Bár kezdetben azzal hívta fel magára a figyelmet a Netflix 2017 decemberében útjára bocsájtott sorozata, hogy egyes vélemények szerint olyan, mintha csak a cég legnagyobb sikere, a Stranger Things német verziója lenne, az első epizód után valószínűleg mindenki elfeledkezett erről. Ugyan a Dark nyolcvanas években játszódó történetszála, illetve hogy részben itt is diákok állnak a középpontban, adná az analógiát, azonban aki csak ezt szem előtt tartva kezdi el nézni, akár csalódhat is. A megközelítés ugyanis sokkal közelebb áll a Twin Peakshez, mint bármi máshoz, csak míg David Lynch univerzuma szinte felfoghatatlanul bizarr misztikummal van átitatva, a Dark eseményeit a néző valamivel könnyebben képes befogadni. A Who Am I: Egy rendszer sincs biztonságban című, kellemes meglepetésnek bizonyuló hackeres thriller rendezője, Baran bo Odar, valamint Jantje Friese vezényletével megvalósult sorozat nem tartalmaz jópofa kikacsintásokat korábbi korszakokra, a hangulat is sokkal, de sokkal komorabb, humornak pedig nyoma sincs. Ami érthető, hiszen a cselekmény egyik kezdeti mozgatórugója az, hogy egy nyugodtnak tűnő német kisváros erdejében holtan találnak egy kisgyereket, az esetről pedig kiderül, hogy sok évvel korábbi eseményekhez kapcsolódik...


Ellentmondásos, hogy a tempó komótos, mégis rengeteg minden történik a tíz részben. Olvasgatva a különféle kritikákat, zömükben központi szerepet kap az, hogy a néző csak kapkodja a fejét, sokszor nem tudja, ki kicsoda. A több mint hetven, skandinávos nevű karakter valóban szokatlan mennyiségnek tekinthető, a több idősíkon zajló sztoriban ráadásul számos szereplő fiatalabb kiadásával is megismerkedhetünk. Kétségkívül az sem segít, ha valaki nem darálja le az epizódokat egy hétvége alatt, hanem pár napos szünetet tart a részek között, mert akkor nagy eséllyel elveszik. Ezzel én nem voltam tisztában, de a harmadik rész közepén teljesen félretettem az önérzetemet, s leírtam magamnak a főbb neveket, valamint hogy ki kivel áll családi vagy egyéb kapcsolatban, e módszerrel pedig már kényelmesen követhetővé vált a történet. Amely valóban lényegesen komplikáltabb, mint amit megszokhattunk, azonban a Darkhoz egy teljesen más befogadói hozzáállás szükségeltetik. Miért is lenne baj, hogy eltunyult agyunknak ezúttal folyamatosan kell pörögnie, elvégre így mi is azonosulhatunk a szereplőkkel, akik legtöbbjének szintén fogalma sincs, mi zajlik itt. Szerencsére az alkotók jól tudták, hogy nem hagyhatnak bennünket támpont és fogódzók nélkül, ezért rengeteg konkrét segítséget (fényképeket, utalásokat) kapunk ahhoz, hogy átlássunk az átláthatatlanon. A második évadot látványosan belengető lezárás persze megosztó lett, vitára ad okot, mert nem válik egyértelművé belőle, hogy bo Odar és Friese ki tudja-e majd vezetni valahová az összegubancolt fonalakat, de bizakodjunk.

Zeneileg is figyelemre méltó művel van dolgunk, mely a score mellett biztos kezekkel összeválogatott betétdalokat is tartalmaz. Egy német sorozat, amely részben a nyolcvanas években játszódik? Máris adja magát Nena és a "99 Luftballons", s ennél elcsépeltebb mozgóképes korszakábrázolást nehezen lehetne elképzelni, amivel viszont a filmvilág úgy kéttucatnyi rendezője nem értett egyet – többek közt az Atomszőkéé, a Gru 3-é vagy a Watchmen: Az őrzőké sem. A Dark direktorai azonban igen, és egy huszárvágással inkább az énekesnő egy másik, filmben még sosem használt felvételét ("Irgendwie, irgendwo, irgendwann") alkalmazták, ezzel kiiktatva egy problémát. A Dead or Alive "You Spin Me Round (Like a Record)"-jával már persze rezeg a léc, de ennek meg csak a klipjét nézi egy szereplő a tévében. A dalok listájában még két örökzöldet/elcsépeltet találunk (az "I Ran (So Far Away)"-t az A Flock of Seagullstól, valamint a "Shout"-ot a Tears for Fearstől), de mindkettő a háttérben szól, szerencsére nem kaptak kínos központi szerepet.


