Amikor e sorokat írom, már minden meccs rég lefutott A víz érintésével kapcsolatosan. Elolvashattuk a fontosabb vagy ismertebb véleményvezérek szinte kizárólag pozitív, az alkotást nagybetűs filmélményként aposztrofáló kritikáit, és persze az alattuk lévő kommenteket is megismerhettük, melyek íróinak körülbelül fele nem igazán szerette a produkciót. Egyesek kifejezetten gyűlölik túlzásba vitt politikai korrektséget emlegetve, miszerint a pozitív szereplők mind valamilyen értelemben hátrányos helyzetűnek tekinthetők. A főhősnő, Elisa (Sally Hawkins) néma, a jóindulatú szomszéd (Richard Jenkins) meleg, a munkahelyi szószátyár barátnő (Octavia Spencer) egy fekete takarítónő, míg az ellentétes oldalon egy aljas, komoly pozícióban lévő fehér férfi (Michael Shannon) áll. Akadnak, akik jobban érteni vélik a mondanivalót, és őket elsősorban csak az év filmjéért és a legjobb rendezésért járó Oscar-díjak zavarják, amiben komoly szerepe lehet annak, hogy egymás után érkeztek a premier tájékán az észrevételek annak kapcsán, mely filmekből meríthetett Guillermo del Toro a fogságba ejtett folyóisten 1960-as években játszódó történetéhez. Némely esetben a direktor sem tagadta a hatásokat, melyek közül A fekete lagúna szörnyét nehéz is lett volna, bár az némileg meglepett, hogy a "nagy leleplezések" során sokan úgy emlegették ezt az 1954-es művet, mint hogyha a legnagyobb filmbolondokon túl bárki is látott volna belőle valaha bármit a címén kívül.


Del Toro különféle kreatúrákkal telezsúfolt filmjeinek világa alapvetően közel áll hozzám, ugyanakkor azt is tudom értékelni, amikor a szörnyei közülünk, emberek közül kerülnek ki – a kettő ötvözésére pedig A faun labirintusa tökéletes példa. Az 1997-es Mimic – A júdás faj óta valamennyi filmjét láttam, és a némileg érdektelenre sikeredett Bíborhegy kivételével kisebb-nagyobb mértékben mindegyiket kedvelem is. Díjesőben részesülő furcsa romantikus meséje kapcsán viszont egy kettős érzés lett úrrá rajtam. Egyfelől lenyűgözött, mennyire sugárzik a varázslatos stúdiódíszletek falai között játszódó történet alkotójának szeretete teremtményei iránt. A csak a neki ártani akarókra – meg a macskákra – veszélyes vízi kreatúráról még úgy is elhittem, hogy lélegző lény, hogy pontosan tudtam: a hasonló szerepekről jól ismert Doug Jones bújik meg a teljes testnyi maszk alatt. A "látszó" színészekkel sem nyúlt mellé del Toro: Hawkinsnak kifejezetten pozitív kisugárzása van, csak úgy árad belőle a jóindulat, a hősnő barátsága a legjobb karakterszínészek között számontartott Jenkins alakította Gilesszel pedig szívet melengető. Shannont viszont szinte ki sem szükséges emelni, mert ezzel az arccal már meg sem kell szólalnia ahhoz, hogy mindenki gyűlölje. Ugyanakkor valami mégis hiányzik az alkotásból ahhoz, hogy megszeressem. A történet túlontúl mellőzi az eddig nem ismert ötleteket vagy a váratlanságot, emellett meglehetősen kiszámítható is (amint például Elisa látványosan ráír valamit egy falinaptárra, már a legtöbb néző tudja, hogy nem oda kellett volna), így aki látta az előzetest, azt sok meglepetés nem érhette. Mindazonáltal kicsit sem beszélhetünk értéktelen alkotásról, csak számomra a tökéletességhez éppúgy hiányzik belőle valami megfoghatatlan, mint egy másik, hasonlóképpen a nagybetűs filmművészet előtt is tisztelgő felnőttmeséből, Martin Scorsese A leleményes Hugójából. 

