John Williams azon kevés zeneszerzők egyike, kinek nevével akár a dolgok közepébe vágva is bárki nyugodt szívvel indíthat lemezelemző kritikát anélkül, hogy előtte górcső alá venné magát a filmet, amelyhez a muzsika rendeltetett. Ráadásul mára már annyi mindent letett az asztalra, és nem csupán a filmzenék világában, hogy ez az állítás abban az esetben is megállná a helyét, ha éppen kifogásolhatót kreálna. Csakhogy nála ez utóbbi szinte képtelenség, hisz olyan hibahatárral dolgozik, amely felett bátran szemet lehet hunyni, nem csoda hát, hogy rengetegen emlegetik őt kedvenceik között is kimagasló helyen. Ám aki eddig mégis ódzkodott a témamester műveitől, netán csak most kezd kíváncsian kacsintgatni a jelenetkísérő hangjegyek birodalma felé, annak bátran ajánlható, hogy esetleg éppen A Pentagon titkai zenéjével tegye meg az első lépést.


Steven Spielberg rendező (akit szintúgy nem kell bemutatni) első mozifilmes lépése, a Sugarlandi hajtóvadászat a bizonyíték rá, hogy aki Williams dallamaival összefut, többé nem szabadul bűvköréből. A direktor forgathat bármiről, kezdve a fiktív kalandoktól egészen az életrajzi drámákig, ezek zenei leképezéséhez nemritkán a megfelelőn is túlmutató meglepetéssel rukkol elő kollaborációs barátja. A régi és a leendő rajongók nagy szerencséjére ez most sem alakult másképp, és a zeneszerző a korát meghazudtoló energikus muzsikával hálálta meg immár huszonkilencedik alkalommal az együttműködésüket.

Az örök gyerekként elhíresült Spielberg kiváltképp a hatásvadász megoldások gyakori alkalmazásával érte el, hogy ráragadjon ez az igen találó jelző. Ennek legszembetűnőbb példái a valós eseményeket bemutató sztorijai, és éppen azért, mert ezen eszköztár használata ellentétes az objektivitást igénylő műfajjal, így tehát hamar kiszúrható. Egyesek erre figyelemelterelő, sőt olykor a szentimentalizmusnak alárendelt hamisítási hibaként hivatkoznak, míg mások az adott jelenre utaló többletjelentésként élik meg. A Pentagon titkai szintén e vitatéma meghagyásával fejti ki a vietnámi háború értelmetlenségét feszegető események bemutatása mellett a saját, mindenkori mottóit.


Az indokínai harcokba való amerikai beavatkozás hazugságait leleplező folyamatban döntő szerepet játszó Pentagon-iratok kiszivárogtatása elsősorban Daniel Ellsberg katonai szakértőhöz (Matthew Rhys) fűződik. A titkos dokumentumok egy részét először a The New York Times napilap tette közzé, majd az USA kormánya által leállított további megjelentetések ügyét az eredeti címben szereplő The Washington Post karolta fel. A női tulajdonosa, Kay Graham (Meryl Streep) okán akkoriban egyedülálló újságnak és főszerkesztőjének, Ben Bradlee-nek (Tom Hanks) ugyan hiteles emléket állít a film, ám a szabad véleménynyilvánításért vívott csatákban betöltött szerepüket túlértékeli, és az igazi hősöket, mint amilyen Daniel Ellsberg, mellékszálként háttérbe szorítja. Viszont a valóságon túli plusz jelentéstartalmak szintjén Spielberg most is brillírozik a korábbi, szintén megtörtént eseményeken alapuló mozijaihoz hasonlóan. Míg a Kapj el, ha tudsz! krimijénél a látványosan idealizált jelenetekkel a történet realitását színezte ki, és alkotta meg így e műfaj legegyedibb darabját, addig itt a mondanivaló jelentőségét emelte fel a konkrét események egyszeri síkjáról. A sajtószabadságért folytatott küzdelem bemutatását – nem titkolt szándéka szerint – a jelenkor vezetőinek bírálataként vitte vászonra, ezzel pedig elkerülte, hogy a titkos papírok ügyének filmje szimplán a hetvenes években zajló valós botrányok mozgóképes átlapozásává silányuljon. Az eredeti történet mai korral való összekötésében a fentieken túl fontos szerepet játszik John Williams modern köntösbe bújtatott, lényegre törő aláfestése.


