"Látom a horror jövőjét... úgy hívják: Clive Barker." "Jelentős, izgalmas és rendkívül tehetséges író" – többek között ezen Stephen King-idézetek olvashatóak a brit származású Barker Books of Blood című, a hírnévhez vezető utat jelentő hatkötetes folyamának borítóin. Barker a nyolcvanas évek derekán tett szert népszerűségre, amit horror, illetve thriller vonatkozású sztorijainak köszönhet. Az olvasótábort követően a moziközönséget is sikerült meghódítania, bár utóbbihoz ismertsége ellenére rögös út vezetett, mivel első szárnypróbálgatásai, az ő ötlete nyomán, valamint George Pavlou direktor munkájának köszönhetően megvalósult Underworld, illetve a Rawhead Rex című filmek meglehetősen hűvös fogadtatásban részesültek. "Amikor képernyőre adaptáltuk a karaktereket, olyan kérdések kerültek előtérbe, mint a költségvetés, a helyszín stb. Attól a pillanattól kezdve, hogy a kezemben tudtam az irányítást, mindent megtettem a lehető legjobb eredmény eléréséhez" – kommentálta Barker, aki az alkotásból eredő csorbát úgy köszörülte ki, hogy a The Hellbound Heartként 1986-ban napvilágot látott művéből (amely hazánkban tizenegy évvel később jelent meg Pokolkeltő címmel) vászonra álmodta a Hellraisert, mely rögvest a zsáner kultikus alkotásai közé emelkedett. "Mindig is szerettem volna bemutatni a pokollal kapcsolatos meglátásomat. Sosem kedveltem a Dante-féle elképzelést, vagyis hogy a pokol több, önálló funkciókkal rendelkező körből áll. Ez az úgynevezett szervezett apokalipszis egyáltalán nem vonzó számomra" – állítja a poklot, valamint az oda vezető utat meglehetősen sajátosan értelmező író. 

Napjainkra a Hellraiser saját univerzummal büszkélkedhet, amely kilenc egész estés alkotást, számtalan dokumentumfilmet, két rajongói epizódot, egy be nem fejezett videojátékot, könyveket, a Hellraiser: Clive Barker's Collected Bestre keresztelt háromfejezetes képregénykötetet, illetve számtalan játékfigurát, pólót, poharat és hasonló, a rajongók tárcáját megcélzó dolgot foglal magában. A kezdeti sikerek eredményeként pedig a széria központi alakja, a szöges fejű pokolőr (más néven: kenobita), Pinhead bekerült a halhatatlan horrorkarakterek panoptikumába Jason Voorhees, Freddy Krueger, Michael Myers, Bőrpofa és Chucky mellé. Ebben azonban nagy szerepe volt a rajongóknak, Pinhead (akit hosszú ideig Barker egyik barátja, Doug Bradley személyesített meg) ugyanis a Hellraiserben még csak a karakterek egyike volt, a hangsúly pedig a Clare Higgins által megformált Julián volt, a közönséget azonban sokkal inkább a különös lény ragadta meg, ezért a folytatásokban már ő került a középpontba. Fontos eleme még a sztorinak a kenobiták, illetve áldozataik között kapcsot jelentő, különös rejtvénnyel bíró kocka: ha megfejtjük a titkát, elénk tárul a pokol felé vezető út, és színre lépnek a pokolőrök, hogy megismertessenek bennünket az ő szemszögükből élvezetnek számító kínok magasiskolájával. 


Az 1987-ben bemutatott Hellraiser – amely itthon Kísértetház címen is futott, a folytatásoknál azonban a forgalmazók már konzekvensen tartották magukat maradt a Hellraiserhez – főszereplőit Andrew Robinson (Gyerekjáték 3.), Clare Higgins (Az arany iránytű), Ashley Laurence (az egyetlen színész Bradley mellett, aki később több folytatásban is feltűnt), valamint Sean Chapman (A negyedik záradék) személyesítették meg, a forgatókönyv adaptálását pedig maga Barker végezte. Bár némely trükk esetében éppúgy kilóg a lóláb, mint egyes színészek teljesítményénél, a remek beállításoknak, a kameramunkának, a maszkoknak, valamint a kiváló atmoszférának köszönhetően a produkció egy csapásra közkedveltté, etalonná vált. 

A film sikeréhez nagyban hozzájárult a zenei kíséret, amely Christopher Young érdeme, Barker azonban első körben nem benne, hanem az alternatív elektronikus zenei világban mozgó brit formációban, a Coilban gondolkodott. Kezdeti elképzelését pedig tettek is követték, a John Balance és Peter Christopherson alkotta duó ugyanis nekiláthatott a muzsika elkészítésének, s bár Barker elégedett volt a hangulatát tekintve akár John Carpenter darabjaival is rokonítható score-ral, a stúdió megvétózta azt, és új zenét kért. "Azt gondoltuk, elegek vagyunk, ám ők úgy döntöttek, inkább Howard Shore-ral dolgoznának együtt. Hagyományos filmzenét szerettek volna hallani" – nyilatkozta az esettel kapcsolatban Balance, aki társával együtt The Unreleased Themes for Hellraiser címmel albumot jelentetett meg koncepciójukból. A horrorkörökben David Cronenberg filmjei (A légy, Agyfürkészők, Videodrome) révén közkedvelt Shore helyett viszont végül Youngra hárult a feladat, aki olyan alkotásoknak köszönhetően volt akkoriban ismert, mint a Támadók a Marsról vagy a Rémálom az Elm utcában 2. – Freddy bosszúja, szélesebb körben azonban az ide készült muzsikájával vonta magára a figyelmet, illetve érdemelte ki a legkedveltebb, legkeresettebb horror/thriller-komponista címét. 

