Nem vitás: John Williams a huszadik-huszonegyedik század legnagyobb zeneszerzőinek egyike, s kiemelten fontos szerepe van abban, hogy a nézők felfigyelnek egy-egy filmzenére. A magam részéről az első két Cápa, illetve Jurassic Park score-jait tartom számon megkerülhetetlen műveiként, a rajongók túlnyomó többsége viszont kétségkívül a Star Wars-univerzum dallamai révén foglalja aranyba a nevét. Bár az eredeti trilógiával gyerekkoromban találkoztam, sem anno, sem évekkel később, az akkorra már hat részre dagadó sagaként nem kerített hatalmába az Erő: a folyam filmtörténeti szerepét, jelentőségét ugyan egy pillanatig nem vitatom, de moziként mindegyik felvonása távol áll tőlem. Kíséretei szempontjából már némiképp árnyaltabb a helyzet, hiszen míg a klasszikusokét és az első trióét tisztes távolból szemlélem, Michael Giacchino Zsivány Egyes: Egy Star Wars-történethez írt score-ját és a folytatástrilógiának nevezett utolsó három Skywalker-sztori albumait nemegyszer meghallgattam már – mellesleg a James Bond-széria esetében is az Aranyszemtől veszi kezdetét nálam az időszámítás. Rajongásom hiányában (ami a környezetemmel folytatott csipkelődések alapjainak egyike szokott lenni) viszont e négyes mást jelent, más jellegű élményt közvetít számomra, mint egy vérbeli rajongónak...

Miután kiderült, hogy az új etap első felvonását J.J. Abrams rendezi, találgatások keltek szárnyra arról, hogy Giacchino vajon átveheti-e a stafétát? Az eredeti történet kulcsfontosságú adaléka Williams személye, munkája, amivel az alkotók is tökéletesen tisztában voltak, ezért nem szakítottak a hagyománnyal. 2013 júliusában jelentették be, hogy a veterán szerző visszatér az űrkalandhoz, ami a klasszikus trilógia dallamainak visszahozása mellett olyan remek tételek elkészítésére sarkallta őt Az ébredő Erőhöz, mint a "Rey's Theme", a "The Abduction", a "March of the Resistance", az "I Can Fly Anything", a "Follow Me" vagy a "The Ways of the Force". Bebizonyította, hogy negyven év elteltével is van még mit mesélnie az univerzumról, könnyűszerrel képes gazdagítani a sztori egyébként sem szegényes zenei tárházát – hovatovább ezek hatására kezdtem el nyitni e score-ok irányába. A Disney és a Lucasfilm eleinte azt kommunikálta, hogy a szerzővel mindössze Az ébredő Erő kapcsán egyeztek meg, szerencsére azonban később a teljes trilógiára sikerült kiterjeszteni megállapodásukat, amiről Williams a 2016 augusztusi, tangelwoodi koncertjén beszélt először.

     
Az utolsó Jedik direktori székébe Rian Johnson (Looper – A jövő gyilkosa) ült, aki a komponistával történő kommunikációhoz a szokásos spotting session-eljárástól eltérő utat választott. "Csak általánosságban egyeztettünk" – mesélte Johnson, aki ahelyett, hogy a szerzővel közösen tekintette volna meg az elkészült jeleneteket, majd állapodott volna meg a születendő zene irányáról, a korábbi filmek tételeiből összeállított temp zenét nyújtotta át neki "Útmutató, mire gondolunk" címszóval. A munkálatok – Az ébredő Erőéhez hasonlóan –, kisebb-nagyobb megszakításokkal, 2016 decembere és 2017 tavasza között folytak, a hangszerelés, illetve vezénylés terén pedig újfent William Ross volt Williams segítségére. Az is a folytatástrilógiára érvényes közös pont, hogy a score életre keltéséért a Hollywood Freelance Studio Symphony tagjai feleltek, akiknek játéka némely esetekben a Los Angeles Master Chorale énekével vált még színesebbé ("Revisiting Snoke", "A New Alliance", "The Battle of Crait", "The Last Jedi").