Del Toro korábban Javier Navarretével (Ördöggerinc, A faun labirintusa) és Marco Beltramival (Mimic – A júdás faj, Penge 2., Hellboy) többször is együtt dolgozott, ugyanakkor a Hellboy 2. – Az Aranyhadsereg score-jának dallamfelelőse Beltrami helyett már Danny Elfman lett, a Tűzgyűrűé pedig Ramin Djawadi, de Navarretén túl egy másik spanyol szerzőt, Fernando Velázquezt is felkért már közreműködésre (Bíborhegy). Ebből az derül ki, hogy nem feltétlenül a zeneszerzőkhöz ragaszkodik, hanem inkább az általuk képviselt látásmód alapján dönti el, mikor kit válasszon. Amikor A víz érintése kapcsán Alexandre Desplat-hoz fordult, nem is sejtette, hogy a zeneszerző nemzetiségének ténye csak egy újabb igazolás lesz azok számára, akik rendíthetetlenül úgy vélik: Jean-Pierre Jeunet művészete nem kis mértékben inspirálta del Torót. Noha Desplat sosem dolgozott Jeunet-vel, mindketten francia születésűek, A víz érintése score-jának egyik szólóhangszere ráadásul a harmonika lett, amelytől nem nehéz Franciaországra asszociálni, onnan pedig eljutni a Jeunet rendezte Amélie csodálatos életéig. Itt azonban álljunk is meg egy pillanatra.


Akadnak hangszerek és megoldások, amelyeket okkal bizonyos komponistákhoz kötünk elsősorban, de ha más is ebbe az irányba mozdul el, azért nem kell rögtön plágiumot kiáltani. Nem Hans Zimmer használt először afrikai kórust vagy épp orgonát filmzenéiben, nem csupán Cliff Martinez élhet a cristal baschet és a hang drum páratlan hangzásával, nem Trevor Rabin fedezte fel az elektromos gitárt a mozgóképek számára, és a theremin alkalmazása miatt sem kell rögtön egy ufós produkciónál Bernard Herrmann utánzása miatt méltatlankodni. És végül: nem Amélie-t jellemezték először harmonikával a filmtörténelemben, és nem kizárólag Yann Tiersené a bevetésének joga – főleg, hogy eredetileg nem is Audrey Tautou figuráját jellemezte vele, hiszen az oda írtak zöme már az Amélie csodálatos élete előtt is létezett a művész szólóalbumain.

Most, hogy ezt letisztáztuk, át is adnám a szót Desplat-nak, aki így foglalta össze, miként alakította ki a zenei irányvonalat: "Guillermo néhány évvel ezelőtt beszélt nekem e projektjéről, és amikor 2017 januárjában megnéztem A víz érintése első vágott verzióját, nagyon meglepődtem. Ugyanis egy musicalt rendezett, csakhogy egy olyan musicalt, amelyhez a zenét még meg kellett írni. Guillermo költői világa, mely tökéletes kameramozgások révén teljesedett ki, egy igazán ritka és értékes ajándék volt számomra. De hogyan is fordíthatnám le a zene nyelvére ezt a megkapó szerelmi történetet, amelynek központi eleme a víz? Miként fokozható a víz alatti lét nagyszerűsége, miféle hangokkal lehetséges ezt átadni? Úgy döntöttem, egy tizenkét fős fuvolaszekció közreműködésével megteremtek egy fátyolos, lebegő hangzást, mely a score-hoz egy finoman hullámzó tónust adott." 

A két főhős két zenei jelzést kapott: a fel-felbukkanó dallamos füttyszó Elise nem létező hangjának felel meg (mellesleg a jazzfuvolán is közreműködő Desplat-tól származik), míg a harmonika a teremtményt szimbolizálja. Fontos szerepet kap még a hárfa is ebben a hamisítatlan nagyzenekari score-ban: már a "The Shape of Water" első pillanataiban is halljuk a füttyszóval együtt, és amikor a harmonika is belép, a két szereplő e romantikus kompozícióban egyesül. Később a téma többek közt "The Silence of Love" és "Watching Ruth" címmel is újjászületik, az "Egg"-ben pedig az e dallamsort játszó zongora töri meg rövid időre a komorságot. Bár a nyitány tekinthető a tulajdonképpeni főtémának, azonban az "Elisa's Theme"-mel egy másik nagyszerű, a Desplat-ra oly jellemző fuvolás trillázást is felvonultató motívumot kapunk, mely aztán könnyed keringőként köszön vissza az "Elisa and Zeldá"-ban. Az "Underwater Kiss"-ben és az "Overflow of Love"-ban nagyon bensőséges formában fut be megint, az "A Princess Without a Voice"-szal pedig a szereplőket búcsúztatja, s a már említett "Watching Ruth" második felébe is bele lett csempészve.


A soundtracken jelen van egy akár a film noirokba is jól belehelyezhető vonulat. A "The Creature" az ismeretlentől való félelmet adja át, a "Fingers" vészjósló, a "Five Stars General" a lényt halálra ítélő katonához méltóan kellőképpen baljóslatú, a "Spy Meeting"-ben és a "He's Coming for You"-ban fenyegetés van jelen, míg a "Decency"-ben harciasság, a "Rainy Day"-ben pedig komoly drámáról mesél a zene. A leghosszabb szerzemény a "The Escape", mely a vízi lény megszöktetési kísérlete alatt hallható, és tulajdonképpen akciózenének lehetne titulálni, ámde visszafogott is, imígyen jelezve a jelenet alatt, hogy a lelepleződés lehetősége folyamatosan ott van a levegőben.

Az instrumentális trackeken túl hat betétdalt hallhatunk a kiadványon, melyek közül a "You'll Never Know" a fekete-fehér musicales betétben csendül fel. Érdekessége, hogy egy 1943-as romantikus alkotásból, a Hello Frisco, Hellóból lett átemelve, előadója pedig ennek főszereplője, Alice Faye. Azonban ne keressük A víz érintése soundtrackjén, mert ott csak Renée Fleming változata szerepel a stáblista alól, igaz, rögtön két formában is: a normál, valamint a hosszabb, jazzesebb verzióját egyaránt Desplat hangszerelte újra. Az énekesnővel a komponista már régóta szeretett volna dolgozni, és együttműködésükkel sikeresen idézik meg a régi korokat, ahogy Madeleine Pexroux, a Glenn Miller and His Orchestra, valamint Andy Williams egy-egy felvétele is. Két teljesen érdektelen szám említése maradt hátra: Caterina Valente és Silvio Francesco flamencója alaposan kilóg a score és a dalok képviselte irányból, ami ugyanúgy igaz a brazil Carmen Miranda számára is – azzal megtoldva, hogy utóbbi még elképesztően idegesítő is.


A kifejezetten szerethető lágy dallamok, valamint az emberi gonoszsághoz kapcsolható sötétebb kompozíciók aránya körülbelül fele-fele az albumon, de ha A víz érintése aláfestése szóba kerül, a legtöbben bizonyára az első csoportot említik meghatározóként. Béke és végtelen nyugalom jellemzi sok helyen Alexandre Desplat score-ját, aki tökéletesen eltalálta, miként szemléltesse hangjegyeivel a víz hullámzását és ezt a különös, vagy ha úgy tetszik, bizarr szerelmi történetet. A két nagyszerű téma átszövi a teljes művet, ugyanakkor minden egyes felbukkanásukkor újként hatnak, olyan nagy mértékben volt képes a szerző variálni őket, ráadásul az ezeket mellőző csendesebb témák is kellemesek a fülnek. A négy Oscar-díjból egy a muzsikáért járt, és én nem tudnék indokot találni arra, hogy miért is ne érdemelte volna meg.