Biliárdjátékos, autóversenyző, vadászpilóta, jogász, beépített ügynök, vámpír, akcióhős, szamuráj, sportmenedzser, Philip K. Dick-megfilmesítés hőse, bérgyilkos, producer: csupán néhány szerep azok közül, amelyekben a nyolcvanas évek eleje óta pályán lévő Tom Cruise-t láthattuk. A színész meglehetősen változatos portfóliójából már tényleg csak az olyan karaktereket hiányolhattuk, amilyen például a katonából szerencsevadásszá előlépő Nick Morton A múmiából. S habár gyakorta érik támadások munkastílusa, viselkedése vagy éppen magánéleti dolgai okán, összességében véve sikeres művésznek mondható, hiszen kevés olyan produkcióhoz adta a nevét, amely valamilyen úton-módon ne tudott volna nyereségessé válni még akkor is, ha a kritikusok az adott vállalkozását sárba tiporták. Persze azért találni nála látványos bukásokat: az elmúlt időszakból a Mindörökké rock, valamint a Universal Pictures Sötét Univerzumra keresztelt szekciójának első felvonása, A múmia tekinthető ilyennek. Igaz azonban, hogy míg előbbi minden szinten csőd volt, addig utóbbit az ázsiai jegyeladás mértéke megmentette a totális kudarctól.

Stephen Sommers két A múmia-moziját hibáik ellenére is kedvelem, mivel könnyed, magukat komolyan cseppet sem vevő akció-kalandfilmek, bitang jó zenével. Ám folytatásuk, A Sárkánycsászár sírja már semmilyen aspektusból nem tudott megfogni, s azon, hogy ezt az óegyiptomi mitológiával fűszerezett kalandfolyamot 2001 óta ne tekintsem lezártnak, a direktorként, íróként és producerként egyaránt tevékenykedő Alex Kurtzman rendezésében készült feltámasztási kísérlet sem tudott változtatni. Cruise mellett olyan színészek kerültek a projektbe, mint a régészlányt, Jennifer Halsey-t megformáló Annabelle Wallis (Arthur király: A kard legendája), az Ahmanet bőrébe bújó Sofia Boutella (Star Trek: Mindenen túl), valamint a Dr. Jekyllt megszemélyesítő Russell Crowe, de játékuk éppúgy nem tudta meglágyítani a kritikusok szívét, ahogyan a forgatókönyv, a rendezés és a látványvilág sem. A visszajelzések zöme nemcsak arról szólt, hogy a mozi nem karakteres, nincs lelke és vonzereje, hanem arról is, hogy Cruise óraműpontossággal hozza a tőle évek óta megszokott akcióhőst, ezért A múmiát akár egy újabb Mission: Impossible-felvonásként is definiálhatnánk. Mivel engem már az előzetesek elrettentettek attól, hogy időt szenteljek e vállalkozásnak, az iménti megállapítást sem cáfolni, sem megerősíteni nem tudom, ugyanakkor az mindenképpen beszédes, hogy a premiert követően egyre több stábtag kezdett mentegetőzésbe, a Universal háza táján pedig arról kezdtek beszélgetni, hogy megremegett a bizalmuk az új üstökösnek szánt Sötét Univerzumukkal szemben...