Spielberggel szemben házi zeneszerzője pacifista módon kimarad a politikai jellegű csatározásból, a konfliktusok bemutatását mellőző pártatlan zenei főtémák ihlete ezért nem a cselekményből, hanem az irodai és a nyomdai környezetből származik. Az akkori idők idegtépően zajos, gyárhangulatú termei az újságírók egyfajta harcterei voltak, és sok évtizednyi tapasztalata ellenére Williams eleinte tartott attól, hogy ezt nem lesz képes kottára vetni a meglévő zörejek kaotikus ütemeinél izgalmasabban. Visszatekintve előzetes aggodalmára, maximális elismerést érdemel az, amit ebből a dilemmából kiindulva véghez vitt. Ennek ékes példája a korong játékidejének negyedét kitöltő albumzáró szerzemény („The Court’s Decision and End Credits”), mely maradéktalanul összegzi a frissességet árasztó, újszerűen kidolgozott témákat. Ilyen lenyűgöző dallamokra a Terminál aláfestése óta nem igazán volt példa a rendező és a zeneszerző kollaborációját tekintve. Mivel viszont Williams azokhoz a jelenetekhez szeret komponálni, ahová a hangjegyek kívánkoznak, ne csodálkozzunk azon, hogy a filmben – az elejét és a végét leszámítva – szinte alig leljük a kiadványon érezhető lendületet.

A Pentagon titkai partitúrája és sok más korábbi Williams-mű között jó néhány párhuzam vonható, mely tényről több filmzenei honlap is informál. A helyenként visszatekintő hangzásbeli megoldásokat persze nagyon helyesen sehol sem negatívumként kezelik, hanem csupán a mű megértésének könnyítését segítik vele, ezért sokadikként ebbe nem is folynék bele. A score valódi érdeme egyébként sem abban keresendő, hogy a régről eredeztetett hasonlóságokkal együtt is mennyire egyedi. Ereje sokkal inkább abban rejlik, hogy micsoda tengernyi tulajdonság különbözteti meg a Star Wars: Az utolsó Jedik ezzel egy időben levezényelt zenéjétől, ám ahhoz hasonlóan mégis mennyire jól szuperál a maga háza táján. Persze nem mondhatjuk ezekre a művekre, hogy a szerzőjük legalapvetőbb stílusjegyeit is levetnék magukról, mert erről szó sincs, de önálló, stabil lábakon állnak. E tényezőt pedig nem szabad félvállról venni, mert a komponista ennyire szerteágazó figyelmet kívánó munkabeosztásában az egyes alkotások minőségi teljesítése egyáltalán nem ritka jelenség. A teljesség igénye nélkül, ennek analógiájára említhető a Schindler listája – Jurassic Park, az A.I. – Mesterséges értelem – Harry Potter és a bölcsek köve, a Kapj el, ha tudsz! – Különvélemény, valamint a München – Világok harca párosa.


A szóban forgó felkérések során Williams többnyire bravúrosan és az esetleges áthangolódási nehézségeinek éreztetése nélkül vette az akadályokat, míg sok kollégája nem tud olyan profin megbirkózni azzal a feladattal, hogy az egyidejű, egymástól stílusukban is különálló projektjeik sajátosak maradjanak. Azonban a jelen kritika tárgyát képező aláfestés nemcsak az űreposzéval összevetve állja meg a helyét, hanem azon érdemeinek köszönhetően is, hogy Williams átlépi az általa oly sokszor vegytisztán alkalmazott szimfonikus zenekar korlátait. A zenéire ugyanis kétségkívül rá lehet sütni, főleg a legújabbakra, hogy hangszerelésükben nem tartanak lépést jelenünkkel, leragadnak a komolyzenei vonalnál. Most azonban több szerzemény is alaposan érzékelteti a szerző azon fáradozását, hogy megfeleljen a mai követelményeknek – nem véletlenül hallhatunk már a kezdő tételben („The Papers”) lüktető feszültségkeltés gyanánt tőle szokatlan elektronikus megoldásokat. Meglepetés a kínálatában ilyen hangzással találkozni, még akkor is, ha ennek nincs előtérbe helyezhető funkciója. A klasszikus dallamok hátterét viszont kiválóan gazdagítja a kortárssá varázsolt atmoszféra, ami javarészt még a mély tónusával fenyegetően szorongató „Deciding to Publish” keretein belül érhető tetten.

John Williams karmesteri pálcája elég masszívan megmozgatja a zenekart, ha arról van szó, hogy küzdeni kell, úgymond, az igazságért, így a Pentagon-iratokhoz párosítható motívum („Scanning the Papers”) olykor aktív munkára ösztönzéssel karöltve („Setting the Type”) lép színre. De attól azért nem kell tartani, hogy a zenésztársak fiatalabb generációjába való jobb beilleszkedés miatt hiperaktívvá vált volna, csupán a mérsékelt tempóra itt kevésbé van szükség, a dialógusokra építő film párbeszédei közben egyébként is inkább a zenementes csend dominál. A kevés pihentető rövid tétel némelyikében felidéződik alkotójuk bárzongorista múltja („The Oak Room, 1971”; „Two Martini Lunch”), viszont újat mutatni egyikkel sem képes. Nem úgy, mint a Kapj el, ha tudsz! aláfestésével tette az e stílusban kimagasló Sabrináéhoz viszonyítva. A „Mother and Daughter” az egyetlen tétel, melynek nem a környezet, hanem a laptulajdonost megformáló Meryl Streep a múzsája. A kellemes zongorajátékkal indító lírai track vonósok szólamaira vált, majd ez a folyamatosan oda-vissza alapon működő zenei megoldás támasztja alá az anya és lánya családi beszélgetésének szcénáját. A lassan csordogáló kompozíciók közül ennek éppen ellenkezője a rideg, kimért „Nixon’s Order”, melynek közepén egy baljóslatú pillanatra felbukkanó zongoramotívum idézi meg, mondhatni, a világok harcát.


