Ez volt 2017


Az év legjobb filmzenéi, az év meglepetései, a legjobb tételek, a legjobb betétdalok, a legjobb sorozatzenék, a legszínvonalasabb kiadványok, csalódások, és az év legrosszabb zenéi. Hogy melyikünk miképpen vélekedik 2017-ről, az a szerző nevének kiválasztása után letekerve, új ablak megnyílása nélkül elolvasható.
Bíró Zsolt összesítése


„Az emberek vágynak az új hangokra” – mondta egy interjú alkalmával a néhai Jóhann Jóhannsson, és évértékelésem ennek jegyében állt össze. Mégpedig azzal a kiegészítéssel, hogy ugyan vágynak rá, de rengeteg jobbnál jobb filmzene létezéséről egyszerűen nem is szereznek tudomást, én pedig szerettem volna ráirányítani a reflektorfényt az év rengeteg soundtrackje közül a számomra legérdekesebb, legkülönlegesebb kiadványokra. A közismertek mellett ugyanis manapság sok olyan nagyszerű album jelenik meg, amelyeket sehol nem jegyeznek, még egy rövid leírás sincs róluk egyetlen filmzenei oldalon sem, magyarul pláne nincs, s ezek mind elsikkadnak a blockbusterek score-jainak árnyékában, főleg ha például hazánkba az adott film hivatalosan el sem jut. 2017 volt az az év, amikor regisztráltam a Spotify-ra, hogy rögtön azzal az érzéssel szembesüljek, amivel a sorozatrajongók: egyszerűen akkora a dömping, amekkorával lehetetlen lépést tartani.

Az elmúlt években a fogyasztói szokások átalakulása a soundtrackek piacát sem kerülte el. Lényegesen több a kizárólag digitális kiadás, amit a CD-k kedvelői ugyan nem sok örömmel vehettek tudomásul, de van a dolognak előnye is: ma már tényleg gyakorlatilag minden score megjelenhet, ami korábban fizikailag nem – csak legyen, aki meghallgassa őket. Persze mindent én sem hallgattam végig, de valamennyi olyan filmzenébe becsülettel belekezdtem, amelyről tudomást szereztem. Amiben aztán nem találtam számomra érdekeset vagy értékeset, azt pár track után már csak átpörgettem (bár a „kötelezően” meghallgatandók természetesen mind végigmentek teljes egészében, még akkor is, ha már az első perctől fogva gyengének tűntek), mert most már kizárólag amiatt nem fogok végighallgatni gyenge albumokat, hogy aztán az év legrosszabbjai közé helyezhessem őket. Így hát listámban csakis jó zenékről lesz szó, mert a rosszak még rossz szavakat sem érdemelnek.

Összeállításom a hosszt illetően kicsit sem lett olvasóbarát, elkészítésében nem szorítottam magam korlátok közé azzal, hogy egy reggelizés során végigolvasható legyen, inkább – mintegy apró ösvényt vágva a dzsungelben – egy olyan nagy merítést akartam készíteni afféle misszióként, amilyenhez fogható sehol máshol nem található. Amikor a lenti lista készült, mindegyik tagja elérhető volt a Spotify-on, meghallgatásukhoz így nem szükségesek misztikus képességek, csupán egy-két kattintás. Motivációm az volt, hogy a magam szerény eszközeivel legalább egy évértékeléses említéssel megköszönhessem ezen szerzőknek, hogy műveikkel kellemes pillanatokat szereztek nekem, egyúttal pedig olvasóinknak is ötleteket akartam adni a zenehallgatáshoz. Hiszen én azt gondolom, hogy ugyanúgy akadnak ma is nagyszerű filmzenék, mint öt, tíz, húsz, harminc éve, csak épp az áradat miatt sokkal könnyebb elmenni mellettük. Jöjjön hát az összeállítás, amelyben csak a film-, illetve a játékzenék, valamint a betétdalos albumok kaptak sorszámot, minden más ábécésorrendben szerepel.
 

Az év legjobb filmzenéi:


1. Daniel Pemberton: Arthur király – A kard legendája
Ez a soundtrack a szokásos negyven-hatvan perc körüli időtartam helyett másfél órás, ebből kifolyólag azért akad benne némi üresjárat, főleg a második felében. Ugyanakkor fontos kiemelni, hogy mennyire eredeti kompozíciókat hozott létre Pemberton, melyek a jelenetek szinte minden pillanatában tökéletesen funkcionálnak, ez pedig a legfontosabb egy filmzene esetében. Középkori metálzeneként foglalhatnám össze azt, ami a kiadványon az arcunkba robban. Letaglózó erejű hangorkán állt össze elektromos gitár, cselló, különféle egzotikus instrumentumok és persze ütőhangszerek jóvoltából, miközben a művész olyan ötleteket is beépített munkájába, mint emberi zihálás, hörgés és eltorzított üvöltés már-már hangszerként alkalmazása. Pemberton tehát képes volt arra, hogy unikálisat alkosson, ami ezúttal számos, a filmzenékkel nem különösebben foglalkozó nézőnek is feltűnt, sőt szinte nem is találkoztam olyan kritikával, ahol a recenzor ne tért volna ki a zenére.

2. Michael Giacchino: A majmok bolygója: Háború
Az újraindított széria első részéhez még Patrick Doyle komponált, akit Giacchino követett, és neki jutott a lehetőség a lezárásra is. Már az első két score is igen jól sikerült, de a harmadikat tartom a legerősebbnek. Ami a leginkább megfogott benne, az az, hogy egészen eredeti hangulata van, mely ráadásul még méltóságteljes is. Sejtelmesebb részek váltakoznak benne érzelmes, intim pillanatokkal, és néha egy egészen sajátos, elvontabb, de azért befogadható irány is megjelenik, ugyanakkor egy percig sem érezni azt, hogy a különféle tónusok ne illeszkednének egymáshoz hibátlanul. A sok kiváló között a legfeledhetetlenebb szerzeményeket az album végén keressük: a melankolikus „Paradise Found” és a többféle hangulatot egybevonó „End Credits” egyaránt kihagyhatatlanok. Ez tipikusan az a filmzene, amely egészét tekintve ugyan nem való mindenkinek, mert nyugodt szívvel nem sorolható a populáris aláfestések közé, de értékességét számomra jó előre jelezte az, hogy már akkor is nagyon tetszett, amikor még nem láttam azt, amihez készült.

3. Hans Zimmer: Dunkirk
A Dunkirk hírének hallatára sok filmzenerajongó bízott abban, hogy Zimmer valami olyasmivel fog előállni, mint klasszikusnak számító műve, Az őrület határán score-ja. Ám a filmben konkrét dallam vagy megnyugvást hozó pillanat egészen a 73. percig nincs, leginkább csak nyomasztó vagy agresszív, effektözönben dúskáló megoldások vannak jelen, így óriási hatást ér el a kontraszt, amikor az aláfestés élesen stílust vált. Azaz egyszer csak befut Sir Edward Elgar Enigma-variációk című klasszikusának legnépszerűbb, „Nimrod” című részlete, mi pedig meghatódva érezzük át, miként szakad le a mázsás súly a bakák szívéről a felmentő sereg láttán. Albumként ez az alapvetően monoton aláfestés az egyik legnehezebben befogadható a művész terjedelmes életművéből, mégis igen különleges darab, mely a jelenetek hatásosságához komoly mértékben hozzájárul.

4. Danny Elfman: Az Igazság Ligája
A viszontagságos körülmények közt megszületett, sokaknál keserű szájízt okozó mozi zenéje kapcsán jóval egyértelműbb a helyzet: egy összetett mű valósult meg, mely önmagában hallgatva is egy igen erős szuperhősmuzsikának bizonyult, mely nem egy vélekedés szerint még segített is egyes jeleneteken. A káprázatos hangszerelés, a remek csapattéma és a további, színesebbnél színesebb kompozíció (melyekben ügyesen vannak elrejtve a karakterek korábban már létező motívumai) a bizonyíték arra, hogy Elfman mennyire érzi ezt a zsánert, melybe három évtizede, Tim Burton Batman-filmjeivel kóstolt bele, de a mai napig frissnek ható dallamokkal képes ellátni.

5. Jon Ekstrand: Élet / Jed Kurzel: Alien: Covenant

Már a két film is meglehetősen egy tőről metszett, és zenéiket is mintha rokoni szálak fűznék egymáshoz, hiszen mindkettő kiemelkedő sci-fi muzsika. Akár egymás után is meghallgathatók, annyira passzol egymáshoz ez a két, szimfonikus stílusba ágyazott elektronikával dolgozó, egyaránt fenyegető atmoszférájú aláfestés. A kettő közül az Élet zenéje talán jobban kedvelhető, mert ebben inkább a szimfonikus jelleg dominál, így önállóan is jobban megáll a lábán, ám az Alien: Covenant sokszor minimalista, a kakofóniát sem mellőző muzsikájának hatásossága sem vonható kétségbe.

Az Élettől, ettől a némileg A nyolcadik utas: a Halál történetéből kiinduló, ráadásul számos ponton más mozikból ismerős mozzanatokat bevető – ám ennek ellenére elég jól működő – sci-fi zenéjétől nem vártam semmit sem. Az addig szinte ismeretlen Ekstrand stílusa A 44. gyermek aláfestése alapján nem tűnt túl érdekesnek, ám egy olyan méltóságteljes kompozíciókat is tartalmazó score-t írt, mely rögtön megfogott. S noha esküdt ellensége vagyok annak, amikor a filmzenealbumokra párbeszédek kerülnek fel, azonban ezúttal még az is működőképes, hogy az egyik szereplő, a megnyugtató hangú Rebecca Ferguson narrációjával indít az első track, ezenkívül a soundtrack első felében hallható pittyegő effekt is tökéletesen adja át a filmbeli helyszín légkörét.

Mivel az Alien: Covenant Ridley Scott-film, kissé meglepő volt Kurzel megjelenése a stáblistán (Harry Gregson-Williams felkérése lett volna a kézenfekvő, akivel Scott hébe-hóba együtt dolgozik), ehhez képest a saját addigi legjobbját, illetve az év egyik legizgalmasabb zenéjét szállította. Akadnak benne kifejezetten szép pillanatok, valamint a szörny érzékeltetése végett igen ötletes, sajátos hangdizájnos megoldások is. Emellett Kurzel volt az első, aki komolyabban is hozzányúlt Jerry Goldsmith eredeti Alien-témájához, ezt ráadásul nagy tisztelettel tette. Épp ezért műve hallatán kicsit sincs olyan érzése az embernek, hogy ötlethiányról lett volna szó a motívum alkalmazásával, ehelyett inkább az jelenthető ki, hogy a vissza a gyökerekhez mottó jegyében sikerült egy elegáns kapcsolatot létrehozni a legelső score-ral.

6. Tony Anderson: The Heart of Man
A hitre rátalálás témáját járja körül ez az interjúkkal tűzdelt, igen erős plakátokkal rendelkező dokumentumfilm, a nyilatkozók közt pedig megtalálható többek közt A viskó című bestseller írója, William Paul Young is. Az alkotás kifejezetten rétegfilm, viszont érdekes módon a zenéjét jóval többen ismerik és hallgatják, ami nem is csoda, mert kevés ennyire gyönyörű score-t hallottam életemben, és ezzel a véleményemmel nem vagyok egyedül. A szerző a reklámzenéktől jutott el a mozgóképekig, és remélem, tehetségére felfigyelnek a filmesek, s kap komoly lehetőségeket is. Szintetizátor mellett negyventagú vonószenekar és Timbre Cierpke hárfaművész vokáljának segítségével valósult meg a mű, mely trackről trackre húzza be egyre mélyebben egy keserédes, végtelenül nyugodt zenei világba hallgatóját.

7. Alexandre Desplat: A víz érintése
A kifejezetten szerethető lágy dallamok, valamint az emberi gonoszsághoz kapcsolható sötétebb kompozíciók aránya körülbelül fele-fele az albumon, de ha az aláfestés szóba kerül, a legtöbben bizonyára az első csoportot említik meghatározóként. Béke és végtelen nyugalom jellemzi sok helyen Alexandre Desplat score-ját, aki tökéletesen eltalálta, miként szemléltesse hangjegyeivel a víz hullámzását és ezt a különös, vagy ha úgy tetszik, bizarr szerelmi történetet. Két nagyszerű téma szövi át a teljes művet, ugyanakkor minden egyes felbukkanásukkor újként hatnak, olyan nagy mértékben volt képes a szerző variálni őket, ráadásul az ezeket mellőző csendesebb témák is kellemesek a fülnek. A film négy Oscar-díjából egy a muzsikáért járt, és én nem tudnék indokot találni arra, hogy miért is ne érdemelte volna meg.

8. Clint Mansell: Loving Vincent
A Vincent van Gogh életét és halálát körüljáró animációs film eredeti, a művész festményeinek stílusán alapuló, kézzel festett képi világú megközelítést kapott, ehhez pedig telitalálatnak bizonyult a score, mely maga a nagybetűs hangulat. A vonósok komor, ám lágy dallamai, az éteri kórus, az elvétve felbukkanó, harmonikaszerű bandoneón, valamint az üvegharmonika egy rendkívül meditatív élményt adnak a nézőnek/hallgatónak. Az albumról nem nagyon lehetne kiemelni trackeket, egységessége miatt inkább egyetlen ötvenperces kompozícióként lehetne kezelni. A komponista nagy évének nem 2017 volt tekinthető, mert hiába ígért sokat a Páncélba zárt szellem stábjában az ő feltűnése, a film nem lett sikeres, ráadásul Mansell helyett a munkát végül a beugrások bajnoka, Lorne Balfe fejezte be (ennek okáról nincs információ). Ugyanakkor a Loving Vincentnek köszönhetően sikerült egy olyan aláfestést alkotnia, mellyel megerősítette, hogy a neve továbbra is a minőség szinonimája.

9. Marco Beltrami: Logan
A címszereplő a 2009-es X-Men kezdetek: Farkassal kapta meg az első önálló filmjét, de abban valószínűleg minden filmzenerajongó egyetért, hogy Harry Gregson-Williams zenéje nemcsak a karakterhez kapcsolódó score-ok, hanem saját karrierjének vonatkozásában is az egyik leggyengébb lett. Négy évvel később Beltrami futott neki, aki ugyan kollégájánál értékelhetőbb produktumot készített a Farkashoz, ám csak a 2017-es Logannél lehetett kijelenteni, hogy valóban eltalálta, hogyan lehet a leginkább jellemezni a morcos szuperhőst. Mégpedig torzított elektromos gitárral és ütemekkel, komor és horrorisztikus elektronikával, illetve a vonósok feszült játékából összeálló megközelítéssel. A kevés nyugodtabb pillanatában bluesos vagy épp zongora jellemezte mélabús pillanatokat is tartalmazó műve kétségtelenül a legjobb lett a trilógia darabjai között.