Közel harminc betétdal van jelen összesen, pár másodperctől egy-két percig tartó időtartamig szólnak, néhány pedig példátlanul erőssé teszi az adott jelenetet. Utóbbiakat többnyire dialógusoktól mentes montázsok alatt hallhatjuk, s valószínűnek tartom, hogy hozzám hasonlóan a legtöbben Agnes Obal ("Familiar"), a Fever Ray ("Keep the Streets Empty for Me") a Soap&Skin ("Me and the Devil"), az Einstürzende Neubauten frontembere, Blixa Bargeld és az olasz zeneszerző, Teho Teardo ("Quiet Life") felvételét tartják a legkiemelkedőbbnek. Valamint meg kell említeni az egyik legszokatlanabb dalt, a nyolctagú Roomful of Teeth kórus nyögdécselésekből és dúdolásból felépített, önmagában nem túl hallgatóbarát, "Partita: III. Courante" című darabját is, mely több epizódban felbukkan, és épp extremitása miatt teljesít jól.

Egy sorozatnak nincs teljesen nyert ügye egy hatásos főcím és az ahhoz passzoló zene nélkül, viszont meglehetősen nehéz összehozni, hogy egy mindössze egy perc körüli bevezető emlékezetessé, hovatovább kultikussá váljon. A már emlegetett Stranger Things jó példát mutatott az efféle emblematikusságra, és melléállítható a Dark nyitánya is. A rendezők az Apparat 2011-es, The Devil's Walk című albumáról emelték le a "Goodbye" egyperces részletét, mely mesterien festi alá a tükröződésekre építő montázsokat. A felvétel sötét melankóliájába ékkőként illeszkedik Anja Plaschg éneke – aki egyébként a már említett, eddig két teljes albumot kiadó, egyszemélyes Soap&Skin projekt mögött is áll, és számomra az év nagy felfedezése.

Azonban az aláfestés szerepét kizárólag már létező számok kevés alkalommal képesek tökéletesen ellátni, ezért szükség volt komponistára is. Ez pedig nem más lett, mint Ben Frost, aki nem csupán nevében, de stílusában is az izlandi zeneszerzőkre jellemző fagyos zenei világot képviseli – nem véletlen, hogy ugyan ausztrál születésű, mégis Izlandra költözött. A helyi atmoszférát jól magába szívta: ahhoz a vonalhoz lehetne sorolni őt, ahová Jóhann Jóhannssont vagy Ólafur Arnaldsot, azaz a szigetország film- és kortárs zenéinek kiemelkedő képviselőit is, bár ő még talán nem áll az említettek szintjén. A Dark mosoly és napfény nélküli, szinte szakadatlanul zuhogó eső áztatta világához lassú és igen nyomasztó, klasszikus értelemben vett dallamoktól szinte mindvégig mentes muzsikát írt, mely tökéletesen képes kiszolgálni a képeket. E minimalista, ambientes hangkollázsokat elnyújtott, nyikorgó vagy a hangskálán hirtelen lezuhanó vonósmotívumok jellemzik. A lengyel Sinfonietta Cracovia Orchestra közreműködésével rögzített score hatásosságát jól jellemzi, hogy még a hétköznapibb beszélgetéseknek is képes fenyegető tónust adni (ezzel gyakran élnek is az alkotók), és ilyen célt szolgálnak a különféle elektronikus effektek, tompa puffanások, fémes zörejek is, illetve az egyik legjellemzőbb, sokszor feltűnő védjegy: egy elektromos kisülést idéző, mély, fortyogó basszushang is. A stáblista aláfestése váratlan evolúción megy keresztül a sorozat végére: míg kilenc részen át egy monoton, dobütemes darabot hallunk, tizedjére egy ebből kiinduló, ám jóval futurisztikusabb, kifejezetten nagyszerű űrzene válik, melynek érdekessége, hogy az epizód zárójelenete vezeti fel.


Bármennyit is tegyen hozzá az alkotás sikeréhez a komplett zenei anyag, a sorozat első évadjához nem jelent meg még egy betétdalos válogatás sem. Ebben nem csupán az játszhatott szerepet, hogy az összes szám elérhető különféle előadók lemezein, hanem az is, hogy mindegyikük más kiadóhoz tartozik, s egy szériához összelogisztikázni őket még mindig sokkal egyszerűbb, mint egy albumra. Jelenleg az instrumentális kompozíciók csak a jelenetekben hallhatók, de a későbbiek folyamán bizonyára megjelennek majd valamiképp, akár az első egy-két évad zenei összefoglalójaként. Frost filmzenei munkássága még nem jelentős vagy kiugró minőségű, de a Darknál nagyon jól ráérzett, mire van szükség. Aki felfigyelt a művész – Jóhann Jóhannsson, Angelo Badalamenti vagy David Julyan (A tökéletes trükk) stílusához közel álló – muzsikájára, az esetleg tegyen egy próbát Daniel Bjarnasonnal közös, Solaris című, kizárólag késő éjszakai hallgatásra ajánlható albumával is (erről egy track egyébként a Darkban is elhangzik), melyet Andrej Tarkovszkij klasszikusa inspirált, és a két zenész 2012-ben hazánkban is előadta.

Az első évad zenéjét – a második bemutatója után néhány nappal – végül a Lakeshore Records kiadta.