Arthur király legendája az egyik legrégibb és legáltalánosabb hőseposz, amelyhez a filmesek majdhogynem a mozi kezdetétől fogva előszeretettel szeretnek hozzányúlni. Az első filmes adaptáció, a Parsifal 1904-ben került a nagyközönség elé, és azóta már megszámlálhatatlan módon hozzányúltak a britek egyik leghíresebb mondájához. Az 1953-as A kerekasztal lovagjai a maga korában korrektnek bizonyult, az 1967-es Camelot című musical pedig három Oscar-díjat is bezsebelt, míg a Monty Python feledhetetlen paródiája, a Gyalog galopp 1978-ban sokaknál kiverte a biztosítékot, ami nagyban hozzájárult kultstátuszához. A műfaj legjobbjának John Boorman 1981-es Excaliburját szokás tartani, amelyben olyan később híressé váló színészek tűntek fel, mint Helen Mirren, Patrick Stewart vagy a fiatal Liam Neeson. Az 1990-es évektől a feldolgozások közül még az eléggé giccses, az Arthur király – Sir Lancelot – Lady Guinevere szerelmi háromszöget középpontba állító Az első lovag érdemel említést, valamint A bűvös kard című rajzfilm. Ezt követően a történet jobbára átköltözött a tévéképernyőkre az olyan sorozatokkal, mint a Sam Neill főszereplésével készült Merlin című miniszéria, vagy a BBC One-on futó, öt évadot megélt, azonos című sorozat.


Amennyire az Arthur-legendárium előszeretettel bukkant fel a tévében, úgy kopott ki a 2000-es évek közepére a mozikból. A Jerry Bruckheimer (A Karib-tenger kalózai, A szikla, Armageddon) produceri felügyelete alatt készült 2004-es Arthur király mind kritikailag, mind anyagilag méreteset hasalt, a 2007-es, a témában még említhető Az utolsó légió Colin Firthszel és Ben Kingsleyvel pedig már a kutyát sem érdekelte. Lehetne azt mondani, hogy ezeknek a filmeknek a sikertelenségében az is közrejátszott, hogy ezt a mítoszt a készítők elsősorban történelmi közegből próbálták megközelíteni, de Guy Ritchie 2017-es interpretációja rá a bizonyíték, hogy a szuperhősök és a franchise-ok korában már eljárt felette az idő. Pedig a brit gengsztermozik fenegyereke végre visszahelyezte a történet eredetét a fantázia világába, ahol bőségesen van mágia, bestiális lényekben sem szenved hiányt (mint például a nyitányban látható, A Gyűrűk Ura: A király visszatér olifántjait sírva alázó elefántokat), és az Excalibur erejét is végre érdemben használják. A címszerepre sikerült megnyerni a Kemény motorosok sztárját, Charlie Hunnamet, míg az ellenlábas Vortigernnek a rendezővel a már két korábbi Sherlock Holmes-mozin együtt dolgozó Jude Law-t, a mellékszerepekben pedig olyan nevek tűnnek fel, mint Eric Bana (Hulk, Trója), Djimon Hounsou (Amistad, Véres gyémánt), vagy a Trónok harca Kisujja, Aiden Gillen. A gyártó Warner stúdió egy merész, 175 millió dolláros költségvetést szavazott meg Ritchie-éknek, ami minden egyes percen meg is látszik, de a film folyamatos tologatásai (2015-ben forgatták, és 2016 nyaráról folyamatosan csúsztatták 2017 tavaszáig), valamint az erőtlen marketing arról árulkodott, hogy a stúdiónak még sincs sok bizodalma a hatrészesre tervezett széria nyitódarabjában. Ezt az első hétvégi bevételek, valamint a kritikák is alátámasztották.