10. Mark Mothersbaugh: Thor: Ragnarök
Elérkezett Mark Mothersbaugh ideje! A korábban főként animációs filmekre és vígjátékokra szakosodott szerző pályája nagy lehetőségét kapta meg a Thor: Ragnarökkel. Szórakoztató művében két irány vegyítésével találkozhatunk: bevallottan Jean-Michel Jarre inspirálta szintipoppal, valamint egy százfős nagyzenekar kórussal támogatott, robusztus hangzásvilágával. Az előbbi üde színfoltként hat a képregényfilmes zenék között, de a szimfonikusok is minőségi darabokat adnak elő. A legjobb szerzemény a „Ragnarok Suite”, a legnagyobb kuriózum viszont a „Grandmaster Jam Session” című őrület, melyhez foghatót nemhogy Marvel-érdekeltségben, de még más filmben sem hallhattunk soha.


 

Az év legjobb betétdalos albumai:


1. Benj Pasek, Justin Paul: A legnagyobb showman
A magam részéről nem is tudnék jobban megdicsérni egy musicalfilmet annál, mint hogy azt írom: míg a soundtrack meghallgatása előtt nem terveztem, hogy megnézem, utána abszolút megváltozott a véleményem. Egyszerűen annyira árad az albumból az az őszinte lelkesedés, amivel Hugh Jackman, valamint olyan társai, mint például Zac Efron, Zendaya, Michelle Williams előadják a dalokat, hogy az alól nem tudja kivonni magát a hallgató sem. Míg Pasek és Paul a Kaliforniai álomnál még csak a dalszövegeket jegyezték, itt bebizonyították, hogy Justin Hurwitz nélkül is megállják a helyüket. Hihetetlen, de ezen az albumon egyáltalán nincs töltelék, a tökéletes popslágereket halljuk, remek hangszereléssel, kórussal, a „Never Enough” című szám pedig gyorsan klasszikussá is vált.

2. Alan Menken, Howard Ashman, Tim Rice: A szépség és a szörnyeteg
Alan Menken (valamint Howard Ashman dalszövegíró) az egyik legismertebb és legnépszerűbb művét komponálta az eredeti A szépség és a szörnyeteghez, mely két Oscar-díjjal rendelkezik, ezeket ráadásul pont a zenéért, illetve a film címét viselő betétdalért kapta. Az élő szereplős változat a dalok és az instrumentális muzsika terén is alaposan visszanyúlt az eredeti művekhez, ám ezzel nincs is semmi baj. A kiegészített és kibővített, ismét remek score mellé Menken – az animációs klasszikus bemutatásának évében elhunyt Ashman helyett ezúttal Tim Rice közreműködésével – új, a régiekhez hasonlóan minőségi számokat is szerzett. A teljes élményre vágyók a deluxe változatot válasszák, amelyen Menken kivételes tudásról árulkodó, nagyszabású, szó szerint mesés szépségű, kalandzenei pillanatokban is erős szimfonikus művei impozáns időtartamban hallhatók.

3. M83: Cirque du Soleil: Volta
Engem is meglepett, de ötven körülire tehető a látványos artistamutatványokra épülő Cirque du Soleilhez fűződő soundtrackek száma, melyek komponistái között Danny Elfmant (Iris) éppúgy megtaláljuk, mint Eric Serrát (Chris Angel: Believe). A másik nagy meglepetés akkor ért, amikor kiderült számomra, hogy ugyan a Volta szerzője lemaradt a borítócímlapról (ez a nem túl szimpatikus, a brandet minden fölé helyező hozzáállás a legtöbb CdS-albumnál így van), de valójában az M83 jegyzi a score-t, amivel még talán Anthony Gonzalez egyszemélyes zenekarának hazai rajongói közül sincs mindenki tisztában. A Volta énekes darabjai és az instrumentális szerzemények egyaránt lehengerlőek – a csúcs a záró „Like Kids”. A filmek felé szerencsére egyre többször kacsintgató Gonzalez nemcsak remek dalszerző és ígéretes filmzeneszerző, de arra is ráérzett, hogy az M83 egyéni stílusát miként emelje át ebbe a színházszerű világba. Itt emlékeztetnék mindenkit arra, hogy Susanne Sundførral közösen ő követte el minden idők egyik legjobb betétdalát, az „Oblivion”-t is a Tom Cruise-féle Feledéshez, tehát azon, hogy itt szintén jók a dalok, felesleges is meglepődni.


 

További kiemelkedő zenék:


Avishai Cohen: Eszeveszett esküvő
Az Életrevalók rendezőpárosa ezúttal nem Ludovico Einaudit, hanem a nagybőgős Cohent kérte fel, hogy értelmezze át már létező szerzeményeit, és ezzel megszületett az év egyik legegyedibb filmzenéje. Dallamosság, játékosság és virtuozitás az uralkodó az albumon, amelynek csúcspontja a „Wedding Song”, az Avishai Cohen Trio 2008-as „Eleven Wives”-jának továbbgondolása. Ez a már eredeti formájában is remek felvétel kifejezetten intimmé és meghatóvá válik a hozzá tartozó jelenettel együtt, ahol egy szenzációs, némileg Indiát megidéző, világzenei átirat képében csendül fel. A „Meaning” című feldolgozásnak köszönhetően pedig megismertem a számomra az év nagy felfedezésének bizonyuló Cascadeurt, akinek 2018-as Camera című albumát ajánlom a különleges élményre vágyóknak, hiszen a tökéletes alternatív popdalok tárháza.

Henry Jackman, Matthew Margeson: Kingsman: Az aranykör
Jackmannek eddig mintegy negyven zenéjét adták ki, de én e soundtrack megjelenéséig mindössze egy-kettőre tudtam ráhangolódni. Hogy Margeson kellett-e ehhez, vagy csak véletlen, hogy történetesen épp egy kooperálása tetszik úgy igazán végre, az jó kérdés, mindenesetre újabb együttműködésük egy igazán élvezetes akciódarabot eredményezett, még az első részhez született muzsikájuknál is jobbat. Nagy érdeme a műnek az is, hogy visszahozta a köztudatba John Denver klasszikusát, a „Take Me Home, Country Roads”-t, melynek szimfonikus verziója nagyon szép lett, de a Mark Strong által elóbégatott verzió is – tudatos amatőrsége ellenére – szintén hatásos feldolgozás.

Hrutka Róbert: Kincsem
Az év egyik nagy meglepetése a Kincsem score-ja. A komponista dicséretére váljon, hogy kifejezetten ízlésesen használta a népzenei megoldásokat és hangszereket, és úgy ötvözte a klasszikus filmzenei jelleget a modern ütemekkel, hogy közben nem lógott ki – stílusosan fogalmazva – a lóláb. Ugyan a feszültebb jeleneteket kísérő motívumok feledhetőek, és ezeknél jön elő igazán, hogy nagyzenekarra nálunk sokkal kevesebb pénz jut (már ha jut egyáltalán), mint amekkorával egy hollywoodi filmzeneszerző dolgozhat, azonban ilyen részből kevés van, a romantika és a nagy vágtázások zenei pillanataiban ráadásul kimondottan jól teljesít az aláfestés. Negatívumként annyit említenék, hogy a kifejezetten a szerző elképzelései alapján összeállított soundtrackről valahogy sikerült lehagynia a legjobb témát.

Jocelyn Pook: King Charles III
Íme egy kakukktojás, hiszen nem filmhez, hanem színdarabhoz íródott, de aki meghallgatja, nem fog megütközni listámon való jelenlétén. Pook fajsúlyos, komolyzene felé hajló művészete alapból igen különleges, épp emiatt jó ötlet, hogy filmekhez is felkérik olykor. Mozgóképekhez köthető darabjai közül a legtöbben bizonyára a Tágra zárt szemek-beli álarcosbál alatt hallható, visszafelé felvett énekkel, a szerzőnő egyik védjegyével megspékelt „Masked Ball”-t ismerik, nekem pedig nagy kedvencem Untold Things című, szakrális pillanatokat tartalmazó szólóalbuma is. A King Charles III-hez komponált művével egyetlen probléma van, ám az jókora: mindössze huszonkét perces. De így sem érdemes kihagyni – azoknak például biztosan nem, akik kíváncsiak arra, hogy hangzana, ha Michael Nyman és Philip Glass együtt dolgozna valamin.

Joe Hisaishi: The Sun Also Rises
A Zsivány Egyes: Egy Star Wars-történetben is felbukkanó Wen Jiang Kínában direktorként is ismert. A tíz éven át tartó kínai kulturális forradalom időszakában játszódó harmadik rendezésének soundtrackje ugyan már egyszer megjelent, de tíz évvel később a Milan egy újrakiadással helyezte ismét reflektorfénybe Hisaishi művét. Bár a score nem kifejezetten animés, mégis azoknak, akik a művészt leginkábbb erről az oldaláról ismerik, ez a minden pillanatában szép, érzékeny, tradicionális hangszerekkel átszőtt szimfonikus muzsika is nagyon tetszeni fog.



Joseph Trapanese: A bátrak
Amikor először hallgattam meg a lemezt, egyedül a „Juniper Tree” fogott meg róla, amelyet olyannyira hatásosnak találtam, hogy az egyik legtöbbször meghallgatott 2017-es trackké vált nálam. Később viszont kiderült, hogy valójában a tízperces „Final Moments” tekinthető az album tetőpontjának, mely a lehető legtökéletesebb aláfestésnek bizonyult ahhoz az elérzékenyülés nélkül nehezen végignézhető jelenethez, ahol a tűzoltók a kilátástalansággal szembesülnek a földi pokolban. Tény, hogy sokszor hallhatjuk a csapat gitártémáját (ugyanakkor ez a filmben kevésbé feltűnő, mint a soundtracken), és az egész score-ra igaz az, hogy nem a nyakatekert megoldásokban, hanem a hangulatában rejlik az erőssége, ugyanakkor Trapanese kompozíciói minden egyes jelenetben tökéletesen festik alá a filmet, plusz érzelmi töltettel látva el.

Nicholas Britell: A nemek harca
A szerző jókor volt jó helyen, amikor 2017-ben Oscar-jelölést kapott, hiszen nem arról volt szó, hogy a Holdfény még a félórát is alulról súroló score-ja annyira kimagasló lett volna, de a film nyolc jelölése közé – „miért is ne?” alapon – az ő műve is befért. Ugyanakkor nálam A nemek harcával bizonyított: a mozi egy nem szokványos, egészen különleges aláfestést kapott, mely jóval több annál, mint amit elsőre képzelnénk el egy teniszezős romantikus vígjátékhoz – még ha a drámát szintén megtaláljuk a műfajai közt. Nem az a slágeres muzsika, melyet könnyen vissza lehetne fütyülni, de nagyon jó hallgatni, mert nem tingli-tangli kompozíciókból áll, hanem felfedezésre váró szerzeményekből. Aki ízelítők alapján dönt egy végighallgatásról, annak elsőként a „Prelude to the Battle of the Sexes”-t vagy a „The Battle of the Sexes – Match Part 1”-t ajánlom meghallgatásra. A pozitívumok sorát gyarapítja az is, hogy jellemzően nem egy-két perces zenei szemelvényekből áll össze a soundtrack, sőt még nyolc-kilenc perces darabok is hallhatók rajta. A díjátadókon persze esélytelen volt a score feltűnése, de ha Britell történetesen erre kapott volna Oscar-jelölést, akár még a díjazásán sem ütköztem volna meg.

Riz Ortolani: Mediterranean Holiday (Flying Clipper)
A 2014-ben elhunyt olasz komponista neve hazánkban talán keveseknek mond valamit, de többek közt a Napfivér, Holdnővér fülbemászó zenéjét biztosan sokan hallották és kedvelik tőle. A Decca Records nagy hiányt pótolt, amikor megjelentette ezt a pályája korai szakaszában készített, korábban csak bakeliten elérhető, fél évszázados, rendkívül slágeres művét, melyet egy német dokumentumfilmhez írt. Hallhatunk benne méltóságteljesen hullámzó, kórust is bevető szimfonikus kompozíciót épúgy, mint andalító női énekkel kísért darabot, mókás szaxofonos twistet, vagy épp könnyed, akár Henry Mancini munkásságába is besorolható szerzeményeket egyaránt. Nem hittem volna, hogy 2017-ben egy 1964-es score válik az egyik kedvencemmé, aztán tessék.

Tyler Bates: A galaxis őrzői 2.
Pályája kezdetén nem úgy tűnt, hogy Batesben több is rejlene egy B kategóriás próbálkozónál, ehhez képest ma már egész megbízható teljesítményt hoz, ha összekapja magát, és szerencsésen elérkeztünk oda, hogy felesleges attól tartani: az év legrosszabb score-jai közé kell majd sorolni aktuális művét. A kifejezetten látványosan fejlődő szerző Űrlordék második felbukkanásához újfent hatásos szimfonikus aláfestést szerzett, az album második felében pedig szebbnél szebb kompozíciókat hallhatunk. Ráadásul végérvényesen bebizonyosodott az is, hogy a csapat témája helyet követel magának a legeltaláltabb szuperhősmotívumok táborában.


 

Az év szólóalbumai:


Craig Armstrong & Scott Fraser: Rosa Morta
Két szerző-előadóval ez nem kifejezetten szólóalbum, ráadásul 2016-ban jött ki (csak ezt épp jóval később tudtam meg), de ennyi csúsztatás talán belefér. Fraserről nem tudni, hogy kicsoda, és a beazonosítást az is nehezíti, hogy a Spotify erre a névre egy kifejezetten kellemetlen hangú alternatív előadót, illetve egy countryban mozgó kollégáját is kihozza, munkásságukat egy előadóként kezelve – ráadásul a Rosa Morta stílusa alapján itt egy harmadik Fraserről lehet szó. Mindazonáltal úgyis Armstrong a lényeg, akinek megmozdulásaira mindig figyelni kell, főleg, ha nem jelenetekhez komponál, hanem képek híján saját képzelőerejére hagyatkozik inspirációként. Harmonikus zongoramotívumok, vintage és új szintetizátorok dallamai, nyugodt ütemek és néhol éterivé váló női vokál jellemzik az albumot, mely egy kellemes háromnegyed órát garantál. Bár alapvetően nem filmzenei kiadvány, azért a 2010-es, Huligán című, Armstrong közreműködésével készített moziból két szerzemény is felkerült rá.

