Ha Philip Glass, akkor Kampókéz. E társítás hosszú évekig élt bennem, s bár idővel egyre nagyobb szeletét ismertem meg a szerző munkásságának (a filmekhez kapcsolódóakat éppúgy, mint operákat, vonósnégyeseket, szimfóniákat és egyéb műveket), vált kedvencemmé mozgóképes megbízatásai közül a Koyaanisqatsi – Kizökkent világ, illetve Az órák aláfestése, mai napig az első két Kampókéz-mozi az, ami beugrik nevének hallatán. Mindez annak köszönhető, hogy e horrorok VHS-élményeimet gazdagítják: mindkét etap ugyanarra a kazettára volt felmásolva, amely igen sűrűn megfordult a lejátszóban, tehát ezek képezik az első, mindmáig a legintenzívebbnek számító találkozásomat Glass-szel.


Clive Barker a nyolcvanas évek folyamán azzal tűnt ki a horror/pszichothriller műfaján belül alkotó írók közül, hogy élelmesen mosta el az olyan ellentétes fogalmak közötti, alapvetően élesnek tartott határokat, mint az angyal és a démon, a pokol és a menny, vagy a hős és antagonistája. Neki tulajdoníthatjuk mások mellett a Hellraiser Pinheadét, valamint a The Forbidden című novellájában színre lépő Kampókézt. E két karakterben nemcsak a máig töretlen népszerűség közös, hanem az is, hogy a filmiparban tevékenykedők hamar lecsaptak rájuk, s mindkettejükből kultikus mozirémet faragtak – az persze más lapra tartozik, hogy ezt követően, az egyre silányabb folytatásokkal Hollywood meg is tépázta hírnevüket.

A sztori a chicagói Cabrini-Green negyedhez fűződő legendából indul ki, amelyről Helen Lyle (Virginia Madsen – Kerülőutak) tervez egyetemi tanulmányt készíteni barátnője (Kasi Lemmons – A bárányok hallgatnak) közreműködésével. A górcső alá vett monda központi alakja egy bizonyos Kampókéz (a 2024 novemberében elhunyt Tony Todd legemblematikusabb szerepe), aki Daniel Robitaille-ként élt a 19. században, s azért lincselték meg, mert szerelmes volt egy fehér lányba, akitől aztán gyermeke született. A hiedelem szerint, ha valaki ötször kimondja nevét a tükör előtt állva, megjelenik, s az egyik kézfeje helyén lévő kampóval végez szólítójával. Helen az információgyűjtés során számtalan visszacsatolást kap a legenda valóságtartalmáról – a tömbházak lakóival folytatott beszélgetései révén éppúgy, mint a kultuszt erősítő graffitiken keresztül –, ám ő maga alapvetően nem hiszi, hogy az egykori rabszolgából lett gyilkos valós lenne, rémtörténeteiben inkább a helyiek faji egyenlőtlenségre való rávilágításának eszközét látja. Ám minél inkább beleássa magát a témába, annál több furcsaságnak és borzalomnak lesz részese, aminek eredményeként szkeptikussága kezd szertefoszlani.


Helen kálváriája a reméltnél nagyobb sikerbe torkollott, így nem volt kérdés a folytatás. Két további felvonást (Kampókéz 2. és Kampókéz 3. – Holtak napja) követően az álomgyár húsz esztendőre hátat fordított a karakternek, majd 2021-ben érkezett a Nia DaCosta-féle, részemről előre borítékoltan feleslegesként kezelt remake. Bár a második epizódot még kedvelem, színvonala érezhetően csökkent, és innentől fogva bármit mutattak be Robitaille-hez kapcsolódóan, azok masszív lejtmenetben tartották a tragikus élettörténetű kitalált alak filmes ázsióját, így esetében is kijelenthető: jobban járt volna, ha nem születnek meg a folytatások.

A Kampókéz bizonyos pontokon eltér Barker novellájától (a helyszínt Liverpoolból Chicagóba helyezték át; Kampókéz nevét a könyvhöz képest kevesebbszer kell kimondani, hogy megjelenjen; azzal pedig, hogy Kampókéz fekete lett, a faji kérdés hangsúlyossá vált), ám a végeredmény nem számít szentségtörésnek, köszönhetően Madsen, illetve Todd alakításának, a negyedben történtek egyszerre fenyegető és misztikus ábrázolásának, valamint Glass zenéjének. Az adaptációért forgatókönyvíróként és direktorként egyaránt Bernard Rose felelt, aki azt követően is eltökélt maradt Glass szerződtetését illetően, hogy a komponista első körben idegenkedett a felkínált lehetőségtől. „Bernard Rose, a rendező hívott fel. Volt egy korábbi filmje, a Rémálmok háza, ezt megmutatta nekem, mert egyáltalán nem ismertem. Megnéztem, és nagyon tetszett” – mesélte 2008-ban a zeneszerző. „Hogy őszinte legyek, ez volt az első ilyen jellegű – ma ’hentelősnek’ nevezett – film, amit életemben láttam. Nem ismertem a műfajt, nem tudtam elképzelni, milyen lehet. De végül elkezdtünk dolgozni a Kampókézen, és teljesen meglepett a tartalma. Akkoriban persze azt gondoltam, hogy ’Te jó ég... erre senki nem fog beülni!’, de végül rengetegen látták, és kultfilm lett belőle” – tette hozzá. Végül azzal sikerült őt meggyőzni, hogy a mozi nem a gyilkosságokra, hanem a címszereplőt övező mitológiára, valamint a karakterek pszichéjére, viselkedésükre fókuszál majd.


Glass szeret már a forgatási munkálatok előtt szerződni az adott filmhez, és amennyire engedik neki, törekszik figyelemmel kísérni a folyamatot, egyeztetni az alkotókkal, ellátogatni a felvételek helyszínére. Itt sem történt másként, azonban hamarosan baljós felhők kezdtek gyülekezni: már javában zajlott a forgatás, amikor a producerek Barkerrel egyetemben bírálni kezdték Rose-t, miszerint nem elég rátermett ahhoz, hogy visszaadja a történet hangulatát, a gyilkosságok motivációját. Emiatt az addig elkészültek egy részét újravágták, pluszjeleneteket rendeltek be, az így létrejött produktum pedig immáron Glassnek okozott csalódást, hovatovább amiatt is átverve érezte magát, hogy eredetileg alacsony költségvetésű, független filmként vázolták fel neki a projektet, ám az a hollywoodi buktatókat magában hordozó, kilencmillió dolláros büdzsével rendelkező alkotássá vált. Ennek ellenére kitartott a stáb mellett, majd 1995-ben négy új tétel erejéig a Kampókéz 2-ből is kivette a részét.

Hiába emelkedett kultstátuszba a Kampókéz, s hangsúlyozták sokan Glass kíséretének hatásosságát, a score közel tíz évig kiadatlan volt – bár egy, a film zenei sávjából kinyert tételeket felsorakoztató, nem hivatalos album azért felbukkant a kalózpiacon. Ez a helyzet 2001-ben, az eredetileg Glass műveire szakosodott, idővel viszont más, vele együttműködő művészek munkásságát is reflektorfénybe helyező Orange Mountain Music kiadványával változott meg, melyen mindkét Glass jegyezte mozi aláfestése helyet kapott. Arra, hogy miért kellett ennyit várni a Kampókéz zenéjére, két hivatalos magyarázatot találni: az egyik szerint a szerzőnek a projekthez fűződő ambivalens érzése vezetett ehhez, a másik szerint pedig nem íródott elegendő muzsika ahhoz, hogy önálló albumként megjelentethető legyen. De szerencsére végül megszületett a The Music of Candyman CD, amelyen újrakeverve, egyvelegekké összevont tételek révén köszön vissza a score – e korong tartalmát később bakeliten és kazettán egyaránt elérhetővé tették a döntően kultikus horrorokra szakosodott One Way Static Records munkatársai, igaz, nem ilyen egységben, hanem a filmeknek megfelelő bontásban.


