Amellett, hogy Wonder Woman a DC-univerzum legkedveltebb karakterei közé tartozik, Hollywood szemében sosem volt olyan népszerű, mint Batman vagy Superman. A hősnővel kapcsolatosan napvilágot látott élő szereplős alkotások évtizedekig félvállról voltak kezelve, a 2016-os Batman Superman ellen – Az igazság hajnala Gal Gadot alakította mellékszereplőjeként azonban kellően magára vonta a figyelmet, idén nyáron pedig addigi megítélése gyökeres fordulatot vett. A képregény hasábjain 1941 októbere óta jelen lévő szuperhős meglehetősen rögös filmes útja az 1967-es Wonder Woman: Who's Afraid of Diana Prince? című szösszenettel kezdődött, hét évre rá pedig érkezett az első tévéfilm Cathy Lee Crosbyval, aki a mai napig a legkomolytalanabb megformáló címének birtokosa azáltal, hogy kosztümszerű gúnyában próbált a világmegmentő szerepében tündökölni. Pár hónapra rá érkezett a három évadot megélt Wonder Woman Lynda Carterrel a főszerepben, s bár e vállalkozás mai szemmel megmosolyogtató, látszott rajta egyfajta törekvés arra vonatkozólag, hogy egy szintre kerüljön a hasonló zsánerű tévéfolyamokkal. Ennek lezárását követően Wonder Womant hosszú ideig csak rajzfilmekben láthattuk (önálló kalandokban éppúgy helytállt, mint az Igazság Ligája tagjaként), mígnem 2011-ben a Warner Bros. és a DC zöld utat adott egy újabb sorozatnak, amely finoman szólva is tiszavirág életűre sikerült: az Adrianne Palicki főszereplésével készült pilot epizódot követően elkaszálták a projektet. S bár a kilencvenes évek közepe óta folyamatosan dédelgetve volt egy vele kapcsolatos mozifilm, a themyscirai amazon csupán a 2016-os Az igazság hajnalában bukkanhatott fel. Az azóta ünnepelt sztárnak számító Gadot pedig rögvest meggyőzte a közönséget, amit mi sem támaszt alá jobban, mint hogy a soron következő Wonder Womannel az eddigi DC-mozik harmadik legnagyobb bevételét sikerült elérnie – csupán Christopher Nolan A sötét lovag-filmjeivel szemben maradt alul.


Az adaptáció megrendezésével Patty Jenkinst (A rém) bízták meg, s mivel a főszereplő egy harcias, eltökélt amazon, a direktori széket pedig szintén nő foglalhatta el, kezdetüket vették a találgatások arról, hogy a filmzenét vajon női komponista jegyzi-e vagy sem. E kérdésnek aztán záros határidőn belül hatalmas, szimbolikus jelentése lett, hiszen a projekt a női szerepvállalás ragyogó csillagává avanzsálódott a férfiak által uralt hollywoodi mainstream egén. A különféle fórumokon Rachel Portman neve éppúgy esélyes jelöltként kezdett keringeni, mint Lisa Gerrard, Deborah Lurie, Laura Karpman vagy éppen Lolita Ritmanis személye – utóbbi ráadásul abból a szempontból számított befutónak, hogy megannyi DC- és Marvel-sorozat van a háta mögött. Mindezen felül a tengerentúlon dolgozó női zeneszerzők, rendezők, dalszövegírók és egyéb tisztséget betöltők érdekérvényesítéséért alakult Alliance of Women Film Composers is egyre többet hallathatta a hangját, a találgatások és a lobbizások azonban 2016 novemberében véget értek, ekkor jelentették be ugyanis, hogy az alkotók Rupert Gregson-Williamsnek szavaztak bizalmat. "Nem hiszem, hogy Patty az illető neme alapján szeretett volna felfogadni valakit. Elsősorban ő maga is egy rendező, s csak másodsorban női rendező. Tudom, hogy sokat gondolkodott azon, ki írja a zenét, ez idő alatt pedig nőktől és férfiaktól egyaránt rengeteg muzsikát hallgatott meg. Döntése azon alapult, hogy meglátása szerint ki tudna a legjobban azonosulni Diana karakterével" - nyilatkozta később az esettel kapcsolatban Gregson-Williams. 

"Gal lenyűgöző volt Az igazság hajnalában. A rajongókhoz hasonlóan én is kíváncsi voltam, hogy a DC-univerzum ezen fontos karakterét mikor fedezik fel végre, arról viszont álmodni sem mertem volna, hogy közreműködök majd az első mozijánál" – mesélte a komponista, aki közel fél évet dolgozhatott művén Andrew Kawczynski, Tom Howe, valamint Evan Jolly társszerzőkkel az oldalán. Jenkins nagyon odafigyelt arra, hogy milyen muzsika szól majd a képsorok alatt. Amellett, hogy szabad kezet biztosított Gregson-Williamsnek, folyamatosan egyeztettek, azon konkrét elképzeléséből pedig jottányit sem engedett, hogy a score-nak ugyanúgy kell fejlődnie, ahogyan a karakter változik a vásznon, valamint hogy Az igazság hajnalában hallható Wonder Woman-témán kívül semmilyen más korábbi motívumot nem szabad felhasználni.


