A nindzsa bosszúja (1983)
Revenge of the Ninja
- zene: Robert J. Walsh
- kiadás éve: 2017
- kiadó: Varése Sarabande
- játékidő: 50:09
Viszonylag sok mozi van a hátam mögött, a nindzsákról szóló alkotások többsége azonban gyerekkoromban éppúgy hidegen hagyott, ahogyan napjainkban – s ez érvényes a filmvilág egyéb harcművész-vonulataira is, e kiterjesztett körön belül ugyanis Bruce Lee és Jackie Chan mozijain túl nem sokat néztem végig. Természetesen a VHS-klasszikusnak számító, Michael Dudikoff főszereplésével készített Amerikai nindzsa-széria anno nálam is tarolt, ám gondban lennék akkor, ha további, a nyolcvanas évek folyamán e zsánerben készült alkotásokat kellene felsorolnom. Éppen ezért jelen írásom tárgya is csak azt követően került látómezőmbe, hogy a Varése Sarabande CD-n is elérhetővé tette, és bár A nindzsa bosszúja muzsikája semmivel sem több a nyolcvanas évek egyéb B mozijai alatt hallható szintetizátoros kíséreteknél, engem valahogy mégis megfogott.
A nindzsa bosszúja producerei az izraeli származású unokatestvérek, Menahem Golan és Yoram Globus voltak, akik Amerikába költözvén olyan, ma már örökzöldnek számító produkciók megszületéséhez járultak hozzá, mint az Ütközetben eltűnt, a Tomboló terror, a Kobra, a Támadók a Marsról, a He-Man – A világ ura, a Véres játék vagy a már említett Amerikai nindzsa-széria. 1981-ben, Franco Nero főszereplésével debütált A nindzsa színre lép, melyet maga Golan rendezett, a mérsékelt siker viszont nem tántorította el a filmest a zsánerrel kapcsolatos elképzeléseitől, hanem tovább próbálkozott. Nero azonban nem osztotta lelkesedését, s miután a Querelle, valamint a Kamikaze 1989 munkálataira hivatkozva kihátrált a projektből, az első mozi rosszfiúját, Hasegawát alakító Sho Kosugi vált főszereplővé az igazság oldalán álló Cho Osakiként. A nindzsa bosszúja tehát nemcsak a történet szempontjából lett új produkció, hanem a karakterek vonatkozásában is, ezért bár a cím lineáris folytatást sejtet, valójában éppúgy önálló filmről beszélhetünk, ahogy A nindzsa színre lép, vagy a későbbi Nindzsa 3. – A megszállt test, A nindzsa kilenc halála és A nindzsa imája a haláláért esetében.
A nindzsa bosszúját eredetileg Golan rendezte volna, a stúdióval kapcsolatos teendői azonban annyira lekötötték az idejét, hogy a feladatot végül Sam Firstenbergre bízta. "A One More Chance című drámát követően kaptam tőle esélyt. A legnagyobb kérdést az jelentette számomra, hogy meg tudok-e birkózni az akciórészekkel, le tudok-e forgatni egy harci jelenetet vagy üldözést? Nyilvánvaló volt, hogy semmilyen tapasztalattal nem rendelkeztem még ezen a téren, de örültem annak, hogy rám esett a választásuk, és nem akartam kihagyni ezt az esélyt" – mesélte Firstenberg, aki később az Amerikai nindzsa révén írta be magát a műfaj keretein belül maradandót alkotó B kategóriás direktorok nagykönyvébe.
