr alapvetően rockzenész, viszont mivel fel-felbukkan Hans Zimmer mellett akár előadóként (Eredet), akár koncerteken, akár szerzőtársként (A csodálatos Pókember 2., A nő, akit szerettem), ráadásul önálló score-ja is van, így ez a megmozdulása mégsem lóg ki teljesen a listából. A Maxine Peake brit színésznő spoken wordszerű előadásával kísért „The Priest” című dalában van valami kellemesen kilencvenes évekbeli, mint például a szintetizátorkíséret jellege, de maga a manchesteri utcákon forgatott, a hajléktalanságot központba állító mesélő klip is jól működött volna a klasszikus MTV-korszakban a csatorna valamelyik alternatív zenéket felvonultató műsorában. Ahányszor csak elindítom, az első pillanattól kezdve bólogatni kezdek a rendhagyó, a videóval együtt különösen erős nóta ütemeire, amelyekre Marr elszállós gitározása teszi fel a koronát.

Lady Antebellum: „Army” (Hosszú út hazáig) A név alapján egy dühös rapperlányra tippelhetnénk, ám valójában egy Amerikában népszerű countrytrióról van szó – mely mellesleg a Black Lives Matter-tüntetések hatására 2020 nyarától kezdve már csak a leegyszerűsített Lady A névre hallgat. A dalban az fogott meg, hogy remekül visszahozza a nyolcvanas-kilencvenes évek ártatlan rádiós szoftrockjainak hangulatát, és már első hallásra megragad a fülben.






Sophie Hunger: „Le vent nous portera” (Életem Cukkiniként) Az első ránézésre kissé talán taszító, de mégis könnyen megkedvelhető figurákkal teli bábfilm egy gyermekotthonban játszódik, és nem kifejezetten gyerekeknek szól. Mivel futólag érinti a családi bántalmazás témáját is, meglehetősen fura választásnak tűnik a francia Noir Désir száma, hiszen a zenekar énekese halálra verte barátnőjét, s magyar származású felesége állítólagos öngyilkosságához sem feltétlenül annak pillanatnyi rosszkedve vezethetett. Az e háttérre okkal előtóduló sötét fellegek azzal lettek eloszlatva, hogy a dal nem a zenekar verziójában, hanem egy honfitárs énekesnő változatában csendül fel. Az eredetileg is jól sikerült felvétel Hunger valamivel lassabb, a hallgatót jobban bevonó, még melankolikusabb előadásában kifejezetten hatásos a stáblista alatt.

Stacey King: „We’re Coming Home” (Ricsi, a gólya) A Ricsi, a gólya kifejezés éppúgy bizarrul hangozhat egy korombeli fickó szájából, mint mondjuk a Thomas, a gőzmozdony, de ezen lendüljünk is rugalmasan át. A már első hallásra visszadúdolható betétdalról Kylie Minogue másodvirágzásának kezdete, azaz a „Can't Get You Out of My Head”-es korszaka jutott eszembe. Ilyen a tökéletes rádióbarát sláger, fülbemászó refrénnel és egy olyan lüktető funkys alappal, amilyet a néhai Daft Punk vett kölcsön a diszkókorszak különféle számaiból.




Sufjan Stevens: „Mystery of Love” (Szólíts a neveden) Hihetetlenül békésre sikerült darab a számos hangszeren játszó indie folk előadótól, mely minden bizonnyal a filmben is tökéletesen működhet, hiszen már a képek ismerete nélkül is sokat ad. Oscar- és Grammy-díjra egyaránt jelölték, de míg az első esetben a Coco meglehetősen unalmas „Remember Me”-je happolta el előle az elismerést, a másodikban a "Star Is Born" a Csillag születikből, mely Lady Gaga révén sokkal nagyobb reflektorfényt kapott.