Az imént említett moziban hallható dallamsort Diana hős mivolta ihlette, a Wonder Woman viszont egy eredettörténet, ezért hiába kapott zöld utat a Hans Zimmer jegyezte téma adaptálása, a kíséretnek nem ezen kellett alapulnia: "Amikor először látjuk, még nem hősnő, hanem egy naiv teremtmény. Egy védelmezett, gyönyörű szigeten él, a világ valódi oldalának ismerete nélkül, ráadásul felkészületlen harcosként" – kommentálta a szerző, aki az alapvetően a nőiességet, gyengédséget éreztető, fúvósokra és vonósokra épülő dallamát ütősökkel és határozott vonósszólamokkal tűzdelte meg. Az érzelem és az erő kettősségének ezen szimbolizálása már az "Amazons of Themyscirá"-ban megfigyelhető, s az itt megismert hangjegyek a score egészén végigkísérnek bennünket, ezáltal éppoly szerves részévé válnak a címszereplőnek, mint a már jól ismert akciótéma – utóbbi a "Wonder Woman's Wrath"-ban csendül fel először, előadásában pedig ezúttal is közreműködött Tina Guo csellista. 

A Wonder Woman aláfestése nem mentes az elektronikus elemektől, ugyanakkor sokkal inkább a tradicionális Remote Control Production-ös vonalat képviseli, mintsem azt, amelyet mostanában Tom Holkenborg, azaz Junkie XL képvisel, vagy amilyenek az elmúlt időszak Zimmer-albumai. A helyenként etnikus ütő- és fúvós hangszerekkel ötvözött, nemegyszer himnikus megoldások viszont csak addig szólalnak meg elektronikus textúrák nélkül, amíg Diana a festői színekben pompázó Paradicsom-szigeten tartózkodik. Ez idő alatt a komponista olyan kellemes hallgatnivalókkal szolgál, mint a már említett nyitány, valamint az érzelemgazdag "History Lesson" – "Angel on the Wing" – "Pain, Loss & Love" – "Trafalgar Celebration" négyes. A főhős naivitása, érzései (amiket a Chris Pine alakította brit katona jelentősen felkavar), szenvedélyessége és igazságérzete egyaránt tetten érhető ezekben a darabokban. De amint elkerül a szülőföldjéről, s megízleli az első világháború borzalmait (ami jelentős forgatókönyvbéli eltérés, Wonder Woman ugyanis eredetileg a második kirobbanásakor érkezik az emberiség megmentésére), a muzsika erőteljesebbé, fenyegetőbbé és "piszkosabbá" válik: előkerülnek az effektek, az elektromos gitár és cselló, harsányabbá alakulnak a rezesek, és dinamikusabbak lesznek az ütősök. Ezekkel karöltve pedig megjelenik a két gonosztéma, melyek "Ludendorff, Enough!" és "Fausta" címen kaptak helyet az albumon. Érdekességük, hogy bár mind Ludendorff (Danny Huston), mind pedig segítője, Méreg professzor (Elena Anaya) a német oldalon harcol, ez a komponista művében semmilyen szinten nem jelenítődik meg – csak mély hangokkal operál, amit cimbalommal tarkít. Ezt a megvalósulási módot Gregson-Williams azzal magyarázta, hogy az elénk táruló háború nem a hadban álló nemzeteken múlik, hanem Wonder Woman fő ellenségének, Árésznek (David Thewlis) a kezében van, aki mindenki felett áll. Ebből eredően pedig inkább a globálisabb témák megvalósítását látta jónak, s ezért van az is, hogy a két német motívuma részegységét képezi az Árészhez kapcsolódó, szintén sötét tónusokba burkolódzó "The God of War"-nak.


A korong dinamikusabb szegmensét a "No Man's Land" (amely nyomon kíséri Diana életének azon szakaszát is, amikor ráébred valódi erejére), a "Lightning Strikes", a "Wonder Woman's Wrath", valamint az "Action Reaction" képviselik. Míg az első kettő inkább a klasszikusabb hangszerelésen alapul, addig utóbbiak Zimmer Batman-zenéinek energikusabb pillanatait idézik, s amellett, hogy jól illeszkednek a képsorokhoz, a fokozatos hangszerelésváltással elérik, hogy a címszereplő a film végére hasonlóan erőteljes akciódarab kíséretében küzdjön, ahogyan azt Az igazság hajnala esetében tette. 

Rupert Gregson-Williams ügyesen végezte el a feladatát, a Wonder Woman kísérete jobb lett, mint amire számítottam – és ez a fajta pozitív csalódás magára a filmre is érvényes. A harcias amazon csodálatos témák kíséretében van jelen a vásznon, ugyanakkor összességében véve a fenti pontszámnál többre nem tudom értékelni az aláfestést, vannak benne ugyanis olyan zenei megoldások, amelyek többszöri meghallgatást követően is zavaróan hatnak számomra – például a heroikusabb részek némelyikénél a Transformers-zenék jutnak eszembe, a "The God of War" vége felé felbukkanó osztinátóról pedig folyamatosan Nolan Batman-trilógiájára asszociálok. S hogyan alakult volna mindez, ha női kézbe kerül? Kíváncsi lettem volna én is, ugyanakkor azt is vallom, hogy soha rosszabb szuperhőszenét ne halljak ennél.