Az 1995-ben bemutatott, és a mai napig a legnagyobb hasalások szimbólumainak egyikeként számon tartott A kincses sziget kalózait követően Hollywoodban szinte teljesen mellőzésre kerültek az ilyen zsánerű alkotások. Néhány hasonló műfajú ugyan készült (mint például a Muppet Kincses Sziget, a Szindbád – A hét tenger legendája vagy A francia kalóz szeretője), ám mennyiségük nem volt számottevő. 2003-ban aztán jött Jerry Bruckheimer, Gore Verbinski, Johnny Depp, Orlando Bloom, Geoffrey Rush, valamint Keira Knightley, és megmutatták, milyen recept szükségeltetik ahhoz, hogy egy 140 milliós költségvetésű vállalkozással világviszonylatban több mint 650 milliót kaszáljunk. A Disney égisze alatt készült A Karib-tenger kalózai: A Fekete Gyöngy átka a sikeren túl újfent csillogóvá tette a műfaj nimbuszát, ennek eredményeként pedig sorra kezdtek érkezni a folytatások, amelyek közül a Salazar bosszúja a szérián belül ötödik alkalommal igyekezett moziba csábítani a közönséget – a bevételi adatok pedig arról árulkodnak, hogy hiába a sokadik nekifutás, a Sparrow-ék iránti rajongás nem akar szűnni.

Bruckheimer az elmúlt másfél évtized során számos blockbusterhez adta a nevét, az igazi aranytojást tojó tyúkjának azonban a rumot vedelő, a legkülönfélébb kalandokba keveredő kalózok szériája számít. Gore Verbinski rendezővel egy minden szempontból kerek egésznek tekinthető trilógiát hozott tető alá, a számok azonban makacs dolgok: hiába lett lezárva a történet, tovább kellett ütni a vasat. A Rob Marshall vezényletével leforgatott Ismeretlen vizeken viszont a megfelelő jövedelmezés mellett színvonalcsökkenést mutatott, amit az alkotók úgy igyekeztek korrigálni, hogy a soron következő Salazar bosszújában, a fiaskó feledtetése érdekében, nosztalgikus érzést igyekeztek kelteni a nézőkben.

Nálam nyert ügyük volt e törekvéssel, mivel a sorozat eddigi felvonásai közül – a harmadik mellett – az első rész nyűgözött le a legjobban (a legkevésbé pedig a 2011-es Ismeretlen vizeken). Bejött, hogy a forgatókönyvet A Fekete Gyöngy átka szerkezetére húzták rá, tetszettek a múltra vonatkozó utalások, a korábbi részek emlékezetesebb megmozdulásainak újraértelmezése, de a prímet természetesen ezúttal is Geoffrey Rush és Johnny Depp vitték. A pozitívumok mellett azonban akadt néhány negatívum is: bár az atmoszféra, a minőségi trükkök és a hangulat a vártnak megfelelően alakult, Salazart (Javier Bardem) nem tartottam rettegett ellenségnek, hovatovább Brenton Thwaites (Elizabeth és Will gyermeke, Henry), valamint Kaya Scodelario (az apját bármi áron megtalálni szándékozó Carina) karaktere sem fogott meg annyira, mint az Orlando Bloom-féle Will, illetve a Keira Knightley alakította Elizabeth. Összességében a Salazar bosszúja elődjénél jobban sikerült (részemről A holtak kincsével került egy szintre), de az első három epizód még így is tökéletes kerek egészet alkot, ezáltal ezt inkább tartom újabb bőrlehúzásnak, mintsem elkerülhetetlen folytatásnak.


"Amit Hans a kalózfilmekkel művelt, az a műfaj hangzásvilágának újradefiniálása, s emiatt volt nagyon jó vele, valamint Jerryvel együttműködni ezeken a mozikon" – mesélte Geoff Zanelli, aki e széria mellett a Pearl Harbor – Égi háború, illetve A magányos lovas esetében dolgozott a Zimmer–Bruckheimer páros keze alá. Sparrow kalandjaihoz első ízben Klaus Badelt szállított kíséretet (aki a kezdetben megnevezett Alan Silvestrit váltotta a poszton), majd Zimmer triplázását követően a Salazar bosszúja ismét új kezekbe került, mégpedig a hazánkban 2017-ben másodjára koncertező német művész mellett 1994 óta jelen lévő Zanelliébe, akinek ez vált karrierje legnagyobb önálló vállalkozásává. A stábhoz az előző év augusztusában csatlakozó szerzőnek egyszerre kellett tartania magát a korábbi témákhoz és stílushoz, valamint újat hozni a most debütáló karakterek révén. "Rengeteg inspirációt meríthettem Salazar gonoszságából, Carina történetének érzelmi töltetéből, valamint a tenger mitológiájából" – foglalta össze röviden ihletforrásait. Az ezek hatására született elképzeléseit olyan megoldásokkal ötvözte, melyeket a korábbi albumokon "The Medallion Calls", "The Black Pearl", "One Last Shot", "Swords Crossed", "He's a Pirate", "Jack Sparrow", "Wheel of Fortune", "Barbossa is Hungry", "Hoist the Colours", "I Don't Think Now is the Best Time" és "One Day" címeken találhatunk meg. A score elkészítésében Phill Boucher, Paul Mounsey, Steve Mazzaro, Zak McNeil, valamint Anthony B. Willis voltak segítségére, dallamai pedig a Sony stúdiójában, a számos szólistával kiegészülő, közel százfős Hollywood Studio Symphony közreműködésével keltek életre 2016 őszén. 


A Bardem által megformált Salazar kapitány témája teljes valójában az azonos című trackben tárul elénk. A tengeren megforduló kalózok mindegyike ellen bosszút esküdött hajós spanyol származású, motívumán azonban e vonal helyett bosszúvágya és az elátkozottságából eredő megkeseredettség szimbolizálódik, köszönhetően Martin Tillman csellójátékának, az érdes fúvósszólamoknak, az elektromos gitár jelenlétének, illetőleg a kórus előadásmódjának. Utóbbi bevonásának okáról így nyilatkozott Zanelli: "Nincs olyan instrumentum, amely az emberi hangnál kifejezőbb lenne, ezért úgy vélem, hogy ez a legközvetlenebb módja annak, hogy a nézőkkel valami rendkívüli dolgot érzékeltessek. A félelmet nehéz kizárólag hangszerekre hagyatkozva kifejezni, ezért a kívánt eredmény elérése érdekében vegyes kórushoz is nyúltam. Ez Poszeidón szigonyának rejtélyéhez éppúgy jól jön, ahogyan Salazar különc viselkedéséhez." Mivel e témánál nem érzem azt, hogy van benne közel öt percre elegendő potenciál, a "Salazart"-t elnyújtottnak, unalmasnak tartom, ezzel szemben azonban vannak olyan tételek (mint például a "The Devil's Triangle", az "El Matador Del Mar" vagy a "The Power of the Sea"), melyekben részelemként bukkan fel, s így kifogástalanul működik. A mozi kulcsmomentumának nemcsak a hosszú évekre visszatekintő Sparrow-Salazar ellentét számít, hanem a legendás szigony is, melynek dallamokkal történő megjelenítéséhez a szerző az énekesek mellett Zimmer stúdiója, a Remote Control Productions tagjainak körében rendkívül népszerű örmény fúvós hangszert, a dudukot is megszólaltatta. E hangszer már az alkotás nyitányaként alkalmazott "Dead Men Tell No Tales"-ben is felcsendül, de a "You Speak of the Trident"-ben szintén szerephez jut. A már ismert kalandtéma mellett Henry és Carina színre lépése új akciómotívum elkészítésére sarkallta Zanellit, aki ezt igyekezett úgy megoldani, hogy stílusát és tempóját tekintve egyaránt illeszkedjen a sorozat főtémájaként számon tartott "He's a Pirate"-hez. A könnyedséget és dinamikusságot egyaránt magában foglaló dallamsor a "No Woman Has Ever Handled My Herschel"-ben hallható először, ám mivel ugyanolyan fontos szerepet szánt neki a komponista, mint elődei a klasszikusnak, a "Kill the Filthy Pirate, I'll Wait"-ben éppúgy visszaköszön, mint a "Kill the Sparrow"-ban vagy az "I've Come with the Butcher's Bill"-ben.

Akárcsak a jelenetek alatt, a Disney által összeállított korongon is a már jól ismert motívumok a leghangsúlyosabbak, ezért ez az aktuális lemez első körben nekem egyfajta best ofnak tűnt, s csupán többszöri hallgatást követően tudtam jobban figyelni az újdonságokra. Természetesen Zanellinek nem volt egyszerű dolga, hiszen erős korlátok között kellett újdonsággal szolgálnia, de úgy vélem, hogy jó pár tétel esetében tudott előrelépést mutatni. E score lényegesen jobban tetszik, mint az Ismeretlen vizeken Zimmer jegyezte aláfestése, ami főként az olyan trackeknek köszönhető, mint a "No Woman Has Ever Handled My Herschel" (amely rendkívül sokat dob a hozzá tartozó jelenetsoron), a "Kill the Filthy Pirate, I'll Wait", a Salazar és Sparrow első találkozását kísérő "El Matador Del Mar", az "I've Come with the Butcher's Bill", a "The Power of the Sea", a "Beyond My Beloved Horizon", valamint a Carinához köthető "The Brightest Star in the North". Az átiratok, feldolgozások tekintetében pedig a "The Dying Gull"-t, illetőleg A világ végén legértékesebb témájába, a "One Day"-be torkolló "My Name Is Barbossá"-t tartom a legjobbnak. 


S ha már írásom vége felé, amolyan összegzés gyanánt kiemeltem a legjobbakat, akkor essen szó a legrosszabbról is, azaz a digitális változatban elérhető verzió bónuszáról, a legújabb "He's a Pirate"-remixről, melyet ezúttal a belga DJ testvérpár, Dimitri Vegas & Like Mike hozott tető alá. Minden A Karib-tenger kalózai-mozihoz köthető valamilyen hasonló feldolgozás (a legnépszerűbbet Tiësto szállította), amitől úgy tűnik, az alkotók valamiért képtelenek megválni. Ez a "valami" persze a tétel népszerűsége, és a filmekhez hasonlóan ezek is kellő mértékben hoznak a konyhára, nem mellesleg pedig reklámelemnek is ideálisak, ám én úgy gondolom, hogy ebben nem rejlik ennyi lehetőség, már lerágott csont. Ugyanakkor persze, ha mindezt tisztán üzleti oldalról nézem, akkor természetesen arra érdemes a kínálatot fenntartani, amire előzetes számítások szerint biztosra vehető a kereslet.

A Karib-tenger kalózai: Salazar bosszúja egy kellően korrekt, de kimagaslónak egyáltalán nem nevezhető aláfestéssel lett ellátva. Geoff Zanelli amellett, hogy hozta a kötelezőt, az új elemek nagy részét is ügyesen oldotta meg, de itt is érzem azt, amit nemrég az Alien: Covenant kapcsán: ha a jól ismert dallamok hiányoznának, nem lenne ilyen hangulatos a score. Éppen ezért amennyiben valaki minden eddigi Jack Sparrow-zenét a polcán tud, ez sem hiányozhat onnan, ám ha az első három felvonásé van csak meg, akkor a negyedikhez hasonlóan ez sem fog nagyon hiányozni a gyűjteményből.