Élet (2017)
Life
- zene: Jon Ekstrand
- vezényel: Nicholas Dodd
- kiadás éve: 2017
- kiadó: Milan Records
- játékidő: 57:53
Az idén márciusban mozikba került Élet két nagy sikerű sci-fi jellegzetességeinek keverésével kívánta meghódítani a nézőket, sajnos eléggé felemás sikerrel. A sztori alapjában véve A nyolcadik utas: a Halál történéseire emlékeztet, azonban egy újabb sci-fi, a Gravitáció is a készítők szeme előtt lebegett. E két alkotás erőteljes atmoszféráját, látványvilágát kiválóan visszaadja a Daniel Espinosa rendezte alkotás, s pont ebből a keveredésből kifolyólag lett egy egyedi, hangulatos, egyben rémisztő és izgalmas pillanatokkal szolgáló produkció. Az Alien-filmek jellegzetességei, vagyis az összezárt, kilátástalan helyzetben lévő legénység, a titokzatos, egyre csak fejlődő, az űrhajósokat kajának tekintő lény az Életben is kiemelt szerepet kap. Ugyanakkor a Gravitáció szenzációs, formabontó látványvilága, technikai megoldásai is legalább ennyire meghatározók. Ebből a szempontból kifejezetten innovatív produkcióval állunk szemben, ráadásul e két, mintának tekintett alkotás miliőjét bizonyos jelenetekben egészen parádésan sikerült vegyíteni. Azt, hogy az Élet mégsem lett egy túlságosan sikeres mozi, a horror zsáner egyik rákfenéjének köszönheti, mégpedig a legyőzhetetlen, mindent túlélő gonosznak, illetve az előle rettentő bénácska módon menekülő áldozatoknak. A film egyébként meglepően gyorsan elkészült, hiszen tavaly júliusban kezdődött a forgatás, márciusban pedig már bemutatásra is került, ami – tekintve az igen látványosra sikerült vizuális effekteket – eléggé bravúros teljesítmény.
A főbb szerepekben Jake Gyllenhaalt, Rebecca Fergusont és Ryan Reynoldsot láthatjuk, akik egy hatfős űrhajós csapat tagjaként a Nemzetközi Űrállomáson a Marsról visszahozott minták vizsgálatát kapták feladatul. Már az anyagot szállító szonda befogása sem úgy halad, ahogyan eltervezték, de az űrhajósokra váró igazi tortúra csak ezután következik. Az egyik mintában idegen, mikroszkopikus marsi organizmusra bukkannak, mellyel bizonyítják, hogy régebben létezett élet a vörös bolygón is. A szenzációs felfedezés okozta eufória azonban hamar tovaszáll. A Calvin névre keresztelt egysejtű ugyanis nemhogy életre kel, de növekedni is kezd, s csakhamar már egy többsejtű különleges organizmussá fejlődik. Nem sokkal később már az intelligencia jeleit is mutatja, amit eleinte csodálattal fogad a legénység, azonban Calvin egy csapásra agresszívvé válik, végül pedig egy elpusztíthatatlan fenevadként az űrhajósok életére is tör.
A rendező korábban már négy filmje esetében is Jon Ekstrand komponistával dolgozott, ugyanakkor a svéd születésű zeneszerző karrierjében ez idáig még nem következett be az áttörés, így a direktoron kívül mással alig működött együtt. Eddigi legsikeresebb alkotása a szintén Espinosával készített A 44. gyermek volt, az ott alkalmazott stílus, főleg a hangulat terén, az Élet aláfestése esetében is erősen megmutatkozik. A score-ban, igazodva a filmnél is meglévő kettősséghez, Ekstrand is sokat merített mind A nyolcadik utas: a Halál, mind pedig a Gravitáció aláfestéséből. A score több tétele esetében is meglehetősen érezni a hangszerelő-karmester Nicholas Dodd hozzájárulását. Akad néhány kollégája (például Conrad Pope, William Ross), akiknek szintén vannak olyan sajátosságaik, melyek meghatározóvá tudnak válni egy zenében, és emiatt a hangszerelőként való hozzájárulásuk lényegesen fajsúlyosabb. Dodd jól beazonosítható stílusa leginkább David Arnold és Mychael Danna zenéi esetében érezhető, de Clint Mansell muzsikáiból is kihallani olykor jellegzetességeit. Kiváló a szimfonikus zene terén, ez pedig az Élet score-ján is érezhető, hiszen kifejezetten izgalmas és erős mindaz, amit a nagyzenekartól kapunk.