Aki viszonylag jól jött ki a projektből, az Brian Tyler. A komponista úgy igyekezett közelíteni a feladathoz, hogy a végeredménnyel méltó követője lehessen az olyan zsánermozik aláfestéseinek, mint a James Dietrichtől származó 1932-es A múmiáé, A múmia bosszúja score-ja Hans J. Saltertől, az 1959-es A múmia dallamai Franz Reizensteintől, na meg persze a Sommers-féle alkotások kíséretei Jerry Goldsmithtől, illetve Alan Silvestritől. Arról, hogy Tyler műve miként illeszkedik, illetőleg hogy felnőtt-e az imént felsoroltakhoz, megoszlanak a vélemények. A magam részéről úgy gondolom, hogy bár stílusában a mű mutat hasonlóságokat a korábbiakkal, ami döntően a kórusalkalmazásban, a jellegzetes instrumentumok bevonásában, illetve az ütős- és rezesszólamokban mutatkozik meg, ám mindezek visszafogottan vannak jelen. Inkább a Tyler-stílus kerül előtérbe, ami nem feltétlenül rossz, csak mégsem olyan jellegzetes, tradicionális hangvételű vonalon mozog, ahogyan anno Goldsmith, Salter, Silvestri vagy Reizenstein tették. Ugyanakkor az nyugodtan kijelenthető, hogy az általa mostanság futószalagszerűen gyártott, elektronikus és szimfonikus elemek együttesére alapozott munkái közepette A múmia albuma kellően üdítően hat. Ez a jelző viszont kizárólag a korrekt dizájnú, digipackos csomagolást kapott CD-re értendő, az online megjelent, közel kétórányi játékidővel bíró verziót ugyanis túlontúl elnyújtottnak találtam – ezzel szemben ha egyszer napvilágot látnak Goldsmith és Silvestri A múmia-zenéinek bővített verziói, azokra habozás nélkül be fogok ruházni.

"Ebbe a munkába az összes kedvenc műfajomat belesűríthettem. Nagyszerű lehetőség volt olyan filmhez komponálni, amelyben ennyiféle hangulat és műfaj keveredik egymással. Van benne horror, kaland, románc, egyiptomi mitológia és történelmi szál is" – mesélte a szerző, aki a megfelelő hangulat érdekében az alaptémának megfelelően kiválasztott, jellegzetes instrumentumokkal, illetőleg kórussal vértezte fel szimfonikus művét. Ezek egyensúlyát pedig volt ideje megtalálni, a score elkészítésére ugyanis kifejezetten sok ideje volt: Kurtzman (aki számos olyan film, illetve sorozat producere volt, melyhez Tyler szolgáltatta a kíséretet) még a szereplőválogatást megelőzően leszerződtette. Mire a forgatás megkezdődött, félórányi zene állt rendelkezésre, ám az ekkora elkészült motívumok jó része az idő előrehaladtával parkolópályára került.

A korong a "The Mummy"-val veszi kezdetét, melyet az Abbey Road stúdióban zajlott scoring sessiont követően a közönség nem a film alatt, hanem a krakkói Filmzenei Fesztiválon megrendezésre került Tyler-koncerten ismerhetett meg. Már e trackben feltűnik az ügyeletes múmia, Ahmanet motívuma, továbbá felcsendül a négy hangjegyből álló Egyiptom-téma, amelyek szinte egymással karöltve válnak a score verőerévé: hosszabb-rövidebb időre mindig visszatérnek, ráadásul utóbbi azon kevés kezdeti elképzelések közé sorolható, amelyek megélhették a film premierjét. Annak oka, hogy a fenti pontszám miért nem nőtt tovább, részint annak köszönhető, hogy a muzsika számtalan korábbi Tyler-darabból tartalmaz megoldásokat, s ez már az albumnyitó szerzemény esetében is szembetűnő. A "The Mummy"-ban a Sose bízz a szomszédodban! kíséretének vonásai éppúgy felsejlenek, mint A sötétség lepléből ismert megoldások, s bár ezeket ügyesen bontogatja tovább a szerző, eleinte ugyanúgy felkaptam rájuk a fejemet, ahogyan a játékidő előrehaladtával felbukkanó, tőle már jól ismert zenei fordulatokra A Dűne gyermekeiből, a Kasmír szívekből vagy éppen az Aliens vs. Predator – A Halál a Ragadozó ellen 2-ből.


