Sokat töprengtem azon, hogy mennyire mélyen ássam bele magam A kör-történelembe, mennyi időt szenteljek az eredeti Ringu-filmek, az azokból készült amerikai feldolgozás, annak folytatása és összességében az egész fogalomkör leírására. Végül arra az elhatározásra jutottam, hogy megkímélem magam a kínos odafigyeléstől, ami nélkülözhetetlen ahhoz, hogy se az ázsiai eredeti, se az amerikai változat egymásnak feszülő táborát meg ne sértsem. Hagyatkozom hát a saját benyomásaimra, engedtessék meg nekem, hogy ez az ismertető kicsit szubjektívabb legyen, mint általában. A magam részéről lassan három év távlatából visszagondolva sem tudom felejteni azokat a pillanatokat, amelyeket a moziban három vagy négyszeri megtekintés után átéltem. Számomra egy olyan összetett, minden részletében kiváló másfél órát nyújtott A kör amerikai feldolgozása, amilyennel ritkán találkozom. Nyilvánvalóan érdekelt az eredeti változat is, sok helyről hallottam, hogy egy fokkal tán jobb is, mégis a Ringu csak az amerikai folytatás bemutatója előtt nem sokkal került hozzám. Magát az alaptörténetet, valamint Junichiro Hayashi csodálatos képeit tekintve egyedülálló alkotás, azonban számomra Gore Verbinski átdolgozása jóval hátborzongatóbb, mivel a misztikum több, kézzelfogható nyom mögött bújik meg, s nem hasraütésszerűen vagy homlokra csapással megszületett ideákat követve jut el a tragikus történet a végkifejletig. Ebből a szempontból némiképp az amerikai folytatás is csalódás (és nem is érdemes eljátszadozni a gondolattal, mi lett volna, ha Verbinski dirigálja ezt is, és nem a Ringu rendezője, Hideo Nakata), hiszen ez már csupán az első rész alapját felhasználó, egyszerűbb riogató film, melyben a megoldás is A sebezhetetlen szintű ("hozzám érsz, és meglátod, mit kell tenned"). Még mindig erőteljesebb ugyan a második rész, mint a nagy horrorklasszikusok folytatásainak döntő többsége, de azért jócskán az első rész árnyékában marad.


Ami azonban kétségkívül hatalmas különbség, illetve előny az amerikai változatra nézve (leszámítva a gyönyörű Naomi Watts minden mozdulatát), az Hans Zimmer félelmetes zenéje, ami a Ringu egy sajnálatos hiányfoltjának méltó eltüntetése. Míg ugyanis az ázsiai változat egy-két riadt csattanástól, sikító fémes effekttől, illetve egy hosszabb lélegzetvételű drámai tételtől eltekintve semmilyen aláfestő muzsikával nem rendelkezik, addig Zimmer és társai megalkották az utóbbi öt-tíz évben igencsak hanyatló horrorzenék egy új és kiemelkedő klasszikusát. Sokan párhuzamot vonnak a Hannibal hasonlóan sötét, vészjósló és félelmetes zenéjével, ami helytálló, ha aszerint csoportosítunk, hogy mely műveket írták zongorára, hegedűre és csellóra. A kör score-ja azonban nincs olyan közeli barátságban a klasszikus zenékkel. Populárisabb, fülbemászóbb témákat vonultat fel, s bármilyen képzetlen zenebarát azonnal szimpatizál vele, ha kedvére vannak a fájdalommal teli csendesebb zenék, illetve a mélyen dübörgő vonósok létrehozta dühödt hangzás.

A film rám tett első benyomását követően azonnal nyomozó körútra indultam, milyen formában tudhatnám magaménak ezt a páratlan score-t, azonban jött a pofára esés: valamiért nem tervezik kiadni hivatalos formában. Jim Dooley, a Media Ventures egyik belső zeneszerzősegédjének weboldaláról sikerült jó minőségű mp3-mintákat gyűjtenem, mely körülbelül négypercnyi ajándék volt mindaddig, amíg elő nem került a zene promóanyaga, melyen szűk fél órában szerepel a hangminták során megismert témák kibontott változata, valamint egyéb, eddig csak a film alatt hallott motívumok. Hétköznapi ember persze csak messziről nézegetheti a borítót, és megpróbálhat dollárszázakért valami aukción hozzájutni, így tehát elmaradt a várva várt élmény, kénytelen voltam a kiadott DVD stáblistáját döngetni. Amikor terjedt a pletyka, hogy készül a folytatás, mindazon filmzenebarátok körében, akik imádták az első rész zenéjét, egyre nőtt a gyanú: létezik, hogy ennek sem lesz semmilyen kézzelfogható zenei eredménye? Szerencsére a producerek nem így gondolták, s egy-két hónappal a film bemutatója előtt szárnyra kapott a hír, hogy a Decca kiadja az első és a második rész zenéinek egyvelegét. Több sem kellett nekem, felajzott rajongónak, így a hazai bemutatóval nagyjából egy időben a lemezjátszómba került egy példány.


Hans Zimmer mellett két másik Media Ventures-klón, Henning Lohner és Martin Tillman neve szerepel az album borítóján, és A kör 2. stáblistáján is csak témafelelősként említik Zimmert, tehát úgy tűnik, a Santa Monica-beli komplexum zeneszerzési metódusa a régi maradt: Zimmer megkomponálgatja a különböző témákat, majd rábízza a nebulókra, hogy csűrjék-csavarják jobbra-balra, gyúrják egésszé, és ezzel kész is van a következő album. Anélkül tehát, hogy elindítottam volna a lemezt, volt némi félelmem a felépítés esetleges egysíkúságával kapcsolatban, s mivel nem láttam egyező címeket a korábban feltűnt promó anyagáról sem, így nagyon kíváncsi voltam arra: mi lesz az, amit átmentettek az első film zenéjéből? A válasz egyszerű, és két részből áll: 1.) az album első tételét, amely a "The Well" címre hallgat, és 2.) ezen belül mindent. A tizenegy perces bevezetés tulajdonképpen összefoglalja mindazon témákat, melyeket A körből ismerhetünk, és amely javarészt megegyezik az annak stáblistája alatt hallható zenével. Rövid, sejtelmes énekhang vezeti be a főmotívumot (mely egyébként Sissy Spacek, a Samara igazi anyját alakító színésznő hangján még hátborzongatóbb élmény), melyet aztán zongorán kibont teljes egészében. A gyönyörű, melankolikus motívumhoz később kapcsolódik a hegedű és a két cselló is, félelmetes mélységet hozzáadva a szomorú témához. Halk csilingeléssel ismétli meg harmadjára, majd felpörgeti a ritmust, és durvább lendületet vesz. A tragikus fájdalmat átveszi a megállíthatatlan bosszú, s a két cselló egész mélyből fakadó játékát kiegészíti a szintén mély hangokra váltó dühös zongorajáték. A káprázatos menetelés után ismét visszavesz a tempóból, érkezik a csilingelés, és a hannibali csendes hangzás. Ezt egy rövid, de annál bődületesebb csellófelfutással szakítja meg, nagyobb hangerőn hallgatva egész biztosan végigfut a hátunkon a hideg. Az egyszerű zenei alap tartja a ritmust, és nem is hinni, hogy már nyolc perce hallgatjuk. Hosszabban elnyújtott csellójáték egy újabb fájdalommal teli motívumot épít a csilingelő alapra, majd egy dinamikus lezárást követően vált át egy picit a második rész egyik témájára, ami tulajdonképpen variált harmóniát csal az imént megismert csellótémára. Rövid közjáték után végül egy klasszikus "freak out"-tal, egy szokásos zenekari ijesztgetős csattanással zárja a szép hosszú tételt, s máris elégedetten dőlhetek hátra, hiszen ez az, ami összefoglalja nekem a régóta várt témákat, ráadásul egy átlagos Varése Sarabande-kiadvány harmadnyi játékidejében. Már megérte annak, aki szerette volna hallani őket, és még hátravan majdnem ötven perc! "Ez már csak a cukros ráadás" – gondolhatja a fanatikus A kör-barát (és még véletlenül se keverjük össze A Gyűrűk Ura mondakörével).


És valóban, ahogy haladunk tovább az albumon, azt vehetjük észre, hogy nem sikerült sokkal többet hozzátenni a zenéhez, mi több, az is sajnálatos, hogy bizonyos, a filmben elhangzott variánsok elkerülték a kiadást. A második tétel egy Zimmertől megszokott "Dies Irae"-féltémát rejt a halkan pattogó cselló és a csilingelő alap mögé, de alapvetően megmarad ugyanazoknál a motívumoknál. A zene hangulata olykor Danny Elfman Dolores Claiborne-zenéjét idézi fel, főleg azokban a pillanatokban, amikor kicsit jobban elrugaszkodik A kör-motívumoktól. Ez a szomorú, fájdalmas állapot átível a "This Is Going To Hurt"-be, ahol aztán egy csellista szólózik őrült tempóban, átvezetve ismét a baljós pillanatok felé. A negyedik, szintén tíz perc hosszúságú "Burning Tree" az első négy percben variálja az ismert témákat (egy gyors, egy lassú), aztán következik egy perc néma csend, illetve halk effektek és zörejek ijesztő atmoszférája, majd ismét belendülnek a mély csellók, végül egy melankolikus átmenet után a tétel záró pillanatai megint az alig zenei, mint inkább klasszikus horrormegoldásokat hozzák magukkal.

A következő, "Not Your Mommy" című tétel már a második filmből való, és a Zimmer-tanítványok Bernard Herrmann iránti tiszteletüket komponálják bele az olykor harsányan kiemelkedő, olykor pedig aláfestő zeneként funkcionáló kavalkádba, mely csak egészen alapjaiban emlékeztet az eddigi motívumokra. A "Shelter Mountain" első két perce A kör 2. legszebb része, ezt később sajnos megint hallgathatatlan zörejhalmaz folytatja, s csak a legvégén dübörög fel a jól ismert menetelő csellómotívum, pár alig felismerhető ritmikai eszközzel felerősítve. A "The Ferry" összegzi a két drámai témát, a létező legfájdalmasabb módon kifejezve, melyben az erősen megszólaló csellók mellé folyamatosan síró hegedűszóló csatlakozik. Az ezt követő "I'll Follow Your Voice" közel öt percig ugyanolyan drámaiságban marad, mint amit eddig megszokhattunk, az utolsó másfél perc pedig ismét a megfoghatatlan horroraláfestések táborát gazdagítja: önmagában hallgatva elég nehéz lenne megállapítani, hogy A körből való, semmilyen ismert stílusjegyet nem hordoz.