Kellemes meglepetés, remek kikapcsolódás – így tudnám a legtömörebben összefoglalni azt, amit a Hegyek közöttről gondolok. Az alkotás minden szempontból elkerülte a figyelmemet, 2018 nyarán azonban megláttam a plakátját, s azt, hogy a főszereplői Kate Winslet és Idris Elba. Úgy ültem neki a mozinak, hogy sem a tartalmát, sem kritikákat nem olvastam el, ráadásul még a zeneszerző személyének sem néztem utána, ami ahhoz vezetett, hogy a stáblistáig folyamatosan – és egyúttal sikertelenül – azt találgattam, ki írhatta a score-t. A 2017-es drámát Hany Abu-Assad vitte vászonra Charles Martin azonos című kötete alapján, és annak ellenére, hogy ilyen neves színészek szerepelnek benne, a film meglehetősen hűvös fogadtatásban részesült, hazánkban pedig meg sem élte a mozipremiert: rögtön Blu-ray és DVD formájában landolt a boltok polcain, amit kissé méltatlannak tartok, mert ennél jóval silányabb produkciók is eljutnak a vászonig.


A film két, egymás számára idegen ember megpróbáltatásait mutatja be, akik menetrend szerinti járatuk törlését követően úgy döntenek, magánrepülővel vágnak neki az útnak, pilótájuk azonban szélütést szenved, a gép pedig lezuhan. Az idegsebész Ben (Elba) és a fotóriporterként dolgozó Alex (Winslet) a hófödte hegyek között, a civilizációtól távol találják magukat, a túlélés érdekében pedig kénytelenek nekivágni az ismeretlennek. Röviden így lehetne összefoglalni a film felvezetését, amit aztán a táj szépsége éppúgy tovább színez, mint a magány, a kilátástalanság és a kibontakozódó szerelem szálai. Amellett, hogy a Hegyek között alapvetően egy lassú folyású, a szereplők egymáshoz és a világhoz való viszonyát, illetőleg lelki világát középpontba állító dráma, a túlélőmozik jegyeit éppúgy magában hordozza, mint a romantikus filmekét vagy a road movie-két.

A score-t Ramin Djawadi jegyzi, nevének említésekor pedig finoman szólva sem a drámák, hanem inkább az olyan projektek jutnak első körben az eszünkbe, mint a Trónok harca és a Westworld sorozatok, A vasember, a Tűzgyűrű vagy éppen A titánok harca, ami értelemszerű, hisz filmográfiájának döntő hányadát is az ehhez hasonló felkérések teszik ki, így szerződtetése éppoly meglepetésként szolgált, mint munkájának végeredménye. Műve 2017 nyarán került rögzítésre a Newman Scoring Stage-en, és bár a veszély érzékeltetésének szimbolizálása érdekében egy-két disszonáns, zaklatott megoldást is alkalmazott, alapjában véve egy kiegyensúlyozott, jól kidolgozott, rendkívül kellemes atmoszférával rendelkező muzsikáról beszélhetünk. Djawadi éppoly mértékben járult hozzá ahhoz, hogy a történet intimitása és szépsége eljusson a nézőhöz, ahogyan a színészek játéka, valamint az operatőri munka, melyek nélkül ez a szinte mindvégig kétszereplős vállalkozás ingerszegénynek hatna a manapság oly divatos, sok karakteres, látványgazdag mozik forgatagában.


"A Hegyek között egy gyönyörű, karakterközpontú történet, amely lélegzetelállító tájakon játszódik, mindezek pedig rendkívül inspirálóan hatottak rám. Zenémmel az volt a célom, hogy kihangsúlyozzam a mozi intimitását, illetőleg a két főszereplőt, akik a túlélésért küzdenek. A rendező kezdettől fogva azt szerette volna, hogy a zene együtt éljen a környezeti hangokkal, ezért a zongorát és a vonósokat állítottam a középpontba, a hegyek keltette visszhangot pedig ismétlődő hangokból álló dallamokkal igyekeztem szimbolizálni" – mesélte Djawadi, akinek kellő teret biztosítottak az alkotók azzal, hogy Bach "H-moll szonáta hegedűre és csembalóra (BWV 1014: I. Adagio)"-ja, valamint a Caught a Ghost "Time Go"-ja kivételével kizárólag az ő szerzeményei hallhatóak. Arról, hogy a forgatókönyv milyen teljesítményre sarkallta a komponistát, már az albumnyitó "The Mountain Between Us" révén képet kapunk. A dallamok egyszerre puhatolódzóak, varázslatosak és feszültségteljesek, a zongora- és a vonósszólamok együttesére kihegyezett megközelítés nemegyszer hat andalítóan, ismétlődésük révén pedig olyan érzést keltenek, mintha Michael Nyman vagy Philip Glass keze lenne a dologban, de rokoníthatnánk James Newton Howard A falu ihlette score-jával is. A témák eleinte egyszerűek ("Don't Say Anything", "I'm Sorry"), a történet előrehaladtával azonban a cselekményszálhoz hasonlóan kezdenek bonyolódni, egymásba fonódni, a minimalista jelleg pedig olyan instrumentumokkal egészül ki és fokozódik mesterien, mint az üvegharmonika ("Rule of Three") és az akusztikus gitár ("I'm Scared", "Where Is the Dog?"). Ebből a hangulatból a "They Can't Hear You" és a "Flare Gun" zökkent ki bennünket néhány perc erejéig: míg előbbi dinamikus darab, utóbbi inkább thrillerhatást kelt az elnyújtott szólamok és morgó hangok kavalkádja okán, ami a szerző olyan korábbi munkáit idézi, mint a Frászkarika vagy Az ismeretlen Drakula aláfestése.


Az album (amely a mozi sikertelensége ellenére nemcsak CD-n, hanem bakeliten is napvilágot látott) játékideje tökéletesen el lett találva, amellett ugyanis, hogy a Hegyek között kíséretét remeknek tartom, úgy vélem, ennyi bőven elegendő belőle, az ennél hosszabb változat már jócskán veszítene a varázsból. A megözvegyült Ben és az esküvőjére készülő Alex – napokon át tartó megpróbáltatásaik, a reménybe és a túlélésbe vetett hitük mértékének folyamatos ingadozása (amit például a "Trust Your Instinct" és a "The Mountains" is tükröz) mellett – egymásrautaltságuk következtében egyre jobban megnyílnak egymás előtt, s a kezdetben két idegenként színre lépő karakterben végül kölcsönös érzések támadnak egymás iránt. Ezt a folyamatot olyan tételek támasztják alá, mint a "The Photograph", a "Little Recorder", a "Separation", valamint az "I Feel Alive", melyekben egyre összetettebben, a szereplők érzelmi fellángolásait remekül közvetítve köszönnek vissza a korábban még kissé óvatosan, visszafogottan jelen lévő dallamok. A mű csúcspontját a zárójelenetet kísérő "The Heart Is Just a Muscle" és a "Meaning of Life" szolgáltatják, melyek nemcsak a film alatt működnek hibátlanul, hanem önállóan is képesek megérinteni az ember szívét még úgy is, ha ezeket a történet ismerete nélkül hallgatjuk. 


"Nagy kitérő volt ez számomra. Olyan oldalamat mutathattam meg, amiről még nem igazán hallattam. Nagyon felpörgetett, hogy efféle score-t írhatok, az ilyen jellegű zenéket sokkal jobban kedvelem, mint az akciókat" – nyilatkozta Ramin Djawadi. A komponistának a méltán népszerű Trónok harca engedett teret első ízben annak, hogy túlmutasson a rá is gyakorta jellemző Remote Control Productions-ös hangzásvilágon, a Hegyek között szinte hibátlan ívvel és tartalommal rendelkező score-ja pedig szintén arra példa, hogy többet is tud a háromhangos harmóniáknál, hajókürtszerű rezesszólamoknál.