A tizenegy napig tartó zenei felvételek alatt háromórányinál is több muzsikát rögzítettek, s a franchise eddigi életéhez hasonlóan, Az utolsó Jedik esetében is kiemelt szerep hárult a tematikusságra: "Amikor Reyt látjuk, az ő témáját szeretnénk hallani. Amikor az Erőről van szó, vagy érezzük annak jelenlétét, akkor azt a motívumot várjuk el, és így tovább. Reméljük, ezek az utalások tetszeni fognak a rajongóknak, és sikerül az általunk kívánt érzelmeket kiváltanunk belőlük" – nyilatkozta Williams. Mivel jelen alkotás az előző felvonás közvetlen folytatása, történetében pedig az ott megismert karakterek cselekedetei, egymáshoz való viszonyuk vált hangsúlyossá, score-jában sem új motívumok dominálnak, hanem a már jól ismertek kerültek reflektorfénybe, szerzőjük azokra támaszkodva készítette el a sok esetben a jelenet dinamikájával szorosan lépést tartó tételeket. Leia dallamai ("The Supremacy", "Finale") éppúgy visszatérnek, mint például Yoda (a "The Sacred Jedi Texts"-be rejtve), Rey (akinek hangjegyei a "Lession One"-ban zseniálisan fonódnak össze az Erőével), Kylo Ren ("Main Title and Escape", "Revisiting Snoke", "The Supremacy", "The Last Jedi"), Poe ("The Battle of Crait"), Holdo admirális ("Finale"), Snoke ("Revisiting Snoke", "A New Alliance"), Palpatine ("Revisiting Snoke"), az Ellenállás ("Main Title and Escape", "The Battle of Crait"), az Erő ("Old Friends", "Lession One", "The Sacred Jedi Texts", "A New Alliance"), a Birodalom / Darth Vader ("Revisiting Snoke"), vagy Han és Leia szerelmének motívuma ("The Spark"). De természetesen a filmek kereteként szolgáló ikonikus főtémák sem maradtak ki ("Main Title and Escape", "Finale"), ráadásul a "The Battle of Crait"-ben és a "Finale"-ban felbukkan a TIE vadászok jelenlétére vonatkozó utalás is, ami a folyamban ez idáig csak itt, az Egy új reményben és A Jedi visszatérben hallható.


A Star Wars-mozik a karakterek és a cselekmények szempontjából egyaránt összetett, több generáción átívelő univerzumot tárnak elénk (a különálló filmekről, megannyi számítógépes és tévés oldalágról, könyvről, illetve képregényről most nem beszélve), ami Az utolsó Jedikben kezd csúcsosodni. Ahogyan erre már kitértem, kíséretében a korábbiakhoz hasonló témaközpontúság figyelhető meg, ám mivel forgatókönyvében kevés az új szál, Williams az ismert megoldásokkal operált. A rajongók egy része nehezményezte is, hogy az album híján van a nagyobb ívű, lassan felépülő, szépen kidolgozott trackeknek, de a szerző ez esetben nem is nagyon tehetett volna mást, mint hogy motívumait a hangszerelés kisebb-nagyobb mérvű variálásával, újabb átkötő szakaszokba, akció- és drámazenékbe ágyazva tálalja. A legjobb példák erre a "Main Title and Escape", a "The Supremacy', a "The Battle of Crait", valamint a "Finale", melyek témák terén meglehetősen zsúfoltak (a "The Battle of Crait"-nél például csak az első percben ötnek lehetünk fültanúi), jelenetfüggőségük okán pedig folyamatos hangulat-, tempó- és témaváltásokon esnek át, ám mégis egységes, mesterien kivitelezett hallgatnivalóról beszélhetünk. Emelem kalapom Williams rátermettsége, tehetsége előtt!