The Sneepers feat. David Hasselhoff: „Guardians Inferno” (A galaxis őrzői 2.) Kétségtelen, hogy ennek a retrós diszkózásnak a velejét a publikáláskor a netet felrobbantó, szürreális videoklip adja, amelyben a színészek és a dobot püfölő rendező, James Gunn marháskodik, de önmagában is egy élvezetes darab, amelyet maga A Hoff koronáz meg. Na nem az éneklésnek bajosan nevezhető szavalásával, hanem a puszta jelenlétével, ahogy ezúttal is demonstrálja, hogy az önirónia olyan fegyver, amellyel a levitézlett akcióhősök képesek elnyerni napjaink fiataljainak szimpátiáját is. Hasselhoff a Kung Fury betétdalát, a „True Survivor”-t követően tehát ismét eltalálta, miben kell közreműködni.



 

Az év legjobb játékzenéi:

1. David Garcia Diaz: Rime Több mint száz játékzenével ismerkedtem meg 2017-ben, és noha a szerényebbek mellett voltak köztük kifejezetten jók is, összesen hatot találtam, amelyek valamiért megadták azt a pluszt, hogy bekerüljenek összesítésembe. Míg e platformjáték képei a szemet, zenéje a fület és a szívet gyönyörködteti. Ha nem tudnám, mihez készült, egy ázsiai országban játszódó háborús drámához vagy egy animéhez tudnám társítani valamiért, még annak ellenére is, hogy egzotikus pillanatok nincsenek benne. Ez a csendes, nagy ívű szimfonikus muzsika bárki számára ajánlható, minden perce élmény. Ami pedig nagy szó, mert az album másfél órás, ennek ellenére mégsem untam egy pillanatát sem, gyönyörű melankólia uralja az elejétől a végéig, és még a Mirella Díez Moran közreműködésével rögzített betétdal is jól illeszkedik az instrumentális anyaghoz. Az ilyesmi ínyencségek miatt érdemes belekezdeni olyan zeneszerzők műveibe is, akikről addig még nem hallottunk.

2. Kristofer Maddigan: Cuphead Egészen káprázatos az a teljesítmény, aminek köszönhetően a BAFTA-díjas szerző létrehozta a játékosokat alaposan megizzasztó nehézségű Cupheadhez a score-t. A játék az 1930-as évek fekete-fehér animációs filmjeinek világát eleveníti fel, és zenéje is a régmúltba viszi el a hallgatót. Az album elindításakor az a klasszikus big bandes hangszerelés köszön ránk, melyhez fogható ma már nagyon kevés készül. A rézfúvósókban és ütősökben gazdag, harsány, slágeres jazzdallamok lüktető ereje kíséri végig ezt a három órát, melynek színessége, játékossága mindvégig megmarad, és sosem válik fárasztóvá. Valószínűleg ez az első háromórás soundtrack, amelyet életemben valaha végighallgattam, annyira lekötött, és a legfurcsább, hogy egy olyan komponistát dobtak a mély vízbe, akiről ezt megelőzően gyakorlatilag senki sem hallott. Minden track egy külön kis történetet képvisel, és egyikre sem lehet rásütni, hogy mindössze töltelék, emellett hiába oszlik fel több mint ötven tételre a játékidő, a kompozíciók hosszával sincs semmi gond, döntő többségükben nem egy-két percesek. Egy nagyon erős debütálás lett a score, remélhetőleg sok hasonló követi még a művésztől.