Míg A nindzsa színre lép kíséretéről W. Michael Lewis és Laurin Rinder gondoskodtak, az újabb felvonásért már Robert J. Walsh felelt. A szerző élete fiatalkorától kezdve a dallamok körül forgott, ám kezdetben nem a filmiparban, hanem egy klubzenekar tagjaként próbált érvényesülni. A banda idővel Chicagóból Hollywoodba helyezte át székhelyét, annak reményében, hogy az addigi kilátástalanságot lemezszerződéssel párosuló siker koronázza majd. Álmuk azonban itt sem vált valóra, ezért Walsh új kereseti lehetőség után nézett: filmstúdiókat keresett fel, ahol különféle komponistáknak segédkezett társszerzőként. Ez idő alatt figyelt fel rá a Warner Bros. animációs részlegének egyik legfoglalkoztatottabb direktora, Friz Freling, aki kiemelte őt addigi szerepköréből, hogy aztán megannyi Tapsi Hapsi-, Dodó kacsa-, illetve Rózsaszín párduc-történet aláfestéséért felelhessen. Ennek nyomán sorra kezdtek érkezni a megkeresések: a nyolcvanas években olyan Hasbro-rajzfilmszériáknál működött közre, mint a G.I. Joe, a Transformers vagy Az én kicsi pónim, az egész estés alkotások vonatkozásában pedig a drámák világába éppúgy belekóstolhatott, mint a horrorba, a romantikus komédiába, valamint az akcióba.
Bár a szerző közel száz produkciót jegyez, ezek döntő része másodvonalbeli filmekhez, illetve tévésorozatokhoz kapcsolódik, így diszkográfiája munkásságának alig egytizedét fedi le. E darabok egyike A nindzsa bosszúja, mely anno bakeliten volt elérhető, valamivel több mint három évtizeddel később azonban CD-n is napvilágot látott. Utóbbira a Varése We Hear You Series-szegmensén belül került sor, mely sorozatát a cég 2016-ban indította útjára azzal a szándékkal, hogy olyan muzsikákat jelentessen meg CD-n, amelyekre ez idáig ilyen formátumban nem került sor, ám a rajongók régóta várják – ennek első lépése a Lalo Schifrin-féle Boulevard Nights score-jának piacra dobása volt. Persze hogy ez A nindzsa bosszúja esetében mennyire volt jó döntés, az kérdéses, hiszen a megjelenés óta eltelt közel másfél év sem volt elegendő ahhoz, hogy az ezer példány elfogyjon, de emiatt fájjon a kiadó feje...
"A score teljes mértékben az ösztönök és a reflexek alapján készült" – összegezte a munkafolyamatot Walsh, aki mielőtt nekilátott volna a feladatának, megvitatta elképzeléseit a direktorral. Maga a kidolgozás azonban nem tartott sokáig, sőt, már-már John Carpenter-i gyorsasággal, négy nap alatt sikerült tető alá hoznia a score-t. Ám nemcsak az elkészítési idő volt kevés, hanem az alkalmazott instrumentumok mennyisége is: egy Oberheim szintetizátoron, egy DMX dobgépen (amelyet olyan legendás bandák és előadók alkalmaztak már, mint a The Chemical Brothers, a Run DMC vagy Dr. Dre,), egy elektromos gitáron, illetve egy árva napra kölcsönkapott Prophet V szintetizátoron kívül semmit sem használt. A végeredmény viszont önmagáért beszél: a korszakra jellemző szintistílussal, valamint a tradicionális japán instrumentum, a koto emulált hangjával már az albumnyitó "Ninja Karma" elindít bennünket a nosztalgia felé vezető úton, amelyhez a soron következő akciódarab, a "Ninja Raiders" révén rögvest meg is érkezünk. A koto hangja több tételben is visszatér (mint például a "Ninja Power"-ben és a "Surprise Attack"-ben), de a szerző helyenként egy másik, szintén a tájegységre jellemző hangszer, a taiko dob hangját is belecsempészte művébe a távol-keleti kultúra érzékeltetése érdekében – igaz, mindezek csupán színesítés gyanánt vannak jelen, mivel a történet döntően Los Angelesben játszódik.
A drámai megoldásoknak igen kevés tér jutott, a "Sneak Attack", a "Ninja Nightmare", illetőleg az "A Good Night to Die" trackek kivételével ugyanis vagy a feszültséget, vagy a küzdelmet sugalló megoldásokkal találkozunk. E stílustrióból engem leginkább az utóbbi fogott meg, köszönhetően a "Ninja Raiders"-nek, a "Hand to Hand Combat"-nek, az "Impossible Odds"-nak, a heroikusságba és az ősi harcművészet iránti tisztelet tükrözésébe torkolló "Ninja Power"-nek, a "Death Maze"-nek, illetőleg a "Revenge of the Ninjá"-nak. Az album hallgatása során egyébként Harold Faltermeyer (Beverly Hills-i zsaru) akciómegoldásai éppúgy eszembe jutottak, mint Brad Fiedel Terminátor-zenéinek hangulata vagy a Carpenterre és társaira jellemző horrorzenék. Az irány tehát pontosan az, amelyet a filmzenevilág szintis aranykorától megszokhattunk, csak a szerző neve más, a témák pedig A-listás társaikkal szemben kevésbé fülbemászóak.
