A kolosszus (2016)
Colossal
- zene: Bear McCreary
- vezényel: Bear McCreary, David Shipps
- kiadás éve: 2017
- kiadó: Lakeshore Records
- játékidő: 40:44
2016 elején Bear McCreary kellemes meglepetést okozott számomra a Cloverfield Lane 10. kíséretével, ám az ugyanezen évben napvilágot látott Sötét erdő, valamint A fiú dallamaival már nem tudott megfogni, így a szerző kikerült a látómezőm fősodrából. 2017 áprilisának elején aztán újra felkaptam a fejem, miután megosztotta a "The Colossal Finale"-ra keresztelt videóját, amely úgy szögezett a monitor elé, ahogyan a kisgyereket képes a játékbolt kirakata megragadni. A teljes album meghallgatását követően újfent az a vélemény fogalmazódott meg bennem, ami az egy évvel ezelőtti Matt Reeves-film aláfestése kapcsán: első pillanattól az utolsóig fenntartotta a figyelmemet, nem utolsósorban pedig minden percén érződik, hogy szerzője mennyire hálás volt az alkotóknak a lehetőségért.
A kolosszus rendezője és forgatókönyvírója a spanyol származású Nacho Vigalondo, aki hazájában tevékenykedve olyan alkotásokat hozott tető alá, mint az Időbűnök, A földönkívüli vagy az Elijah Wood főszereplésével készült Open Windows. A 2003-as Reggel 7:35 című rövidfilmjéért Oscar-díjra jelölt Vigalondo aktuális ötletének megvalósításához Anne Hathaway (aki sikeresen kibújt a Neveletlen hercegnő-s skatulyából), Jason Sudeikis (Förtelmes főnökök), Dan Stevens (A szépség és a szörnyeteg), Tim Blake Nelson (Lincoln) és Austin Stowell (Whiplash) közreműködését kérte, majd miután elkészült produkciójával, nem a mozikat vette célba, hanem első körben különféle fesztiválokon járatta meg. Ennek eredményeként A kolosszus 2016 szeptemberében a Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon debütált, majd következett a spanyolországi San Sebastian Filmfesztivál, a horrorokra, sci-fikre, fantasykre és akciómozikra specializálódott Fantastic Fest, azután a Sitges Filmfesztivál, a sort pedig a Sundance Filmfesztivál zárta, míg szélesebb körben csak 2017 áprilisától kezdték el az alkotók terjeszteni a Voltage Pictures, a Brightlight Pictures, illetőleg a Sayaka Producciones együttműködésével napvilágot látott kópiákat.
McCreary remek muzsikát szállított le, az ehhez vezető út azonban korántsem indult zökkenőmentesen. A történet egy évvel ezelőtt vette kezdetét, amikor a szintén a Voltage égisze alatt készült Revolt munkálatai közben értesült A kolosszusról, s arról, hogy a producerek épp a zeneszerző kézre kerítésével foglalatoskodnak. Annyira tetszett neki a dráma és a kaidzsu mozis műfaj ily módon történő házasítása, hogy találkozót kezdeményezett a direktorral, valamint Zev Foreman producerrel, e megbeszélés viszont nem úgy sikerült, ahogyan azt McCreary szerette volna, ugyanis nem jutott közös nevezőre Vigalondóékkal. "Teltek-múltak a hetek, A kolosszus pedig már-már a rögeszmémmé vált. A történet egyes momentumait képtelen voltam kiverni a fejemből. Anne Hathaway Gloriaként élt bennem, de Jason Sudeikis játéka, valamint a teremtmény is folyamatosan foglalkoztatott. Minél többször gondoltam a filmre, annál jobban kezdtek körvonalazódni bennem a dolgok. Hallani kezdtem a zenét. Bár tudtam, hogy a munka nem az enyém, mégis mindig az általa ihletett dallamot játszottam a zongorán" – mesélte a komponista, akinek egy hónappal a találkozó után jelezte az ügynöke, hogy Vigalondóék még mindig nem találták meg a számukra megfelelő személyt, s mivel az ő neve a megbeszélés kimenetele ellenére is a paklijukban maradt, kap egy demóbenyújtási lehetőséget, hogy kiderüljön, sikerül-e megtalálniuk a közös hangot. McCreary inspiráció gyanánt megkapta a mozi utolsó tizenkét percét, a szerző pedig gőzerővel munkának látott, s a már egy ideje a fejében motoszkáló Gloria-téma mellett papírra vetette a Sudeikis alakította Oscar motívumát is. A záró képsorokhoz két nap alatt rakta össze a kíséretet, amelyet aztán valódi hangszerekkel rögzített, a végeredménnyel pedig lenyűgözte az alkotókat. Amikor szerződtették, McCreary a szokványos építkezési módszerrel ellentétben hátulról előre kezdett haladni: miután letisztázta az utolsó tizenkét perchez készült demót, visszafelé indulva bontogatta művét, amely remek ívet kapott.