A kompozíciók az albumon nem követik a filmbeli megjelenésük sorrendjét, ám az eredeti kronológia variálása a tökéletes felépítést megcélozva igen következetes. A keretes szerkezet jegyében a mű csúcspontja így már elég hamar, a „The Presses Roll”-ban debütálhat, főtéma gyanánt egyetlen felvonásban jelképezve a betűk békéért folytatott háborúját. Anno volt szerencsém papírgyárban dolgozni, és bár ott tiszta lappal fejezhettünk be minden napot, teljes mélységében át tudom érezni azt a nyomdai jelenetet, amely e szerzeményt ihlette. A verejtékes munka diadalának egyfajta himnuszában a szimfonikus zenekar minden szekciója részt vesz, így a hiteles környezetben hiteles képekkel bemutatott események olyan muzsikával lettek megspékelve, mely a zakatoló szalagsorok mellett dolgozók hangulatát önmagában is képes visszaadni. Ez a track a lemez többi tételénél sokkal harmonikusabb, valamint a megnyugtató lezárása pontot tesz a viták végére. A zene nyelvén itt tehát nem az utolsó pillanatig egymásnak feszülő felelős döntéshozóké a terep, mint a „Deciding to Publish”-nál, hisz a The Washington Post szerkesztői is majd csak e kockázatvállaló kiadást követően fognak világhírt szerezni a napilapnak. A dilemma nélküli, valódi hősök a nyomtatás engedélyezésére váró munkások, akik a nagybetűs igazság útra bocsátásán dolgozva elérik főnökeik számára, hogy velük együtt közösen elmondhassák végül: „A gép forog, az alkotó pihen!”

A temérdek dicséret ellenére ezzel a művel és az egész 2017-es esztendőben nyújtott teljesítményével John Williams önmagát kérdőjelezte meg. Hogy vajon miért is maradt ki a három évvel korábbi, hasonló mondanivalóval és jelentőséggel bíró Kémek hídja utómunkálataiból, és miért is készül mindenáron a staféta átadására, ahogy azt a Ready Player One kapcsán Alan Silvestri javára előrevetítette? Persze tudjuk, az akkori betegeskedésének ténye, illetve egyre inkább a jól megérdemelt pihenés kívánalma mindent megmagyaráz, de még így is minimum a lelkiismeretes hozzáállásával igyekszik lehengerelni a mozik mágusát – és persze a közönséget. Az említett hidegháborús kémfilmhez sem véletlenül javasolta maga helyett a neves zeneszerző-dinasztiából Thomas Newmant, akit gyerekkora óta ismerve családtagnak tekint, így az előkészítő munka során azért ott is jutott Williams számára szerep. Kissé nehéz is eldönteni e két film aláfestését hallgatva, hogy alaphangulatuk hasonlóságait melyik komponista sugallhatta a másiknak, vagy esetleg Spielberg hatása érződik rajtuk.


A példátlan mennyiségben és minőségben alkotó páros repertoárját a kimeríthetetlen ötletek tárházának lehet nevezni, és nagyrészt ezért is köszönhetik egymásnak, hogy az egyik legnépesebb filmes vagy épp filmzenés rajongótáborral büszkélkedhetnek, melyhez a mai napig újabb fanatikusokat képesek maguk köré vonzani. Spielberg jelen munkája ebből a szempontból ugyan hagy némi kívánnivalót maga után, de John Williams ismét bebizonyította, hogy vannak még olyan dallamok a tarsolyában, melyek a látvány mellőzésével, önmagukban is képesek az ihletforrásukat megidézni. Akik a saját életük bizonyos pillanataival össze tudnak párosítani egy zeneművet, azok a megmondhatói, hogy annak inspirációja a valóságból vagy csupán a művészi szabadság fantáziájából ered. A Pentagon titkai score-ját hallgatva nekem sikerült ilyen közös pontot találni, és bizton állíthatom, hogy hiteles hangulatának köszönhetően bárki más is átélheti, milyen egy dolgos gépezet apró, de mégis fontos elemeként akár fizikai, akár szellemi tevékenységet folytatva, komoly erőbedobással küzdeni a nemes célért.