Az album a "The Ritual"-ra keresztelt trackig bezárólag mutat egyezést az 1983-as bakelit anyagával, melyet aztán néhány tétel alternatív verziója követ, amiket a szerző a CD-megjelenés apropójából készített. Walsh kedvenc tételeit bújtatta sikeresen új köntösbe azáltal, hogy plusz hangokkal, dallamokkal, illetve módosított alapokkal vértezte fel őket. Azok számára, akik nosztalgikus érzést táplálnak a produkció iránt, minden bizonnyal szokatlannak hatnak ezek, a magam részéről azonban úgy vélem, a tupírozás meglehetősen jót tett a tételeknek. Emiatt pedig a lemezt hallgatva olyan érzése támad az embernek, mintha először egy kiforratlan demót, majd a végeredményt ismerné meg.
A nindzsa bosszúja filmzenealbuma nem az, amelyet gyakorta fogok hallgatni, s emiatt a megjelenést követően egy ideig hezitáltam is a vásárlást illetően, ám végül beruháztam rá. Nem vagyok egy nagy szintirajongó, és meglehetősen kevés ilyen jellegű koronggal rendelkezem, de minél többször hallgattam meg, annál inkább megkedveltem, illetve éreztem azt, hogy több Harold Faltermeyer- és John Carpenter-művet szeretnék hallgatni. Robert J. Walsh aláfestése tehát az átlag szintetizátoros muzsikából az ilyen jellegű kíséretekkel kapcsolatos ismereteim bővítésének mozgatórugójává lépett elő.
A nindzsa bosszúja producerei az izraeli származású unokatestvérek, Menahem Golan és Yoram Globus voltak, akik Amerikába költözvén olyan, ma már örökzöldnek számító produkciók megszületéséhez járultak hozzá, mint az Ütközetben eltűnt, a Tomboló terror, a Kobra, a Támadók a Marsról, a He-Man – A világ ura, a Véres játék vagy a már említett Amerikai nindzsa-széria. 1981-ben, Franco Nero főszereplésével debütált A nindzsa színre lép, melyet maga Golan rendezett, a mérsékelt siker viszont nem tántorította el a filmest a zsánerrel kapcsolatos elképzeléseitől, hanem tovább próbálkozott. Nero azonban nem osztotta lelkesedését, s miután a Querelle, valamint a Kamikaze 1989 munkálataira hivatkozva kihátrált a projektből, az első mozi rosszfiúját, Hasegawát alakító Sho Kosugi vált főszereplővé az igazság oldalán álló Cho Osakiként. A nindzsa bosszúja tehát nemcsak a történet szempontjából lett új produkció, hanem a karakterek vonatkozásában is, ezért bár a cím lineáris folytatást sejtet, valójában éppúgy önálló filmről beszélhetünk, ahogy A nindzsa színre lép, vagy a későbbi Nindzsa 3. – A megszállt test, A nindzsa kilenc halála és A nindzsa imája a haláláért esetében.
A nindzsa bosszúját eredetileg Golan rendezte volna, a stúdióval kapcsolatos teendői azonban annyira lekötötték az idejét, hogy a feladatot végül Sam Firstenbergre bízta. "A One More Chance című drámát követően kaptam tőle esélyt. A legnagyobb kérdést az jelentette számomra, hogy meg tudok-e birkózni az akciórészekkel, le tudok-e forgatni egy harci jelenetet vagy üldözést? Nyilvánvaló volt, hogy semmilyen tapasztalattal nem rendelkeztem még ezen a téren, de örültem annak, hogy rám esett a választásuk, és nem akartam kihagyni ezt az esélyt" – mesélte Firstenberg, aki később az Amerikai nindzsa révén írta be magát a műfaj keretein belül maradandót alkotó B kategóriás direktorok nagykönyvébe.
Míg A nindzsa színre lép kíséretéről W. Michael Lewis és Laurin Rinder gondoskodtak, az újabb felvonásért már Robert J. Walsh felelt. A szerző élete fiatalkorától kezdve a dallamok körül forgott, ám kezdetben nem a filmiparban, hanem egy klubzenekar tagjaként próbált érvényesülni. A banda idővel Chicagóból Hollywoodba helyezte át székhelyét, annak reményében, hogy az addigi kilátástalanságot lemezszerződéssel párosuló siker koronázza majd. Álmuk azonban itt sem vált valóra, ezért Walsh új kereseti lehetőség után nézett: filmstúdiókat keresett fel, ahol különféle komponistáknak segédkezett társszerzőként. Ez idő alatt figyelt fel rá a Warner Bros. animációs részlegének egyik legfoglalkoztatottabb direktora, Friz Freling, aki kiemelte őt addigi szerepköréből, hogy aztán megannyi Tapsi Hapsi-, Dodó kacsa-, illetve Rózsaszín párduc-történet aláfestéséért felelhessen. Ennek nyomán sorra kezdtek érkezni a megkeresések: a nyolcvanas években olyan Hasbro-rajzfilmszériáknál működött közre, mint a G.I. Joe, a Transformers vagy Az én kicsi pónim, az egész estés alkotások vonatkozásában pedig a drámák világába éppúgy belekóstolhatott, mint a horrorba, a romantikus komédiába, valamint az akcióba.
Bár a szerző közel száz produkciót jegyez, ezek döntő része másodvonalbeli filmekhez, illetve tévésorozatokhoz kapcsolódik, így diszkográfiája munkásságának alig egytizedét fedi le. E darabok egyike A nindzsa bosszúja, mely anno bakeliten volt elérhető, valamivel több mint három évtizeddel később azonban CD-n is napvilágot látott. Utóbbira a Varése We Hear You Series-szegmensén belül került sor, mely sorozatát a cég 2016-ban indította útjára azzal a szándékkal, hogy olyan muzsikákat jelentessen meg CD-n, amelyekre ez idáig ilyen formátumban nem került sor, ám a rajongók régóta várják – ennek első lépése a Lalo Schifrin-féle Boulevard Nights score-jának piacra dobása volt. Persze hogy ez A nindzsa bosszúja esetében mennyire volt jó döntés, az kérdéses, hiszen a megjelenés óta eltelt közel másfél év sem volt elegendő ahhoz, hogy az ezer példány elfogyjon, de emiatt fájjon a kiadó feje...
"A score teljes mértékben az ösztönök és a reflexek alapján készült" – összegezte a munkafolyamatot Walsh, aki mielőtt nekilátott volna a feladatának, megvitatta elképzeléseit a direktorral. Maga a kidolgozás azonban nem tartott sokáig, sőt, már-már John Carpenter-i gyorsasággal, négy nap alatt sikerült tető alá hoznia a score-t. Ám nemcsak az elkészítési idő volt kevés, hanem az alkalmazott instrumentumok mennyisége is: egy Oberheim szintetizátoron, egy DMX dobgépen (amelyet olyan legendás bandák és előadók alkalmaztak már, mint a The Chemical Brothers, a Run DMC vagy Dr. Dre,), egy elektromos gitáron, illetve egy árva napra kölcsönkapott Prophet V szintetizátoron kívül semmit sem használt. A végeredmény viszont önmagáért beszél: a korszakra jellemző szintistílussal, valamint a tradicionális japán instrumentum, a koto emulált hangjával már az albumnyitó "Ninja Karma" elindít bennünket a nosztalgia felé vezető úton, amelyhez a soron következő akciódarab, a "Ninja Raiders" révén rögvest meg is érkezünk. A koto hangja több tételben is visszatér (mint például a "Ninja Power"-ben és a "Surprise Attack"-ben), de a szerző helyenként egy másik, szintén a tájegységre jellemző hangszer, a taiko dob hangját is belecsempészte művébe a távol-keleti kultúra érzékeltetése érdekében – igaz, mindezek csupán színesítés gyanánt vannak jelen, mivel a történet döntően Los Angelesben játszódik.