A kolosszus kíséretének főbb jellemzői a drámaiság, illetve a feszültség, hangulatát tekintve pedig éppoly érdekes, mint a film alapkoncepciója. Vigalondo ezúttal egy olyan sztorit vitt vászonra, ahol a kisember problémája keveredik a kaidzsuk, azaz az óriásszörnyek világával, mely utóbbi irányzat olyan ikonikus karakterekkel vetette meg lábát a filmes világban, mint King Kong vagy Godzilla. A vonalak egymással párhuzamosan futnak a világ két pontján: míg az alkoholproblémával és magánéleti válsággal küzdő Gloria New Yorkból visszaköltözik szülővárosába, ahol régi barátai, Oscar (Sudeikis), Garth (Nelson) és Joel (Stowell) körében igyekszik talpra állni, addig Szöulban egy gigászi szörny riogatja a lakosságot. E cselekményszálak közötti kapocs pedig maga Gloria, aki miután ráébred arra, hogy kölcsönhatásban van a lénnyel, igyekszik kideríteni, miért van így. McCreary mindezt úgy igyekezett a zene nyelvére lefordítani, hogy Hathaway karakterét gitár-, illetőleg csellószólamokkal jellemezte, Oscart szintetizátorokkal és halk vonósokkal szimbolizálta, a zenekar erejét pedig nem feltétlenül a kolosszális teremtmény felbukkanásaikor villantotta meg, hanem arra használta, hogy fokozatosan nyílva tükrözze a szereplők kálváriáját, s rámutasson a veszélyekre.
A score a szörny előtérbe helyezésével indít: vészjósló, fenyegető vonósszólamok, rezes morajlások kíséretében veszi kezdetét a komponista víziója – e felvezetés viszont azért csalóka, mert bár a kaidzsut sejteti, valójában Gloriáról szól. A "Colossal Prologue"-ot követően azonban az iménti hangnem majdhogynem teljes mértékben eltűnik, csupán a "Jealousy"-re keresztelt track építkezik teljes egészében ilyen elemekre. McCreary azért vette a főcímzenét thrilleresebbre, hogy a mozi kiindulópontját, Gloria alkoholista, önpusztító oldalát villantsa meg számunkra. A főszereplő igazi témája az "A Monster Hypothesis"-ben mutatkozik meg először, s gyakorlatilag alig van olyan tétel, amelyben hosszabb vagy rövidebb ideig ne szerepelne. Az alapvetően elektromos, illetve akusztikus gitárokra, valamint csellóra (utóbbi miatt a Colossal score-ját akár a Cloverfield Lane 10. kíséretének testvéreként is jellemezhetnénk) íródott dallamsor folyamatos felbukkanása azonban nem zavaró, mivel a komponista a tempóját éppúgy gyakran váltogatja, mint a hangszerelését. A csellószólót Gabriel DiMarco szolgáltatta, aki nemcsak muzsikusként, hanem zeneszerzőként is jelen van Hollywoodban – az Outlander – Az idegen, valamint a Fekete vitorlák folyamoknál egyaránt kisegítette már McCrearyt néhány tétel megírásával. Az érzelmesebb darabokból (amilyen az "A Walk in the Park", a "The Colossal Finale Part 1" és a "The Colossal Finale Part 2") az ital okozta, finoman szólva sem felemelő mámort érzékeltető "Have a Beer" zökkenti ki a hallgatót, az ezt követő "The Most Irresponsible Thing"-gel pedig néhány percnyi laza rockkal találjuk szembe magunkat. A "Separate Ways" második felében megvillan egy csipetnyi akció, ami határozottan utal az ihletforrás szörnymozi jellegére, akárcsak az ezt megelőző "Confronting Oscar".