"Tudom, hogy képes vagy a félelemkeltésre. Hallottam, mit írtál a Rémálom az Elm utcában 2.-höz, de én nem ilyen hangulatot keresek" – kezdte instrukcióit Barker, aki elképzelésének demonstrálásaként megmutatta Youngnak Brian De Palma Őrjöngésének John Williams jegyezte muzsikáját, majd hagyta kibontakozni a szerzőt. "Ami a Hellraiserben történik, az a zeneszerző számára egyedi, hiszen a történetszálak nem lazák, a vagdalkozások pedig nem céltalanok, nem ok nélkül kaszabolják egymást a szereplők. Persze Freddy Krueger is hasonlóképp tesz, hiszen álmukban gyilkolja meg az embereket, meglátásom szerint azonban hozzá nem lehet olyan érzelmeket kötni, mint e mozihoz. Az a csodálatos a Hellraiserben, hogy összességében véve egy csavart szerelmi történetről beszélünk" – foglalta össze az alkotással kapcsolatos meglátásait Young, aki vérfagyasztó muzsikáját romantikus, illetve drámai megoldásokkal csűrte-csavarta. A nyitány például egy sötét elemekkel átszőtt kalandtörténet felvezetése is lehetne, de a score emellett számtalan egyéb olyan mozzanattal is bír, amely a történet középpontjában álló család tagjai közötti széthúzó és összetartó kötelékeket szimbolizálja. A rendkívül dallamközpontú és folyamatosan építkező kompozíció ezen pillanatai önállóan fülbemászóak és kellemesek, a kockát szimbolizáló, elhasználódott zenedobozt idéző csilingelésekkel (amit egyébként a Coil is beleszőtt művébe), hegedűszólóval, illetve a poklot érzékeltető, lánccsörgésekkel átszőtt, sötét tónusú, gótikus horrortételek közé ékelődve azonban már a félelemérzetet növelik. 

"Christopher Young hihetetlen dolgot vitt véghez ennél az egymillió dolláros költségvetésű filmnél. Úgy vélem, ilyen mérvű muzsikát egy ilyen szintű horror alatt korábban még nem hallhattunk" – kommentálta a végeredményt Barker. Young műve nemcsak a rajongók körében vált népszerűvé, hanem fontos eleme lett az azóta készülő horrorok temp score-ral történő ellátásának is, sőt, a szerző bevallása szerint a mai napig kopogtatnak ajtaján a producerek és a rendezők azzal a mondattal, hogy "olyan zenét szeretnénk, amilyen a Hellraiseré". Utóbbi vonatkozásában karrierjének legérdekesebb és legjellegzetesebb visszautalására a 2007-es Pókember 3. utómunkálatai kapcsán került sor: úgy mutatták meg Youngnak a Homokember születéséről szóló jelenetet, hogy alatta a Hellraiser "Resurrection" című tétele szólt, majd a stúdió kifejezett kérése volt, hogy ehhez hasonló muzsikát készítsen a látottakhoz – ezért hajaz ily mértékben a "Birth of Sandman" a "Resurrection"-re. 


"Egy stúdió nem vág bele az adott projektbe, ha veszteséget gyanít, ugyanakkor azt is kikötik, hogy amennyiben sikert arat, akkor jön a folytatás. Manapság szinte nincsenek is olyan szerzők vagy filmesek, akik anélkül írhatnának alá szerződést, hogy annak pontjai között ne szerepelne egy esetleges folytatás vagy prequel lehetősége" – nyilatkozta Barker, aki csak az első történet megrendezését vállalta el, ám idővel olyan alkotásokat is tető alá hozott direktorként, mint Az éjszaka szülöttei, illetve A látszat öl. A folytatások közül a negyedik részig bezárólag azonban producerként folyamatosan jelen volt a franchise-nál, néhány további esetben pedig a háttérbe húzódva adott tanácsokat. Az 1988 végén mozikba került Hellraiser 2. irányításával Tony Randelt bízták meg, aki a Hellraiser vágóinak egyikeként tökéletesen tisztában volt az elvárásokkal, illetve az előzményekkel. A forgatókönyvet onnan kezdték, ahol az előző rész lezárult (így több karakter is visszatérhetett), ezúttal azonban lényegesen jobban megnyíltak a producerek pénztárcái, így a néző mind a kivitelezés, mind pedig a történetvezetés és a háttérinformációk vonatkozásában részletgazdagabb produkcióval kerül szembe. 