3. Jim Guthrie, JJ Ipsen: You, Me & Gravity: The Music of Planet Coaster „Ha Wes Anderson rendezne egy játékot, ilyen zenéje lenne” – fogalmazta meg tökéletesen a soundtracket egyik méltatója. Erre a vidámparkszimulátorhoz komponált zenére (mely valójában 2016 végén jelent meg, ám akkor elkerülte a figyelmemet) a legtalálóbb jellemzés az, hogy imádnivalóan bűbájos, a hangulatát már a művészek rajzolt mását tartalmazó borító is nagyon jól átadja. Mintha csak lobogó tábortűz zenei szinonimája lenne ez az elsősorban akusztikus hangszerekre íródott, a szerzők vokálját is felhasználó album, melynek már a nyitó, hihetetlenül slágeres, gyerekkórusos, füttyszóval kísért trackje is olyan mértékben árasztja magából a jókedvet, hogy azt szavakkal ki sem tudom fejezni. Igazán emberközeli, jó értelemben vett puritán score, mely mentes mindenféle túldíszítéstől és hangszerparádétól, csak a zene és a hallgató áll egymással szemben.

4. Gareth Coker: Minecraft: Norse Mythology A szerző nevével az Ori and the Blind Forest játék igen kellemes zenéje kapcsán találkoztam először, mely akár egy anime alatt is jól helytállt volna. Rendületlenül gyártja a különböző Minecraftokhoz is a kíséretet, melyek jóval többek annál, mint amiket egy ilyen játékhoz gondolnánk előzetesen, mindazonáltal a Norse Mythologynál éreztem először a szériánál, hogy kifejezetten nagyszerű teljesítményt nyújtott. Műve szimfonikus zenekarra íródott, melyet szólóhegedű és tekerőlant is színesít. Nem nagyon tudom összehozni a játékszéria pixelvilágával ezt a zenét, hiszen olyan jellegű és minőségű, hogy gond nélkül belehelyezhetnénk akár egy vikingek küzdelmeiről szóló filmbe is. És valószínűleg ezzel járt volna mindenki a legjobban, hiszen így csak egy remek darab elherdálásáról van szó, mert nem hiszem, hogy e játék célközönsége különösebben foglalkozna a muzsikájával.

5. Kaveh Cohen, Michael Nielsen: Forza Motorsport 7 Nem tudom, a korábbiak milyenek, de a szériához írt zenék közül először az ötödikre figyeltem fel, ahol akadt több olyan szerzemény is, ahol Lance Hayes és John Broomhall egy kórus énekét vegyítette szintetizátoros megközelítéssel. A folytatás innen indult tovább, Kaveh Cohen és Michael Nielsen egy, leginkább a Halálos iramban-széria zenei irányához közel álló művel jelentkezett. A hetedik epizódot ismét ők kapták meg, és a stílus tovább formálódott, ezzel garantálva azt, hogy a Forza Motorsportok score-jai ne váljanak kiszámíthatóvá, mindig valami újat halljunk. A legújabb körben vagány, ütemes, különféle elektromos gitárok fémjelezte, dobcentrikus bluesrockra lehet száguldozni, és ugyan a játékidő szokás szerint tetemes lett, mindhárom említett rész közös pontja, hogy hiába másfél-két óra között mozog a játékidejük, egyiknél sem éreztem késztetést arra, hogy unatkozás miatt szünetet iktassak be hallgatásuk során.

6. Junkie XL: The Journey: Hunter Returns Az ezen albumánál a művésznevét használó Tom Holkenborg nem egy remek kompozíciót írt már az évek során akár szóló-, akár filmzeneszerzői pályáján, de utóbbi területen több határozottan vérszegény műve is akad. Ugyanakkor példamutató, hogy mennyi munkát öl a fejlődésbe, amit például az Alita: A harc angyala vagy a Ragadozó városok muzsikája is remekül szemléltet. Valóban saját terepén, az elektronikus zenék birodalmában viszont a legtöbbször megbízhatóan teljesít, és amikor ezt a világot exportálja máshová, akkor az eredmény többnyire jó lesz. Míg 2016-ban egy szörfösökről szóló dokumentumfilm, a Distance Between Dreams kísérete volt a példa erre, 2017-ben egy játéké. A The Journey: Hunter Returns című FIFA-játék aláfestése önmagában is élvezetes lett, szerzőnk még retrós szintipoppal is megpróbálkozik, és abban is sikerrel jár.