A kiadvány csúcspontjának és legfőbb vonzerejének az "A Monster Hypothesis" – "A Walk in the Park" páros mellett a "Birth of the Monster"-t, valamint a "The Colossal Finale Part 1"-t tartom. Ezek önálló kompozícióként is zokszó nélkül megállják a helyüket, dallamvezetésük, szerkezeti felépítésük révén ugyanis könnyedén képesek megmozgatni az ember fantáziáját úgy, miközben zseniális zenei élményt biztosítanak. Amit hiányként lehet felróni ennek a műnek, az annyi, hogy bár Gloria lakhelye, az amerikai kisváros a gitárnak és a csellónak köszönhetően éppúgy megjelenítődik, mint a teremtmény fenyegetése, valamint a főszereplőnő lelkivilága, az alkotás másik fontos pillére, az ázsiai nagyváros sem hangszer, sem dallam tekintetében nem érződik, ez ugyanakkor – a komponista bevallása szerint – egy tudatos koncepció eredménye.
A kolosszus zenéjét nem tartom hibátlannak vagy tökéletesnek, ám a remekül eltalált hangulata és könnyedén fülbe mászó főtémája révén biztosra veszem, hogy nálam a 2017-es esztendő egyik legemlékezetesebb muzsikája lesz. Az elmúlt három hét során szinte kétnaponta hallgattam meg vagy egészében, vagy csak néhány track erejéig a Lakeshore Records korongját, melynek alig háromnegyed órája tökéletesen elegendő hallgatnivaló. Bear McCrearynek sikerült végül meggyőznie az alkotókat, így a remekbe szabott Gloria-téma szerencsére elkerülte a süllyesztőt, s ezért rendkívül hálás vagyok.
A kolosszus rendezője és forgatókönyvírója a spanyol származású Nacho Vigalondo, aki hazájában tevékenykedve olyan alkotásokat hozott tető alá, mint az Időbűnök, A földönkívüli vagy az Elijah Wood főszereplésével készült Open Windows. A 2003-as Reggel 7:35 című rövidfilmjéért Oscar-díjra jelölt Vigalondo aktuális ötletének megvalósításához Anne Hathaway (aki sikeresen kibújt a Neveletlen hercegnő-s skatulyából), Jason Sudeikis (Förtelmes főnökök), Dan Stevens (A szépség és a szörnyeteg), Tim Blake Nelson (Lincoln) és Austin Stowell (Whiplash) közreműködését kérte, majd miután elkészült produkciójával, nem a mozikat vette célba, hanem első körben különféle fesztiválokon járatta meg. Ennek eredményeként A kolosszus 2016 szeptemberében a Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon debütált, majd következett a spanyolországi San Sebastian Filmfesztivál, a horrorokra, sci-fikre, fantasykre és akciómozikra specializálódott Fantastic Fest, azután a Sitges Filmfesztivál, a sort pedig a Sundance Filmfesztivál zárta, míg szélesebb körben csak 2017 áprilisától kezdték el az alkotók terjeszteni a Voltage Pictures, a Brightlight Pictures, illetőleg a Sayaka Producciones együttműködésével napvilágot látott kópiákat.