Mindazok ellenére, hogy Ritchie filmje pont fantasyként működik kevésbé, és a forgatókönyv is számos sebből vérzik, a rendezőre jellemző klipszerű vágások, valamint a mozaikszerű narratíva egy rendkívül friss és könnyed kalandfilmet eredményezett, amely akkor működik igazán, amikor Ritchie az olyan, őt kultrendező státuszba emelt műveiből idéz, mint A ravasz, az agy és két füstölgő puskacső, valamint a Blöff. Charlie Hunnam korlátozott színészi eszköztára ellenére is egy rendkívül meggyőző Arthur, akinek mind a kiállása, mind a játékidő alatt folyamatosan megszerzett tekintélye az egyik legjobb Arthur-interpretációvá emeli az alakítását, míg Jude Law Az ifjú pápából átemelt stílusjegyekkel rutinosan megoldja, hogy Vortigernt hol utálja, hol pedig szánja az ember. A többi karakter jó része – túl nagy létszámuk okán – ugyan elsikkad, de szórakoztatóak tudnak maradni, különösen Aiden Gillen, aki ügyesen hozta át a Trónok harcából ismert figurája simlis amplitúdóit, ezáltal is jobban megmaradva az emlékezetben. Ezek eredményeképp lehet, hogy a film kritikailag és anyagilag is méretes kudarc, de a direktor korábbi munkáihoz hasonlóan ez is garantáltan megtalálja majd az utat a közönségéhez, egy finom kis kultusz keretében.


Mivel Ritchie filmjeiben mindig kiemelten fontos szerep jut a zenének – legalább annyira, mint egy bizonyos Quentin Tarantino munkái esetében –, ezért lényegi kérdés volt a zeneszerző személye, hiszen ez esetben nem lehetett betétdalokkal kiváltani a score-t (egy helyen azért mégis sikerült). Végül 2016 júliusában, valamikor az eredetileg kitűzött premier környékén érkezett a hír, hogy ez a titulus Az U.N.C.L.E. embere után a rendezővel ismét együtt dolgozó Daniel Pembertont illeti, azonban a bejelentés annyira elsikkadt, hogy a film IMDB-s adatlapján a zeneszerző személye még a bemutató előtt egy hónappal sem volt feltüntetve. Ha a történet korábbi adaptációit és az azokhoz készült zenéket nézzük, akkor Pemberton egy elég illusztris névsorba nyert belépést, amelynek tagjai közt többek között megtalálható Jerry Goldsmith (Az első lovag), Patrick Doyle (A bűvös kard), Hans Zimmer (Arthur király), vagy a legendába az Excaliburral és a Sam Neill-féle Merlinnel kétszeresen is belekóstoló Trevor Jones. Mindegyikük hozzáadta a magáét ehhez a jól ismert történethez, nem egy felejthetetlen művet adva a rajongóknak, de talán bátran kijelenthető, hogy Pembertoné lett a legegyedibb mind közül.

"Ez nem egy hagyományos, epikus hollywoodi kalandfilm. Ez egy Guy Ritchie-féle epikus hollywoodi kalandfilm. Vagyis ez esetben nem érvényesek az általános szabályok. Mindez annyit tesz, hogy olyan zenét kell készítened, amilyet még senki más. Ez volt a feladatom" – nyilatkozta a szerző, és ez a kijelentése maximálisan igaznak is bizonyult. Pemberton egy röpke, nem egészen egyperces, kürtökkel és szomorú vonósokkal ad ízelítőt munkájából ("From Nothing Comes a King"), gyorsan felvázolva az Excalibur témáját, hogy aztán rögtön a húrok közé csapva megismertesse velünk a fülbemászó főtémát a "King Arthur: Legend of the Sword" képében. Koszos, karcos, mégis energikus stílusában némileg emlékeztet a szintén Ritchie által rendezett Sherlock Holmes-ok főtémájára – vélhetően a rendező személyéből adódóan –, ugyanakkor Hans Zimmer munkájához képest lényegesen fiatalosabb, elevenebb, és jól hallhatóan Pemberton már ebben a tételben jobban elkapja a rendező stílusát az Oscar-díjas mesternél. Persze a gengszterkörökből induló, majd szép fokozatosan az emberek élére álló Arthur karaktere önmagában is mellőzi azt a fajta bohémságot, mint ami a legendás nyomozót jellemezte, így a téma is megköveteli, hogy könnyedsége ellenére markánsabb legyen annál. Ugyan itt is akad lazább átirata (mint például a népzenés "Journey to the Caves" esetében), ám mindig akkor bukkan fel, kicsit variálva, áthangszerelve, amikor a hős kiérdemli azt, akár a végső csatába vonul ("King Arthur: Destiny of the Sword"), akár beteljesíti a sorsát ("King Arthur: The Coronation").