A drámai megoldásoknak igen kevés tér jutott, a "Sneak Attack", a "Ninja Nightmare", illetőleg az "A Good Night to Die" trackek kivételével ugyanis vagy a feszültséget, vagy a küzdelmet sugalló megoldásokkal találkozunk. E stílustrióból engem leginkább az utóbbi fogott meg, köszönhetően a "Ninja Raiders"-nek, a "Hand to Hand Combat"-nek, az "Impossible Odds"-nak, a heroikusságba és az ősi harcművészet iránti tisztelet tükrözésébe torkolló "Ninja Power"-nek, a "Death Maze"-nek, illetőleg a "Revenge of the Ninjá"-nak. Az album hallgatása során egyébként Harold Faltermeyer (Beverly Hills-i zsaru) akciómegoldásai éppúgy eszembe jutottak, mint Brad Fiedel Terminátor-zenéinek hangulata vagy a Carpenterre és társaira jellemző horrorzenék. Az irány tehát pontosan az, amelyet a filmzenevilág szintis aranykorától megszokhattunk, csak a szerző neve más, a témák pedig A-listás társaikkal szemben kevésbé fülbemászóak.
Az album a "The Ritual"-ra keresztelt trackig bezárólag mutat egyezést az 1983-as bakelit anyagával, melyet aztán néhány tétel alternatív verziója követ, amiket a szerző a CD-megjelenés apropójából készített. Walsh kedvenc tételeit bújtatta sikeresen új köntösbe azáltal, hogy plusz hangokkal, dallamokkal, illetve módosított alapokkal vértezte fel őket. Azok számára, akik nosztalgikus érzést táplálnak a produkció iránt, minden bizonnyal szokatlannak hatnak ezek, a magam részéről azonban úgy vélem, a tupírozás meglehetősen jót tett a tételeknek. Emiatt pedig a lemezt hallgatva olyan érzése támad az embernek, mintha először egy kiforratlan demót, majd a végeredményt ismerné meg.
A nindzsa bosszúja filmzenealbuma nem az, amelyet gyakorta fogok hallgatni, s emiatt a megjelenést követően egy ideig hezitáltam is a vásárlást illetően, ám végül beruháztam rá. Nem vagyok egy nagy szintirajongó, és meglehetősen kevés ilyen jellegű koronggal rendelkezem, de minél többször hallgattam meg, annál inkább megkedveltem, illetve éreztem azt, hogy több Harold Faltermeyer- és John Carpenter-művet szeretnék hallgatni. Robert J. Walsh aláfestése tehát az átlag szintetizátoros muzsikából az ilyen jellegű kíséretekkel kapcsolatos ismereteim bővítésének mozgatórugójává lépett elő.
Kulics László
2018. 05. 30.
2018. 05. 30.
Tracklista:
- Ninja Karma (1:04)
- Ninja Raiders (1:43)
- Hand to Hand Combat (2:05)
- Impossible Odds (2:16)
- Sneak Attack (1:05)
- Ninja Nightmare (1:24)
- Ninja Power (1:48)
- Discovery of Bodies (1:04)
- Ninja Warriors (1:29)
- Death Maze (1:07)
- A Good Night to Die (1:22)
- Surprise Attack (0:58)
- Hot Tub Torture (1:22)
- Blood Spills (0:58)
- Bone Crusher (1:08)
- Revenge of the Ninja (3:27)
- Terror (1:50)
- The Ritual (1:49)
- Ninja Karma (enhanced version) (1:45)
- Ninja Raiders (enhanced version) (2:22)
- Hand to Hand Combat (enhanced version) (2:11)
- Impossible Odds (enhanced version) (2:26)
- Sneak Attack (enhanced version) (2:05)
- Ninja Nightmare (enhanced version) (1:38)
- Ninja Power (enhanced version) (1:50)
- Discovery of Bodies (enhanced version) (1:43)
- Surprise Attack (enhanced version) (1:01)
- Hot Tub Torture (enhanced version) (1:43)
- Bone Crusher (enhanced version) (1:47)
- Revenge of the Ninja (enhanced version) (1:39)