McCreary remek muzsikát szállított le, az ehhez vezető út azonban korántsem indult zökkenőmentesen. A történet egy évvel ezelőtt vette kezdetét, amikor a szintén a Voltage égisze alatt készült Revolt munkálatai közben értesült A kolosszusról, s arról, hogy a producerek épp a zeneszerző kézre kerítésével foglalatoskodnak. Annyira tetszett neki a dráma és a kaidzsu mozis műfaj ily módon történő házasítása, hogy találkozót kezdeményezett a direktorral, valamint Zev Foreman producerrel, e megbeszélés viszont nem úgy sikerült, ahogyan azt McCreary szerette volna, ugyanis nem jutott közös nevezőre Vigalondóékkal. "Teltek-múltak a hetek, A kolosszus pedig már-már a rögeszmémmé vált. A történet egyes momentumait képtelen voltam kiverni a fejemből. Anne Hathaway Gloriaként élt bennem, de Jason Sudeikis játéka, valamint a teremtmény is folyamatosan foglalkoztatott. Minél többször gondoltam a filmre, annál jobban kezdtek körvonalazódni bennem a dolgok. Hallani kezdtem a zenét. Bár tudtam, hogy a munka nem az enyém, mégis mindig az általa ihletett dallamot játszottam a zongorán" – mesélte a komponista, akinek egy hónappal a találkozó után jelezte az ügynöke, hogy Vigalondóék még mindig nem találták meg a számukra megfelelő személyt, s mivel az ő neve a megbeszélés kimenetele ellenére is a paklijukban maradt, kap egy demóbenyújtási lehetőséget, hogy kiderüljön, sikerül-e megtalálniuk a közös hangot. McCreary inspiráció gyanánt megkapta a mozi utolsó tizenkét percét, a szerző pedig gőzerővel munkának látott, s a már egy ideje a fejében motoszkáló Gloria-téma mellett papírra vetette a Sudeikis alakította Oscar motívumát is. A záró képsorokhoz két nap alatt rakta össze a kíséretet, amelyet aztán valódi hangszerekkel rögzített, a végeredménnyel pedig lenyűgözte az alkotókat. Amikor szerződtették, McCreary a szokványos építkezési módszerrel ellentétben hátulról előre kezdett haladni: miután letisztázta az utolsó tizenkét perchez készült demót, visszafelé indulva bontogatta művét, amely remek ívet kapott.
A kolosszus kíséretének főbb jellemzői a drámaiság, illetve a feszültség, hangulatát tekintve pedig éppoly érdekes, mint a film alapkoncepciója. Vigalondo ezúttal egy olyan sztorit vitt vászonra, ahol a kisember problémája keveredik a kaidzsuk, azaz az óriásszörnyek világával, mely utóbbi irányzat olyan ikonikus karakterekkel vetette meg lábát a filmes világban, mint King Kong vagy Godzilla. A vonalak egymással párhuzamosan futnak a világ két pontján: míg az alkoholproblémával és magánéleti válsággal küzdő Gloria New Yorkból visszaköltözik szülővárosába, ahol régi barátai, Oscar (Sudeikis), Garth (Nelson) és Joel (Stowell) körében igyekszik talpra állni, addig Szöulban egy gigászi szörny riogatja a lakosságot. E cselekményszálak közötti kapocs pedig maga Gloria, aki miután ráébred arra, hogy kölcsönhatásban van a lénnyel, igyekszik kideríteni, miért van így. McCreary mindezt úgy igyekezett a zene nyelvére lefordítani, hogy Hathaway karakterét gitár-, illetőleg csellószólamokkal jellemezte, Oscart szintetizátorokkal és halk vonósokkal szimbolizálta, a zenekar erejét pedig nem feltétlenül a kolosszális teremtmény felbukkanásaikor villantotta meg, hanem arra használta, hogy fokozatosan nyílva tükrözze a szereplők kálváriáját, s rámutasson a veszélyekre.