Sajátos, karakteres score született a filmhez, ami dicséretes, hiszen horror esetében nagy a csábítás a sablonos megközelítés irányába, ám itt még a kötelező ijesztgetős megoldások is kreatív hozzáállást mutatnak. Ezt a már említett kettősség bevetésével, valamint az alkalmazott hangszerek és zenei stílusok egyedi felhasználásával, mixelésével érte el a szerző. Az űr kihaltságát, ridegségét, a legénység elhagyatottságát és reménytelen helyzetét elektronikus zenével fejezte ki. Rögtön a nyitánnyal ("Welcome to the ISS") is jelzi már mindezt. Itt Rebecca Ferguson hangja is szerepet kap, s bár ez rendre zavaró szokott lenni, ám ezúttal nem véletlenül került bele a trackbe, kiváló összetevő lett a színésznő monológja.
Az albumon azonban leginkább az elektronikus és a szimfonikus részek keveredése a jellemző, s ezek esetében történik meg az a varázs, ami miatt a 2017-es év egyik legjobb aláfestésének mondható Ekstrand munkája. Helyenként az egyre csak áramló elektronikus zenei szőnyegbe szőtte bele a szimfonikus zenekar bizonyos egységeit is, máshol a kettő egyenrangú félként válik a mű építőkövévé. Előbbire példa a "Care to Dance?" vagy a "Like a Bird", utóbbira pedig a "Thrusters", az "Up, Up", a "Where Are You?" hozható fel. Nekem azonban a legjobban azon tételek tetszettek az albumról, ahol egyszerűen eldönthetetlen, hogy szimfonikus vagy elektronikus zenét hallunk ("It's Alive", "Welcome to the ISS"), de az albumzáró, egyik legjobbnak mondható "A Long Way Back" is ezen érdekes tónusú trackek közé tartozik – ezt a megoldást egyébként több tételen belül is gyakran alkalmazta Ekstrand.
Helyenként a rezesek segítségével, máshol a vonósok bizarr játékával tette különlegessé a hangzást, bár elmondható, hogy a szimfonikusok csak nagyon kevésszer szólnak önmagukban, ám bizonyos helyeken, főleg a mozgalmasabb jelenetek esetében, megszűnik az alárendeltségük, és hangsúlyosan jelennek meg ("Need a Hand?", "Not the Face", "I Thought They Came to Rescue Us"). Ezen tételek esetében a hangzás – agressziót tükrözve – vérbeli horrormuzsikává válik. Az aláfestés mindkét jellemző stílusában helyet kapott a kórus is, azonban a vokális részek inkább csak kiegészítő jelleggel kaptak szerepet. Különösen érdekes pontjai a score-nak az idő múlását megjeleníteni hivatott zakatoló, hol monoton, hol egyre feszültebben pulzáló, kavargó hatásokkal átitatott tételek ("Sprinklers", "Spacewalk"). Nagy érdeme a zenének, hogy a film alatt kiváló hangulatteremtőként működik, az egyébként is klausztrofób jeleneteket még hatásosabbá, nyomasztóbbá teszi. Ezek esetében mutatkozik meg a szerző lírai oldala is, bár itt egy kis bátortalanság is megfigyelhető, de a "Goodnight, Earth", vagy a csendes indításból erőteljes epikus muzsikává érő "Godspeed, Doctor" azért még így is nagyon jó tételek.