Hauschka: What if
Zongoraalbumoknál megtörténhet, hogy nem képesek lekötni mindvégig a hallgató figyelmét, sőt akár unalomba is fulladhatnak. A hazánkban kissé idétlenül csengő, leginkább tájszólásos Jóskának hangzó művésznevet választó Volker Bertelmann 2017-es szólólemezének kapcsán viszont ez fel sem merülhet. Nem csupán azért, mert valójában nem kizárólag zongorát hallunk (bár azt sem merném kizárni, hogy tényleg minden hang abból származik, csak épp felismerhetetlenné lettek torzítva), hanem mert az egész kiadvány játékossága, kísérletezése szépen sodorja magával az embert. Különféle neszezésekkel megbolondított, izgatottan kavargó, kraftwerkszerűen minimalista stílusa elképesztően eredeti, és jól hallható, hogy a szerző mennyire a fekete-fehér billentyűk megszállottja.

Torin Borrowdale: Blue Mountain
A szerző első mozifilmje a Keresés volt, ennek kapcsán néztem utána, hogy ki is ő, így akadtam rá első albumára, és nagyon meglepődtem. Egy nagyon jól összerakott, fülbemászó dallamokból álló műről van szó, mely debütálásnak egyenesen szenzációs. Ahogy hallgattam, az jutott eszembe, hogy amennyiben egy nagy létszámú szimfonikus zenekar játszotta volna fel, nem pedig szoftverekre épülne, akkor milyen jól illeszkedne az Így neveld a sárkányodat jelenetei alá. Természetesen semmilyen dallamazonosság nincs John Powell mesterművével, viszont a népszerű moziszériához szükséges kalandzenei, játékossággal felvértezett stílust annyira jól hozza a szerző, hogy rögtön ez ugrott be. És ekkor ismét meglepődtem. Miután az iméntieket leírtam, és megnéztem, miket készített még, kiderült, hogy a Hablaty és Fogatlan kalandjait folytató Sárkányok: Irány az ismeretlen! egyik kiegészítő zeneszerzője is ő. Tehát az történt, hogy vélhetően a sorozat hatására csinált egy önálló munkát, mely viszont olyan jól sikerült, annyira megáll a saját lábán, hogy nemcsak a kopírozás vádja nem érheti a komponistát, de szerzeményei gond nélkül beleilleszthetők lennének a sárkányos univerzumba is. Az album abszolút csúcspontja a „The Magician” című kompozíció, melyet nagyon sokszor meghallgattam egymás után.


 

Az év kiemelkedő szerzeményei:


Max Richter: Mrs Dalloway: „War Anthem” (Three Worlds: Music from Woolf Works)
Bár a bevezetőben ábécésorrendet említettem, ezt a darabot mindenféleképpen kategóriája élére rakom, hiszen ha 2017-ből csak egyetlenegy tracket emelhetnék ki valamiért, akkor ez lenne az. Wayne McGregor koreográfust Virginia Woolf három regénye, a Mrs. Dalloway, az Orlando és A hullámok ihlette meg annak a balettnek a megalkotására, melynek zenéjét Richter írta. Furcsa módon első alkalommal nem fogott meg az album, ahogy ez a szerzemény sem, és valószínűleg hibámra sosem ébredek rá, ha nem hallom meg a felvételt egy YouTube-videó alatt, amikor viszont egyből felkaptam rá a fejem. Sokszor elsütjük a „minden idők egyik...” kezdetű jelzőt, ami ide is illik, mégpedig úgy, hogy minden idők egyik legmeghatóbb, legszívfájdítóbb, legmélyebb, leg-leg-legebb kompozícióját alkotta meg a művész, mely bármely film csúcspontja lehetne, koncerten előadva pedig szem nem maradna szárazon. Azon a dobogón a helye, ahol már várja Hans Zimmer „Journey to the Line”-ja Az őrület határánból, és Dario Marianelli „Elegy for Dunkirk”-je a Vágy és vezeklésből.

Andrew Lockington: „Hand on Knee” (Közöttünk az űr)
Egy érdekes és meglehetősen különleges, bensőséges hangulatú score-t zár le fantasztikusan ez a téma. Nem láttam a filmet, de önmagában is igen hatásos szerzemény, reményt sugall, és nagyon pozitív hatású.










Blake Neely: „Riverdale” (Riverdale: 1. évad)
A művész megállás nélkül ontja egymás után a tévésorozatzenéit, az embertelen tempóban, embertelen mennyiségben készülő kompozíciók közül pedig eddig ez a zongorás, elektromos gitáros, a széria címét viselő nyitó darab tette rám a legnagyobb hatást tőle. Többször is feltűnik a soundtracken, ennek ellenére sem válik hatástalanná.







Brian Tyler: „The Mummy End Title Suite” (A múmia)
Egészen lenyűgöző a komponista azon erőfeszítése, aminek köszönhetően megszületett a reinkarnálódott gyolcsruhás teremtmény zenéje. Hogy mégsem a legjobb albumok közt kapott helyett, annak az az oka, hogy az album kétórás, így egyben végighallgatni fárasztó, többet már nem is fogom. Ilyen esetekben gyakorlatilag minden lényeges felkerül a soundtrackre, beleértve a kevésbé emlékezetes szerzeményeket is, ez pedig hátrány. Ha a CD maximum egyórás lenne, még erősebbnek tartanám, és akár még Jerry Goldsmith A múmiához írt klasszikusa mellé is odasorolhatnánk – ráadásul az is lehetséges, hogy két órában még talán Goldsmith műve is fárasztó lenne. A fentiek miatt döntöttem csak egyetlen track, egy szvit kiemelése mellett, mely azonban remekül összesíti Tyler művének legkiemelkedőbb pillanatait. Ez a score jobb filmet érdemelt volna.

Christian Wibe: „Karen Setman – Extended Version” (Hét nővér)
A Náci zombik zeneszerzője nem az az agyonfoglalkoztatott művész, holott a Hét nővérhez szállított score-ja egy jókora meglepetés (igazából a film is az), és egy igazságosabb világban egyre komolyabb lehetőségeket kapna egy ilyen színvonalú munkát követően. Noha akad átlagos szerzemény, az akciódarabok ütnek és zúznak, a líraibb trackek pedig nagyon szépek. Közülük is a legszebb a „Karen Setman” című szerzemény továbbgondolt változata az album végéről.




Daniel Hart: „Thesaurus Thuus” (Szellem/világ)
Akik végig bírták nézni ezt a rendkívül megosztó, egyesek által öncélúnak, míg mások részéről mágikusnak kikiáltott  alkotást, azok valószínűleg megemlítik a zene hatását. Még nem döntöttem el, hogy megnézem-e, de enélkül is meg tudom állapítani, hogy ez a track egy kiemelkedő filmzenei pillanat. Nem tudom, milyen jelenet alatt hangzik el, de komoly fájdalom jelenlétét érzékelem benne. Nagy hallgatásokkal teli művészfilmhez íródott, de akár egy háborús film alatt is el tudnám képzelni, ahogy a füstölgő, elcsendesült csatatéren lassan pásztáz a kamera a szanaszét heverő holttestek fölött. A szerzővel még biztosan sokat fogunk találkozni, hiszen láthatóan sem egy efféle elvont, sem egy populáris produkció (Elliot, a sárkány) nem fog ki rajta.

Dan Romer, Saul Simon MacWilliams: „An Alien World” (Chasing Coral)
Természetfilmek zenéit mindig nagy várakozással kezdem el hallgatni, hiszen ez az a műfaj, ahol a score nagyobb teret kaphat a szokásosnál. A már többször együtt dolgozó duó (akik közül Romer az ismertebb például A messzi dél vadjainak köszönhetően) Chasing Coralhoz írt műve hallatán az ugrott be, hogy milyen jól passzolna Ben Stiller remek rendezéséhez, a Walter Mitty különleges életéhez. Ez áll a nyitó trackre is: a Dél-Amerikát idéző „refrénje”, melyre kifut az egész felvezetés, meglehetősen rövidke, ám annál hatásosabb, mert a különleges atmoszféra és a világzenei hangzás elegye csak úgy sodorja magával a hallgatót, és ugyanez igaz a sajnos csak félórás albumra is.

Dario Marianelli: „Windsor Gardens” (Paddington 2.)
Nagyon meglepődtem, amikor a Paddington 2. rendkívül jó kritikai visszhangjával szembesültem, ugyanis én már az első részt sem bírtam végignézni, annyira idegesített a címszereplő. Akkor Nick Urata volt a komponista, a folytatásra érkező utódja jelenléte viszont már jóval figyelemreméltóbb muzsikát garantált – és nem is ért csalódás. A soundtracken egy kedves animációsfilm-zene hallható, melynek ékkövét rögtön az elejére helyezték: a nyitó track annyira imádnivaló, játékos és elsőre megjegyezhető, hogy lehetetlen betelni vele. Annyi komolykodás után jó találkozni végre a felszabadult Marianellivel is.


Fernando Velázquez: „El Invitado Invisible II” (Contratiempo)
Az egyik legfoglalkoztatottabb spanyol filmzeneszerző score-ja cseppet sem tolakodóan, de jelen van végig a jelenetek hátterében, hogy aztán a fináléban igazán üssön. A kifejezetten jól sikerült, fordulatos krimi lezárására a koronát Velázquez komor, egyre feszültebbé váló, minimalista trackje teszi fel, mely hallatán a filmet nem ismerők is képesek átérezni, hogy komoly tétje lehet annak, ami ekkor épp zajlik.






Guillaume Roussel: „HHhH” (HHhH - Himmler agyát Heydrichnek hívják)
Az album elindításakor rögtön felkaptam a fejemet. A monumentális hatású, férfikórusos, orgonás főtéma ugyanis egészen fantasztikus, és mivel a hangszer nincs agyonhasználva a filmzenékben, jókorát üt a bevetése. A track különlegessége, hogy egyszerre van jelen benne a méltóságteljesség és a fenyegetés.








Patrick Doyle: „Emoji” (Az Emoji-film)
Amikor a művész aláírta a szerződést, még nem lehetett sejteni, hogy a film – jogosan – közutálatnak fog örvendeni, és hogy a komponista lesz az egyedüli, aki jól kerül ki az egészből. A klasszikus zenei képzettségű Doyle-nak nem ez az első kiruccanása az animációs területre, de valószínűleg ide írta legmodernebb, egyben legfurcsább hangzású score-ját, melynek már nyüzsgő hangulatú főtémájával is megmutatja, hogy mennyire sokoldalú alkotó.





Ramin Djawadi: „Nameless Order” (A Nagy Fal)
Amellett, hogy a komponista olyan sorozatokkal tölti/töltötte az idejét, mint például a Trónok harca, a Jack Ryan vagy a Westworld, olykor egy-egy mozifilmet is bevállal. A Nagy Fal kórusos, már első hallgatásra filmzenei slágernek bizonyuló nyitánya igen erős, ahogy a teljes score is egy kifejezetten élvezetes akciómuzsika, melyből csak egy kevés fűszert hiányolok ahhoz, hogy az év legjobb albumai között emlegethessem.





Rupert Gregson-Williams: „Action Reaction” (Wonder Woman)
Valószínűleg senki sem gondolta volna, hogy Harry Gregson-Williams mellett egyszer majd öccsével, Ruperttel is komolyan lehet majd tervezni blockbusterek zeneszerzőjeként. A sokáig csakis teljesen jelentéktelen, gyakran Adam Sandler főszereplésével készült vígjátékokhoz komponáló ifjabbik testvér a Tarzan legendájával kóstolhatott bele a nagyobb lélegzetvételű projektekbe, ahol még nem teljesített túl jól, de aztán A fegyvertelen katona, a Wonder Woman és főleg az Aquaman kapcsán már alaposan összekapta magát. Az amazonok hercegnője első önálló kalandjának több erős zenei pillanata is van, melyek közül ez az igen hatásos, lendületes akciózúzda viszi a prímet. Nem lehet elég hangosan és sokszor meghallgatni.

Stephen Barton: „We Honor Time with Patience” - „The Return of the Witness” - „There Once Was a Serpent” (12 Monkeys: Season 3)
Ahogy hallgattam az albumot, arra jutottam, hogy egész érdekes, de ahhoz, hogy teljes egészében megérthessük a Bruce Willis 12 majom című filmjéből kiinduló folyam zenéjének szokatlan eklektikusságát, valószínűleg nélkülözhetetlen annak ismerete, amihez készült. Azonban a kiadvány legvégén szerepel három egymást követő, epikus track, amelyek nemcsak a lemez abszolút csúcspontjai, és a hozzájuk kapcsolódó képek nélkül is remek darabok, de külön-külön megállnák helyüket egy blockbuster fináléjában is.




Steve Jablonsky: „Seglass Ni Tonday” (Transformers: Az utolsó lovag)
A mi szempontunkból lényegtelen, hogy milyen a sorozat ezen – még a legkitartóbb rajongók közül is sokakat elvesztő – epizódja, de az biztos, hogy komolyabb teret hagyott az érzelmesebb trackeknek, melyek közül többet is ki lehetne emelni. Békességének köszönhetően engem a kelta hangulatú elemekkel dolgozó „Seglass Ni Tonday” fogott meg leginkább, melyet az egyik legszínesebb darabnak tartok a szerző egyébként meglehetősen egysíkú, javarészt akciódarabokból álló pályafutásában.




The Quiet Now!: „Beyond the Pillars of Hercules” (Beyond – An African Surf Documantery)
Ma sem túl ismertek, de 2017-ben erről a zenekarról nehéz volt bármit is megtudni, mert az önmarketing nem épp az erősségük – ezek szerint vannak zenészek, akik szeretnék, ha minél kevesebben ismernék őket. Az albumnyitó felvétel hihetetlenül egyéni, a szintetizátorhangzás és a világzenei instrumentumok tökéletesen simulnak össze benne. Erre a szerzeményre épül fel a lemezt záró korrekt betétdal, az Ines Kolleritsch előadásában hallható „The Right Side of the World” is, melynek érdekessége, hogy akár a Drive – Gázt! soundtrackjén is elférne.



Thomas Newman: „Gain the Ocean (End Title)” (Viktória királynő és Abdul)
Napjainkban már kevesebbszer van rá alkalma, de Newman régebben sokszor emelte művei fényét olyan egzotikus hangszerekkel, amelyekről olykor azt sem lehetett tudni, hogy mifélék. A szitár pont nem ilyen, lévén India legismertebb instrumentuma, és az ország zenei közegét ebbe a lendületes szerzeménybe is jól behozza, amelyben a komponista senki máséhoz nem fogható stílusát a szitárművész Anoushka Shankar színesíti.





Tom Holkenborg: „Roland of Eld (Main Titles)” (A setét torony)
A szegényes hangszerelésű akciódarabok között egy kifejezetten nagyszerű szerzeményt találni a kiadványon: a főtémát. Ezt egyébként nem a soundtrackek végére szokás rakni, mint itt, most azonban érthető az ok: a korábbi egy órában annyira nem történik az égvilágon semmi érdekes, hogy első tételként elhasználása esetén még látványosabb lenne a kontraszt. Amennyiben a CD minden akciótétele annyira duzzadna a dinamikától, mint ez a nagyszerű, akár egy westernbe is behelyezhető motívum, egy igen hatásos score-ról beszélhetnénk.



Torgny, Soft System: „Sister Solaris” (Thelma)
Már Ola Fløttum szintetizátoros dark-minimál score-ját is érdemes meghallgatni, de a valószínűleg kifejezetten ehhez a filmhez írt záró tracket pláne. Akár a Stranger Thingsbe is jól illeszkedne ez a lágy szintipop, melynek ütemeire könnyen elkezd a hallgató bólogatni, aztán pedig rögtön újraindítja.








Trent Reznor, Atticus Ross: „We Forget Who We Are” (A hazafiak napja)
Az Oscar-díjas duóról 2017-ben még azt lehetett kijelenteni, hogy zenéik gyakorlatilag felcserélhetők a jelenetek, de akár még a filmek között is – épp ezért lepődtem meg nagyon, hogy itt mennyire nagyszerű motívummal álltak elő. Óriási intimitást ad a jelenetsornak, ahogy ez a csöndes ambient kíséri az ébredező város képeit, illetve a főbb szereplők, párok, barátok és családok bemutatását, akiknek egymás iránt érzett szeretete szinte árad a néző felé a zene jóvoltából.




Wildlife Control: „Louis” (More Than T)
Egyéni beállítottság kérdése, hogy kit mennyire érdekel egy transzszexuálisok nehézségeiről szóló dokumentumfilm, de akit a téma vagy az album igénytelen címlapja elriaszt a zene meghallgatásától, az egy kifejezetten hangulatos soundtrack megismerésétől esik el, mert az indie-rock stílusban nyomuló Wildlife Control elég jól teljesített első, leginkább posztrock stílusú, instrumentális filmzenéjével. A tónus mindvégig azonos, én azonban az elsősorban dobra, gitárra, zongorára épülő kompozíciók közül a középtájt éterivé váló, közel tízperces „Louis”-t sokkal kiemelkedőbbnek érzem a többinél.


 

Az év legjobb betétdalai:


Apparat: „Goodbye” (Dark)
Egy sorozatnak nincs teljesen nyert ügye egy hatásos főcím és az ahhoz passzoló zene nélkül, viszont meglehetősen nehéz összehozni, hogy egy mindössze egy perc körüli bevezető emlékezetessé, hovatovább kultikussá váljon. Ez régen sikerült az X-aktáknak, napjainkban a Stranger Thingsnek – és sikerült a Dark illetékeseinek is, akik nem a score-ért felelős Ben Frosttal készíttettek egyet, hanem az Apparat 2011-es, The Devil's Walk című albumáról emelték le a „Goodbye” egyperces részletét, mely mesterien festi alá a tükröződésekre építő montázsokat.



Chromatics: „Magazine” (Home)
A merengős atmoszférájú, vokóderes énekkel megtoldott dal egy igen erős indítás ennek a független filmnek a soundtrackjén, melyre egyébként a Chromatics-tag Johnny Jewel írt mindent, így ezt a darabot is. A többi felvétel, ide értve az instrumentálisakat és a számokat egyaránt, nem ér fel eddig, de a Jewel-féle lebegő zenei világ mindenféleképpen méltó a figyelemre – összességében és e lemezen is.





Dierks Bentley feat. S. Carey: „Hold the Light” (A bátrak)
Részben a film zeneszerzője, Joseph Trapanese jegyzi a stáblista alatt hallható nagyszerű balladát, sőt az ő főtémájára épül. Előadója a markáns hangú Dierks Bentley countrysztár, aki mellett az indie folk területen mozgolódó S. Carey is közreműködik zongorán. A dalhoz készült egy a film hangulatát rendkívül jól visszaadó videoklip is, mely már túl van a másfél milliós megtekintésen.






Flynt Flossy (feat. Yung Humma): „Naughty Farmer” (Camp Camp – Season 1)
Kicsit sem vagyok a műfaj esküdt ellensége, sőt léteznek általam kedvelt rapszámok is, de relatív kevés olyannal találkoztam életemben, amelynél az első hallgatást rögtön követte egy újabb is, erre itt ez a blődli, melyet már ki tudja, hányszor pörgettem le, annyira tetszik a retrós, Flossy gágogásával kísért elektronikus alapja. Leginkább olyan a felvétel, mint egy paródia az ilyesmikre szakosodott „Weird Al” Yankovictól (egészen pontosan a „White & Nerdy” ugrott be tőle), az egészen elképesztően – és persze tudatosan – gagyi klip pedig szintén megér egy megtekintést.


Hannah Schneider: Where Do We Go / Claus Hempler: Ride Upon the Storm (Ride Upon the Storm)
A Mads Mikkelsen fivére, Lars főszereplésével készült (eredetiben Herrens Veje címre hallgató) dán sorozat főszereplője egy olyan család, melynek több tagja is pap. A széria soundtrackjén a Dragonborn formáció neve olvasható, mely nem más, mint a sorozat két zeneszerzőjének, Kristian Lethnek és Fridolin Nordsønak ide összehozott csapata, és jó eséllyel ők írták a dalokat is, melyek előadásában vendégénekesek működnek közre. Egy egészen színvonalas, jórészt alternatív rockballadás összeállításról van szó, a koncepció a brit Anathema egyes albumait idézi. Két felvétel vált kifejezetten kedvencemmé: a Hannah Schneider által előadott, slágergyanús „Where Do We Go’”, illetve a folyam címét viselő „Ride Upon the Storm” Claus Hempler énekével – utóbbit viszont valamiért nem ezen a lemezen, hanem önállóan publikálták.

Johnny Marr, Maxine Peake: „The Priest”
Kicsit ismét csúsztatok, hiszen ez valójában nem egy film betétdala, ráadásul Marr alapvetően rockzenész, viszont mivel fel-felbukkan Hans Zimmer mellett akár előadóként (Eredet), akár koncerteken, akár szerzőtársként (A csodálatos Pókember 2., A nő, akit szerettem), ráadásul önálló score-ja is van, így ez a megmozdulása mégsem lóg ki teljesen a listából. A Maxine Peake brit színésznő spoken wordszerű előadásával kísért „The Priest” című dalában van valami kellemesen kilencvenes évekbeli, mint például a szintetizátorkíséret jellege, de maga a manchesteri utcákon forgatott, a hajléktalanságot központba állító mesélő klip is jól működött volna a klasszikus MTV-korszakban a csatorna valamelyik alternatív zenéket felvonultató műsorában. Ahányszor csak elindítom, az első pillanattól kezdve bólogatni kezdek a rendhagyó, a videóval együtt különösen erős nóta ütemeire, amelyekre Marr elszállós gitározása teszi fel a koronát.

Lady Antebellum: „Army” (Hosszú út hazáig)
A név alapján egy dühös rapperlányra tippelhetnénk, ám valójában egy Amerikában népszerű countrytrióról van szó – mely mellesleg a Black Lives Matter-tüntetések hatására 2020 nyarától kezdve már csak a leegyszerűsített Lady A névre hallgat. A dalban az fogott meg, hogy remekül visszahozza a nyolcvanas-kilencvenes évek ártatlan rádiós szoftrockjainak hangulatát, és már első hallásra megragad a fülben.






Sophie Hunger: „Le vent nous portera” (Életem Cukkiniként)
Az első ránézésre kissé talán taszító, de mégis könnyen megkedvelhető figurákkal teli bábfilm egy gyermekotthonban játszódik, és nem kifejezetten gyerekeknek szól. Mivel futólag érinti a családi bántalmazás témáját is, meglehetősen fura választásnak tűnik a francia Noir Désir száma, hiszen a zenekar énekese halálra verte barátnőjét, s magyar származású felesége állítólagos öngyilkosságához sem feltétlenül annak pillanatnyi rosszkedve vezethetett. Az e háttérre okkal előtóduló sötét fellegek azzal lettek eloszlatva, hogy a dal nem a zenekar verziójában, hanem egy honfitárs énekesnő változatában csendül fel. Az eredetileg is jól sikerült felvétel Hunger valamivel lassabb, a hallgatót jobban bevonó, még melankolikusabb előadásában kifejezetten hatásos a stáblista alatt.

Stacey King: „We’re Coming Home” (Ricsi, a gólya)
A Ricsi, a gólya kifejezés éppúgy bizarrul hangozhat egy korombeli fickó szájából, mint mondjuk a Thomas, a gőzmozdony, de ezen lendüljünk is rugalmasan át. A már első hallásra visszadúdolható betétdalról Kylie Minogue másodvirágzásának kezdete, azaz a „Can't Get You Out of My Head”-es korszaka jutott eszembe. Ilyen a tökéletes rádióbarát sláger, fülbemászó refrénnel és egy olyan lüktető funkys alappal, amilyet a néhai Daft Punk vett kölcsön a diszkókorszak különféle számaiból.




Sufjan Stevens: „Mystery of Love” (Szólíts a neveden)
Hihetetlenül békésre sikerült darab a számos hangszeren játszó indie folk előadótól, mely minden bizonnyal a filmben is tökéletesen működhet, hiszen már a képek ismerete nélkül is sokat ad. Oscar- és Grammy-díjra egyaránt jelölték, de míg az első esetben a Coco meglehetősen unalmas „Remember Me”-je happolta el előle az elismerést, a másodikban a "Star Is Born" a Csillag születikből, mely Lady Gaga révén sokkal nagyobb reflektorfényt kapott.





The Sneepers feat. David Hasselhoff: „Guardians Inferno” (A galaxis őrzői 2.)
Kétségtelen, hogy ennek a retrós diszkózásnak a velejét a publikáláskor a netet felrobbantó, szürreális videoklip adja, amelyben a színészek és a dobot püfölő rendező, James Gunn marháskodik, de önmagában is egy élvezetes darab, amelyet maga A Hoff koronáz meg. Na nem az éneklésnek bajosan nevezhető szavalásával, hanem a puszta jelenlétével, ahogy ezúttal is demonstrálja, hogy az önirónia olyan fegyver, amellyel a levitézlett akcióhősök képesek elnyerni napjaink fiataljainak szimpátiáját is. Hasselhoff a Kung Fury betétdalát, a „True Survivor”-t követően tehát ismét eltalálta, miben kell közreműködni.



 

Az év legjobb játékzenéi:


1. David Garcia Diaz: Rime
Több mint száz játékzenével ismerkedtem meg 2017-ben, és noha a szerényebbek mellett voltak köztük kifejezetten jók is, összesen hatot találtam, amelyek valamiért megadták azt a pluszt, hogy bekerüljenek összesítésembe. Míg e platformjáték képei a szemet, zenéje a fület és a szívet gyönyörködteti. Ha nem tudnám, mihez készült, egy ázsiai országban játszódó háborús drámához vagy egy animéhez tudnám társítani valamiért, még annak ellenére is, hogy egzotikus pillanatok nincsenek benne. Ez a csendes, nagy ívű szimfonikus muzsika bárki számára ajánlható, minden perce élmény. Ami pedig nagy szó, mert az album másfél órás, ennek ellenére mégsem untam egy pillanatát sem, gyönyörű melankólia uralja az elejétől a végéig, és még a Mirella Díez Moran közreműködésével rögzített betétdal is jól illeszkedik az instrumentális anyaghoz. Az ilyesmi ínyencségek miatt érdemes belekezdeni olyan zeneszerzők műveibe is, akikről addig még nem hallottunk.

2. Kristofer Maddigan: Cuphead
Egészen káprázatos az a teljesítmény, aminek köszönhetően a BAFTA-díjas szerző létrehozta a játékosokat alaposan megizzasztó nehézségű Cupheadhez a score-t. A játék az 1930-as évek fekete-fehér animációs filmjeinek világát eleveníti fel, és zenéje is a régmúltba viszi el a hallgatót. Az album elindításakor az a klasszikus big bandes hangszerelés köszön ránk, melyhez fogható ma már nagyon kevés készül. A rézfúvósókban és ütősökben gazdag, harsány, slágeres jazzdallamok lüktető ereje kíséri végig ezt a három órát, melynek színessége, játékossága mindvégig megmarad, és sosem válik fárasztóvá. Valószínűleg ez az első háromórás soundtrack, amelyet életemben valaha végighallgattam, annyira lekötött, és a legfurcsább, hogy egy olyan komponistát dobtak a mély vízbe, akiről ezt megelőzően gyakorlatilag senki sem hallott. Minden track egy külön kis történetet képvisel, és egyikre sem lehet rásütni, hogy mindössze töltelék, emellett hiába oszlik fel több mint ötven tételre a játékidő, a kompozíciók hosszával sincs semmi gond, döntő többségükben nem egy-két percesek. Egy nagyon erős debütálás lett a score, remélhetőleg sok hasonló követi még a művésztől.

3. Jim Guthrie, JJ Ipsen: You, Me & Gravity: The Music of Planet Coaster
„Ha Wes Anderson rendezne egy játékot, ilyen zenéje lenne” – fogalmazta meg tökéletesen a soundtracket egyik méltatója. Erre a vidámparkszimulátorhoz komponált zenére (mely valójában 2016 végén jelent meg, ám akkor elkerülte a figyelmemet) a legtalálóbb jellemzés az, hogy imádnivalóan bűbájos, a hangulatát már a művészek rajzolt mását tartalmazó borító is nagyon jól átadja. Mintha csak lobogó tábortűz zenei szinonimája lenne ez az elsősorban akusztikus hangszerekre íródott, a szerzők vokálját is felhasználó album, melynek már a nyitó, hihetetlenül slágeres, gyerekkórusos, füttyszóval kísért trackje is olyan mértékben árasztja magából a jókedvet, hogy azt szavakkal ki sem tudom fejezni. Igazán emberközeli, jó értelemben vett puritán score, mely mentes mindenféle túldíszítéstől és hangszerparádétól, csak a zene és a hallgató áll egymással szemben.

4. Gareth Coker: Minecraft: Norse Mythology
A szerző nevével az Ori and the Blind Forest játék igen kellemes zenéje kapcsán találkoztam először, mely akár egy anime alatt is jól helytállt volna. Rendületlenül gyártja a különböző Minecraftokhoz is a kíséretet, melyek jóval többek annál, mint amiket egy ilyen játékhoz gondolnánk előzetesen, mindazonáltal a Norse Mythologynál éreztem először a szériánál, hogy kifejezetten nagyszerű teljesítményt nyújtott. Műve szimfonikus zenekarra íródott, melyet szólóhegedű és tekerőlant is színesít. Nem nagyon tudom összehozni a játékszéria pixelvilágával ezt a zenét, hiszen olyan jellegű és minőségű, hogy gond nélkül belehelyezhetnénk akár egy vikingek küzdelmeiről szóló filmbe is. És valószínűleg ezzel járt volna mindenki a legjobban, hiszen így csak egy remek darab elherdálásáról van szó, mert nem hiszem, hogy e játék célközönsége különösebben foglalkozna a muzsikájával.

5. Kaveh Cohen, Michael Nielsen: Forza Motorsport 7
Nem tudom, a korábbiak milyenek, de a szériához írt zenék közül először az ötödikre figyeltem fel, ahol akadt több olyan szerzemény is, ahol Lance Hayes és John Broomhall egy kórus énekét vegyítette szintetizátoros megközelítéssel. A folytatás innen indult tovább, Kaveh Cohen és Michael Nielsen egy, leginkább a Halálos iramban-széria zenei irányához közel álló művel jelentkezett. A hetedik epizódot ismét ők kapták meg, és a stílus tovább formálódott, ezzel garantálva azt, hogy a Forza Motorsportok score-jai ne váljanak kiszámíthatóvá, mindig valami újat halljunk. A legújabb körben vagány, ütemes, különféle elektromos gitárok fémjelezte, dobcentrikus bluesrockra lehet száguldozni, és ugyan a játékidő szokás szerint tetemes lett, mindhárom említett rész közös pontja, hogy hiába másfél-két óra között mozog a játékidejük, egyiknél sem éreztem késztetést arra, hogy unatkozás miatt szünetet iktassak be hallgatásuk során.

6. Junkie XL: The Journey: Hunter Returns
Az ezen albumánál a művésznevét használó Tom Holkenborg nem egy remek kompozíciót írt már az évek során akár szóló-, akár filmzeneszerzői pályáján, de utóbbi területen több határozottan vérszegény műve is akad. Ugyanakkor példamutató, hogy mennyi munkát öl a fejlődésbe, amit például az Alita: A harc angyala vagy a Ragadozó városok muzsikája is remekül szemléltet. Valóban saját terepén, az elektronikus zenék birodalmában viszont a legtöbbször megbízhatóan teljesít, és amikor ezt a világot exportálja máshová, akkor az eredmény többnyire jó lesz. Míg 2016-ban egy szörfösökről szóló dokumentumfilm, a Distance Between Dreams kísérete volt a példa erre, 2017-ben egy játéké. A The Journey: Hunter Returns című FIFA-játék aláfestése önmagában is élvezetes lett, szerzőnk még retrós szintipoppal is megpróbálkozik, és abban is sikerrel jár.


 
Kulics László összesítése

 
Ezt az évet az aktuális megjelenések mellett olyan hazai események tették emlékezetessé, mint hogy Hans Zimmer egy ráadáskoncert erejéig ismét hazánkba látogatott, és egyéb nagyvárosok mellett nálunk is fellépett James Newton Howard, Lisa Gerrard és Michael Nyman. Sőt, míg a tőlünk nem is oly távol lévő Bécsben Danny Elfman adott koncertet, addig Prágában Craig Armstrong és Joe Hisaishi lépett fel, továbbá felcsendült még az Alien Symphony is. Az általunk anno hőn áhított filmzenei koncertélmények tehát szerencsére egyre kézzelfoghatóbbá válnak a magyar rajongók számára. Távolabbi, ugyanakkor szintén örömteli hír volt számomra az is, hogy május 9-én, a Hírességek Sétányán felavatták a 2611-es sorszámú csillagot, melyet Jerry Goldsmith tiszteletére helyeztek el. 

Listám összeállítása során az elmúlt években bevett szokásomat követtem, tehát ezúttal sem állítottam fel csoportosításokon belüli rangsort, hanem cím szerinti ábécésorrendbe rendeztem őket, ugyanis az adott műfajukon belül mindegyiket remeknek tartom (esetleges hibáik ellenére is), s ha összességében nézzük, akkor is egy-két pontnyi különbség van csak köztük.
 

Az év legjobbjai


Michael Giacchino: A majmok bolygója: Háború
Caesar témája („Exodus Wounds”) egyből levett a lábamról. Giacchino az egyik legjobb A majmok bolygója-zenét készítette el a Háborúhoz, melyben saját ötletei mellett finoman emléket állított a klasszikus széria nyitódarabjának is.









Brian Tyler: A múmia
Nagyon rossz film erős zenével. Röviden így tudnám összefoglalni A múmiával kapcsolatos véleményemet, melyet – ahogyan azt a filmes és filmzenés weboldalak böngészése során tapasztaltam – nagyon sokan osztanak. Egyedül Tyler gondolta úgy, hogy illik odatennie magát.








John Williams: A Pentagon titkai
„The Papers”, „The Presses Roll”, „Scanning the Papers” – az egész muzsika remek, de ez a három tétel szimbolizálja számomra igazán Williams zsenialitását. Remekül megragadta a film hangulatát, és dallamai nagyon sokat emeltek a jelenetek hatásosságán.









Jed Kurzel: Alien: Covenant
Hiába vagyok nagy rajongója a franchise-nak, a Prometheus után sem az új Alien-felvonástól, sem annak zenéjétől nem vártam sokat, ám utóbbi kellemes meglepetést okozott. Kurzel jó érzékkel ötvözte saját zenei világát és Jerry Goldsmith örök érvényű dallamait.









Ramin Djawadi: Hegyek között
„Nagy kitérő volt ez számomra. Olyan oldalamat mutathattam meg, amelyről még nem igazán hallattam” – nyilatkozta Djawadi, akiből Hany Abu-Assad romantikus drámája eddigi pályafutása legszebb muzsikáját hozta ki. Kijelenthető, hogy nem csak a kommersz Remote Control Production-recept szerint képes dolgozni.








Danny Elfman: Az Igazság Ligája
Ahogy a filmet, úgy a score-t is rengeteg támadás érte, holott utóbbi nem szolgált rá. A moziban ülve hamar elveszítettem érdeklődésemet a történet iránt, a zene azonban ébren tartott, és számos esetben emelte az adott karakter, illetve cselekmény ázsióját.









Hrutka Róbert: Kincsem
Sajnos mindig előítélettel ülök neki a hazai filmgyártás darabjainak, de ezúttal pozitívan csalódtam. Mind a film, mind a zene minőségén meglepődtem. A Kincsem megannyi lehetőséget biztosított Hrutka Róbert számára, aki remekül élt vele: nem egy jelenet miatta vált igazán hatásossá.








Bear McCreary: A kolosszus
Bár a film 2016-ban megjárt néhány fesztivált, hivatalosan csak 2017-ben került mozikba. A hihetetlen munkatempóval rendelkező McCreary egy fülbemászó főtémával és remek hangulattal rendelkező muzsikával gazdagította Nacho Vigalondo moziját.









Dominic Lewis, Henry Jackman: The Man in the High Castle (Season 1 & 2)
Az alapvetően visszafogott hangvételű, nemegyszer depresszív hatást keltő score-ból ez a dupla album elsőre hosszúnak tűnt, de minél többször hallgattam, annál jobban magával ragadott. A tévésorozat-zenék terén éppúgy kedvelem, mint A mentalista és a Jesse Stone-sztorik kíséreteit.








Ramin Djawadi: Trónok harca (7. évad)
A Trónok harca hatalmas rajongótábort tud magáénak, és amikor egy társaságban szóba kerül a filmzene, a Star Wars és a Volt egyszer egy vadnyugat mellett Djawadi főtémája is szóba szokott kerülni. Engem a széria hidegen hagyott, zenéje azonban a hetedik évad albumával magával tudott ragadni.









 

Kedvelt tételek kevésbé hallgatott albumokról


„Battle Royale” (LEGO Batman: A film) – Lorne Balfe














„Canto Bight” (Star Wars – Az utolsó Jedik) – John Williams














„Toodaloo Toilet-Head!” (Bébi úr) – Hans Zimmer, Steve Mazzaro














„Undetermined” (Star Trek: Discovery) – Jeff Russo














„United” (Power Rangers) – Brian Tyler














„The Dying Gull” (A Karib-tenger kalózai: Salazar bosszúja) – Geoff Zanelli















 

Az év albummegjelenései


Drágán add az életed (2 CD) – Michael Kamen (La-La Land Records)














John Williams & Steven Spielberg: The Ultimate Collection (4 CD) – John Williams (Sony Masterworks)














Pánik (az album Az utolsó hívás zenéjét is tartalmazza) – Brian Tyler (Howlin’ Wolf Records)














A nindzsa bosszúja – Robert J. Walsh (Varése Sarabande)














Az átok (The Deluxe Edition) – Jerry Goldsmith (Varése Sarabande)














Titanic (4 CD) – James Horner (La-La Land Records)















 

Érdekes zeneszerzőváltások


Szárnyas fejvadász 2049 (Jóhann Jóhannsson – Benjamin Wallfisch, Hans Zimmer)
Denis Villeneuve rendező és Jóhannsson az Érkezés, a Sicario – A bérgyilkos és a Fogságban kapcsán bizonyították, hogy jó párost alkotnak, így nem is volt kérdés, hogy az új Szárnyas fejvadásznál is együttműködjenek. A szerző el is kezdett dolgozni a score-on, melyet saját stílusának megfelelően alakított, a direktor és a producerek azonban sokkal inkább a Vangelis-féle világhoz kívántak igazodni, ezért végül kikerült a projektből.





Az Igazság Ligája (Tom Holkenborg – Danny Elfman)
A rendezőváltást követően annyit módosítottak a filmen, hogy az végül a zenére is rányomta a bélyegét. A score-t szállító Holkenborgtól viszont nem orvoslást kértek, hanem megszakították a vele való munkát, és új zenét már Danny Elfmantől akartak. Az alkotók szerint bár Holkenborg műve jól aláhúzta Zack Snyder verzióját, ám az újravágások és pótforgatások közepette más jellegű zene iránti igény kezdett körvonalazódni.





Jumanji: Vár a dzsungel (James Newton Howard – Henry Jackman)
Howard számos hasonló jellegű mozinál bizonyított már, így előre dörzsölhettük a tenyerünket, hogy egy újabb remek kalandzenét kapunk tőle. Az utómunkálatok azonban közel fél évet csúsztak, s emiatt a szerző már nem tudta vállalni a projektet. Az alkotóknak így új embert kellett keresniük a feladatra, választottjuk pedig a Remote Control Productions kötelékéből került ki.






Logan (Cliff Martinez – Marco Beltrami)
2016 nyarán jelentették be, hogy a legújabb Farkas-mozi kíséretéért Cliff Martinez felel majd. Ez lett volna a komponista és James Mangold első együttműködése, a rendező azonban december végén azt írta Twitter-oldalán, hogy a feladatot végül Marco Beltrami végzi majd el, akivel olyan mozikat jegyeznek, mint a Börtönvonat Yumába, illetőleg a szintén az X-Men-karakterről szóló Farkas.







 

Akik zenéikben élnek tovább


Daniel Licht (1957–2017)
Az elsősorban a Dexter sorozat komponistájaként ismertté vált művész nevével legtöbbször horrorok és thrillerek stáblistáin találkozhattunk. Személye az alacsony költségvetésű produkciók esetében is garanciát jelentett a nagyszabású zenekari aláfestésekre, valamint az egzotikus zenei megoldásokra, hangszerekre.







Dominic Frontiere (1931–2017)
Az Emmy- és Golden Globe-díjas zeneszerző, jazz-zongorista és hangszerelő amellett, hogy olyan filmekhez szállított kíséretet, mint például Az éj színe, a Rágógolyó futam, A Scotland Yard vendége vagy A kaszkadőr, egy időben a Paramount és a 20th Fox zenei részlegeinek vezetője is volt.








Luis Bacalov (1933–2017)
Az argentin származású művész az 1964-es Máté evangéliumával jutott először az Oscar-szobor közelébe, valamivel több mint három évtized után pedig át is vehette a díjat a Neruda postása ihlette szerzeményéért. Műveit mások mellett Quentin Tarantino is adaptálta a Kill Billekhez és a Django elszabadulhoz.








 
Selley Csaba összesítése

 
2017 végén olyan áradatban jöttek a jobbnál jobb filmzenék, hogy aztán emiatt kapkodva a fejem, hosszú idők óta ezt az évet tituláltam a legjobb termésűnek e műfaj terén. Azonban a listám összeállítása közben egy különösen fontos dologra jöttem rá amellett, hogy voltaképpen már 2016-ot is jellemezhettem volna így – pláne, hogy akkor született egy hosszú időre hivatkozási alapul szolgáló mű: James Newton Howardtól a Legendás állatok és megfigyelésük aláfestése.

A szerkesztőtársak hívták fel a figyelmemet arra, hogy manapság egy adott évben egy-kétezer új aláfestés is napvilágot lát. Ám ekkora mennyiséget kizárólag úgy lehetne meghallgatni, hogy a nap folyamán nagyjából csupán az alvásidőben van kikapcsolva a lejátszó. Mindenesetre a lehetőségeimből adódóan évente csak a „legszükségesebbeket” ismerem meg, és e mennyiség alapján nem is igazán tekinthetem magamat még filmzenerajongónak sem. Tulajdonképpen több az olyan zene, amely a szelektálásom áldozatává válik, mint az, amely nálam is betölti a rendeltetési szerepét. Tehát attól függetlenül, hogy az éves listák egyébként is szubjektívek, a saját összeállításaim – élén a mostanival – aligha adnak átfogó képet. Az iménti problémán persze túlteszem magam, és nem azzal foglalkozok, amit nem ismerek, hanem azzal, amit igen.

2017-ben a megismert zenék igen nagy százaléka rendesen meggyőzött arról, hogy van még jövője a műfajnak. Akadnak régi, jól bevált hangszereléssel megoldott új zenék, újszerű hangzások, kreatív megoldások, élvezetesen kivitelezett alternatív elképzelések, és még sorolhatnám – fogom is a továbbiakban. Ám mindemellett az az igazán szép az évben, hogy most tényleg szinte mindenféle filmműfajhoz, különféle hangulathoz születtek kétségkívül hatásos tételek.
 

Egy kis előzetes:


Two Steps From Hell: Unleashed
Akármennyire is kezdek leszokni az úgynevezett trailerzenék hallgatásáról, a TSFH kínálata mégis megmaradt. Ráadásul az a vonal, melyet a formáció a fejlődés jegyében képvisel, egy ideje a lehető legjobb értelemben túlmutat az előzetesek gyártásához szokás szerint elegendő zenei célokon és kivitelezési formákon. A filmzenék felé tartó – ám a szerzők számára tudatosan végtelen – út mérföldkövei közül az Unleashed egyszerre idézi meg a műfaj múltját és mutat új irányt egy izgalmasnak ígérkező jövő felé. Bár a duó egyik tagja, Thomas Bergersen szólólemezeinek árnyékában a hangulata nem egyedi, mégis érdemes legalább egyszer ezt is beiktatni az Illusions, az American Dream és a Seven sorába.


 

Röviden megszakítva a pozitív élményeket, kezdem azzal a kevéssel, amit nem értettem meg:


Alexandre Desplat: Valerian és az ezer bolygó városa
Nem mondom, hogy rossz volt Luc Besson újabb sci-fijének aláfestése, de azt sem, hogy az alapjaiban megunhatatlan, sajátos drámai stílusjegyekkel operáló Desplat itt bármivel is lenyűgözött volna. Nincs benne semmilyen emlékezetes dolog, mely kitartott volna év végéig. A komponista úgy adta ki a kezei közül ezt a súlytalan munkát (ráadásul egy látványfilmhez), hogy közben az ezzel egy időben készült produkciói kivétel nélkül rácáfolnak arra, hogy kifogyott volna az ötletekből.




Henry Jackman: Kong: Koponya-sziget
Erre az aláfestésre igencsak rányomta a bélyegét a film, amit ebben a következetes, de mégis öncélú látványra épülő formában nem sikerült élményként befogadnom. Lehet, hogy a zenét kizárólag külön kellett volna meghallgatnom, ám utólag egészen elment a kedvem tőle. Kísértetiesen hasonló jelenség volt a mozivásznon 2014-ben újra felbukkanó Godzilla is, melyet máig nem tudok hová tenni, még annak ellenére sem, hogy az eredeti, japán elődei elképzeléseiből jóval több ihletet merített a címszereplő nevénél. A Kong: Koponya-sziget a saját fő karakterét legalább kreatívan (de számomra feleslegesen túlzó módon) mutatja be a szörnyfilmek univerzumépítése jegyében. Érthetetlen, hogy egy ilyen léptékű vállalkozás a Marvel stúdió által kitaposott ösvényen miért is választ sablonszerű megoldásokkal dolgozó zeneszerzőt, pláne azok után, hogy Alexande Desplat-val indította a sort.

Michael Giacchino: Henry könyve
Értelme talán sosem volt, de ma már divatja sincs annak, hogy valaki a lemez borítóképe alapján ismerkedjen meg egy zenével. Nekem azonban olykor nehezemre esik lépést tartani a jelenünkkel, ráadásul egy régivágású poszter láttán garantált, hogy kísértésbe esek – arról nem is beszélve, hogy jelen esetben a komponista neve is meghatározó tényező volt. Az aláfestés a jelenetek nélkül érthetetlenül melankolikus, kicsit sem fogott meg (talán az előzetes elvárásaim miatt), de szerencsére nem vette el a kedvemet a filmtől, mely viszont még így is az év egyik legjobb házimoziélményét adta számomra.


James Newton Howard: Roman J. Israel, Esq.
Akkoriban jelent meg a score, amikor a zeneszerző budapesti koncertjére készülődtem. Nem ezzel kellett volna bemelegíteni. Lehet, csupán annyi volt vele a probléma, hogy ráhangolódási célra használtam, mindenesetre nem kapott második esélyt.









Mica Levi: Jackie
Nem azért, mert lemaradtam 2016 filmzenei évértékelésének a lehetőségéről, és hogy pótlólag én is hadd döngölhessem földbe Mica Levi – egyébként Oscar-díjra jelölt – művét, ám a Jackie, közel egy évig szerencsére távol tartva magát tőlem, átkerült 2017 „élményei” közé. Van, hogy jó a mozi, de az aláfestése kritikán aluli, és van, amikor éppen fordítva. Ritkán pedig a score akár javítani is képes a film minőségén (ennek legszemléletesebb példája az Evolúció, melyet John Powell bravúrosan mentett meg annak idején). De olyannal még nem találkoztam, hogy a muzsika egymaga tönkrevágja a látottakat. Fogalmam sincs, mi ihlette azt a mutáló macskanyávogást, melyet a szerzője főtémának csúfol, ráadásul a további szerzemények egyike sincs igazán szinkronban a jelenetekkel, sőt, felüllicitálják a történéseket, és olykor még az amúgy értékes párbeszédekről is elvonják a figyelmet.


 

Mi volt hát olyan jó 2017-ben?


1. Daniel Pemberton: Arthur király – A kard legendája
Hogyan és miért előzött be mindenkit Daniel Pemberton, aki azért még nem olyan régóta komponál nagy mozifilmekhez? Amit alkot, rendszerint egyedi, sajátos, újszerű és nemhogy nem unalmas, hanem egyenesen megunhatatlan. Ráadásul az Arthur király – A kard legendája score-ja a további helyezetteknél hallható hangulati elemek mindegyikéből tartalmaz legalább egyet. A főhős megpróbáltatásainak bemutatásához filmzenéktől szokatlan durvasággal, kőkeményen odateszi magát a szerző, a kalandok romantikájának hangsúlyozásához kellőképpen epikus megközelítést választ, a drámai képsoroknak könnyfakasztó érzelmi mélységet ad, de talán még a feladat fölé is nőnek ezek a dallamok. Sőt, az egyik régen sokat hallgatott trailerzene (Immediate Music: „Red Wire, Blue Wire”) is felidéződött bennem az „Assassins Breathe” végén, így ez a kategória is le lett fedve. Ezenfelül az emberi hangok technikai használata mellett két, tradicionális ír népdalokat idéző szerzemény árulkodik arról, hogy a történet zenei alátámasztása elsősorban emberi oldalról van megközelítve. Az imént felsorolt elemek pedig az egységesség szem előtt tartásával szépen egymásba vannak ágyazva, variálva. Mindennek tetejébe a – sajnos csak digitális formában elérhető – bónusz kompozíciók kis túlzással hiánypótló tételek. Egy személyes élmény erejéig visszatérve az „Assassins Breathe” trackre: bennem felidézte még a gyerekkoromat is, amikor a körmével fogát kocogtató unokanagybátyám különös előadását hallgattam. Az emberi zihálás effektként való használata mellett kinézem Pembertonból, hogy itt ugyanezt az egyszerű megoldást alkalmazta az ütősszekció helyett, mindenesetre nagyon hajaz rá.

2. Michael Giacchino: Coco / John Powell: Ferdinánd

Két szerző egy-egy műve, mely saját, stabil lábakon áll, és emellett – bár egyáltalán nem ezzel a szándékkal, céllal és követelménnyel, de – kiegészítik egymást a nagyjából egy korcsoportnak készült különféle megközelítésű hangulatukkal.
Sokszor van, hogy egy kiadványon a betétdalokat egymás mellé rakva élvezetesebbnek nevezném az adott lemezt, viszont a Coco esetében, ahol ezt meg is valósították, nagyon félresikerült. Persze ez nem a zene hibája, hanem az általam egyébként gyakran kívánt összeállításé. Minden egyes „Remember Me” (melyért Kristen Anderson-Lopez és Robert Lopez, a Jégvarázs Oscar-díjas dalfelelősei ismételten hazavihették az aranyszobrot) hiányozna a korongról, ha nem szerepelne rajta, de mert változatokról van szó, nem pedig önálló számokról, ebben a formában fullasztó. Giacchino érdeme, hogy az ennyire sok verzióban is érdekes vezérdal érzelmi töltetei mellett továbbiakat tud az egészbe csempészni. A mese előzetese alapján nem érdekelt a téma, azonban moziba készülve a kis unokatesók mégis ezt választották. A vásznon látottak pedig annyira tetszettek, amennyire animációs gyerekfilm már régen – pontosabban minden ilyet szeretek, de ez most kifejezetten tartalmas, élvezetes és tanulságos volt.
John Powell, a műfaj koronázatlan királya, ezután olyan ráadással rukkolt elő, amelyre bizonyos értelemben számítani lehetett. A különféle érzelmek terén nem közelíti meg az Így neveld a sárkányodat zenéjének mélységét (mely igazi klasszikus lett tőle), habár a mese tanulsága sem annyira lényeges. Ezt leszámítva a zeneszerzőtől megszokott módon nagyon kreatív és összetett a muzsika, mely mentes az ugyancsak általa jegyzett Pán aláfestésére jellemző agyonszínezettségtől. A megfelelő arányok megtartása mellett a kalandvonal a zene erőssége, mely gyakori visszapörgetésre készteti a hallgatóságot. Én legalábbis a vége felé közeledve az „Escape from the Spa” trackben megtaláltam az új kedvenc tételemet (igaz, csak egyes mozzanatai miatt), majd jött a „Highway Chase”, mely felülírta ezt, és akkor mondanom sem kell, hogy a „From Train Station to Arena” mit eredményezett.

3. Bear McCreary: A kolosszus / Unrest / Salinger

Igaz, hogy dobogós helyre került, mégis röviden fogalmazom meg, miért nem volt kérdéses, hogy Bear McCreary helyet cseréljen a kedvenc zeneszerzőmmel, John Williamsszel, akinek az év végi meglepetései az ezt követő pontban olvasható ömlengést váltották ki belőlem. Bear McCrearyn korábban is éreztem már, hogy nagyobb mozifilmek aláfestéseinek elkövetésére lenne hivatott. Erre most úgy erősített rá, hogy egy bekategorizálhatatlan műfajú filmhez (A kolosszus) szállított érdekfeszítő muzsikát, melynek a stílusát önmagára nézve és a hallgatóság nagy örömére szerencsére folytatandó alapnak érezte, ahogy azt tükrözi két másik, szintén 2017-es műve, az Unrest és a Salinger kísérete. A kolosszus történetének bizarr komorsága olyan magával ragadó hangjegyekké lett varázsolva, hogy képes beszippantani egy teljesen más hangulatban lévő embert is. Ennek a bámulatos zenei mutatványnak az úgymond kistestvére, néhány tétel esetében pedig az egyenes folytatása az említett további két score.








4. John Williams : Star Wars: Az utolsó Jedik / A Pentagon titkai

2017 karácsonyára John Williams egy, a korát meghazudtoló energikus score-ral ajándékozta meg a világ legnagyobb hatású űreposzának – az ilyen minőségű meglepetésre nem éppen érdemes – nyolcadik epizódját. A Skywalker család történetének továbbgondolása a zenében egyáltalán nem tükrözi azt a felületes csapongást, mely a film sajnálatos jellemzője lett. A bőven nyugdíjas éveiben járó komponista máig kimeríthetetlen, témacentrikus zenei tárháza az 1977 óta meglévő kompozíciókkal karöltve Az ébredő Erőben felbukkanó új tételeknek további mélységet és plusz érzelmi töltetet ad. Ezek nagy része azonban – a cselekménynek megfelelően – jobbára a sötét oldal belső vívódását gazdagítja, háttérbe szorítva a színtiszta remény éltetését, melynek nosztalgikus hiányérzete végül egészen a legújabb trilógia lezárásáig megmaradt. Nincsenek meg igazán a szerzeményekben azok a mitikus jelentőséget sugárzó letisztult ellentétpárok, melyek az elődök nagy erényei. Ettől függetlenül Williams így is lepipálta a teljes stábot, hiszen egyedüliként ő volt képes egységben tartani a filmkészítők kezében szétcsúszott produkciót.
A Pentagon titkai aláfestése a bizonyító ereje okán (hogy még mindig van új a szerző elképzeléseiben) számomra hab a tortán. A kevésbé cselekménydús, párbeszédorientált történetek a zeneszerzőket gyakran ihletik különösebb motívumok nélkül csordogáló kompozíciókra. A Pentagon-iratok történetét feldolgozó – ugyancsak kevésbé mozgalmas – film is valószínűleg nem a témának, hanem Steven Spielberg rendezőnek köszönhetően nyerhetett vizionálható tartalomban gazdag zenei interpretációt. Mivel egy érába tartozik A könyvtolvaj és a Lincoln aláfestésével, előítéletesen arra számítottam, hogy Williams itt is „csak” egy végletekig korrekt aláfestéssel fog szolgálni (bár néhány tétel erejéig a Lincoln is túllép ezen a szinten). Ezzel szemben e képzeletbeli sorban a The Washington Post hírnevet szerző eseményeit megidéző műre valódi kivételként tekinthetünk. Ráadásul Spielberg állandó kollaborációs társa immár örökre megmaradó kíváncsiságot ébresztett bennem, hogy milyen dallamokkal is látta volna el a Ready Player One-t, ahol elfoglaltsága miatt végül Alan Silvestri helyettesítette őt.

5. Michael Giacchino: Pókember – Hazatérés / A majmok bolygója: Háború

A Marvel stúdió Bosszúállóinak univerzumába megérkező „új” szuperhős, Pókember végre  egy igazán emlékezetes, dúdolható főtémát hozott magával a hatvanas évek rajzfilmsorozatából. Az eredetileg dalként létező kompozíció epikus, nagyzenekari átiratát profi módon megoldó zeneszerző valódi érdeme azonban az, hogy ezt a sokrétűen alkalmazható dallamsort – az ehhez passzolóan könnyed saját elképzeléseivel – képes volt tovább színezni. Ennek fényében pedig igen szép teljesítmény a disztópikus világot teremtő majmok első igazi uralmát bemutató előzményfilm muzsikája, melyet a hálószövő tinédzser kalandjainak vidám hangulatától teljesen eltérően kellett megközelíteni. A mozival összhangban a zene drámai megközelítésű, így a harcok hevét szintén a belső küzdelmek terén fejti ki.












6. Lorne Balfe: Űrvihar / Lego Batman – A film
Hans Zimmer egykori tanítványa, a zúzás nagymesterévé előléptethető Lorne Balfe sokadszorra is végig tudott szántani a hallójárataimban érdekfeszítő tempóban és módon egyaránt. A trendnek megfelelő hangzás viszonylagos kliséit ugyan nem kerüli el az Űrvihar zenéje, viszont kevésbé nyers, mint a hasonló megoldásokat tartalmazó Dunkirké, de talán nem véletlenül fedezhetők fel a közös vonások, hiszen Balfe kiegészítő zeneszerzőként dolgozott Hans Zimmer mellett Christopher Nolan második világháborús drámáján. A korábbi évektől eltérően kimagasló évindításért felelős kockahős viszont egy kreatívabban összerakott talpalávalóra sarkallta a komponistát.

7. Brian Tyler: A múmia / Power Rangers
2017 legfeleslegesebb, sőt, talán legrosszabb mozijához (A múmia) ugyan elég tömény score készült, azonban még így is kiváló teljesítmény a film felől érkező direkt ihlet hiányában – én legalábbis nem tartom valószínűnek, hogy ennyire jellegtelen képsorok egy zeneszerzőből bármilyen érzést is kiváltanának. Az alkotók közül legalább Tyler tudta, hogy mi a dolga. A Power Rangerst nem láttam, és valószínűleg sosem lesz pótolva, de – elnézve a kritika, valamint a közönség egyöntetű véleményét – ezzel is ugyanaz lehet a helyzet, mint a Tom Cruise nevével fémjelzett, félresikerült akciófilmmel.


8. Thomas Newman: Viktória királynő és Abdul / Alexandre Desplat: Suburbicon: Tiszta udvar, rendes ház
Az egyedi stílusú zeneszerzők kategóriájának tekintendő jelen helyezés szereplőinek a kiválasztása volt számomra a legnehezebb döntés. Ugyanis a filmek bemutatása idején az ezen pozíción máig bebetonozott Thomas Newman mellett még Patrick Doyle-t neveztem volna meg a Gyilkosság az Orient expresszen kapcsán, illetve Alexandre Desplat-t A víz érintése – Oscar-díjjal jutalmazott – score-jának köszönhetően. Most, alig három év elteltével, mégis szép lassan, stílszerűen: a vonat tovagördült, a kétéltű ember elúszott. A maguk módján megvolt a varázsuk, ezt tudom, de érezni már nem érzem, ellenben a Coen testvérek szándékosan zavarba ejtő, fura szatírájához komponált, fokozatosan egyre elborultabbá váló dallamok Desplat jóvoltából még mindig érdekesek.

9. Theodore Shapiro: Alsógatyás kapitány – Az első nagyon nagy film / Patrick Doyle: Az Emoji-film / Hans Zimmer, Steve Mazzaro: Bébi úr
Jópofa animációs filmek jópofa aláfestései. Ettől nem több egyik sem. Mind nagyon szórakoztató mese, és többnyire erről az oldalról megközelítve teljesítette a felkérést mind a négy komponista, de ezzel együtt egyik projekt sem volt általuk rutinból kezelve, netán félvállról véve.








10. Hans Zimmer: Dunkirk / Geoff Zanelli: A Karib-tenger kalózai: Salazar bosszúja
Hans Zimmernek illene és egyébként szokása is a jelenlegi helyezésnél jobbat elérni, viszont azt fontos tudni, hogy egy ilyen lista végén sosem a sereghajtók állnak, hanem azok, akik a hadtestbe be lettek sorozva. Kétség sem fér hozzá, hogy amit korunk sztárzeneszerzője kiad kezei közül, kiválóan megállja a helyét a film alatt, és a Dunkirk muzsikájának nehezen emészthető gépies zakatolására ez hatványozottan igaz, sőt, maradéktalan élvezetet csak a jelenetekkel együtt nyújt. Azonban az elvitathatatlan érdemek képzeletbeli kategóriájában ne csak a Dunkirk – és igencsak részben a Szárnyas fejvadász 2049 Benjamin Wallfischsel közös – score-ja jusson eszünkbe a szerzőtől, hanem az is, hogy Geoff Zanelli mennyire korrekt módon nyúlt Zimmer zenei örökségéhez, ami a Karib-tenger kalózai-széria ötödik részét illeti.

+1. Mark Mothersbaugh: Thor: Ragnarök
A legjelentősebb album, melyet külön kell kezelnem még a dobogó legfelső fokától is. Bár nem ez a legjobb muzsika, ám ez a legjelentősebb (számomra legalábbis), mivel egy eddig csak legenda szintjén ismert érzetet ad. Nekem a nagyszüleim azt mesélték a régi időkről, hogy az emberek eleinte ódzkodtak attól, hogy a film közben zene szóljon, mondván: a moziba a történet miatt ülnek be, arra kíváncsiak, nem pedig egy zenei előadásra. Persze ez a fajta nézői viszonyulás a filmekhez a hatvanas évektől már kezdett megváltozni. Sőt, a hetvenes és végérvényesen a nyolcvanas években elképzelhetetlenné vált, hogy ez a gondolat bárkiben is alapvető kritikaként fogalmazódjon meg. Jómagam is abba nőttem bele, hogy zene nélkül nem film a film, magát a zenét esetleg külön is meghallgathatom, értékelhetem, kritikával illethetem vagy dicsérettel jutalmazhatom (ahogy azt jelenleg is teszem), de kicsit sem érzem megkérdőjelezhetőnek a létjogosultságát, sőt a szükségességét. Azonban a Thor: Ragnarök aláfestése ráébresztett arra, hogy milyen kiváltságos dolog egy adott változáson áteső, reformációközeli időszak dilemmáit – aktualitásuk idején – a saját bőrünkön megtapasztalni.
Igaz, már 2010-ben – a nyolcvanas évek hangulatát megelevenítő és újraépítő new wave zenei irányzat térhódításának fényében – a Tron: Örökség is említhető lett volna a diszkósított filmzenék feltűnése szempontjából, ám ott ez alapkoncepció volt. Azonban míg a Daft Punk elektronikus szerzeményei teljes egészében a látottakhoz simultak, és közben a szimfonikus zenekar bevonását sejteni is alig lehetett, addig Mark Mothersbaugh e két komponens összeeresztését ellentmondásos (ám éppen ettől figyelemfelkeltő) tálalással spékelte meg. Miközben hallgattam a lemezt, elkezdtem értetlenkedni a hallottak felépítése miatt. Mit is tettem a lejátszóba? Filmzenét vagy diszkómixet? Mígnem azon kaptam magam, hogy még tetszik is ez a kezdetben dilemmával sújtó „kettő az egyben” elképzelés, így olyat élhettem át, mint amilyet egykor az aláfestések szükségességének szkeptikusai. Ehhez persze kellett az is, hogy a mű ne legyen egészen egységes. A kiadvány első felében tehát érezhetjük, hogy simán egy jó score-ral hozott össze bennünket a sors, majd szépen lassan betessékel a vetítővásznas bulinegyed tánctermébe nyíló, nosztalgikus jövő kapuján.
Az összefüggések hátterénél még azért érdemes egy kicsit elidőzni. Egyrészt az e pontban fentebb leírt jelenség alapjai semmivel sem különböznek azoktól a rendhagyó, alternatív filmzenei elképzelésektől, melyeket anno John Carpenter, Vangelis, Giorgio Moroder vagy a Tangerine Dream képviselt – arról nem is beszélve, hogy Jean-Michel Jarre művei a Thor: Ragnarök elektronikus felvételeinek elsődleges ihletforrása. Másrészről pedig Mothersbaugh-nak, aki a Devo énekeseként és zenészeként szinte egy az egyben ugyanolyan sikeres újhullámos múlttal rendelkezik, mint Danny Elfman az Oingo Boingóval, a további inspirációkért sem kellett messzire mennie.


 

A legjobb betétdalok:


1. Hugh Jackman – The Greatest Show (A legnagyobb showman)














2. Hugh Jackman – From Now On (A legnagyobb showman)














3. Alexiane – A Million on My Soul (Valerian és az ezer bolygó városa)














4. Mark Mothersbaugh – Grandmaster Jam Session (Thor: Ragnarök)














5. Elvis Presley – Suspicious Minds (Szárnyas fejvadász 2049)















 

Az év legjobb eseményei:


Szuperlatívuszokban ugyan nem tudok nyilatkozni James Newton Howard budapesti fellépéséről, de közel sem azért tartom számon ezt a koncertet az év legjobbjaként, mert – emlékeim szerint – 2017-ben nem voltam más filmzenei előadáson. Egyszerűen lenyűgöző volt a zeneszerző egész munkásságán átívelő repertoár részletessége és dinamikája. Másrészről pedig e program közben kaptam a hírt arról, hogy úton van a születendő unokaöcsém, ami ebben a formában itt érdektelen, én mégsem felejtem, mennyire egybeforrt az akkori hangulatom a Sportarénát kitöltő teljes zenei atmoszférával.

Listám zárásaként pedig a filmzenei szempontból legnagyobb örömet okozó hírt említeném meg, mint eseményt. A filmzene műfajával John Williams munkásságán keresztül ismerkedtem meg, így eleinte mindenkit hozzá viszonyítottam, ő volt az egyetlen igazi kedvenc, mígnem John Powell hangjegyei rám találtak. Nem állítok fel közöttük még képzeletbeli sorrendet sem, hisz más-más az erényük, viszont lett egy másik olyan kedvencem, akinek minden kiadványa kihagyhatatlan, és prioritást élvez. Mondanom sem kell (viszont e mondat erejéig írnom igen), mennyire megörültem, amikor megtudtam, hogy Williams legnagyobb zenei örökségét a Solo: Egy Star Wars-történet zeneszerzői posztján Powell gondozhatja, mely terv eredménye számomra immár legenda.


 
Tihanyi Attila összesítése
 

Előszó


A filmnézési, moziba járási szokásaim az évtized során teljesen átalakultak, de ez talán nem is meglepő, hiszen ez a tendencia az egész világon. A „láttál valami jó filmet a moziban?” kérdés helyett sokkal gyakoribb az „ajánlj valami jó sorozatot!”, és – legalábbis a környezetemben lévő harmincas-negyvenes generációt figyelve – a közösségi mozizás élménye sokkal ritkább, mint egy eleve nagy nehézségek árán összeegyeztetett vacsora a barátokkal. Ennek megfelelően ha bármikor a filmzenékre gondolok, mint alkalmazott zenei műfajra, tulajdonképpen igazságtalannak érzem a saját értékeléseimet, mert egy album megítélésekor már rég nem érdekel, hogy az vajon miként működik a vásznon az adott jelenetek alatt hallgatva. Az igen ritka mozizással együtt így a katarzis is elkerül, de legalábbis nagyon ritka, és semmilyen arányban nincs azzal, hogy a pillanatok alatt a hétköznapok elengedhetetlen eszközévé vált különböző zenei streamingszolgáltatások révén kis túlzással mindent és azonnal meg lehet hallgatni. Hol vannak már azok az idők, amikor egy nemzetközi megjelenés napján, pusztán a zeneszerző munkája iránti rajongásra és bizalomra alapozva rendeltünk meg egy CD-t, és vártunk négy-hat hetet, hogy aztán keressünk egy nyugodt órát a végighallgatására. Ehelyett egy átlagos hétköznap, reggel munkába menet egyszer csak a Spotify a zenehallgatási szokásaimat, illetve az előadók követéseit figyelembe véve jelez egy új megjelenésről. Én pedig, még ha nem is passzol esetleg az adott művész stílusa az aktuális reggeli időjáráshoz, akkor is tudom, hogy ismét van mit hallgatnom.

A 2017-es évben megjelent aláfestések közül szinte minden elérhető albumot meghallgattam legalább egyszer, és továbbra is igaz, hogy elsősorban a dráma, illetve a horror és a thriller műfajában találom meg a számomra kiemelkedő zenéket, a szuperhősös akciócsörték és a harsány zenei dübörgés csak igen ritkán mozgatják meg a fantáziámat. Ugyanakkor van néhány kivétel, mely egész egyszerűen kimaradt – amikor a film műsoron volt moziban, nem jutottam el egy vetítésre sem, később pedig nem éreztem helyénvalónak, hogy egy laptop kijelzőjén pótoljam az élményt. Két Hans Zimmer-zene is így került el: a Dunkirk és a Szárnyas fejvadász 2049 is olyan filmek, melyeket jobban tisztelek – netán jobban félek tőlük – annál, hogy mostohább körülmények között pótoljam őket, viszont napjaink egyik legismertebb zeneszerzőjének műveit képektől függetlenül egyre nehezebb önálló valójában véleményezni, így meg sem próbálkoztam velük. Hasonlóan kihagytam Mark Mothersbaugh Thor: Ragnarökhöz írt score-ját, még annak ellenére is, hogy nagyon kedvelem a komponistát, s elég komoly hiba egy filmzenerajongótól, de a később Oscar-díjjal jutalmazott A víz érintése zenéjét sem hallgattam meg a film ismerete nélkül. Nehezen tudom megmagyarázni, milyen alapon döntök így bizonyos művek esetében, de biztos vagyok abban, hogy előbb-utóbb úgyis sor kerül majd rájuk.

Összeállításom első csoportjába azok a művek kerültek, melyeknél a filmet is láttam, a másodikban a filmtől független remekművek szerepelnek, végül pedig a régi klasszikusok újrakiadásait, illetve régóta várt megjelenéseket gyűjtöttem össze.
 

A filmes élmények


Marco Beltrami: Hóember
Ahol csak tudott, ott csúszott szanaszét az egész film a skandináv jégen, és ez azért különösen szomorú, mert a szereposztást és a főbb alkotókat figyelembe véve ismét csak arról beszélhetünk, hogy Beltraminak megint pechje volt. Az év legizgalmasabb zenéjét írta meg ehhez a totális zagyvasághoz, az egész csodálatosan zaklatott és rideg, ugyanakkor a kilátástalanság és a tragikus drámai sorsok is elegendő zenei kifejezést kaptak. Havas, fehér táj ennyire mozgalmas még talán sosem volt. Ha egyetlen albumot kellene megjelölnöm 2017-ből, biztosan ezt választanám.


Henry Jackman: Jumanji – Vár a dzsungel
A komponistától eddig zömében csak olyan műveket hallottam, amelyeket ha összekevertem volna egy nagy lejátszási listába, és vakon indítom el a trackeket, talán sose mondtam volna meg, hogy épp melyik score részlete pörög (ami annak tudatában, hogy az egyik például a Csizmás, a kandúr, a másik pedig a G.I.Joe – Megtorlás, kicsit kellemetlen). Ehhez képest ehhez a dzsungeles komolytalankodáshoz egy olyan dús, a kalandfilmek klasszikusait idéző zenét írt, mint ha éppenséggel a kilencvenes évek közepén lennénk. Nagy meglepetést okozott, egyúttal ez az első műve, amelyet sokszor újrahallgattam már.


Benjamin Wallfisch: Az
Stephen King regénye, melyből ez az egyébként kiváló adaptáció készült (és itt főként az első részre gondolok), az egyik kedvencem a szerzőtől, épp ezért picit óvatosan álltam eleinte a gondolathoz, hogy Wallfisch komponálja majd a filmhez a zenét. Nem magával a zeneszerzővel van bajom, mert rendkívül tehetségesnek gondolom, sokkal inkább az kezdett zavarni, hogy beköltözött Hans Zimmer stúdiókomplexumába, és ez nem biztos, hogy minden esetben jót jelent. Szerencsére azonban az Az aláfestésében semmi jele nincs bármiféle kollaborációnak, cserébe akad számtalan drámai perc, könnyedebb romantikus megoldás, és hát néha teljesen elborult, eltorzult horrorisztikus megoldás. Bármennyire is nehéz külön hallgatni ezt a meglehetősen hosszú, közel másfél órányi zenét tartalmazó kiadványt, nagyon sok jelenet alatt telitalálat, amit Wallfisch hozzátett, emiatt pedig biztosan sokáig emlékezni fogok a műre.

különféle előadók: Nyomd, Bébi, nyomd
Rajongok azokért a betétdalos válogatásokért, melyek esetében a válogatás szót érthetjük szó szerint. A rendkívül szerencsétlenül fordított című Nyomd, Bébi, nyomd főszereplője egy kellően introvertált, ám kifogástalan vezetési technikával rendelkező babaarcú srác, aki a lóerők beosztását és a sebességváltás tempóját (akárcsak a lányok megszólítását) a fülhallgatójából szóló, épp aktuálisan kiválasztott zenéhez igazítja. És a merítés halmaza óriási nevekkel van tele, kezdve a Queentől a The Beach Boyson és a The Dave Brubeck Quarteten át a Commodoresig, Beckig, a Simon & Garfunkelig vagy személyes kedvencemig, a Focus „Hocus Pocus”-áig. A legjobb soundtrack, amellyel valaha találkoztam, pedig Quentin Tarantino igen magasan tartja azt a lécet.