"Valahányszor nekiülök egy új horror- vagy thrillerzenének, ugyanaz a szorongás lesz úrrá rajtam. Azon gondolkodom, mi olyat tudnék csinálni, amit addig még nem. Az pedig kifejezetten öröm számomra, ha erre a rendező vagy a producer is ösztönöz" – mesélte Young, aki nemcsak visszatért a kenobiták különös világához, hanem egy bombasztikus muzsikával sikerült megfejelnie előző teljesítményét. Ebben Allan Wilson karmester, valamint az immáron kórussal kiegészülő, müncheni Graunke Symphony Orchestra volt segítségére, amely formáció olyan alkotások zenei felvételeinél működött közre, mint például a Kémek, mint mi (Elmer Bernstein), a Superman 4. – A sötétség hatalma (Alexander Courage), a Fekete szivárvány (John Scott) vagy az Anthony Quinn-nel leforgatott Az öreg halász és a tenger (Bruce Broughton). A történethez hasonlóan a muzsika is jobban bevonja a hallgatót a pokol fenyegető sötétségébe, rémisztő mélységébe, amit Young ámulatba ejtő módon idéz meg: hol kellemes, lágy dallamokkal operál, hol pedig rezesek garmadájával, vészjósló vokállal és elképesztő zenekari játékkal kelt hatalmas feszültséget. Lényeges szerephez jut mindezek mellett a csőharang, színesítés gyanánt pedig egy kis vurstlihangulatot is kapunk, amihez hasonlót később Jerry Goldsmith is szállított Az átokhoz. A Hellraiser 2.-vel kapcsolatban Young nemcsak a kritikusoktól kapott pozitív visszajelzéseket, hanem azt az elismerést is bezsebelhette, amely az előző rész esetében még csak megkörnyékezte: az Academy of Science Fiction, Fantasy & Horror Films bizottsága előtt a Hellraiserrel a jelölésig jutott, jelen kíséretével azonban sikerült kiérdemelnie a Saturn-díjat, amelyre később A légy 2., a Tökéletes másolat, a The Vagrant és a Pokolba taszítva dallamaiért is felterjesztették. "Ez egy olyan szervezet, amely azért jött létre, hogy elismerjék azokat az alkotásokat, amelyeket az Akadémia figyelmen kívül szokott hagyni – a speciális effektektől és a hangkeveréstől eltekintve, azoknál ugyanis mindig szerepeltetik a sci-fiket" – nyilatkozta a szerző. "Ha megnézzük a filmográfiámat, akkor olyanokat találunk benne, mint a Szelíd angyal vagy a Getting Even, melyek városi zsarukról szóló, a drog köré épülő akciófilmek, s olyanok közé ékelődnek, mint például a Hellraiser és a Rémálom az Elm utcában 2." – tette hozzá Young, akinek saját bevallása szerint a 2009-es Teremtés mellett a Hellraiser 2. kísérete jelenti a legnagyobb szívfájdalmat, amiért a nevesebb díjkiosztók bizottságai figyelmen kívül hagyták. 


A mozikat a kilencvenes évek elejére tervezett Color Dreams-videojáték, az első film történetét alapul vevő Hellraiser követte volna, a különféle hírverések ellenére azonban végül mégsem került fel a boltok polcaira. A meghiúsulásban nagy szerepet játszott, hogy e gyártó nemcsak programjairól volt ismert, hanem arról is, hogy úgy próbált Nintendón futó játékokat készíteni, hogy az ehhez szükséges szoftverjogok megvétele helyett más utakat keresett. A Hellraiser esetében sem volt ez másként: bár a Color Dreams alapítója és társigazgatója, Dan Lawton a filmhez kapcsolódó összes licenszet megszerezte, ahhoz, hogy játéka gond nélkül fusson a korszak legnépszerűbb konzolján, a Nintendónak is fizetni kellett volna, helyette azonban költségcsökkentés szándékából különböző kiegészítő megoldásokkal kezdtek kísérletezgetni. Végül azonban kiderült, hogy a tervezettnél alapvetően is több pénzt felemésztő projektet a kerülőút még tovább drágította volna, mint a jogdíj (emellett attól is tartani kezdtek, hogy az ügyeskedés okán a hivatalos Nintendo-üzletek nem foglalkoznak majd vele), így aztán a megannyi számítógépes játékkal foglalkozó folyóiratokban előre beharangozott Hellraiser vakvágányra futott. 


Négy évvel a Hellraiser 2. után Anthony Hickox (Waxwork, A víz nem válik vérré) rendezésében Pinhead visszatért a vászonra, és jószerével ki is akasztotta rajongóit azzal, hogy a kezdeti eredetiség helyett immáron a horrorklisékkel tűzdelt mederben igyekezett helytállni – mindez a második felvonás történetét jegyző forgatókönyvíró párosnak, Peter Atkinsnek és Tony Randelnek köszönhető, illetve annak, hogy a franchise átkerült a Dimension Filmhez. A Hellraiser III: Pokol a földön főszereplőit Paula Marshall (Kaliforgia), Ken Carpenter (Baseball életre-halálra), Terry Farrell (Star Trek: Deep Space Nine) és Kevin Bernhardt (Fönn a csúcson) alakították, a direktori széket pedig először nem Hickoxnak, hanem Peter Jacksonnak ajánlották fel, aki ugyanezen évben szállította le a Hullajó! című horrorvígjátékát. 

Az új történet ezúttal új komponistával is párosult, ami aztán a soron következő kalandok mindegyikére igazzá vált: nem készültek olyan epizódok, ahol Younghoz hasonlóan duplázhatott volna valaki. "A producerek kerestek fel engem és kérdezték meg, érdekel-e a projekt. Ezt megelőzően sem velük, sem pedig a forgalmazásért felelős Dimension Filmsszel nem volt dolgom" – nyilatkozta a dallamokat szállító Randy Miller, aki olyan filmek score-ját jegyzi, mint az Életveszélyben, a Darkman második és harmadik része, vagy A tűzgyújtó 2: Fellángolás, hangszerelőként, illetve karmesterként pedig többek között a Tremors – Ahová lépek, szörny teremnél, a Halálos irambannál, a Zoolander, a trendkívülinél, valamint az Oliver Stone-féle Ég és földnél is jelen lehetett. A Hellraiser III: Pokol a földönhöz mintegy hetvenpercnyi zenét készített, mellyel kapcsolatban az alkotók úgy adtak számára instrukciókat, hogy az előző részek muzsikáiból, valamint egyéb horrorokból válogattak össze temp zenéket. "Számomra az jelentette a legnagyobb kihívást, amit a stúdió is elvárt, azaz hogy Chris stílusát vigyem tovább. Mivel azonban ez a felvonás sokkal több helyszínen játszódott, és sok rémisztő jelenet volt benne, úgy éreztem, hogy helyenként markánsabb zenekari jelenlétre, illetőleg gyorsabb tempóra van szükség" – mesélte Miller, aki stílusát tekintve tartotta magát a korábbiakhoz, ám egy önálló lábakon álló, saját elképzeléseit felvonultató, karakteres, nívós muzsikát tett le az asztalra Young témáinak ízléses adaptálása mellett. Az, hogy a zenére fordított alacsony költségvetés a grandiózus megszólalásra való törekvésre nem nyomta rá bélyegét, annak tudható be, hogy Lawrence Mortorff producer közbenjárásának eredményeként Miller az első olyan amerikai filmzeneszerző lett, aki röviddel a Szovjetunió felbomlása után Moszkvában gondoskodhatott művének életre keltéséről. A The Mosfilm State Orchestra and Choir előadásában, valamint Szergej Szkripke vezényletével pedig egy olyan művet sikerült átadnia megbízóinak, amely nemcsak lépést tart elődeivel, hanem lényegesen túlnőtt a film színvonalán is. Millerben azonban nemcsak a végeredmény tekintetében élnek a mai napig jó emlékként az oroszoknál töltött napok, hanem az ott tapasztalt barátságosság, közvetlenség okán is, amire az alábbi példát hozta fel: "A kezdeti izgalmak után kedves embereket ismerhettem meg. Amikor megérkeztem, közölték, hogy elveszett a csomagom. Tél volt, és így nem volt nálam ruha. A Mosfilm zenészei és stábtagjai azonban adtak nekem néhányat a sajátjaikból. Remekül telt el az ott töltött időszak, ittunk pár vodkát, és meglátogattunk néhány csodálatos helyet is". 

A betétdalok a Hellraiser-filmeknél ugyan jelen vannak, ám lényegi szerepet nem töltenek be, de a harmadik felvonás ebből a szempontból kivételnek számít: itt kitüntetett szerep hárult a brit rockbanda, a Motörhead által előadott "Hellraiser"-re – a folyamnak ez az egyetlen olyan epizódja, melynél ilyen neves előadó működött közre. A számot eredetileg Ozzy Osbourne, Zakk Wylde, valamint Lemmy Kilmister szerezte, és Osbourne 1991-es No More Tears című korongján látott napvilágot, egy évre rá azonban a Hellraiser III: Pokol a földön kedvéért a Motörhead átdolgozta, majd egy laza kis klippel is előrukkolt, melyben a film egyes jelenetei mellett Lemmy és Pinhead pókereznek.


Az 1996-os Hellr4iser: Vérvonalat az utolsó, moziba eljutott, és a korrekt élvezeti szintet még megütő alkotásként szokás aposztrofálni. Atkins ekkor nyúlt utoljára Hellraiser-forgatókönyvhöz, s ezúttal nemcsak néhány mozzanat erejéig utal a korábbi eseményekre, hanem elénk tárja a kocka történetét, ezt követően pedig a XXII. századba repít bennünket, ahol egy űrállomáson szövi tovább a szálakat – Pinhead mellett egyébként a klasszikus horrorkarakterek közül Jason Voorheesnek nyílt még lehetősége az űrben történő kaszabolásra. A Földtől való elrugaszkodás mellett érdekes fordulatként tekinthetünk arra is, hogy a kenobiták közé tartozó Angelique (Valentina Vargas) szembefordul Pinheaddel...