A klasszikus Alien- és Predator-mozik fanjaként én is kritikus vagyok a szériák újabb felvonásainak kíséreteivel szemben, így megértem azokat a Star Wars-osokat, akiknek Az ébredő Erő és Az utolsó Jedik score-jai nem nyerték el maradéktalanul a tetszésüket, ám nekem, aki távol áll ettől az univerzumtól, remek élményt biztosítanak. Ez az utóbbi lemezére különösen érvényes, hiszen a folyam összes markáns megoldását felvonultatja, és bár markáns új motívumok nem fedezhetőek fel benne, nem teljesen mentes a friss vonaltól. Az egyik újdonság az Ellenállás oldalán harcoló Rose-hoz köthető, ami először a "Fun with Finn and Rose" részeként csendül fel játékosan, majd harcias oldala is megmutatkozik a "The Fathiers"-ben és a "The Battle of Crait"-ban. Emellett az önkéntes száműzetésben élő Luke-hoz is kapcsolódik egy új, komor hangvételű megközelítés, ami az "Ahch-To Island"-ben hallható. Az Ellenállás szintén új dallamsorral gazdagodott, ám ez a folytatástrilógia első két részében történtek folyományaként már finoman szólva sem olyan reményteli és energikus, mint amilyennek a "March of the Resistance"-ben mutatkozott. Ez a megközelítés a stáblistazene szerepét betöltő "Finale" vége felé csendül fel, mely tételben Williams egyúttal az időközben elhunyt Carrie Fishernek is emléket állított Leia témájának zongoraváltozatával.

Az Egy új remény bárzenéje, a "Cantina Band" nem visszatérő darab, nem olyan erőteljes és heroikus, mint a főtémák, mégis beépült a köztudatba, számos rendezvény, koncert repertoárjának lett kötelező eleme. Az utolsó Jedik révén hasonló darabbal gazdagodott a saga, igaz, a "Canto Bight" nem a big band, hanem a szamba stílusát idézi meg – leginkább Ary Barroso "Aquarela do Brasil"-jával rokonítható. A "Cantina Band" több évtizedes kultuszát nehéz lesz behoznia a "Canto Bight"-nak, ám Williamsnek semmi oka a szégyenkezésre, hisz újabb hangulatos, színvonalas, ízig-vérig bulizenét tett le az asztalra. Ugyanakkor vélhetőleg ez is olyan sorsra jut, mint a "Rey's Theme" és a "March of the Resistance", melyek színvonaluk ellenére idővel is csak megközelíteni képesek majd az emblematikus motívumok népszerűségét. De a nyüzsgő Canto Bight-i jeleneteknél nemcsak az imént említett muzsika csendül fel, hanem a mester korábbi munkájából, az 1973-as A hosszú búcsúból átemelt zenéjére is felfigyelhetünk pár másodperc erejéig, ami a Walt Disney Records albumán értelemszerűen nem kapott helyet, ám a film digitálisan megjelentetett, Only Score alcímet viselő változatában könnyen tetten érhető. "Itt nincsenek párbeszédek és effektek, a zene kerül előtérbe. Végig a score-on van a hangsúly – megfigyelhetőek a gesztusok, a muzsika hangulatváltásokkal és textúrákkal kísért útja, a karakterekre vonatkozó utalások stb." – mesélte a komponista az Only Score-ral kapcsolatban, s arra is kitért, hogy a mozi ilyen formában történő megjelentetése a direktor közbenjárásának köszönhető.


Az utolsó Jedik a 2017-es esztendő legjövedelmezőbb mozifilmje lett, összbevétele mégis jócskán elmaradt attól, amit a Disney Az ébredő Erővel el tudott érni, és bár a kritikai visszajelzések alapvetően pozitívak voltak, a nézők számos bírálattal illették Rian Johnson alkotását. John Williamst viszont ötödszörre is Oscar-díjra jelölték a franchise-on belüli tevékenységéért, ami komoly teljesítményre utal. Művének szerkezetét, jelenetfüggőségét minden bizonnyal befolyásolta a rendező kívánsága nyomán összeállított tempcsomag, de úgy vélem, így is remekül megállta a helyét, filmzenealbumát pedig remekül keretbe foglalja a nagyobb ívű tételekben sokkal inkább bővelkedő Az ébredő Erő, illetve a Skywalker kora lemeze.