Benjamin Wallfisch: Az egészség ellenszere
Ha valaha volt is kétség afelől, hogy Wallfisch remek zeneszerző, az biztos, hogy Az egészség ellenszere aláfestése alapján szinte egyértelműen bizonyította rátermettségét. A rendező személyéből lehetett sejteni, hogy Hans Zimmer köreiből jöhet ki a zeneszerző, és minden tekintetben megnyugtató, hogy végül nem egy „bevált” katonatiszt, hanem egy új erő vett részt a munkafolyamatban, mert Wallfisch csodaszép témákkal körberajzolta az egész szörnyűséges dramaturgiai környezetet, és amikor már zeneileg azt gondoltam, hogy minden rendben, akkor egészen erős váltásokkal adta tudtomra, hogy ennél sokkal több van a történetben. Csodálatos keringők, remek hangszerelés, és ha Gore Verbinski rendező egy picit jobban odafigyel a tempóra, akkor talán ez a score lenne 2017 legjobbja. Enélkül viszont „csak” egy fantasztikus muzsika.

Bear McCreary: Boldog halálnapot!
Rég ültem be moziba elvárások nélkül, és olyan is rég volt már, hogy ehhez képest nagyon jól szórakoztam, a Boldog halálnapot! pedig pontosan ezt nyújtotta. Figyelve McCreary munkásságát, egyre inkább az az érzésem, hogy egy nap mégiscsak lehet több, mint 24 óra, máskülönben kizárt, hogy ennyi sorozathoz és mozifilmhez tudjon folyamatosan olyan minőségben komponálni, hogy a score-ok hallgatása közben ne mindig paneldzsungelben érezzem magam. Ez a darab egyébként nem több, mint egy tisztességes horrorzene, azonban van egy folyamatosan nagyon mélyen és agresszíven búgó alapja, amitől számomra kicsit kiemelkedik a műfajból.


 

Képektől függetlenül


Ivan Palomares: En Las Estrellas
Az elsősorban európai filmzenék egyik legjelentősebb kiadója, a Quartet Records révén sikerült megismerni ezt a gyönyörű szimfonikus művet, amely kissé a kilencvenes évek elejének fantasyjeinek elsősorban Danny Elfman által komponált aláfestéseit idézik fel bennem. Ráadásul olyan varázslatos hangszerelésben, mintha valami nagyon régi motoros írta volna. Fernando Velázquez (Árvaház, Szólít a szörny, Bíborhegy) hasonló hangulatú, egyszerre romantikus és dinamikus műveinek nyomán itt egy újabb spanyol zeneszerző, akire oda kell figyelni a későbbiekben, mert ez a műve bizony bárhol, bármilyen korszakban megállná a helyét.

Hanan Townshend: Eperföld
Egy ilyen címről az embernek szinte kivétel nélkül nyugodt és békés gondolatok jutnak eszébe, és ha zenéről van szó, az különösen jó előjel. Még azelőtt ismertem meg ezt a valóban csendes, megnyugtató megszólalású, finom elektronikus köntösbe bújtatott zongorás zenét a fiatal új-zélandi komponistától, hogy jobban utánanéztem volna a filmnek. Talán nem is baj, a svéd romantikus dráma (mely egy lengyel vendégmunkás és egy svéd gazdálkodó lányának a környezetük által erősen ellenzett szerelméről szól) eredeti címe ugyanis picit elijesztett volna: a Jordgubbslandet biztosan nem adja vissza azt a sok kellemes percet, amit amúgy a zene okoz.

Marc Shaiman: LBJ – Az elnök
Ha Rob Reiner filmet rendez, akkor Marc Shaiman ír hozzá zenét – ez olyan alapvetés, mint hogy a kenyér mindig a vajas felével esik le a konyhapadlóra. Ez lassan harminc éve így van, azon ritka eseteket leszámítva, amikor a komponista épp valami nagyszabású musical dalaival van elfoglalva. Reiner nem tartozik a kasszarobbantó rendezők közé, mi több, a Lyndon B. Johnson alelnök közvetlenül Kennedy meggyilkolása utáni időszakáról szóló dráma kicsit olyan, mintha egyáltalán el sem készült volna. Szerencsémre azonban Shaiman írt hozzá egy feszült score-t az Egy becsületbeli ügy zenei világát idézve, szintetizátorok nélkül, erős szimfonikus zenekari hangszerelésben, és nagyon örülök neki, mert egyik kedvenc és méltánytalanul keveset foglalkoztatott zeneszerzőmtől minden hangjegy ajándék számomra.

Clint Mansell: Loving Vincent
Az általános közvélekedéssel ellentétben én sosem tekintettem Mansellre úgy, mint amilyen szuperlatívuszokat szoktak felemlegetni a Rekviem egy álomért vagy A forrás zenéjéért rajongók. Ugyanakkor minden munkáját meghallgatom, mert kétségtelenül egy igazi egyéniség, és bár sokszor képtelen vagyok úgy befogadni egy-egy művét, ahogy azt a kritikák szerint kellene, az esetek többségében elismerem, hogy tényleg van valami a zeneszerző tudástárában, amivel meg tudja babonázni a hallgatóságot. A Loving Vincent lett az első olyan score-ja, amit ez a kis Philip Glass-hasonmás úgy komponált meg, hogy az első hangjegyétől kezdve elvarázsolt. Mivel alapvetően elfogadom, hogy bármikor tévedhetek, rögtön ezután meghallgattam a fentebb említett két „slágerzenéjét”, és mivel a véleményem azokkal kapcsolatban egyáltalán nem változott, hajlamos vagyok azt gondolni, hogy ez az az album, amelyet én szeretnék a későbbiekben vele kapcsolatban hivatkozási alapként kezelni. Kicsit nyersebben fogalmazva: nekem eddig ez tetszik a legjobban, amit valaha hallottam tőle. Épp ezért biztos, hogy 2017 egyik legjobbja.

Dominik Giesriegl & Johannes Brandt: Honigfrauen
Valószínűleg úgy találtam rá, hogy az albumot indító track címében szerepel a Balaton, és ehhez azonnal párosul egy halom emlék és érzés: szabadság, pihenés, romantika, megnyugvás, melankólia. Mindezeket a két német zeneszerző pontosan olyan habkönnyű hallgatnivalóvá gyúrta össze, amilyenre az ember egy nyári, tóparti kaland kapcsán gondol: sok zongora, gitár, ukulele, vibrafon, üveghangok, diszkrét vonóskíséret Thomas Newman műveinek hangulatában. Tökéletes háttérzene nem csak balatoni nyaraláshoz.



Alexandre Desplat: Valerian és az ezer bolygó városa
A Zsivány Egyes – Egy Star Wars történet újravágását és kiegészítő forgatását Desplat emiatt a Luc Besson-mozi miatt nem tudta vállalni, így bár a Star Wars-univerzum továbbra is nélkülözi a nagy ritkán megpörgetett zenekari megoldásait, a Valerian és az ezer bolygó városa kapott belőle bőven. Ez az album tökéletesen szembemegy a francia komponista műveinek nagy részével, ugyanis csak kapkodom a fejem jobbra-balra, akkora erővel és tempóval szólalnak meg az egyes tételek. Azon ritka kivételek egyike, amikor egy akciózene majdnem minden pillanatát fejfájás nélkül élvezni tudom.



 

A régi nagyok nagyobbak


Trevor Jones: Cliffhanger – Függő játszma
Trevor Jones számomra nagyon furcsa figurája a hollywoodi filmzeneszerzésnek, ugyanis kicsit olyan érzésem van vele kapcsolatosan, hogy bizonyos zenei trendeket követve ugyan, de alapvetően (jó értelemben véve) öntörvényű komponistáról van szó, akinek van pár tántoríthatatlan elképzelése a filmzenékről, és ebből semmilyen formában nem enged. Ha egy picit átnézzük a filmográfiáját, azért gyorsan kiderül, hogy nem kevés igazán erős és hatásos zene fűződik a nevéhez, és ezek egyik legalapvetőbb darabja a faék egyszerűségű Cliffhanger – Függő játszma aláfestése. Nagyívű, gyorsan megjegyezhető főtéma, remek drámai és akciótételek, minden passzol egy remek zeneszerző akkori munkásságához. Az első, Scotti Brothers általi kiadás is rendben volt a maga 53 percével, ami után az Intrada 2011-ben 93 percnyi anyaggal kápráztatta el a hallgatóságot, de ez a legújabb, a La-La Land Records által megjelentetett változat egyrészt minden, a filmben szereplő tételt tartalmaz, másrészt ott van benne a Scotti-féle összeállítás is. Nagyon jó érzés egy ilyen album hallgatása közben visszaemlékezni a lassan harminc évvel ezelőtti időkre, s közben rájönni arra, hogy például Trevor Jones mennyire fantasztikus zeneszerző volt annak ellenére, hogy abban az időben ez talán nem is volt ennyire nyilvánvaló.

Bruce Broughton: Szabadnapos baba
Nem, fogalmam sincs, mi ez a film. Valami csecsemős vígjáték a kilencvenes évek elejéről, ennyit biztosan lehet tudni. Szigorúan onnan datálódnak az ismereteim a zenét illetően, hogy Bruce Broughtont igen nagyra tartom mint az amerikai filmzeneszerzés utóbbi évtizedeinek egyik legjelentősebb alakja (ami a szakmai tudás továbbadásában rejlik), és emellett számtalan csodálatos mű megalkotója, aki számára ez a film nem arról szólt, hogy bármilyen formában is bizonyítson. És e nagyzenekari mű pont ezért mellőz minden kényszert; szinte már zavarba ejtően laza ahhoz képest, hogy bizonyos zenei pontokon ezért a lazaságért legalább nyolcvan zenész küzd, méghozzá nem kis teljesítménnyel. Imádnivaló rajzfilmszerű, hangulatilag csapkodós zene, de ez nem azt jelenti, hogy nem lehet végighallgatni. Az erős hangszerelésből adódó virtuozitás minden pillanatban tetten érhető, épp ezért egy nagyon színes és élvezetes műről beszélhetünk. Biztosan nem háttérzene, de élmény minden pillanata.

Elmer Bernstein: A fekete üst
Nagyon szeretem azokat az animációs filmeket, amelyek kifejezetten a felnőtt közönség számára készültek, noha az 1985-ös A fekete üst bemutatásakor szó sem volt arról, hogy ezt a Disney egyébként ne szánná gyerekeknek is. A rettenetes művészi és anyagi bukás ellenére a mai napig kedvelem e tündérekkel, boszorkányokkal és varázslókkal teli, meglehetősen sötét fantasyt, melyhez Bernstein a tőle megszokott módon erős megszólalású, egyszerre játékos és fenyegető hangulatú nagyzenekari művet komponált. A bemutató évében a Varése Sarabande megjelentetett fél órácskát az anyagból, a tisztességes játékidejű bővített változatra viszont egészen 2012-ig kellett várni. Ez utóbbi Intrada-kiadványt viszonylag hamar elkapkodták, míg végül 2017-ben újra megjelent az eredeti, szinte ízelítő jellegű összeállítás. A Heavy Metal és a Szellemirtók zenei megoldásai sokszor visszaköszönnek a komponista ezen művében is, de ez egyáltalán nem baj.

James Horner: Őrjítő vágy
Furcsamód eleinte egyáltalán nem kedveltem ezt a kizárólag elektronikus hangokból építkező thrillerzenét, és számtalan helyen tekintenek rá úgy mind a mai napig, hogy Horner karrierjének egyik legrosszabb darabja. Azt most sem fogom állítani, hogy a La-La Land Records bővített kiadásának tizenöt percnyi, eddig ismeretlen anyaga ébresztett rá ennek az ellenkezőjére, sokkal inkább arról van szó, hogy az évek során valamiért egyre többször hallgattam végig minden borzasztónak tetsző összevisszasága ellenére is. A főtémája a mai napig nagy kedvencem, és arra is rá kellett jönnöm, hogy néhány feszült – elsősorban zongorás – zenei megoldása tulajdonképpen egyedülálló, ha a műfaj kilencvenes évek első felére jellemző darabjaira gondolok. Ennek pedig az lett a vége, hogy bár látszólag csak komolytalan érveket tudok felhozni mellette, mégis úgy gondolom, hogy említésre méltó filmzenei pont 2017-ben ez a kiadvány.

James Newton Howard: Waterworld – Vízi világ
Ha az imént említett Őrjítő vágy score-járól nem tudok hosszasan szuperlatívuszokban beszélni, akkor ennek tökéletes ellentéte a Waterworld – Vízi világ zenéje, és leginkább azért, mert ez volt az első műsoros filmzenei kazettáim egyike, egyszersmind az azonnali kedvencem, amelyet szó szerint rongyosra hallgattam annak idején (sosem fogom elfelejteni a walkman merülő elemei miatti szégyenteljes belassulásokat). Azóta persze megértettem, hogy maga Howard miért kedveli jobban ebből az időszakból a Vírushoz írt művét, mint ezt a borzasztóan viharos körülmények között létrejött darabot, és nyilván a film csúfos bukása és negatív rekordjai is kellettek ahhoz, hogy az ember ne tudjon feltétlenül elismeréssel gondolni rá. De ez más emberekre igaz, rám nem. Ugyan nem tartozom azon elvakult filmzenerajongók közé, akik sziszegve káromkodnak, amikor rájönnek, hogy az adott kiadvány nem tartalmaz olyan tételeket, amelyek szerintük pedig csúcspontjai az adott műnek, sőt, jelen zenével kapcsolatban egy rossz szavam sem lehetett, hiszen az MCA eredeti kiadása a maga 68 percével egyébként bőven megütötte a tisztességes szintet. A La-La Land lényegében megduplázta ezt, tehát valószínűleg most már mindent megismerhettünk, amit Howard annak idején a filmhez komponált. Mike Matessino, az új kiadás hangmérnöke pazar munkát végzett, a dinamikus akciótételek hátborzongatóan jól szólnak, akárcsak a csendesebb, varázslatosabb pillanatok. Képtelenség egyetlen műben meghatározni a filmzenék Szent Grálját, de az én életemben biztos, hogy ez a dupla album az egyik legfontosabb kiadvány, amely valaha megjelent.



 

A Filmzene.neten szereplő anyagok idézése a forrás feltüntetésével lehetséges.

Süti tájékoztató