A score a szörny előtérbe helyezésével indít: vészjósló, fenyegető vonósszólamok, rezes morajlások kíséretében veszi kezdetét a komponista víziója – e felvezetés viszont azért csalóka, mert bár a kaidzsut sejteti, valójában Gloriáról szól. A "Colossal Prologue"-ot követően azonban az iménti hangnem majdhogynem teljes mértékben eltűnik, csupán a "Jealousy"-re keresztelt track építkezik teljes egészében ilyen elemekre. McCreary azért vette a főcímzenét thrilleresebbre, hogy a mozi kiindulópontját, Gloria alkoholista, önpusztító oldalát villantsa meg számunkra. A főszereplő igazi témája az "A Monster Hypothesis"-ben mutatkozik meg először, s gyakorlatilag alig van olyan tétel, amelyben hosszabb vagy rövidebb ideig ne szerepelne. Az alapvetően elektromos, illetve akusztikus gitárokra, valamint csellóra (utóbbi miatt a Colossal score-ját akár a Cloverfield Lane 10. kíséretének testvéreként is jellemezhetnénk) íródott dallamsor folyamatos felbukkanása azonban nem zavaró, mivel a komponista a tempóját éppúgy gyakran váltogatja, mint a hangszerelését. A csellószólót Gabriel DiMarco szolgáltatta, aki nemcsak muzsikusként, hanem zeneszerzőként is jelen van Hollywoodban – az Outlander – Az idegen, valamint a Fekete vitorlák folyamoknál egyaránt kisegítette már McCrearyt néhány tétel megírásával. Az érzelmesebb darabokból (amilyen az "A Walk in the Park", a "The Colossal Finale Part 1" és a "The Colossal Finale Part 2") az ital okozta, finoman szólva sem felemelő mámort érzékeltető "Have a Beer" zökkenti ki a hallgatót, az ezt követő "The Most Irresponsible Thing"-gel pedig néhány percnyi laza rockkal találjuk szembe magunkat. A "Separate Ways" második felében megvillan egy csipetnyi akció, ami határozottan utal az ihletforrás szörnymozi jellegére, akárcsak az ezt megelőző "Confronting Oscar".
A kiadvány csúcspontjának és legfőbb vonzerejének az "A Monster Hypothesis" – "A Walk in the Park" páros mellett a "Birth of the Monster"-t, valamint a "The Colossal Finale Part 1"-t tartom. Ezek önálló kompozícióként is zokszó nélkül megállják a helyüket, dallamvezetésük, szerkezeti felépítésük révén ugyanis könnyedén képesek megmozgatni az ember fantáziáját úgy, miközben zseniális zenei élményt biztosítanak. Amit hiányként lehet felróni ennek a műnek, az annyi, hogy bár Gloria lakhelye, az amerikai kisváros a gitárnak és a csellónak köszönhetően éppúgy megjelenítődik, mint a teremtmény fenyegetése, valamint a főszereplőnő lelkivilága, az alkotás másik fontos pillére, az ázsiai nagyváros sem hangszer, sem dallam tekintetében nem érződik, ez ugyanakkor – a komponista bevallása szerint – egy tudatos koncepció eredménye.
A kolosszus zenéjét nem tartom hibátlannak vagy tökéletesnek, ám a remekül eltalált hangulata és könnyedén fülbe mászó főtémája révén biztosra veszem, hogy nálam a 2017-es esztendő egyik legemlékezetesebb muzsikája lesz. Az elmúlt három hét során szinte kétnaponta hallgattam meg vagy egészében, vagy csak néhány track erejéig a Lakeshore Records korongját, melynek alig háromnegyed órája tökéletesen elegendő hallgatnivaló. Bear McCrearynek sikerült végül meggyőznie az alkotókat, így a remekbe szabott Gloria-téma szerencsére elkerülte a süllyesztőt, s ezért rendkívül hálás vagyok.
Kulics László
2017. 05. 17.
2017. 05. 17.
Tracklista:
- Colossal Prologue (2:20)
- A Monster Hypothesis (5:19)
- A Walk in the Park (2:18)
- Jealousy (3:13)
- Have a Beer (4:45)
- The Most Irresponsible Thing (3:06)
- Birth of the Monster (3:44)
- Confronting Oscar (4:15)
- Separate Ways (5:39)
- The Colossal Finale Part 1 (4:06)
- The Colossal Finale Part 2 (1:59)
Az album a Spotify-on:
