Az első három Alien-mozi történet szempontjából éppúgy lebilincselt annak idején, mint a karakterek, a képi világ, valamint a zene aspektusából, s nálam ez a trió a sci-fik vonatkozásában éppoly megunhatatlan és kult, mint másoknál például a Star Wars klasszikus trilógiája. Emiatt viszont meglehetősen kritikusan állok az Alien 4. – Feltámad a Halálhoz, a két Alien vs. Predatorhoz, valamint a Prometheushoz, mely alkotások közül utóbbit tartom a legfélresikerültebbnek, hiszen Ridley Scott nemhogy kiköszörülte volna az általa életre keltett eposzon 1997 óta keletkezett csorbákat, hanem tovább gyarapította azokat. Bármennyire is igyekezett a neves direktor előrevetíteni, hogy a Prometheus egy, az Alien-univerzum másik útját járni kívánó előzményfolyam első fejezete lesz, nem sikerült úgy megszólítania a nézőket, ahogyan szerette volna. „A hozzáállásomat a Prometheusszal kapcsolatos lehangoló vélemények következtében változtattam meg. Rájöttünk, hogy a rajongók szó szerint le lettek taglózva. Többet szerettek volna az eredeti szörnyetegből, holott én meg voltam róla győződve, hogy már kiégett. De ráébredtem, hogy tévedtem” – nyilatkozta később. Ötéves kihagyást követően érkezett a mozikba az Alien: Covenant, amely bár szintén távol áll az első résztől, közönségbarátabb lett Scott előző vállalkozásánál.

Kevés alkalommal ülök be előítéletekkel moziba, de jelen esetben így történt – emlékszem, a Prometheust anno annyira érdektelennek tartottam, hogy a vége felé már ki akartam jönni a teremből, s azóta sem futottam neki újra az alkotásnak. Ezúttal úgy ültem be a nézőtérre, hogy semmilyen kritikára, elemzésre vagy értékelésre nem fordítottam figyelmet (mindössze a Prometheus és a Covenant szereplőinek listáját vetettem össze a megfakult emlékek leporolása céljából), mert kíváncsi voltam arra, hogy az új felvonás milyen benyomásokat kelt bennem, s azok miként viszonyulnak a kritikusok, illetve a nézők véleményéhez. A Covenanton egyértelműen érződik, hogy Scott a rajongók elvárásainak megfelelően igyekezett folytatni az előző részt: a tíz évvel korábban játszódó Prometheust számos olyan momentummal, jelenettel, karakter-összeállítással, hangeffekttel, illetőleg zenerészlettel próbálta tovább bontogatni, melyek nosztalgikus érzéseket keltenek a rajongók körében. Az elképzelés dicséretes, ugyanakkor pont emiatt van a forgatókönyvnek erőteljes hullámzása – a film közepe még az Alföldnél is laposabb –, amit néhány logikai bukfenc mellett egy olyan vonal erőltetése is tarkít, amely az idegenek eddig ismert származásának mond ellent, nem is beszélve fejlődési és szaporodási metódusukról. Scott jó rendező, a felvételekért felelős Dariusz Wolski és a vágást irányító Pietro Scalia szintúgy zseniálisak, a droidokat (akiket David Giller és Walter Hill producerek után neveztek el) megszemélyesítő Michael Fassbender pedig kétségkívül jól játszik, de nekem az új Ripley-vel, a Danielst alakító Katherine Waterstonnal (Legendás állatok és megfigyelésük) sem volt különösebb gondom – igaz, nyomába sem ér Sigourney Weavernek.
     
Akárhogyan is közelítem meg, a Covenant mellett ugyanannyi pozitív érvet tudnék felhozni, mint ahány negatívumot. A legnagyobb kérdés számomra az, hogy Scott a részben a „teremtésmániából” adódó bukfenceket és az új ösvényt miként tudja majd összekapcsolni a csupán tizennyolc évvel később játszódó A nyolcadik utas: a Halállal. Jelen állás szerint ugyanis mindez majdhogynem lehetetlen, de persze az álomgyári forgatókönyvírók fantáziája nem ismer határokat...