A score elkészítésének lehetősége ezúttal Daniel Lichtre szállt, akihez legtöbben a Dexter tévésorozatot kötik, de az ő nevéhez fűződik többek között a Sorvadj el! című Stephen King-adaptáció, valamint A kukorica gyermekei 2. is. A művész a nyolcvanas évek vége óta van jelen a szakmában, és ezúttal abból a szempontból volt Millerhez képest könnyebb dolga, hogy tökéletesen tisztában volt a Hellraiser alapjait lefektető Young stílusával, észjárásával: "Az első közös filmem Chrisszel a Szelíd angyal volt. Aztán jött még a Kísértet, a Tökéletes másolat és a Jennifer 8. Egyszerre foglalkoztam közreműködőként Chris zenéivel és a saját projektjeimmel" – mesélte a szerző, aki a karrierje hajnalán még nagyobb lélegzetvételű lehetőségnek számító Children of the Nightot is zenész barátjának köszönheti. Licht a széria utolsó művésze, akinek a producerek nagyzenekart és kórust (amely ez esetben a Northwest Sinfonia and Chorus volt Pete Anthony vezényletével) bocsátottak rendelkezésére, műve pedig nemcsak filmzenealbumként állhatott önálló lábakra, hanem egy 2012 októberében megrendezett koncert szvitjeként is. Művében – Millerhez hasonlóan – a már jól ismert témákat ötvözte saját elképzeléseivel: "Azokban a nagyjelenetekben, amikor Pinhead megjelenik, Chris fanfáros témáját használtam. Emellett volt egy ahhoz hasonló saját motívumom is. Valójában számos témát kidolgoztam, mivel a film több idősíkon játszódik: az 1700-as években, napjainkban, illetve a jövőben, egy űrállomáson. Egy kicsit romantikusabb témát komponáltam a múlthoz, ami kapcsolódott Chris szerzeményéhez, de csupán néhány ponton, nem teljes egészében". Muzsikája nem ölt oly mérvű gótikus jelleget, mint a korábbi score-ok, azonban rendkívüli erénye, hogy a szerző ötletesen adaptálta a már ismert témákat: nemcsak teljes valójukban utal rájuk Licht, hanem olykor tempóváltással, hangjegy-felcserélésekkel megbolondítva is. 


Az Ördögűzés Emily Rose üdvéért és a Sinister horrorok révén népszerűvé vált direktor, Scott Derrickson a 2000-re leforgatott Hellraiser: A pokol démonjai révén kóstolhatott bele abba, mivel is jár az, ha valaki egyszerre tölti be a rendező és a forgatókönyvíró szerepét. A történet ezúttal Craig Sheffer (Légörvény 2. – Halálfélelem), a korrupcióra hajlamos denveri nyomozó köré épül, aki egy különös eset helyszínelésekor rátalál a puzzle dobozra, melyet kinyitván szembekerül a kenobitákkal. Derricksonnak, valamint írótársának, Paul Harris Boardmannek úgy kellett létrehoznia a forgatókönyvet, hogy az minél kevesebbe kerüljön a stúdiónak, ezért egy, a Dimension birtokában lévő, nem Hellraisernek szánt történetet kellett átdolgozniuk. 

A kíséretet az osztrák származású Walter Werzowa szállította, aki amellett, hogy három epizódját jegyzi a kilencvenes évek elején nagy népszerűségnek örvendő Mesék a kriptából szériának, a Mimic 2. – A második Júdás-faj score-ját is készítette, kiegészítő komponistaként pedig többek között a Mortal Kombat, a Végképp eltörölni és az Életeken át című alkotásoknál volt jelen – utóbbi kettő esetében a nyitótételek fűződnek hozzá. Werzowa lett a folyam első olyan szerzője, akinek hangmintákra építkezve kellett életre keltenie művét, melyet effektekkel, különféle elektronikus és ritmikus elemekkel, templomi énekkel, illetve orgonahanggal vértezett fel. Egy teljesen új, önálló lábakon álló aláfestést készített, melyben csupán halvány utalásokat találni a korábbi témákra, s bár a szűk költségvetés jó néhány tételre rányomta bélyegét, egyes kórussal színesített megoldások kellően meggyőzőre, impozánsra sikerültek.


Csupán két évet kellett várni a folytatásra, amely Hellraiser: Pokolról pokolra címen került fel a videotékák és az üzletek polcaira. A rendezői széket Rick Bota foglalhatta el, aki ekkor még nem is sejtette, hogy ő válik majd a Hellraiser-univerzum azon direktorává, aki három filmet is levezényel. A forgatókönyv újfent úgy született meg, hogy egy, a stúdió birtokában lévő témaidegen szkriptet formáltak Pinhead-kalanddá, illetve dagasztottak fel annyira, hogy kijöjjön belőle a kilencvenperces játékidő. A forgatókönyvet összeállító Carl V. Dupré és Tim Day Pinhead mellett a harmadik rész óta háttérbe szorult Kirstyt is előtérbe helyezte - természetesen ezúttal is Ashley Laurence alakításában. A Dimension már a premier előtt egy évvel dobozban tudta alkotását, s bár a munkálatok során időnként Barker is előkerült tanácsadóként, ezen minősítésében nem szerepeltették a stáblistán. 

A zeneszerzői posztot Stephen Edwardsra (Kutyám, Jerry Lee 2.) osztották, akinek nemcsak a hagyományos értelemben vett aláfestéssel, hanem source musicokkal is (amit nemcsak a néző, hanem a filmbéli szereplők is hallanak) elő kellett állnia. Feladatát Werzowához hasonló eszköztárral oldotta meg, illetőleg elődjével egyetemben ő is igyekezett a széria zenei vonalát modernebb irányba terelni. Ez esetében a rockos hangzás bevonását jelentette, ami helyenként igen jól palástolja az alacsony büdzséből következő szegényes hangzást. A markáns gitárjátékból és dobalapokból álló színesítések mellett Edwards visszatérő elemként alkalmazta a puzzle dobozt szimbolizáló csilingelő hangzást, ugyanakkor több olyan megoldást is felvonultatott, amihez hasonlót annak idején Mark Snowtól hallhattunk az X-akták epizódjai alatt. 


A direktorként nem sok ismert filmnél közreműködő, operatőrként azonban olyan alkotásokhoz szerződött Bota, mint a Tisztítótűz, a Ház a Kísértet-hegyen, a Véres Valentin vagy Az elnök emberei egyes epizódjai, 2005-ben jelentkezett a Hellraiser: Halálossal. A forgatókönyvet a 13 kísértetet is jegyző Neal Marshall Stevens szállította... legalábbis a stáblista szerint, a valóságban azonban ő nem Hellraiser-történetet tett le a Dimension döntéshozóinak asztalára, hanem egy ettől független horrorét, de a szkript aztán Dayhez került, aki komolyabb változtatások mellett pinheadesre faragta. A nézők ezúttal Bukarestben követhetik figyelemmel az eseményeket, mely helyszínválasztás a szűk büdzsé leplezéseként szolgált, ám még így is lerí a filmről, hogy a producerek elsődleges célja nem a rajongók kiszolgálása volt, hanem a minél alacsonyabb befektetett összeggel történő profitszerzés.

A score a német származású Henning Lohnertől származik, aki 1996-ban tette át székhelyét az Egyesült Államokba, hogy tagjává válhasson a Hans Zimmer-ház kötelékének, aminek eredményeként olyan alkotásokba került be, mint A kör első és második része, az A-kategóriába való feltörés azonban ez idáig még nem adatott meg számára, így olyan projektekhez nyílt alkalma csatlakozni, mint például a Mimic 3. – Az őrszem, a Véres karácsony, a Night Train vagy az Uwe Boll rendezte A király nevében és BloodRayne – Az igazság árnyékában duó. A Hellraiser: Halálos score-járól szintén elmondható, hogy a komponista lényegesen jobban odatette magát, mint ahogyan azt a film megkívánná. Némi elektronikus dobalaptól eltekintve a muzsika jó része nagyzenekarra hajazó előadásmódra támaszkodik, a sejtelmesebb részeknél azonban mindez háttérbe szorul, hogy egyfajta szőnyegként szolgálja ki a zongoraszólamokat – időnként pedig ambientes elemek, illetve dudukszólók is felbukkannak. Lohner A kör 2. score-jához hasonló koncepciójú művet szállított, amely hangzását tekintve messze felülkerekedik azon Hellraiser-muzsikákon, melyek az ötödik résztől kezdődően születtek – de ez nem véletlen, hiszen Hans Zimmer háza táján minőségi anyagok találhatóak.


Alig került ki a boltok polcaira a hetedik epizód, nyomban követte a Hellraiser: Hellworld, mely az utolsó Bota által rendezett kaland volt, ráadásul egyszerre forgatták a Hellraiser: Halálossal. Itt már a cybervilág és a valóság összemosása kerül terítékre a Hellraiser: Pokolról pokolrát is jegyző Carl V. Dupré forgatókönyvíró közreműködésével, illetve olyan színészek bevonásával, mint Katheryn Winnick (Vikingek), Henry Cavill (Az acélember) vagy Lance Henriksen (A bolygó neve: Halál). Az eredetileg Dark Can't Breathe címet viselő történetből kiinduló film a Hellworldre keresztelt számítógépes játéktól függővé váló fiatalokat helyezi a középpontba - a kedvelt kaszabolós karakterek közül Pinhead mellett egyébként Freddy Krueger kóstolhatott bele a Freddy halála – Az utolsó rémálom egyik jelenetének erejéig a konzolok világába.

A direktor folytatta a komponistaváltogatást, így ezen alkotásának kíséretét Lars Anderson jegyzi, aki önálló szerzőként többnyire tévéfilmeknél működik közre, a videojátékok terén azonban olyan sikerprogramokból vette ki részét, mint a Command & Conquer: Generals Zero Hour vagy a 007: Nightfire. "Nick Bota és a stúdió illetékesei azután fogadtak fel, hogy meghallgatták a demómat, illetve leültünk átbeszélni a filmet" – nyilatkozta Anderson, aki számára azért volt különleges ez a feladat, mert pályafutása hajnalán az első két részt jegyző Young mellett tevékenykedhetett hangszerelőként, illetve koordinátorként (Briliáns csapda, Áldott a gyermek, Wonder Boys – Pokoli hétvége). Mivel ismerte a szériát, tökéletesen tisztában volt azzal, hogy milyen zenei hangulat illene hozzá, azonban az ő kezét is megkötötték temp zenékkel: "Rick és a vágók remek munkát végeztek a tempelés során, ami nagy mértékben egyszerűsítette a munkámat. Csak egy-két esetben tudtam meggyőzni őket arról, hogy egy másik irány választása helyesebb lenne". Ráadásul az alkotás döntő része egy házibuli eseményein alapszik, emiatt számtalan source musicként alkalmazott szám került a filmbe, ami hatással volt az instrumentális muzsika hosszára is: a filmhez szűk egyórányi score köthető, melynek zöme sample-kből építkezve törekszik a zenekari hatáskeltésre, helyenként azonban valódi hangszerek is hallatják magukat. "Számomra a produkció legemlékezetesebb momentuma az volt, amikor minden összeállt. Jó érzés az, amikor feladatod végeztével hátradőlsz, és kapod a bókokat a rendezőtől, a producertől, illetve a stúdiótól" – mesélte Anderson, aki úgy hidalta át művének kiadatlanságát, hogy saját weboldalán elérhetővé tette azt.


A 2005-ös Hellraiser: Hellworldöt követően jó ideig nem készült további egész estés alkotás, ami nem meglepő, hiszen az utolsó produktumok egyre kisebb figyelemben részesültek. "Az első rész teljesen más élményt nyújt a nézőknek, mint bármelyik folytatás. Pinhead és a kenobiták már nem hatnak újdonságként, és sajnálatos módon mostanra az egyre halványodó cselekmények is árnyékot vetettek rájuk. Ne értsék félre, ők még mindig pokolian ijesztőek, a közönség pedig visszavárja őket, ám azt is elvárja, hogy ne mindig ugyanazt a hatást gyakorolják rájuk, hanem valami mást hozzanak" – nyilatkozta Bota legutolsó rendezése után. A Dimension szintén jobbnak látta ebben a formában parkolópályára helyezni a szériát, egy maréknyi eltökélt rajongó azonban a maga módján igyekezett életben tartani a franchise-t. Jonathan S. Kui rendezésében és forgatókönyvével 2006-ra született meg a félórás játékidővel bíró Hellraiser: Prophecy, melynek központi alakja Lucifer (Jeremy Yost), aki az angyalok elleni háborúba igyekszik beszervezni a kenobitákat. Három évvel később érkezett a Hellraiser: Deader - Winter's Lament, melyet szintén ezen csapat hozott tető alá, s míg előbbi esetében az alkotógárda a korábbi filmek kíséreteiből szemezgetett, addig utóbbiéról Adonis Aletras gondoskodhatott, aki többek között a Topmodell leszek!, a Kacsabirodalom, valamint a Licitvadászok című realitysorozatoknál működött közre, illetve két alkalommal az America's Got Talentnél is jelen volt. "A rendező posztolt egy felhívást, miszerint zeneszerzőt keres, amire én elküldtem neki a demó anyagomat. Kis idő múlva jött is a válasz, miszerint szeretne együtt dolgozni velem, majd a szkriptet és a nyers vágású anyagot egyaránt elküldte nekem. Később a végleges változat is megérkezett, s én csak ezt követően láttam hozzá a munkához" – mesélte Aletras, aki rajongóként az összes addig készült Hellraisert ismerte. Kuit annyira sikerült megnyernie magának a demókkal, hogy teljes mértékben szabad kezet kapott a zene stílusát illetően, ami rendkívül inspirálóan hatott a szerzőre: szabadon bánhatott a film tempója és látványa adta ötleteivel. "Minden tétel a stúdiómban készült hangminták felhasználásával. A költségvetés nem tette lehetővé számomra a zenészek felfogadását, de néhány pontját idővel majd szeretném rendes zenekarral is felvenni" – nyilatkozta a komponista, aki több mint húszpercnyi muzsikát szállított az alig tíz perccel hosszabb Hellraiser: Deader – Winter's Lamenthez.


2006 novemberétől a filmes portálok folyamatosan arról cikkeztek, miszerint a Dimension Films a kezdetekhez méltóan kívánja felkarolni a franchise-t egy reboot formájában, az idő azonban csak telt, a filmes jogok pedig lejáratukhoz közeledtek, így a stúdió, fittyet hányva addigi híreszteléseire, három hét alatt összerakott egy filmet, csak hogy a jogok nála maradhassanak. A Tükrök 2.-t és a Visszatérés a Kísértet-hegyre című művet is jegyző direktor, Victor Garcia irányításával és Gary J. Tunnicliffe forgatókönyvéből, Hellraiser: Revelations címmel egy olyan trash került a boltokba, mellyel kapcsolatban Barker az alábbit posztolta Twitter-oldalán: "Sziasztok, barátaim! Szeretném, ha tudnátok, hogy az a valami, ami most megjelent, és a "hellraiser" szót tartalmazza, rohadtul nem tőlem ered". A kilencedik részt nemcsak a folyam legrosszabbjaként szokás aposztrofálni, hanem arról is ismert, hogy ez volt az első olyan történet – a rajongói változatok figyelembe vétele nélkül –, mely esetében Pinheadet nem Bradley alakította. A színész azt nyilatkozta, hogy akkora összeget ajánlottak neki a szerepért, amennyibe egy normál hűtő kerül...

A zenei kíséret elkészítésével Frederik Wiedmannt bízták meg, aki amellett, hogy számtalan DC-rajzfilm score-ját jegyzi, jó néhány alkalommal dolgozott együtt Garciával. "Victor azt kérte tőlem, hogy hozzam vissza az első Hellraiser-mozik hangulatát, de úgy, hogy az azoknál felhasznált témák ne köszönjenek vissza. Az volt a cél, hogy önálló motívumok kerüljenek ehhez a fejezethez, miközben igazodnom kellett az elődökhöz is" – nyilatkozta a szerző, aki ha teheti, mindig eleget tesz direktor barátja felkéréseinek. "Csak az első két részt láttam, s azok közül a Hellraiser tetszett jobban. Ez egy nagyszerű horror, amely tele van brutalitással, hihetetlenül erőszakos és véres, s nagyon megszerettem Christopher Young ragyogó zenéjét is. Az a főtéma... hűha! Mindig is csodáltam e zenét, és rendkívül izgalmasnak tartom, hogy ebbe a franchise-ba az én dallamaim is beletartoznak" – tette hozzá. Bár a Hellraiser: Revelations megtekintésekor tempelve volt számára a film, a rendező teljes mérvű alkotói szabadságról biztosította Wiedmannt, akit nemcsak a score elkészítésével bízott meg, hanem az egyik, egy bárban játszódó jelenet alatt felcsendülő source musickal is. A költségvetés ugyan nem tette lehetővé zenekar alkalmazását, azt azonban sikerült elérnie a szerzőnek, hogy az alapvetően hangmintákra épülő, stílusát tekintve a klasszikus horrorvonalat követő művét valódi vonósszólamokkal, illetve vokállal tarkítsa. Utóbbit húga, Katrin szolgáltatta, akivel nem ez volt az első kollaborációja. "Nagyon szeretek vele dolgozni. Bár ezt néha elég nehéz megszervezni, mivel hivatása révén rengeteget utazik, de remekül zajlanak az ilyen munkálatok. Mindketten német származásúak vagyunk, és az eddigi legnagyszerűbb dolog, amit csinálhattunk, az a második világháborús epikus filmhez, a Company of Heroes – Hősök szakaszához kapcsolódó náci dal elkészítése volt – olyan, mintha valódi propaganda dal lenne" – mesélte Wiedmann, aki nemcsak a stílus vonatkozásában igyekezett visszahozni a korai Hellraiser-világot, hanem azzal is, hogy a puzzle dobozzal kapcsolatos jelenetek alá becsempészte az első részek muzsikájából ismert harangszerű hangzást is. Ezen felül pedig további színt jelent még, hogy a Mexikóban játszódó részek alatt a tájegységre jellemző instrumentumok hangmintáival is operált. 


Napjainkig bezárólag ennyi alkotás köthető Pinheadhez és az őt létrehozó Clive Barkerhez – még akkor is, ha egy pontot követően az író érthető módon kihátrált a szériából. A Hellraiserrel kapcsolatos alkotások sora azonban még korántsem zárult le, Barker ugyanis 2013 októberében bejelentette, hogy kézbe vette az újabb fejezettel kapcsolatos teendőket, és megegyezett a Dimension Films fejével, Bob Weinsteinnel abban, hogy úgy remake-elik majd az első kalandot, hogy abban a CGI helyett a klasszikus trükkök kerülnek előtérbe, Pinhead bőrébe pedig újfent Doug Bradley bújhat. Ám azt, hogy erre mikor kerül sor, még nem tudni, ami azonban biztosnak tűnik, hogy a Dimension 2017-re ötszázezer dollár ráfordításával szállítja le a Hellraiser X: Judgementet, melynek direktori székét a finoman szólva sem sikeres Kőbe zárt halált, Az égig érő paszulyt és a Hansel & Gretelt is jegyző Gary J. Tunnicliffe foglalhatta el.

 

Kulics László
2016.04.11.