Egyiptom és Ahmanet mellett az aláfestés harmadik fő pillérének természetesen Cruise témája számít, amely először a "Nick's Theme"-ben csendül fel. Érdekessége pedig, hogy végleges formáját az utolsó pillanatban nyerte el, ahogy arról a művész is beszélt: "Hétfőn kezdtük a zenei felvételeket Londonban, és előtte való péntek este álltam neki annak, hogy ezt a módosított verziót a már késznek vélt score tizenhat vagy tizenhét pontjára beillesszem. A kottamásolók gyűlöltek engem, de ez az egyik kedvenc témám, éppen ezért örülök, hogy így döntöttem". E motívum a "Nick's Theme"-ben még kicsit álmoskás, vérbeli kalandosságot az "A Sense of Adventure"-ben tükröz, s később is ez a lendületesség dominál, annyi különbséggel, hogy a cselekményhez igazodva, többnyire rövidebb verziókban köszön vissza; az exkatona érzelmes oldala pedig a fuvolákra, visszafogott ütősökre, gitárra, illetve vonósokra épülve lepleződik le a "Haram" végén. És ha már szóba került az érzelmesség: a "Providence" (mely szintén a kezdet kezdetén született meg, de ez szerencsére elkerülte a süllyesztőt) a legékesebb példája annak, hogy Tyler milyen húrokat képes pengetni, de hasonlóan igényes víziónak lehetünk fültanúi a "Sentience"-ben is, ahol jogosan sejlik fel előttünk A Dűne gyermekei és a Kasmír szívek score-ja. A kíséret keleties szellemiségét a vonósszólamok mellett olyan instrumentumok felvonultatásával idézi meg a komponista, mint a duduk; a török fúvós instrumentum, a ney; a mizmar (amely egy dupla nyelvsípos fafúvós); a nemcsak hangjában, hanem külalakjában is érdekes, már az ókori egyiptomiak által is alkalmazott szisztrum, valamint a citerák családjába tartozó qánún. 

De térjünk vissza a témákhoz, Tyler ugyanis nem állt meg háromnál. A káosz istene, Set (Javier Botet) szintén részesült egyben, ám ez teljes egészében csak a bővített kiadás azonos című trackjében figyelhető meg – e tételt nagyon hiányolom a CD-ről. S itt van még a "Prodigium", amely a nem éppen hétköznapi kutatásokkal foglalatoskodó Dr. Jekyll témája, nem mellesleg pedig remekül tükrözi a karakter kettősségét. A Sötét Univerzum jövőbeni tervei között szerepel e karakter önálló mozija is, de az, hogy e dallamsor szerephez jut-e benne, éppúgy kérdéses, ahogyan a film megszületése, hiszen a Universalnál már a soron következő Frankenstein menyasszonyát is jegelték. Kiemelendő még a szintén a kalandtémák csoportjába tartozó "The Call of the Ancients", mely a lezárásként szolgáló "Between Life and Death"-ben is visszaköszön, s teszi fel a koronát az addig hallottakra. 


A kiadvány legjobb részeit számomra a dinamikus trackek jelentik: a "The Sand of Wrath", a "Concourse of the Undead", a "Chaos, Mayhem & Destruction" – mindegyik vérbeli akciómuzsika vészjósló kórussal, erőteljes ütős-, illetve rezesszekcióval. Az Ahmanet ámokfutásával párosuló sötétség előszele az "A Warning of Monsters"-szel érkezik, s a túlnyomórészt horrorisztikus megoldások olyan kompozíciókban teljesednek ki, mint a "The Lost Tomb of Ahmanet", az "Unstoppable", a "Power and Temptation", az "Iniquity" vagy a "Destiny".

A múmia kísérete korántsem tökéletes, az viszont érződik rajta, hogy Brian Tyler igyekezett odatenni magát, és megmutatni, hogy a tisztán zenekarra épülő muzsikák vonatkozásában is lehet számítani rá. A 2013-as Thor: Sötét világ óta nem hallottam tőle ennyire összeszedett, kizárólag nagyzenekarra épülő muzsikát, s ez az oka annak, hogy a 2017-es felhozatalból ezen album számít nálam az egyik legtöbbször végighallgatottnak. A bővített verziót viszont többszöri hallgatást követően is éppúgy fárasztónak találtam, ahogyan a szintén idei termésből származó Transformers – Az utolsó lovag (zene: Steve Jablonsky), az Arthur király – A kard legendája (Daniel Pemberton) vagy az Az (Benjamin Wallfisch) duplakorongos soundtrackjét.

Írásunk a Back Lot Music normál albumáról készült, a Spotify-on azonban annak Deluxe Edition változata érhető el.