Maga a híres kard, az Excalibur és Arthur ezzel összefonódó sorsa, annak elfogadása is kapott egy nemes, a játékidőn szépen végigvonuló motívumot, amely először teljes szépségében a kard kihúzásakor, a "The Legend of Excalibur"-ban hallható. A "The Born King" ennek a sorsvállalásnak egy fájdalmasan szép átirata, míg a végső összecsapás alatt hallható "The Power of Excalibur" egy nagy ívű akciótételben ötvözi a "The Darklands"-ben megismert motívummal.

Azonban az album legegyedibb és legemlékezetesebb trackjei kétségtelenül azok, amelyekben a szerző már legendás kísérletező kedvéről és egyedi stílusáról tehetett tanúbizonyságot. "Rengeteg vizuálisan erős képpel dolgozik a film. A kosz, a mocsok, a fém, a bőr, a kövek... Azt akartam, hogy ezekből amennyi csak lehet, benne legyen a score-ban" – nyilatkozta Pemberton egy interjúban. Ez a fajta karcosság tökéletesen megjelenik a "Growing Up Londinium" – "Run Londinium" kettősben, amelynek intenzitását különféle ütőhangszerek vagy annak használt eszközök (mint például tejeskanna) mellett az emberi zihálás és a metálzenekarok dicsőségére váló kántálás teszi végtelenül egyedivé. De szintén említést érdemel a fütyülésen – vagy inkább huhogáson – alapuló "Assassin's Breathe", a metálos hangzást maximálisan kihasználó "The Darklands", a nyitó csata alatt hallható, Gareth Williamsszel közösen írt, lírai szépségű kelta énekkel tarkított "The Politics & The Life", vagy az ír folkénekessel, Sam Lee-vel együtt szerzett betétdal, a "The Devil & The Huntsman". Utóbbi tökéletes lezárása az albumnak, de a digitális verzió tulajdonosai ezután még kapnak közel negyedórányi bónuszt. Ezek inkább csak kiegészítik Pemberton eklektikus, de mégis egységes egésszé összeálló vízióját, habár a szomorkás "The Ballad of Londinium" vagy a barlangi összetűzés alatt hallható "Cave Fight" ütőseinek pazar játéka mindenképpen említést érdemel.


A legtöbb fantasy mindig kiváló lehetőséget nyújt a komponistáknak, hiszen a különböző fantáziabirodalmak a szerzők képzelőerejét és kreativitását is maximálisan megmozgatják és próbára teszik, Daniel Pemberton pedig maximálisan élni tudott a lehetőséggel. Az U.N.C.L.E. embere és a Steve Jobs után úgy tűnt, hogy Pemberton takaréklángra kapcsolt az olyan drámazenéivel, mint a From the Land of the Moon vagy az Arany aláfestése. Azonban Guy Ritchie mozijával nemcsak azt bizonyította be, hogy egy végtelenül friss hangot képvisel a jelenlegi zeneszerzői palettán, hanem hogy képes végtelenül egyedi, semmi máshoz nem hasonlítható zenékkel előrukkolni (elsősorban ezért is jár az albumra a maximális pontszám), ami okkal keltette fel azok érdeklődését is, akiket teljesen hidegen hagy a műfaj. A film bukása után ugyan nem fejtegetheti tovább az elképzeléseit Arthur király világához, azonban Daniel Pemberton végérvényesen bebizonyította, hogy ott a helye a legnagyobb komponisták kerekasztalánál.