Nem születhet Alien-film zeneszerzői viszontagságok nélkül. Erre a megállapításra az elmúlt 38 esztendő során egyedül a negyedik felvonást jegyző John Frizzellnek sikerült rácáfolnia, Jerry Goldsmith, James Horner, Elliot Goldenthal és Marc Streitenfeld pályafutásában azonban szituációktól függően, kisebb-nagyobb megpróbáltatásokkal párosultak a xenomorfokkal kapcsolatos találkozások. A Covenant esetében Harry Gregson-Williams neve merült fel először, aki amellett, hogy a Prometheus készítésének utolsó perceiben kiegészítő komponistaként csatlakozott a fősodorból mára már teljesen eltűnt Marc Streitenfeldhez, olyan alkotásokhoz szállított kíséretet Scottnak, mint a Mentőexpedíció vagy a Mennyei királyság. A páros újabb kollaborációjáról 2016 februárjától kezdtek cikkezni, ám ez különösebb módon nem korbácsolta fel az érdeklődésemet, ugyanis bár Gregson-Williams zenéinek zömét kedvelem, ezúttal nem éreztem azt, hogy ő lenne a legmegfelelőbb személy erre a feladatra. Október végén aztán a szerző meglepő választ adott Facebook-oldalán egy rajongói kérdésre: „Végül nem én szerzem a Covenant zenéjét” – meg nem erősített információk szerint ennek oka ütemtervből eredő problémára vezethető vissza. Pár héttel később már a The Mess Hall rockbanda tagjaként és filmzeneszerzőként egyaránt ismert Jed Kurzel (Fenegyerek, Macbeth, Assassin's Creed, vagy a Mundruczó Kornél rendezte Jupiter holdja) neve szerepelt a stáblistán, akire maga Scott figyelt fel.
 
   
A score felvételei február 3-án vették kezdetüket az Abbey Road Studiosban, mely helyszín úgy kapcsolódik a korábbi Alien-mozikhoz, hogy mind A bolygó neve: Halál, mind pedig a Prometheus dallamai e falak között keltek életre. A muzsikával kapcsolatos alapkoncepció az volt, hogy a veszélyt folyamatosan érzékeltetni kell, s még az olyan jelenetek esetében sem volt szabad ezt figyelmen kívül hagyni, melyeknél ez alapvetően nem lett volna indokolt. Kurzel ügyesen teljesítette a feladatot, ráadásul munkája nemcsak a Goldsmith-motívumok alkalmazásának köszönhetően hozta vissza a régi Alien-score-ok világát, hanem a remekült eltalált hangulat révén is: visszafogott, feszült, néhol horrorisztikus, ugyanakkor elegáns pillanatoktól és elektronikus megoldásoktól sem mentes aláfestéssel rukkolt elő. 

A Covenant esetében tehát nemcsak az idegen teremtmény köszön vissza, hanem a Goldsmith jegyezte A nyolcadik utas: a Halál néhány témája is (ezek részint a filmből, részint pedig a Scott által annak idején kidobott trackekből kerültek ki), melyek szintén nagyban járulnak hozzá ahhoz, hogy ez a kaland kapcsolódjon az eddig ismertekhez. Ilyen jellegű múltidézésre korábban az Alien 4.: Feltámad a Halál, illetve a Prometheus esetében volt csak példa, ám míg azoknál erre csupán egy-egy jelenet erejéig került sor (a filmzenealbumokon ezek „Entering the Ship”-ként, illetve „Friend from the Past”-ként kaptak helyet), ezúttal lényegesen nagyobb teret kapott. A felkérés emiatt egyaránt volt ijesztő és kedves feladat Kurzel számára, hiszen egy általa is nagyra tartott művel kellett azonos szintre hoznia saját vízióját. Az elvárásnak úgy tett eleget, hogy ezen felül néhány hangjegynyi utalást Elliot Goldenthal (a „Lonely Perfection” eleje) és John Frizzell (a „Cargo Lift” néhány pillanatában bukkan fel) Alien-zenéire is tett, ráadásként pedig a James Horner-féle sejtelmességnek is teret adott (ilyen például a „Face Hugger” felvezetése). 


A szerző a fagyos hangulatot olyan trackekkel igyekezett megtörni, mint a melankolikus zongoradallamra épülő „A Cabin on the Lake”, a „Launcher Landing”, az akár egy romantikus filmhez is felhasználható „Chest Burster”, valamint az „Alien Covenant Theme". Utóbbinál ráadásul (a „The Covenant”-tel, a „Sails”-szel, a „Planet 4 (Main Theme)”-mel és a „Wheat Field”-del egyetemben) remekül kitűnik, milyen ügyesen igyekezett kombinálni saját elképzeléseit a régi dallamokkal. Goldsmith motívumai mellett különös, pulzáló hangok jelentik a mű fő gerincét, melyeket hol instrumentumok, hol pedig elektronikus effektek révén keltett életre Kurzel (ez figyelhető meg többek között az emiatt végeláthatatlannak tűnő, a képsorok alatt azonban jól teljesítő „The Med Bay”-ben, valamint a „Neutrino Burst”-ben). A score legbátrabb darabjainak az olyan, kakofóniától sem mentes kompozíciók nevezhetőek, mint a „Bring It to My Turf”, a „Payload Deployment”, valamint a „Spoeres”, ahol az elektronikus megoldások, torzított rezeshangok Robert Ames és Galya Bisengalieva közreműködésének köszönhetően hegedű-, illetve brácsaimprovizációkkal ötvöződnek. A „Spores” érdekessége még, hogy ennek előadása során Kurzel először csak hangmintákban gondolkodott, majd zenésztársaival együtt kísérletezgetésbe fogott, aminek végeredményeként számos hangszert szólaltatott meg vagy használt fel a megszokottól eltérő módon, s így a tétel hangjai végül döntően valódi instrumentumok bevonásával lettek életre keltve. Pörgősebb megoldásokra a kiadvány vége felé számíthatunk: először a rendkívül színes „Face Hugger” zárásában hallhatunk ilyet, a „Cargo Lift” – „Terraforming Bay” duóban pedig Kurzel teljes mértékben megvillantja a foga fehérjét, ezeknél ugyanis a zenekari elborulás és a dallamosság karöltve jár egymással.
     

A Covenant kíséretét jóval előbb hallottam, mint ahogyan a filmet láttam, Kurzel azonban olyan kellemes meglepetést okozott, amelyet követően gyakorlatilag ő vált a fő mozgatórugójává annak, hogy várni kezdtem a premiert. Nemcsak azért jó hallgatni ezt a muzsikát, mert visszanyúlt a gyökerekhez, hanem azért is, mert hosszú idő után végre napvilágot látott egy újabb karakteres Alien-muzsika – és ezt annak fényében is fenntartom, hogy tudom: ha Goldsmith dallamai hiányoznának belőle, már nem lenne ilyen erős a score. Ahogyan azt feljebb már kifejtettem, e mozi történetvezetés szempontjából igencsak hullámzóra sikerült, ugyanakkor a beállítások, a képi világ stílusa, a vágások és a muzsika mindvégig egyenletes, korrekt szinten mozog. E pozitívumok nemcsak kiegészítik egymást, hanem számtalan jelenetben erősítik is: ilyen a napvitorlák kinyitása ihlette „Sails”, az ismeretlen bolygó megközelítését, valamint a sikló landolását és a felderítőcsapat elindulását nyomon követő „Planet 4 (Main Theme)” – „Launcher Landing” – „Wheat Field” trió, illetőleg az utolsó fél órában felbukkanó „Lonely Perfection”, „Cargo Lift” és „Terraforming Bay". 


Tisztában vagyok azzal, hogy mivel az Alien-mozikhoz minden komponista a saját szájíze szerint szolgáltatta a kíséretet, nem lehet tematikusságról, folyamatosságról beszélni, mégis úgy vélem, hogy az első három rész muzsikái olyan jellegzetesek, hogy ahhoz valamilyen formában illik kapcsolódni. Ahogyan például Brian Tyler is tette az Aliens vs. Predator: Requiem kapcsán, de vehetnénk olyan kézenfekvőbb példákat is, mint a James Bond-, a Mission: Impossible- vagy éppen a Jurassic Park-mozik, ahol szintén fontos szerep jutott a korábbi témáknak. Biztos nehéz egy ilyen franchise-t tető alá hozni, de amellett, hogy Jed Kurzel csak részint tudott közeledni Jerry Goldsmith világához, ez a fajta elegyítés nagyon jót tett a filmnek, és ez a tény nagyban hozzájárult ahhoz, hogy végül a fenti pontszám mellett döntöttem.