A sorozat, mely először minőségi, színvonalas szórakoztatásával vonta magára a figyelmet, majd a főszereplők egyikét alakító Kevin Costner és a Paramount között elharapódzott konfliktust taglaló cikkek fokozták iránta az érdeklődést – elkerülhetetlenül más megvilágításban. Bár a Yellowstone-hoz kapcsolódó filmzenealbumokkal mindig igyekeztem lépést tartani, röviddel megjelenésük után meghallgatni őket, a szériának csak 2024 elején veselkedtem neki, ám ezt követően – amennyire időm engedte – az olyan oldalágakkal egyetemben faltam epizódjait, mint az 1883 és az 1923.


Az epikus drámaszéria középpontjában John Dutton (Costner) áll, aki a felmenői által létrehozott örökségét, a Yellowstone-ra keresztelt ranchet (melynek megalapításához, névadásához vezető útját az 1883 tárja elénk) védelmezi, gyakorlatilag bármi áron. Amellett, hogy farmerkedik, az élőállat-felügyelet vezetője, kapcsolatrendszere, tekintélye pedig akkora, hogy a bírókon, a rendőrökön és a politikusokon át a cégvezetőkig bezárólag számtalan ember van a zsebében. Hovatovább gyermekeit is aszerint taníttatta, terelte, hogy később – már akik megélik ezt – segítsék óvni a birtokot: míg Beth (Kelly Reilly – Büszkeség és balítélet) egy bankvállalat akvizíciós tagjaként szerzett tapasztalatokat a nagypályások körében, Jamie (Wes Bentley – Csillagok között) jogi tanulmányokat folytatott, Kayce (Luke Grimes – A szürke ötven árnyalata) pedig a seregből hazatérve eleinte különcködött, ám végül beszállt a gazdaságba. A színészből lett író, Taylor Sheridan koncepciója az volt, hogy egy jól felépített, belső viszályokban bővelkedő családot állítson szembe a haladó világgal egy olyan színtéren, ahol a természet érintetlennek nevezhető, a toronyházak, plázák helyett a tradíciók mentén való gondolkodás érvényesül, miközben a szemet szemért, fogat fogért elv az egyik legfontosabb iránytű. Utóbbi ráadásul ellenlábasaik mellett többnyire Duttonékra is veszélyt jelent, hisz ahonnan például ők a múltjukat számítják, ott vett gyökeres fordulatot a máig nem felejtő, rezervátumba kényszerült indiánoké...

Az első két részt követően tökéletesen összekötöttem magamban a Yellowstone és a Dallas szálait. Mindkettőben fontos szerepe van a földterületnek – míg egyik oldalról az olaj, a másikról az állattenyésztés szempontjából –, a hatalomnak és a befolyásolási képességnek, nem mellesleg egyes szereplőket is könnyűszerrel állítottam párhuzamba. Míg Johnról Jock Ewing jutott eszembe, Bethről Samanthára asszociáltam, Jamie-ben Jockey jellemvonásai köszöntek vissza, a rezervátumvezető Rainwaterben (Gil Birmingham – Alkonyat) Cliff Barnest láttam, Kayce Bobbyt testesítette meg, a Dutton-farm cowboyainak vezetőjéről, Ripről (Cole Hauser – Halálosabb iramban) pedig Ray Krebbs ugrott be. Néhány epizód elteltével azonban felhagytam ezen egybevetéssel, és önmagukért kezdtem megkedvelni – vagy épp megvetni – a szereplőket, Sheridan neowestern világát, az élces humort, a gyönyörű tájképeket, valamint azt a hihetetlen stábmunkát, amit az állatokkal kapcsolatos jelenetek igényeltek. Ezek olyannyira magukkal ragadtak, hogy a negyedik és az ötödik évad logikai bukfencei, kliséi, akadozottsága felett is könnyedén szemet hunytam.


Az aláfestésért Brian Tyler felelt, aki a harmadik évadot követően társszerzőként bevonta a xXx: Újra akcióban óta, projekttől függően hangszerelőként, koordinátorként vagy kiegészítő zeneszerzőként mellette dolgozó Breton Viviant. „Amikor Sheridan a Yellowstone-t írta, filmes jellegű zenei megközelítésben gondolkodott. Szimfonikus muzsikát szeretett volna, valami igazán érzelmeset, erőteljeset, amely a cselekmény sötét oldalát és szépségét egyaránt tükrözi. Ahhoz hasonlóan, mint amikor a tragédia szépséget is hordoz magában, egymással karöltve nyernek értelmet. Első találkozásunkkor cowboycsizmát viselt meg minden… elképesztő volt. Elkezdtünk beszélgetni a zenéről, s miután megértettem a történetet, azon kaptam magam, hogy megvagyok az első tétellel. Ez lett a Yellowstone-téma” – nyilatkozta Tyler, aki úgy készítette el score-ját, hogy míg bizonyos esetekben a zenekar egészére szüksége volt, máskor csupán gitárra, zongorára, hegedűre, csellóra és brácsára szorítkozott. Munkájába Vivian vitt új színt azáltal, hogy az állatterelés, lóidomítás fortélyait bemutató jelenetekbe – melyek a széria vége felé egyre hangsúlyosabbá váltak a hatalmas tradíciókkal rendelkező szakma kiszorulására való figyelemfelhívás céljából – és a természetvédelem fontosságának kiemelésekor az addig hallottaknál klasszikusabbnak tekinthető vadnyugati hangulatot csempészett.

Ahogyan arra írásom elején kitértem, a sorozat kíséretével folyamatosan lépést tartottam, ugyanakkor nem nyerte el maradéktalanul tetszésemet – ráadásul ez a folyam megismerését követően sem változott. A főtéma (melynek hosszabb verziója „Yellowstone Theme”-ként, az epizódok elején elhangzó változatai pedig „Yellowstone Main Title”, valamint „Yellowstone Main Titles” címmel találhatóak meg a digitális kiadványokon) tetszik, a szenvedés, a remény, a hatalom napos és árnyékos oldalai egyaránt kiérződnek belőle, a tételek nagy része azonban nem ilyen. A széria nézése közben ugyan megszoktam azt, hogy Tylerék sokszor torzítva, elnyújtott hangokkal operálva, dühöt sugallva nyomatékosítják a fenyegetéseket, veszélyhelyzeteket, de én mindvégig a vadnyugatias, drámai vonalakra összpontosítottam (olyannyira, hogy amennyiben Sheridan univerzumát aláfestései fényében kellene értékelnem, akkor a legjobbtól a legrosszabbig 1923, 1883 és Yellowstone lenne a sorrend). Ez persze nem egyenlő azzal, hogy nem találok ínyemre való trackeket az évadokhoz kapcsolódó albumokon, hisz mindegyikről vannak kedvenceim, ám tartalmukat összességében nézve egyedül a Yellowstone, Season 5, Vol.3 az, amely elejétől a végéig megfogott – az ötödik évad viszontagságai okán ehhez háromalbumnyi anyagot válogattak össze a Lakeshore Recordsnál, melyeket Vol. 1, Vol. 2 és Vol. 3 jelölésekkel különböztettek meg. Bár korábban éppen ezért egyáltalán nem szándékoztam ismertetőt készíteni a Yellowstone score-járól, ám az utolsó etap meghozta a kedvemet, s bár írásomat erre alapozom, értelemszerűen előzményei mellett sem megyek el szó nélkül.


A „Yellowstone Main Title”-ben hallható dallamsor kulcsfontosságú motívum, s mint ilyen, folyamatosan jelen van az évadokban. A téma Johnt és örökségét szimbolizálja, tolmácsolásához pedig többnyire csellót alkalmazott Tyler, mert ezen instrumentum hangján érezte igazán, hogy képes visszaadni az elszántságot, a nehézségeket és a hétköznapjainkban egyre inkább háttérbe szoruló hagyományközpontúságot. De fontos szerepe van még az érzelem tolmácsolásának Rip és Beth gyerekkoruk óta tartó, se veled, se nélküled kapcsolatának szerelembe torkollásánál, valamint akkor is, amikor Kayce családjáról van szó. Dallamaik pedig gyakorta mosódnak össze a természet és az állattartás ábrázolásával, sugallván: bármit cselekedjenek is, számukra Yellowstone az első. Nekem az ezek által képviselt, döntően csellóra, zongorára, brácsára, klarinétra, hegedűre írt tételek lopták be magukat a szívembe, és különösen szimpatikus az, ahogy a hangjegyek és a képkockák egymást erősítik. Ide sorolható többek között a Season 1 soundtrack „Returning”-je, „Through the Ages”-e és „Reunion”-ja, a Season 2 „Forever”-je és „Years Remembered”-je, az „A New Morning”, az „Empty House”, valamint a „Sons” a Season 3-ről, illetőleg a „Cowboys Don’t Say Goodbye”, a „John Dutton Returns” és a „Leaving the Ranch” a Season 4-ból. Ezek sebtében kiragadott példák az első négy évadhoz kapcsolódó, összesen 312 percnyi muzsikát prezentáló kiadványokról, ám minden lényeges, visszatérő témát megmutatnak, nem mellesleg remekül tükrözik, milyen az aláfestés szerethető, hallgatóbarát szelete.

Míg bizonyos trackek képsorokra születtek, mások a forgatókönyv ismeretében, szimpla improvizációként, amelyek aztán a vágószobában kerültek összhangba a látottakkal. Arról, hogy melyik tétel melyik csoportba tartozik, nincs információ, ám meglátásom szerint utóbbiba főként a természeti képeket és a család, illetve ellenlábasaik nem éppen humánus/legális tetteit kísérő darabok tartozhatnak. A Yellowstone Montana állam lenyűgöző tájait egy sötét tónusú drámába ágyazza, ahol bár Duttonék céljaik érdekében döntően összetartanak, tagjaiknak megvannak a saját démonaik, amelyek befolyással bírnak cselekedeteikre: Bethnek édesanyjuk halálával kapcsolatos bűntudata, Kayce-nek a hovatartozás kérdése, Jamie-nek az önbecsülés, Johnnak pedig a farm esetleges elvesztése. Az aktuálisan felmerülő problémákkal, azok megoldásával egyetemben ezek táplálják a score nagy hányadát kitevő komor, feszült oldalt, mely gyakorta egy kitartott hangban vagy annak modulált, dühös dobütemmel, vonósszólammal, elektromos gitár torzított megszólaltatásával kombinált verziójában manifesztálódik. E minimalista megoldások és hangulat azonban messze áll a komfortzónámtól, és nemegyszer a film alatt is idegesítőnek találtam őket.


Mivel napjainkban játszódó neowesternről van szó, a klasszikus vadnyugati alkotások kíséreteinek atmoszférája ritkán köszön vissza, ám ez nem jelenti azt, hogy a Yellowstone zenesávja nem támasztja alá a cowboyok gyökereit. Tyler és Vivian időnként előálltak ezt közvetítő trackekkel (mint például a már említett „Sons” egy része vagy a Seasons 4 „Horses”-a), ám e vonal többnyire source musicként képviselteti magát a bárokban, nyilvános rendezvényeken fellépő countryzenekarok tolmácsolásában. Általuk mutatkozik meg ezen életmód bulis oldala, a birtok egyik alkalmazottját, Walkert alakító zenész-énekes Ryan Bingham pedig e világ bensőséges arcát domborítja ki azáltal, hogy egy-egy kisebb összejövetelen, pókerparti során, vagy épp a tábortűz köré gyűlt marhapásztorok mellett fog gitárt, hogy játszhasson. És hasonló módszerrel jelenítődnek meg az indiánok is: vagy törzsi gyűlések, szertartások közben hallhatunk tradicionális énekeket, vagy az alapvetően szűkszavú karaktert, Mót megformáló Moses Brings Plenty révén, aki filmes pályafutása mellett szintén rendelkezik előadói karrierrel.


Az ötödik évadban Duttonék szeretnék megakadályozni, hogy a Market Equities ingatlanfejlesztő vállalat hatalmas turistaparadicsomot és repteret hozzon létre, egyebek mellett a ranch területét felhasználva. Amikor végeztem a cukormázba öntött, a Yellowstone számos vonalon történő folytatásának lehetőségét magában hordozó lezárással elintézett ötödik évaddal, alapvetően elégedett voltam, mert amit lehetett, kihoztak a Costner távozása okozta káoszból, de kíváncsi lennék arra, miként zárult volna a gigacég elleni küzdelem John jelenléte mellett. Az évad első epizódjai az aláfestés vonatkozásában még az eddig összefoglalt vonalat képviselték, a kilencedik, Csak egy vágy kellre keresztelt epizódot követően azonban változásnak indultak a dolgok. Megmaradt a harag, a konspiráció és a bosszúvágy zenei ábrázolása, ám fokozatosan háttérbe szorultak, ami az albumokon is kitűnik. A Season 5, Vol. 3 tartalmaz ugyan olyan tételeket, melyek nyersek – a „Push Him Back”-kel a kiadvány így is indít –, de mennyiségük elhanyagolható: az albumnyitó mellett mindössze a „Counting Coup”-ot, a „Declaring War”-t, a „Family Secrets”-et és a „The Burning Car”-t jellemzi ez.


Ahogy haladunk a záró epizód felé, úgy kezdenek elvarródni a szálak, s veszi át a szerepet az elfojtott érzelem, a szomorúság, és az új helyzet táplálta remény kombinációja. A „My Fault” az első, amely ezt mutatja be, mégpedig a bipoláris Beth szemszögéből, akinek családcentrikus, Rip iránti szerelemmel fűtött oldala a „Beside My Mother”-ben kerül még felszínre (eltökélt, kegyetlen énjére pedig a „Declaring War” és a „Family Secrets” első fele fókuszál). Testvérét, Kayce-t a „Not Our Home” – „Starting My Own Brand” jellemzi, a bizonyítás vágyától túlfűtött Jamie addigi cselekedeteinek kudarcba fulladása pedig a „Family Secrets” második felében tükröződik, érdekessége pedig, hogy míg az itt hallhatóakat a szerzőpáros Jamie csalódottságának aláhúzására használta, addig korábban ezek a kitagadott testvér cselszövéseit szimbolizálták. A cowboyok sorsát a „Staying On” és a „Suffering’s the Job” rejti, ám az továbbra is igaz, hogy inkább Bingham játéka húzza alá életmódjukat.

Tyler és Vivian a Season 5, Vol. 3 esetében a „My Fault”-tal ragadta meg a figyelmemet, majd következtek az olyan csodálatos darabok, mint a John előtt tisztelgő „The Farewell” és „Save This Place”, ahol röviden, ám annál hatásosabban jelent meg a széria vezérmotívuma, mely aztán a „The Burning Car”-ban halkan, baljósan éneklő férfiak tolmácsolásában is visszaköszön. Szintén csodásra sikerült a már említett „Beside My Mother”, valamint a „Brothers to Each Other and the Land” és a „Final Resting Place”, mely kettősben az indiánokat első évadtól jelképező megoldások is érintve lettek.


Kettős érzés van bennem: a széria rajongójaként sajnáltam, hogy Kevin Costner inkább saját westernjét, a Horizont: Egy amerikai eposzt részesítette előnyben, mint hogy a Yellowstone stábjával maradt volna az utolsó epizódok erejéig, filmzenerajongóként azonban örülök a változásnak, mert az események drasztikus alakulása jó hatással volt Brian Tylerre és Breton Vivianre. Duttonék zenéje jobbára digitális verzióban érhető el (kivétel ez alól az első évadé, mely bakeliten és CD-R-en egyaránt beszerezhető), amivel kapcsolatban egyedül a Season 5. Vol. 3 esetében vagyok szomorú, ezt szívesen látnám gyűjteményemben.