Könnyedén lehetett volna a 2014-es A Lego kaland egy kétórás lélektelen reklám a világ leghíresebb játékához, de a Derült égből fasírttal, valamint a két Jump Streettel bizonyító Phil Lord és Chris Miller túlburjánzó vizualitással és egy nagyon okosan csomagolt üzenettel világított rá, hogy miért hajlamosak felnőttek a mai napig félrelökni gyerekeiket, ha egy készlet a kezükbe akad, és annak összerakásával vacakolni. Emellett a brand magával vont temérdek popkulturális utalást és vendégszereplő felbukkanását, s utóbbiak közül magasan kiemelkedett Batman, aki egyszerre maradt önmaga, és tartott hatalmas görbe tükröt a 75 éves karakter elé. Ezt a Kingsman – A titkos szolgálatból is ismert – de ott értelemszerűen véresebb – koncepciót A Lego kaland vágója, valamint a Robot Chicken animációs sorozat rendezője, Chris McKay nyújtotta egész estés filmmé, amely már kizárólag a kockahasú sötét lovagot állította a középpontba. Az eredmény egy az előző részhez hasonlóan tömény audiovizuális filmélmény lett (némileg didaktikusabb mondanivalóval), amely mélyen tiszteleg és figurázza ki a legendárium minden fontosabb fejezetét egyszerre, beleértve a film- és a rajzfilmsorozatokat is.


Mindennek az "idézetcunaminak" pedig a zenében is meg kellett jelennie. A Lego kalandnak még Wes Anderson egykori állandó munkatársa, Mark Mothersbaugh látta el a zeneszerzői teendőit, akit Miller és Lord hozott magával korábbi munkáiból, a score-nak mégsem jutott érdemben kiemelt szerep, ellentétben az idegesítően fülbemászó slágerekkel, mint az "Everything is Awesome", vagy Batman metál zúzása, a "Darkness". Így a helyére a Hans Zimmer közeli Lorne Balfe került, aki Zimmerrel olyan filmek score-ján dolgozott együtt kiemelt zeneszerzőként, mint a Sherlock Holmes, a Megaagy vagy éppen A sötét lovag-trilógia, de önállóan is kipróbálta már magát a félresikerült Terminator: Genisys, valamint az animációs A Madagaszkár pingvinjei című filmeken. Utóbbi szédült big band dallamai jó ajánlólevélnek minősültek Batmanhez: amikor McKay felvázolta a mozi koncepcióját Balfe-nak, úgy írta körül a Lego Batman – A filmet, mintha a Hugh Grant nevével fémjelzett Egy fiúrólt Michael Bay rendezte volna, ebből pedig a komponista - elmondása szerint – egyáltalán nem akart kimaradni. Ugyan a frakkos pingvinek zeneileg más megközelítést igényeltek, stílusában mégis nagyon hasonló ahhoz Balfe jelenlegi munkája, mely rögtön egy kétlemezes verzió formájában látott napvilágot.

Az első lemez a filmben is hallható betétdalokat tartalmazza, de gyakorlatilag ez az album felesleges része. Pozitívum, hogy egész kellemes popdalok kerültek fel rá, valamint a legtöbb hasonló kiadvánnyal ellentétben nem kell külön megvásárolni a válogatás és a score részt, így aki előbbi miatt veszi meg, az jó eséllyel belehallgathat az utóbbiba, és igaz ez fordítva is. A probléma, hogy az alig negyvenperces válogatás jó része teljesen felesleges, termékcsatolt dalokat tartalmaz, amelyek egy része el sem hangzik a filmben. Ezeknek a töredékét elég lett volna hozzácsapni az ötvenperces score-hoz, mint például a nyitó metál őrületet, a "Who's the (Bat)Man?"-t, amely az Adam West-féle sorozat főcímét használja alapul, vagy a Balfe Robinhoz írt csilingelő témáját felhasználó "I Found You"-t.


A szerző a könnyed hangvétel ellenére sem akart paródiazenét írni, hanem sokkalta inkább egy olyan akciómuzsikát, amelynek van szíve. Az pedig kijelenthető, hogy abszolút sikerült neki, már csak a temérdek tisztelgés miatt is. A komponista munkáját megnyitó, hét és fél perces "Black"-en tisztán érződik Zimmer és a Christopher Nolan féle Batman-filmek hatása, ami nem véletlen, hiszen a mozi már a nyitó képsorokban alaposan rájátszik ezekre. Ugyanakkor Balfe a többi nagy Batman-komponista előtt is lerója a tiszteletét: Danny Elfman és Shirley Walker klasszikus motívumai olykor-olykor pár hangjegy erejéig felbukkannak, de mire észbe kapnánk, már el is viszi a zenét egy teljesen más irányba, ahogy azt például a "Your Greatest Enemy"-ben is teszi. Már utóbbiban kiütközik a rockos dinamizmus, ami az album akciótételeinek a sajátja (mint például a monstre, hétperces "Lava Attack"-ben is), s ehhez nagyban hozzájárult Chad Smith, a Red Hot Chili Peppers dobosának a játéka. Elliot Goldenthal szelleme is megidéződik a Mindörökké Batmanből az olyan, kisebb zenei káoszba fulladó tételeknél, mint amilyen az elektromos orgonára nagyban támaszkodó "Open for Business" – "Chaos in Gotham" kettős, vagy a kórussal megtámogatott "The Phantom Zone" is.

A fentiek mellett rengeteg kis motívum akad még Balfe repertoárjában: Robin már említett, ártatlanul csilingelő kis témája egyik pillanatról a másikra tud például átcsapni Joker szitárt, csembalót és férfikántálást is alkalmazó motívumába, ahogy ezt a "The Arrival of Robin" is példázza. Utóbbi már-már egyenesen westernzenébe csap át, mint ahogy az például a "Joker Manor"-ban is hallható. Azonban a folyamatos zenei idézgetések miatt pont a főhősnek nem jutott egy igazán határozott téma, a legmarkánsabban az Adam West-sorozat főcímének a felhasználása sikerült, amit Balfe zseniálisan vegyít Robin motívumával és kellő mennyiségű dinamizmussal az olyan remek trackekben, mint a "No Seat Belts Required", a "Batman's in the Zone" vagy a "Battle Royale", amelyek kiemelkednek az elmúlt évek szuperhősös akciótételei közül. Ebből fakad azonban az album legnagyobb hibája: a rengeteg utalás és egyéb kis motívum miatt nincs igazán önálló karaktere az egésznek, így hiába kellemes hallgatnivaló, és hiába érdemes figyelni az aláfestésre a folyamatos zenei idézetek miatt, képtelen igazán maradandóvá válni.


Mindezek ellenére bebizonyosodott ebben a néhol már John Powell játékosságát és kreativitását idéző score-ban, hogy Balfe-nak nagyon jól állnak az animációs filmek, és hogy érdemes lesz a későbbiekben is odafigyelni a hasonló munkáira. Ha máskor nem is, akkor a Lego Batman – A film egy esetleges folytatásában, ugyanis a szintén 2017-ben érkező A Lego Ninjago film zenéjét már ismét Mothersbaugh jegyzi.