Miként a filmrajongók többségénél, úgy nálam sem vált maradandó alkotássá Az átok, azonban Jerry Goldsmith számára meglehetősen jó inspirációforrásként szolgált, hiszen remek muzsikával gazdagította a látottakat. A score úgy volt tizennyolc éven keresztül kedvenc horror/thriller zenéim egyike, hogy hiányzott a gyűjteményemből. Ennek oka kizárólag abban rejlett, hogy méltatlannak találtam a premierrel párhuzamosan piacra dobott – napjainkra pedig out of printté vált – lemezt, az alig több mint félórás játékidő, valamint a cselekmény kronológiáját nem követő tételsorrend ugyanis a filmben tapasztalthoz képest jóval koncepciótlanabb, csapongóbb összképet mutatott. A fokozatosan kibontakozódó, remek szerkezettel bíró muzsikából összeállított zanzát a Varése Sarabandénak "köszönhettük", ám szerencsémre 2017 novemberében előrukkoltak a The Deluxe Editionnel is, amellyel minden hibát kiköszörültek, így végre Goldsmith ezen munkáját is polcomra tehettem.

Az átok alapvetően Shirley Jackson The Haunting of Hill House című regényének adaptációja lenne, de azt David Self forgatókönyvíró úgy dolgozta fel, hogy a végeredmény inkább a kötet első mozis változatával, A ház hideg szívével rokonítható, mintsem az eredeti művel. A 2000-es Arany Málna-gálán öt fő kategóriában indult, ám ezen vitatott értékű elismerésből végül egyet sem nyerő DreamWorks-mozi rendezője Jan de Bont volt, az elhagyatott kastély falai között megannyi viszontagságba keveredő karaktereket pedig Catherine Zeta-Jones mellett Liam Neeson, Owen Wilson és Lili Taylor személyesítették meg. Míg a színészek szerződtetése zökkenőmentesen zajlott, a direktor kiválasztásához vezető út némiképp rögös volt, Jackson művének vászonra vitelével első körben ugyanis Wes Cravent környékezték meg, akihez sokkal közelebb állt saját vállalkozása, a Sikoly-széria tető alá hozása, ezért udvariasan visszautasította a lehetőséget. Ezt követően a DreamWorks egyik alapítója, Steven Spielberg rendezőként, korunk legolvasottabb horror/fantasy írója, Stephen King pedig forgatókönyvíróként vette szárnyai alá a projektet. Ám a két nagyágyú nem értett egyet a megvalósítás módjával, ezért a Hollywoodban oly népszerű indokra, a kreatív nézeteltérésre hivatkozva elváltak útjaik: míg King teljes egészében kiszállt a projektből, s elképzelését később A rózsa vére című minisorozatba olvasztotta bele, addig Spielberg executive produceri szerepkörre cserélte rendezői székét. De Bont csak ezt követően lépett színre, a városi legendák azonban úgy tartják, hogy a két direktor egyes jelenetek felvételének irányítását felosztotta egymás között.


A Féktelenült és a Twistert követően de Bont már nemcsak operatőrként, hanem direktorként is ismertté vált, Az átok pedig nem csupán a negyedik rendezése volt, hanem az első olyan vállalkozása is, amely alatt nem Mark Mancina kísérete hallható. Minthogy a döntések jó részében Spielberg szava dominált, a komponista személyét is ő határozta meg, választása pedig Goldsmithre esett, aki ugyanezen évben szállította le A múmia és A 13. harcos score-ját, ekkor kapta meg utolsó Oscar- és Golden Globe-jelölését a Mulanért, s ez évben tisztelte meg hazánkat is egy koncerttel. Spielberg rendezőként majdnem mindig John Williamsszel dolgozik, a "majdnem" kifejezés pedig mindössze három alkotásra vonatkozik: az Alice Walker kötetét feldolgozó Bíborszínre (ekkor Quincy Jonesszal működött együtt), a 2015-ös Kémek hídjára (Thomas Newman), valamint a Homályzónára, melyet negyedmagával álmodott vászonra. Goldsmithszel direktorként kizárólag utóbbinál találkozott, producer-zeneszerző párosként azonban olyan alkotásokat jegyeztek, mint a Poltergeist – Kopogó szellem, a két Szörnyecskék, a Vérbeli hajsza, illetőleg az Amazing Stories-folyam Boo! című epizódja. 

Az átok Goldsmith pályafutásának utolsó horror/thriller állomása, s ha ezen művének stílusát, atmoszféráját egyszerűen szeretném behatárolni, akkor azt mondanám, hogy nagyjából a Poltergeist – Kopogó szellem és a Psycho 2. score-ja közé ékelődik be. A történethez hasonlóan a muzsika is két alappillérrel rendelkezik, s minthogy szorosan lépést tart a cselekménnyel, a néhai textilbáró, Hugh Crain kastélyának titkai, valamint a Taylor által alakított Nell közötti kapcsolat nemcsak a látottakban, hanem a kíséretben is lassan, fokozatosan mutatkozik meg. A 19. században épült, a cselekmény idején pedig csak a gondnokok által, nappal felügyelt lakatlan ház kétféle motívumot kapott. Az egyik egy rezesekre épülő, fenyegető hangvételű dallamsor, a másik pedig egy komor, misztikumot sugalló téma, amely a kastély egykoron fényűző, varázslatos mivoltát tükrözi – ezek az "Afraid"-ben és a "Hill House"-ban csendülnek fel először, ám a kíséret egészét átjárják. Nell ezzel szemben egy érzelemgazdagabb, alapvetően vonósokkal és hárfával kísért fuvolára komponált, de később xilofonon, cselesztán és furulyán egyaránt előadott motívumban részesült ("A Place for Everything"), amely időnként ezen szerepén túlmenően az épületben bolyongó gyermeklelkeket is szimbolizálja. E dallam kettős szerepe lényegi szegmense a Nell és Crain közötti zenei kapcsolatnak, ráadásul nemcsak score-ként bukkan fel a moziban, hanem néhány másodperc erejéig a szereplők által is hallott source musicként is – igaz, nem hangszerek tolmácsolásában, hanem Nell dalolászásaként. A vezérelemek mellett két további fontos momentumot lehet kiemelni Az átok aláfestéséből. Az egyik az elvarázsolt szobában játszódó jeleneteket követő "The Carousel"-ben, valamint a "Return to the Carousel / What Do You Want"-ban felbukkanó karneváli hangulat, melyhez hasonlóval olyan horrorokban találkozhatunk, mint az 1990-es Stephen King: Az, valamint a Christopher Young zeneileg legemlékezetesebb projektjei közé tartozó Hellraiser 2. A másik a szintetizátoros részelemként fel-felbukkanó mély, fenyegetést szimbolizáló visszhang, mellyel "A Broken String"-ben találhatjuk szembe magunkat először.


Goldsmith nem arra használta fel a zenét, hogy előrevetítse a várható eseményt, hanem a forgatókönyv tempójának és alakulásának megfelelően igyekezett felépíteni a score-t, ezért az túlnyomórészt inkább feszültségteljes thriller-, mintsem vérbeli horrormuzsika. A Neeson alakította Dr. David Morrow (akit a regényben Dr. John Montague-nak hívnak) alvászavar-vizsgálat céljából találkozik a kastélyban a szorongó Nell-lel, az előkelő körökben mozgó Theóval (Zeta-Jones), valamint a kissé faragatlan, de egyébként teljesen átlagos Luke-kal (Wilson), akik számára idővel kiderül, hogy a vizsgálat célja valójában nem ez, hanem hogy az alanyok miként viszonyulnak a félelemhez. Morrow céljának elérése érdekében különféle praktikákat vet be (melyekhez az "In the Dark", a "The Yellow Light", az "A Broken String", a "Meetings" és a "Portraits" egyaránt remekül idomul), ám hamar rá kell ébrednie arra, hogy az ódon épület sokkal több veszélyt és meglepetést rejt, mint amit ő és asszisztensei előzetesen kitaláltak. A feszültség folyamatosan növekszik, az album pedig olyan trackek révén válik egyre erősebbé, horrorisztikusabbá, mint a "Noisy Fireplace", a "Welcome Home Eleanor", az "Out of Bed", valamint a "Return to the Carousel / What Do You Want". A csúcspontot az érzelmi hullámvasútként definiálható "Terror in Bed / Nell's Room" – "Finally Home" kettős jelenti, a tökéletes lezárásról pedig a "Theme from the Haunting / Home Safe" gondoskodik, ahol a ház dallamai még ugyan sejtelmesen, de már lényegesen nyugalmasabban, Nell témája pedig altatószerű cseleszta-, valamint fuvolajáték révén búcsúzik tőlünk.

A hosszú játékidő ellenére csupán a "Finally Home (Album Version)"-t tartom feleslegesnek a kiadványon, és bár van egy-két olyan tétel, amely vagy A múmia aláfestését (a "Noisy Fireplace" felvezetése) vagy A pók hálójában kíséretét ("Welcome Home Eleanor") juttatja eszembe a komponistától, összességében véve azt gondolom, hogy a The Deluxe Edition tudja igazán megmutatni Jerry Goldsmith Az átok inspirálta muzsikájának erejét. Tény, hogy e score nem említhető egy lapon a szerző legelementárisabb horrorzenéivel, melyek az Ómen-trilógiához születtek, ám a méltán klasszikus hármas mellett – munkásságának ezen zsánerén belül – éppúgy elengedhetetlen műként tekintek rá, ahogyan A nyolcadik utas: a Halál, a Poltergeist – Kopogó szellem, az Alkonyzóna, a Gyilkos bolygó vagy a Psycho 2. zenéjére is.