Az űr kihaltságához remekül passzoló borongós, már-már az ambientek egyszerűségébe hajló elektronikus részek kiemelt szerepet kapnak a filmben, ezeket hangeffektekkel sem nyomta el a direktor. Emiatt az Élet aláfestése is azon szerencsés score-ok körébe tartozik, ahol lényegi összetevőként jelentkezik a zene, meghatározó elemként, szerves alkotórésze az egész produkciónak. Nehéz eldönteni, hogy Jon Ekstrandban van-e ennél több, ám aki képes volt egyszer már egy ennyire hatásos és helyenként nyomot hagyóan emlékezetes muzsikát írni, az máskor is előállhat ilyennel.
A főbb szerepekben Jake Gyllenhaalt, Rebecca Fergusont és Ryan Reynoldsot láthatjuk, akik egy hatfős űrhajós csapat tagjaként a Nemzetközi Űrállomáson a Marsról visszahozott minták vizsgálatát kapták feladatul. Már az anyagot szállító szonda befogása sem úgy halad, ahogyan eltervezték, de az űrhajósokra váró igazi tortúra csak ezután következik. Az egyik mintában idegen, mikroszkopikus marsi organizmusra bukkannak, mellyel bizonyítják, hogy régebben létezett élet a vörös bolygón is. A szenzációs felfedezés okozta eufória azonban hamar tovaszáll. A Calvin névre keresztelt egysejtű ugyanis nemhogy életre kel, de növekedni is kezd, s csakhamar már egy többsejtű különleges organizmussá fejlődik. Nem sokkal később már az intelligencia jeleit is mutatja, amit eleinte csodálattal fogad a legénység, azonban Calvin egy csapásra agresszívvé válik, végül pedig egy elpusztíthatatlan fenevadként az űrhajósok életére is tör.
A rendező korábban már négy filmje esetében is Jon Ekstrand komponistával dolgozott, ugyanakkor a svéd születésű zeneszerző karrierjében ez idáig még nem következett be az áttörés, így a direktoron kívül mással alig működött együtt. Eddigi legsikeresebb alkotása a szintén Espinosával készített A 44. gyermek volt, az ott alkalmazott stílus, főleg a hangulat terén, az Élet aláfestése esetében is erősen megmutatkozik. A score-ban, igazodva a filmnél is meglévő kettősséghez, Ekstrand is sokat merített mind A nyolcadik utas: a Halál, mind pedig a Gravitáció aláfestéséből. A score több tétele esetében is meglehetősen érezni a hangszerelő-karmester Nicholas Dodd hozzájárulását. Akad néhány kollégája (például Conrad Pope, William Ross), akiknek szintén vannak olyan sajátosságaik, melyek meghatározóvá tudnak válni egy zenében, és emiatt a hangszerelőként való hozzájárulásuk lényegesen fajsúlyosabb. Dodd jól beazonosítható stílusa leginkább David Arnold és Mychael Danna zenéi esetében érezhető, de Clint Mansell muzsikáiból is kihallani olykor jellegzetességeit. Kiváló a szimfonikus zene terén, ez pedig az Élet score-ján is érezhető, hiszen kifejezetten izgalmas és erős mindaz, amit a nagyzenekartól kapunk.
Sajátos, karakteres score született a filmhez, ami dicséretes, hiszen horror esetében nagy a csábítás a sablonos megközelítés irányába, ám itt még a kötelező ijesztgetős megoldások is kreatív hozzáállást mutatnak. Ezt a már említett kettősség bevetésével, valamint az alkalmazott hangszerek és zenei stílusok egyedi felhasználásával, mixelésével érte el a szerző. Az űr kihaltságát, ridegségét, a legénység elhagyatottságát és reménytelen helyzetét elektronikus zenével fejezte ki. Rögtön a nyitánnyal ("Welcome to the ISS") is jelzi már mindezt. Itt Rebecca Ferguson hangja is szerepet kap, s bár ez rendre zavaró szokott lenni, ám ezúttal nem véletlenül került bele a trackbe, kiváló összetevő lett a színésznő monológja.
Az albumon azonban leginkább az elektronikus és a szimfonikus részek keveredése a jellemző, s ezek esetében történik meg az a varázs, ami miatt a 2017-es év egyik legjobb aláfestésének mondható Ekstrand munkája. Helyenként az egyre csak áramló elektronikus zenei szőnyegbe szőtte bele a szimfonikus zenekar bizonyos egységeit is, máshol a kettő egyenrangú félként válik a mű építőkövévé. Előbbire példa a "Care to Dance?" vagy a "Like a Bird", utóbbira pedig a "Thrusters", az "Up, Up", a "Where Are You?" hozható fel. Nekem azonban a legjobban azon tételek tetszettek az albumról, ahol egyszerűen eldönthetetlen, hogy szimfonikus vagy elektronikus zenét hallunk ("It's Alive", "Welcome to the ISS"), de az albumzáró, egyik legjobbnak mondható "A Long Way Back" is ezen érdekes tónusú trackek közé tartozik – ezt a megoldást egyébként több tételen belül is gyakran alkalmazta Ekstrand.
Helyenként a rezesek segítségével, máshol a vonósok bizarr játékával tette különlegessé a hangzást, bár elmondható, hogy a szimfonikusok csak nagyon kevésszer szólnak önmagukban, ám bizonyos helyeken, főleg a mozgalmasabb jelenetek esetében, megszűnik az alárendeltségük, és hangsúlyosan jelennek meg ("Need a Hand?", "Not the Face", "I Thought They Came to Rescue Us"). Ezen tételek esetében a hangzás – agressziót tükrözve – vérbeli horrormuzsikává válik. Az aláfestés mindkét jellemző stílusában helyet kapott a kórus is, azonban a vokális részek inkább csak kiegészítő jelleggel kaptak szerepet. Különösen érdekes pontjai a score-nak az idő múlását megjeleníteni hivatott zakatoló, hol monoton, hol egyre feszültebben pulzáló, kavargó hatásokkal átitatott tételek ("Sprinklers", "Spacewalk"). Nagy érdeme a zenének, hogy a film alatt kiváló hangulatteremtőként működik, az egyébként is klausztrofób jeleneteket még hatásosabbá, nyomasztóbbá teszi. Ezek esetében mutatkozik meg a szerző lírai oldala is, bár itt egy kis bátortalanság is megfigyelhető, de a "Goodnight, Earth", vagy a csendes indításból erőteljes epikus muzsikává érő "Godspeed, Doctor" azért még így is nagyon jó tételek.
Az űr kihaltságához remekül passzoló borongós, már-már az ambientek egyszerűségébe hajló elektronikus részek kiemelt szerepet kapnak a filmben, ezeket hangeffektekkel sem nyomta el a direktor. Emiatt az Élet aláfestése is azon szerencsés score-ok körébe tartozik, ahol lényegi összetevőként jelentkezik a zene, meghatározó elemként, szerves alkotórésze az egész produkciónak. Nehéz eldönteni, hogy Jon Ekstrandban van-e ennél több, ám aki képes volt egyszer már egy ennyire hatásos és helyenként nyomot hagyóan emlékezetes muzsikát írni, az máskor is előállhat ilyennel.
Gregus Péter
2017. 05. 14.
2017. 05. 14.
Tracklista:
- Welcome to the ISS (4:31)
- It's Alive (3:54)
- Like a Bird (2:10)
- Care to Dance? (1:38)
- New Best Friends (1:29)
- Need a Hand? (3:12)
- Not the Face (1:21)
- Sprinklers (4:14)
- Spacewalk (5:35)
- Thrusters (3:53)
- Up, Up (4:39)
- I Thought They Came to Rescue Us? (4:28)
- Goodnight, Earth (3:44)
- What Are You? (5:25)
- Godspeed, Doctor (5:02)
- A Long Way Back (2:39)
Az album a Spotify-on:
