Kevés tutyimutyibb antiakcióhős figurát lehet elképzelni egy átlagos harvardi egyetemi professzornál, ezért is meglepő, hogy az elmúlt tíz évben egy ilyen karakterre épülő trilógia ért el szép sikereket a moziban. Robert Langdon, a talpraesett polihisztor tudós ugyan nem egy Jason Bourne, de ő nem is az erejével vagy harcművészeti ismereteivel lopta be magát a nézők szívébe, hanem eszével, mellyel talányok során rágta át magát, s mentette meg a Vatikánt vagy éppen az egész emberiséget a pusztulástól. Karaktere az 1964-ben született Dan Brown fejéből pattant ki még a kilencvenes évek végén, ám addig az író élete igencsak szerteágazó pályát futott be. Ugyan irodalomból diplomázott, de a történelem, főleg a művészettörténelem jobban érdekelte, így egyetemi évei után több európai nagyvárosban is megfordult, Sevillában pedig még egy vendégszemesztert is eltöltött. Ám hazatérve mégsem ezek a területek kezdték el foglalkoztatni, hanem a zene. Dalszerzésre adta a fejét, a kilencvenes években pedig több albuma is megjelent, mígnem rájött, mégsem ez az a világ, amivel foglalkozni szeretne. Ekkor irodalmat kezdett el tanítani szülővárosában, Exeterben, de ebben sem lelte örömét. Végül egy 1993-as tahiti nyaralása alkalmával fogalmazódott meg benne a gondolat, hogy írni szeretne, 1996-ban pedig fel is hagyott az oktatással, és hozzákezdett első regénye, A digitális erőd megírásához, mely 1998-ban jelent meg. Ezt 2000-ben az Angyalok és démonok követte (első Robert Langdon-könyve), majd 2001-ben A megtévesztés fokát adta ki. Ezek egyike sem lett igazán siker, a tízezres példányszámot is alig érték el. 2003-ban viszont elérkezett az áttörés ideje, az ekkor kiadott A Da Vinci-kód ugyanis az eladási listák éllovasa lett, világszerte több mint 81 millió példány kelt el belőle, amivel minden idők egyik legsikeresebb regénye lett, s egy új kulthőst adott a világnak Langdon professzor személyében. A hirtelen siker és a filmes adaptációkból befolyó összegek miatt az újabb mű megírását nem kapkodta el a szerző, Az elveszett jelkép című regényére 2011-ig kellett várni. Ebben újfent Robert Langdon kalandozott, de a fogadtatás annyira langyos lett, hogy ezt gyorsan ki kellett küszöbölni, így 2013-ban már jött is az újabb könyv, az Inferno, mely lényegesen nagyobb rokonságban állt az első két Langdon-könyvvel, így népszerűbb is lett. 

A Da Vinci-kód regényként komoly vitákat kavart, de ez csak fokozta az eladást. Tudósok tucatjai cáfoltak rá a mű állításaira, nem véve figyelembe, hogy egy fikciós regény cselekményét támadták. Végül magát az írót is belehajszolták abba, hogy úgy keljen műve pártfogására, mintha az tényleg valós és reális történelmi tényekkel alátámasztott lenne. Ez a hajcihő persze annyira kapóra jött a 2006-ban érkezett filmes feldolgozásnak, hogy önmagában már ez is elég volt ahhoz, hogy sikerre vigye a regényt. Persze a Sony stúdió is biztosra ment, így A Da Vinci-kódhoz neves rendezőt szerződtettek Ron Howard személyében, a főszerepre pedig napjaink egyik legnagyobb filmszínészét, Tom Hankst sikerült megnyerniük. 750 millió dollárt hozott össze az első rész, így nem volt kétséges a folytatás sem, pláne, hogy ehhez már a regény is készen állt. Az Angyalok és démonok változatlan alkotógárdával, 2009-re készült el, s aratott ismételten sikert, bár a bevétele már lényegesen alatta maradt az első részének. A sorban következő, 2011-es regény, Az elveszett jelkép annyira megosztó lett, hogy bár hozzákezdtek egy lehetséges adaptációhoz, de végül mindenki megkönnyebbülésére 2013-ban Brown új művel jelentkezett, amely sokkal jobban illeszkedett a szériába, így Az elveszett jelképet átugorva az Inferno lett a harmadik Langdon-mozi. A 2016-ban debütált alkotás esetében a stúdió is megérezhette a rizikót, így a hazánkban forgatott film költségvetése nagyságrendileg lett kisebb elődeinél. Az Inferno az USA-ban végül csúfosan megbukott, de nemzetközi szinten volt benne annyi, amennyivel a totális anyagi kudarcot elkerülte a stúdió. Mindezek alapján talán sejthető, hogy kicsi az esélye egy újabb Robert Langdon-filmnek. 

A trilógia esetében a zenét Hans Zimmerre bízták, aki az első két epizódhoz életműve legjobbjai közé sorolható aláfestéseket komponált, a harmadik részhez viszont pont az ellenkezőjét. Az első rész keletkezésének idején még nem lehetett tudni, hogy lesz folytatás, így Langdon professzor nem is kapott külön témát, azonban A Da Vinci-kód score-ja annyi kiváló részletben bővelkedett, hogy ezekből kiválasztható volt egy, az Angyalok és démonok esetében már Langdonhoz kötődő motívum, mely végül az egész szérián végigvonult. Az eltérő zsánerű mozik eltérő zenét is igényeltek, így Zimmernek lehetősége volt három különböző módon is bemutatnia ugyanazt a zenei világot. Mindez kétszer győztesen, egyszer pedig vesztesen sikerült.



A Da Vinci-kód (2006)
The Da Vinci Code


zene: Hans Zimmer


Ron Howard rendező nem volt könnyű helyzetben, amikor elvállalta, hogy az elmúlt másfél évtized legsikeresebb regényéből, A Da Vinci-kódból filmet forgat. Rajongók seregének haragját vonta volna magára bárminemű eltéréssel, ugyanakkor arra az egy-két emberre is gondolnia kellett, akiket valamilyen módon nem fertőzött meg a kódfejtő-láz, és csak a megfilmesítés után olvasták el a Jézus ma is élő leszármazottai utáni kutatás történetét. A filmadaptáció nem éppen a legjobban sikerült, egy hányaveti, néhol igencsak megmosolyogtató módon összetákolt produktum, megalapozatlan fordulatokkal és sokszor zavartan tébláboló színészekkel. A sikerkönyv sokat ígérő megfilmesítéséből egy olyan zanza valósult meg, aminek történései az alap ismerete nélkül kifejezetten logikátlanul következnek egymás után, ezenkívül úgy tűnik, mintha a cselekmény a könyv néhány tetszőleges helyről kitépett lapjából lett volna összeállítva. Az első hírek James Hornert nevezték meg zeneszerzőként, de végül Howardnak arra a Hans Zimmerre esett a választása, akivel a Lánglovagok kapcsán már dolgozott együtt. A zeneszerző fő vonalnak azt a pályát lőtte be magának, melyen A kör és a Hannibal muzsikája is haladt, azaz A Da Vinci-kód aláfestése egy főként sötétebb elgondolásokkal teli műnek tekinthető, amely viszont kimagasló hangulattal bír.    





Angyalok és Démonok (2009)
Angels & Demons


zene: Hans Zimmer


A 2000-ben megjelent Angyalok és démonok nem a története miatt kerülhetett megfilmesítésre, hanem főszereplője, Langdon professzor miatt, akinek karaktere, illetve az őt megformáló Tom Hanks A Da Vinci-kód legbiztosabb pontja volt. Ha jobban belegondolunk, a kissé Indiana Jonesra emlékeztető figura valójában egy elég lapos karakter, hiszen egy jelképkutató, vagyis nem sokban különbözik mondjuk egy levéltárostól vagy egy filológustól, akik pedig nem kalandos életükről, izgalmas helyzetekbe kerülésükről híresek. Azonban Brown könyveiben valahogy jól megfér egymás mellett a tudományos okfejtés (vagy kotnyeleskedés) és egy tudós személy akciózása. A zenét tekintve vannak új momentumok, van új hangulati elem, még a stílusban is akad jelentősebb eltérés, de A Da Vinci-kódból ismert atmoszféra, valamint a "Chevaliers de Sangreal"-téma olyan gyakran bukkan fel, hogy nem lehet nem észrevenni a régi és az új muzsika közti hasonlóságot. Azonban igazságtalan lenne azt állítani, hogy nagy átfedés van a két rész zenéje között, mert nincs. Sok új elem került be az Angyalok és démonok aláfestésébe, és sok is maradt ki az előzményfilm score-jából. Az albumon és a film alatt eltérő muzsikával találkozhatunk, néhol teljesen más szól a korongon, és más a látottak alatt. Az előző mozi zenéje főként nagyzenekarra íródott, ezáltal nemesebb és emelkedettebb hangvételű is lett. A Da Vinci-kód score-jában karmesterként is közreműködő Richard Harvey tehetségét dicsérte, hogy az a muzsika sokkal inkább lett komolyzenei hangvételű mű, míg az Angyalok és démonok inkább egy progresszív elektronikus zenét kapott, mely több helyen kiegészül élő hangszerrel és kórussal. 





Inferno (2016)


zene: Hans Zimmer


Brown 2013-ban megjelent Langdon-könyve, az Inferno követte az első két történet által kitaposott utat: Európában játszódik, a kontinens régmúltjával foglalkozik, történelmi színhelyek tucatja szerepel benne, így rövid távon zöld jelzést kapott a megfilmesítésre. A sikerrecepten tehát nem történt változtatás, így joggal várhatta a Sony stúdió, hogy az előzményekhez hasonló kasszarobbantó mozi lesz ez is. Végül nem az lett, sőt olyannyira nem, hogy az amerikai bevételeit tekintve az év egyik legcsúnyább bukását sikerült összehozni. A kudarc okát nehéz megfejteni, mert semmivel sem rosszabb produkció, mint elődei. Ám úgy tűnik, a nézők többsége ráunt a rejtélyeket kutató, polihisztor tudós és a mellé szegődő női főhős európai nagyvárosokat átszelő, rohangálós kalandjaira. Hans Zimmer harmadjára is elmerülhetett a csodás Langdon-téma és a korábbi részek motívumainak variálgatásában. Természetesen ő volt az ideális jelölt a feladatra, azonban a zenén érződik, hogy a komponista 2016 nagy részét koncertezéssel töltötte, így néhány részlet esetében bizonyosan nem az övé volt a vezérszerep. A score-ra alaposan rányomja bélyegét a film korábbi részektől elütő stílusa, de még inkább a képi világa. Langdon víziói zeneileg is megjelennek, a horrorisztikus jeleneteket ugyanis Zimmer is megtámogatta. A korábbi részekben is jelen volt az elektronikus zenei vonal, azonban nem ez a disszonáns, karcos, rideg ága, mint amit az Infernónál hallhatunk. Ahogy a film elhagyja a nyomasztó horrorisztikus elemeket, a víziókat, úgy normalizálódik az aláfestés is, de ez sem menti meg igazán attól, hogy a trilógia leggyengébb darabja legyen.

 

Gregus Péter
2016.11.20.