Glass a zongorával, az orgonával és a kórussal liturgikus, repetitív dallamaival pedig hipnotikus hangulatot kölcsönzött az alkotásnak, kiemelvén velük a Kampókéz körül kialakult mítoszt. E hozzávalókkal olyan ügyesen zsonglőrködött, hogy sem akkor nem érezzük hiányát a szimfonikus zenekarnak, amikor érzelmes, már-már romantikus muzsikát hallunk, sem akkor, amikor dallamai vérfagyasztó momentumokat kísérnek. Ez főként annak tudható be, hogy a vegyeskórus tagjaira hangszerként tekintett: csoportokra bontva énekeltetett velük eltérő szólamokat, mely változatosságot biztosító megoldás szinte végig jelen van, ám a „Face to Razor”-ban és az „It Was Always You, Helen”-ben csúcsosodik ki igazán.

A Kampókéz ikonikus főtémája a „Music Box”-ban jelenik meg először, ahol a zenedobozéra emlékeztető hang kelt hamis biztonságérzetet, ám később, más instrumentumra átültetve a rettegés szimbólumává válik. Ez utóbbit azonban a hangszerelésből adódóan nem a horroroknál megszokott módon jeleníti meg Glass, amiből kitűnik, mennyire azonosult Rose eredeti elképzelésével, nevezetesen hogy a gyilkosságok mögé kíván tekinteni. Az aláfestésben egyszerre tükröződik Robitaille múltjának fájdalma, a Cabrini-Green lakóiban élő mumusképe és Helen hitetlensége, melyek a „Cabrini Green”-nek, a „Helen’s Theme” második felének, a „Face to Razor”-nak és a „Return to Cabrini”-nek a mozgatórugói. Ezeken keresztül átjön Helenék kutatómunkája, a felnőttek félelme és a vakmerő tinik, akik puszta heccből, tetteik következményeinek számbavétele nélkül idézik meg Kampókézt. Mindezt a központi téma, Helen dallamsora fogja össze, amely a „Music Box” után a „Helen’s Theme”-ben bukkan fel ismét, melegséggel átjártan, barátságosan, a karakter kíváncsiságát és ártatlanságát előtérbe helyezve, ugyanakkor jövőjét is előrevetíti Glass azzal, hogy fokozatosan a gyilkoshoz is ezt kezdi hozzárendelni. Kettejük sorsa tehát a zenében is elkerülhetetlenül összeforr, ráadásul ez a lány letartóztatását, pszichiátriai osztályra kerülését kísérő „Floating Candyman”-ben, valamint a zárójelenet inspirálta „It Was Always You, Helen”-ben félelemmel átjárt szenvedélyességbe csap át.


Philip Glass stílusa újfajta színt hozott a kortárs komolyzenei életbe, s néhány bátor filmesnek hála, Hollywoodban is letehette kézjegyét. A Kampókéz zenéjét nem jellemzi témadömping, széles spektrumú zenekari játék, mégis minden megtalálható benne ahhoz, hogy a produkció nézésekor rettegésben tartson, attól elkülönülve pedig érzékeltesse a városi legendán alapuló gyilkos misztikusságát – a komponista nézői és hallgatói oldalunkat egyaránt kontroll alatt tudja tartani. Számomra a The Music of Candyman kiadvány éppúgy kihagyhatatlan klasszikusa e műfajnak, mint Christopher Young Hellraiserhez, Jerry Goldsmith Ómenhez, Marco Beltrami Sikolyhoz, John Carpenter Halloweenhez vagy Harry Manfredini Péntek 13-hoz kapcsolódó korongja.